Ajándékozott: Kathy

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: SLASH

Leírás: Harry karácsonya meglehetősen várakozásteljesen kezdődik: elveszít egy – barátaival kötött – fogadást, ennek következtében újabb teendőt kell elkönyvelnie a naptárába: vagyis Piton professzor szégyenteljes, érzéki, szenvedélyes, romantikus, vágytól fűtött, ... elcsábítását. Azonban azzal az egy aprósággal nem számol, hogy talán egészen más következményei lesznek a fogadásnak, és hogy a kötelességet talán valami hamarosan maga mögé szorítja...

Kívánság: Humoros legyen. Harry, és a szobatársai kötnek egy fogadást. Ha valaki elveszti azt, annak el kell csábítania Perselus Pitont, Harry veszít, és megteszi, amit kell. Nem tudja, hogy Piton már régóta gyengéd érzelmeket táplál iránta, és észre sem veszi, de már nem csak a fogadásból van együtt a professzorral.

1. fejezet - első rész
1. fejezet - második rész
2. fejezet - első rész
2. fejezet - második rész
2. fejezet - harmadik rész
3. fejezet
4. fejezet - első rész
4. fejezet - második rész
5. fejezet
6. fejezet

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

A következő zenét ajánlanám hangulata, és dalszövege miatt a történethez:

Katie Melua - Blame It On The Moon: https://www.youtube.com/watch?v=k_OXrCgaQi0

Bérlet a szívedbe

1 - első rész

Harry napja meglehetősen borongósan indult. A problémák akkor kezdődtek, amikor hálójuk félhomály uralta fürdőjében megpróbált egy kis melegvizet előcsalogatni a zuhanyrózsából. Utólag belátta, hogy ez végtelenül könnyelmű vállalkozás volt, és sokat morfondírozott azon, vajon hogyan is fordulhatott meg a fejében ilyen vakmerő ötlet. A reggeli, katasztrofális hangulatát megalapozó jelenet néhány perc alatt játszódott le: Harry gyengéd mozdulattal eltekerte a zuhany hőmérsékletszabályozóját. Ez után egy percnyi türelmes várakozás következett, hátha csak idő kérdése, hogy ne mínusz tíz fokos víz folyjon minden porcikájára. Miután reményeit csúfos kudarc koronázta, a hajnali szürkületben a törülközőjét magára tekerve kiosont a pálcájáért a szobába, majd abban a hitben, hogy rövidesen forró vízben áztathatja majd magát kellemes ébresztő gyanánt, a zuhanytálcában állva elmormolta a hőmelegítő varázsigét, és a csap felé bökött a pálcájával. Visszagondolva az eseményekre, nem gondolta volna, hogy a hatalmas ásítás ­– amit a varázslat elvégzése közben iktatott be – ilyen nagyszabású következményekkel járhat. Mindenesetre az incidens után nem mondhatta, hogy nem indult máris változatosan a reggele – kezdhette azzal, hogy feltakarítja a pusztító árvizet a fürdőből; a zuhanyzásról már rég lemondott a csap maradványainak állapotát szemügyre véve.

Jobb ötlete nem lévén néhány gyors gőzölő bűbájjal amennyire lehetett rendbe tette a fürdőszoba szőnyegeit, majd jéghideg vízzel megmosta az arcát, hogy egy kicsit is éberebb legyen. Miután tartósan tönkrevágta az egész szobájuk zuhanyzóját, úgy vélte, hogy senkinek nem lesz a hátrányára, hogyha magához tér. Néhány perc alatt hajat mosott, majd nem törődve a hálójukban uralkodó hideggel, hajszárítás nélkül kilépett a fürdőből, hogy felöltözzön. Fiókjából szokás szerint farmer és egyszerű póló került elő; a felső elején okos tekintetű fekete bagolypofa meredt a szemlélőre – Harry kénytelen volt megállapítani, hogy a mai napja eddig nem indult valami sikeresen, de remélte, hogy ez még nem jelent semmit, úgyhogy tőle telhetően bizakodva kapta magára a fehér pólót.

Táskájába bele se nézett, úgy vetette a vállára: általában minden tanszerét magával vitte. Az órákon úgysem dolgoztak a tankönyvekkel, füzetei pedig nem foglaltak nagy helyet, úgyhogy inkább mindig mindent magánál hordott, így sosem felejtett a szobában semmit se.

A hálójuk ajtajából még fejét csóválva6 mosolygó pillantást vetett békésen hortyogó szobatársaira, majd csöndben leosont a szőnyeggel borított lépcsőn, át a klubhelyiségen, és ki a méltatlankodva karattyoló Dáma portréján a jéghideg folyosóra. Annak ellenére, hogy december közepe volt, Frics úr nem vitte túlzásba a kastély fűtőtesteinek megjavítását, úgyhogy egyedül a gyengélkedőn, a nagyteremben és a tantermekben volt egy fokkal elviselhetőbb az időjárás. Ám Harry nem csak azért vette az irányt az ebédlő felé, mert kezdett tényleg fázni – bár most már átkozta magát, amiért nem volt türelme rendesen megszárítani a haját; legalább annak örült, hogy rövid kötött sapkáját nem felejtette fönt. A másik ok sokkal bonyolultabb volt – saját maga sem volt biztos benne, hogy mi az, csak néhány támpontja volt, ami mentén el tudott volna indulni; azonban sosem volt hangulata töprengeni a dolgon, úgy érezte, hogy akkor kihunyna a varázs, amiért a nagyterembe járt. Egyszerűen annyiban hagyta, hogy mi vonzza a kora hajnalban még teljesen üres ebédlőbe; annyit tudott, hogy szerette átérezni a terem varázsát, hogy a valaha idejárt diákok mind ezeken a padokon ültek, és kellemes emlékeket idézett benne a társaival itt együtt töltött idő.

A végső csata napja – szívszorító veszteségeit jótékonyan elfeledve – vésődött a legemberibb ide kapcsolódó emlékként az agyába: sosem felejtette el azt a néhány percet, ahogy az egész iskola – diákok, tanárok, aurorok és rendtagok – együtt zokogott szomorúságában és örömében Voldemort halála után.

Azonban ami még sokkal többet jelentett neki, az a tanárok megbecsülése volt, amit azon az éjszakán nyert el visszavonhatatlanul – ki nem mondott egyezménnyel ez után magukkal sok tekintetben egyenrangúként kezelték, és nem egyikük azokban a percekben ismerte meg igazi énjét és látta be, hogy mindössze a sorsa különbözik a többi diákétól, az agyában ugyanolyan gondolatok rohangásznak, és az életében nincsen semmi különleges, amivel fel akarna vágni, és amivel büszkélkednie kellene.

A legmélyebb nyomot Piton apró tette hagyta benne, és talán ez a bensőséges emlék volt az, amiért minden reggel ide jött tanulni a reggeli kezdete előtt. Talán az, hogy sosem hitte volna, hogy egyszer a professzor lesz az, aki példát ad arra, hogy még létezik emberség a világban. Kristálytisztán fel tudta idézni a perceket, amikor félájultan hevert a nagyterem padlóján az utolsó párbaj után, és odalépett mellé az az ember, akit még úgy sem látott szívesen, hogy ezerszer bizonyította már, mellettük áll a háborúban. Feldagadt, könnyező szemein keresztül alig ismerte fel a mellette megálló férfit, és amikor nagy nehezen azonosítani tudta a fekete köpeny és az összeráncolt homlok tulajdonosát, lemondóan gördült a hasára, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozza neki a professzor az elviselhetetlen testi szenvedés tetejébe.

Nem tudta kitörölni a fejéből, hogy hogyan viselkedett vele Piton hat éven keresztül, és sosem állt szándékában megbocsátani azt, ahogyan néhány hónappal a végső csata előtt beletaposott a lelkébe. Arról a napról nem sok emléke maradt – reggel halálfalók ütöttek rajta néhány roxmortsi lakón, és a rendtagokkal együtt a segítségükre siettek. A többiek hosszas, végigküzdött órák után menekülésre kényszerítették a Nagyúr szolgáit, azonban ő egy jól irányzott, illúzióbűbáj alá rejtett átok miatt pár perces harc után sérülten kényszerült visszakozni. A csuklója eltört, úgyhogy hiába égette a tehetetlenség maró érzése, még a pálcáját sem tudta megfogni. Azt azonban mégsem tehette, hogy megalázkodva a fájdalma előtt meghúzza magát, amíg véget érnek a párbajok, úgyhogy bal kézzel vetette magát a harcoló felek közé, és ameddig csak bírta erővel meg fájó csuklójával, és ügyetlenebb kezének rendkívül szokatlan mozdulatai még elég gyorsak voltak a védekezéshez és ellentámadáshoz, addig nem adta föl az egyik közepes erejű halálfalóval vívott párbaját. Majdnem fél órás idegtépő kerengés után egymás körül, és folyamatosan ontott átkok véget nem érő áradata után Harry végre kifárasztotta és megsebesítette annyira vetélytársát, hogy az még egy utolsó, erőtlen hátráltatóártással dehoppanált a falu hóval vastagon borított főteréről. Ám nem csak a halálfaló fáradt ki annyira, hogy menekülni kényszerült, az ő erejét is csaknem teljesen elszívta a hosszas párbaj. Biztos volt benne, hogyha újabb, teljes erőben levő ellenféllel találná szemben magát, az nem lenne se hosszú, se kétes kimenetelű küzdelem. A falu főterén álló alacsony, de tömör oszlopú szökőkút azon oldalára araszolt, ahol reményei szerint a halálfalók nem láthatták őt. Nem akarta kockáztatni, hogy valamelyik csuklyás megtámadja őt – nem tudott volna sokáig ellenállni neki, és biztos volt benne, hogy valamelyik rendtársa a segítségére sietett volna; nem volt hajlandó senkit veszélybe sodorni a saját biztonságáért.

Mielőtt törött csuklójának és kicsavarodott bokájának legalább egy kicsit kíméletes mozdulattal lecsúszott a szökőkút tövébe a jéghideg fagyott hóra, mintha a szeme sarkából azt látta volna, hogy egy csuklyás elkapja őt a tekintetével. Reménykedett benne, hogy tévedett, ám sejtette, hogy ez csak hiú ábránd; összeszedve az erejét és gondolatait gyenge és vibráló kiábrándító bűbájt szórt magára. Amint dzsekije zsebébe dugta a pálcáját, meghallotta a közelében a hó halk, de rémisztő ropogását valakinek a léptei alatt. Makacsul leszegte fejét, és igyekezett nem mozdulni, hogy a bűbáj láthatatlan hálója ne tűnjön el egy pillanatra sem – nem hiányzott neki, hogy meglássák. Azonban amikor kezdett gyanússá válni, hogy a léptek hozzá túlságosan is közel elhaltak, és ez után semmi sem mozdult, szégyellte beismerni, de félve pillantott fel a fölé magasodó csuklyás halálfalóra; sarokba volt szorítva, megsebesült, és bármennyire is akart küzdeni, a tehetetlensége félelmet ébresztett benne. Szinte látta magát, ahogy esetlenül és szánalmasan igyekszik kibújni a kutyaszorítóból, de kísérletét gyalázatos kudarc koronázta.

Az egyetlen reménye az maradt, hogy valamilyen csoda folytán a halálfalót megtévesztette gyenge kis kiábrándító bűbája; azonban tévednie kellett, ugyanis a férfi abban a másodpercben megszólalt:

– Ne mozduljon – mondta halkan, ellentmondást nem tűrő hangon a csuklya alól. Harrynek furcsán ismerősnek tűnt a hangja, de volt már szerencséje néhány halálfalóhoz, úgyhogy nem ez jelentette most a legnagyobb problémáját. – Elég gyenge bűbájt hozott össze, Potter – mondta a férfi ismét gúnyosan, miközben saját maga ismételten elvégezte a bűbájt Harryn. Ő második mondatából már tudta, hogy ki áll előtte, és megkönnyebbülten hagyta, hogy a professzor tegye, amit jónak lát; kivételesen nem volt ereje ellenkezni vele. Ám így azt sem tudta kivédeni, hogy Piton – szokás szerint nem tudta megállni, hogy ne gázoljon a lelkébe – következő szavaival a másodperc ezredrésze alatt az egekbe pumpálja a vérnyomását és dühét. – Nem gondoltam volna, hogy pont maga fogja föladni először – töprengett félhalkan, és Harry mintha fel tudott volna fedezni egy apró mosolyt, ahogy a csípős szélben a csuklya enyhén fölemelkedett a férfi arcáról. – Mindenesetre azt ajánlom, hogyha nem akarja elásni magát azok előtt, akik az életüket is feláldoznák magáért, akkor nem kéne hagynia, hogy a maga bőrét is mentsék, amíg ül a fenekén és pátyolgatja a lelkét.

– Fogja be – sziszegte neki rémisztően szikrázó szemekkel és remegő ajakkal Harry; ebben a helyzetben ennyi telt tőle, de már most várta, hogy amikor nem hátránnyal indul, visszavágjon a professzornak.

– Ahogy gondolja – bólintott derűsen Piton, majd mivel az egyik halálfaló már jó ideje szemmel tartotta őt, visszatért a párbajok középpontjába, és ártalmatlan, ám annál látványosabb rontást küldött az igencsak csapzott Lupin felé.

Harry az elkövetkező eseményekből csak azt érzékelte, hogy a hó hidege, amin ült szép lassan beeszi magát a csontjaiba, és elkábítja őt. A harc hangjait egészen a halálfalók megfutamodásának pillanatáig érzékelte, és akkor is magánál volt, amikor Bimba és Piton professzor egy hordágyon fölvarázsolták őt a kastélyba, ott is a jó meleg, fülledt gyengélkedőre. Most a legkevésbé sem bánta, hogy nem töltheti a hálókörletükben az éjszakát: itt legalább meleg volt, és senki sem faggatta, hogy mi történt lent a faluban.

Mindenesetre, ahogy ott, a nagyterem padlóján felidézte azt a vasárnapot, ami valahányszor csak eszébe jutott szégyennel és bosszúvággyal töltötte be a lelkét, szívesebben halt volna meg, minthogy még bármilyen sértést le kelljen nyelnie a gyűlölt férfitól. Ekkor kapta az elmúlt hónapok legszebb ajándékát: néhány emberi szót attól az embertől, akitől a legkevésbé várta volna:

– Jöjjön, Potter – szólította meg őt tapintatosan Piton, meghagyva a lehetőséget, hogyha nem akarja meghallani, amit mond, ájulást színlelhessen. Jobban meggondolva nem esett volna nehezére eljátszani ezt a szerepet. – Nem maradhat így itt a földön, a mai cselekedete után nem ezt érdemli – szólt ismét a professzor. Piton ez után csöndben várta, hogy Harry reagál-e valamit a szólongatására; néhány másodperccel később a fiú halk nyögéssel visszaküzdötte magát a hátára.

– Segíthetek? – kérdezte a férfi halkan; nem tudta mit vár válaszként, de a becsülete megkövetelte tőle, hogy feltegye ezt a kérdést.

Válaszként csak apró bólintást kapott a fiútól, de ez is azt jelentette, hogy elfogadja a segítségét, így hát lehajolt, hogy felhúzza őt. Láthatóan ő is megsérült, mert az arca megrándult, ahogy erőlködve a karja alá nyúlt, és többé-kevésbé sikeresen talpra állította. Miután Harry nagyjából visszanyerte az egyensúlyát, óvatosan a nagyterem egyik sarkába halmozott törött lábú, egymás hegyére-hátára dobált székekhez terelte őt; kínzóan lassan haladtak, és mire azt az alig húsz lépést megtették, Harry úgy érezte, hogy ha most hagynák aludni, élete végéig föl se kelne, annyira kimerült.

– Meglesz segítség nélkül, amíg ideérnek a gyógyítók? – szólalt meg ismét a bájitaltantanár, miután segített neki leülni két egymásba rakott szék fölső darabjára. – Másoknak is elkél a támogatás – tette még hozzá, hogy megmagyarázza „aggodalmának” az okát.

– Nyugodtan menjen segíteni nekik – bólintott Harry; erre a napra egész éjjeli békét jelentett neki az eltelt pár perc, és az alváson kívül tényleg semmi másra nem vágyott már. Ahogy a professzor beleveszett a földön heverő, vagy egymásnak támaszkodó emberek tömegébe, ő kimerülten dőlt a felfordított szék poros támlájának.

Azokban az egyszerre végzetesen szomorú és őrülten boldog percekben tanulta meg, hogy „… olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.”

Harry csak akkor ocsúdott fel gondolataiból, amikor a folyosó padlóját fixírozva a tekintetével szemtől szembe nekigyalogolt a nagyterem bejárata mellett strázsáló lovagi páncélnak. Hatalmas csattanással rúgott bele a kemény fémbe, de szerencsére időben elkapta a páncélt, így vele együtt kezdett zuhanni – a tehetetlen zuhanásnál mindenképpen használhatóbb ötlet volt, hogyha zuhanás közben valahogy a fal meg a páncél közé kerül, és megpróbálja kivédeni a még nagyobb robajt; az már kevésbé volt a kedvére való, hogy egy hideg fal és egy rideg páncél lapítsa ki hajnalok hajnalán.

Miután sikerült a lehető legkevesebb hangzavarral visszatornásznia a súlyos páncélt eredeti helyzetébe, mintha csak mi sem történt volna, teljes nyugalomban lépett be az ebédlőbe – ahogy jobban meggondolta, arra a következtetésre jutott, inkább a fáradtság teszi, amiért még nem dolgozta fel egészen az előbbi eseményeket. Álmatagon lépett hát be a teljesen üres, vaksötét terembe; letelepedett a Griffendél asztalának a tanároktól legtávolabb eső részére, és apró pálcamozdulattal lángra lobbantotta a falon a közelében levő fáklyák kanócát. A kellemes félhomályban nekiállt megtanulni a bájitaltan házi dolgozatában felsorolt személyes –, és közhasználatra javasolt mérgek, és az ellenszereik listáját, miközben egy hatalmas bögre forró csokoládé képe lebegett a szeme előtt. Negyed órával később kénytelen volt ráébredni, hogy a téma nem köti le túlságosan, bármennyire is tudta, hogyha majd valamikor tovább akar tanulni, kitűnő RAVASZ-t kell szereznie a legtöbb tantárgyból; mindenesetre hiába próbálkozott, a minimum negyvenféle bájital neve és elkészítése dióhéjban csak nem akart megmaradni kusza gondolatai között.

Lemondóan döntött úgy, hogy még alszik egy kicsit, hátha utána hatékonyabban tud tanulni; türelmetlen mozdulattal odébb lökte arca elől a hosszú, apró betűkkel telekörmölt pergamentekercset, és fejét a karjára támasztotta. A kellemes melegben már egészen átmelegedett, és fájó feje is kellemesen bizsergett a folyosókon uralkodó hideg után, úgyhogy hamar elbódultak a gondolatai, és pár percen belül már halkan szuszogva szendergett a félhomályban.

A nagyterem faajtajának halk nyikordulására ébredt fel a nem túl mély alvásból, és ugyanazzal a hirtelen ijedt, öntudatlan mozdulattal a földre söpörte a házi dolgozatát és rajta fekvő pálcáját; hatalmas ásítással egyetemben hajolt le értük, és elmélázva helyezte őket vissza maga elé az asztalra, miközben kérdő tekintettel várta, ki fog belépni az ebédlő ajtaján. Az érkező kiléte a legkevésbé sem jelentett kellemes meglepetést számára – már mielőtt megpillantotta volna őt, Frics savanyú citromot nyelt képpel totyogott a tanári asztal túlfelén levő ajtó felé, hogy saját, különbejáratú kulcsával kinyissa azt is a nemsokára érkező diáksereg előtt.

Harry eleve reménytelen kísérletet tett arra, hogy észrevétlen maradhasson a gondnok előtt; azonban kénytelen volt belátni, hogy az égő fáklyák nem segítik őt a rejtőzködésben – általában készen állt a gondnok kicselezésére ilyenkor reggelente, de most óvatlan volt. Frics úr amint belépett a nagyterem ajtaján, már érezte, hogy az ebédlő elüt reggelente szokásos állapotától, és mikor észrevette a sarok fénykörében meghúzódó Harryt, kárörvendő mosolyra húzódott a szája.

– Potter! – harsogta diadalmasan, és bicegő lépteivel megindult felé. Harry meglepődve a szokatlan vehemenciától, amivel a gondnok közeledett felé, gyorsan a táskájába dobálta a holmiját, és a vállára dobta.

– Igen, Frics úr? – kérdezte, miközben felállt.

– Hogyha nem tudnád, közölnöm kell veled, hogy reggel hat előtt tilos a folyosókon tartózkodni engedély nélkül.

– Én egy teremben vagyok, legalábbis eddig azt hittem. Egyébként mióta? – kérdezett ismét Harry, gunyoros hangnemben, hiszen év eleje óta járt le ide reggelente a gondnok tudta nélkül.

– Pofátlan tacskó – motyogta maga elé Frics reagálva a fiú kérdésére, majd megint fölemelte a hangját. – Mióta az igazgatóhelyettes úr így rendelkezett. Természetesen azt is meghagyta, hogyha valamelyik diák áthágná az általa hozott új házirendi intézkedéseket, haladéktalanul járuljak elé az illetővel együtt – vigyorodott el kárörvendően a gondnok.

– Ahogy gondolja, felőlem indulhatunk – biccentett Harry; nem különösebben foglalkoztatta, hogy Piton ezúttal hány házpontot fog levonni tőle. Neki annyi elég volt, hogy – bár a professzor továbbra is rendszeresen szidalmazta és meglehetősen nemtörődöm hangnemben okította őt az óráin, nem is beszélve a levont pontoktól, amikor kihágáson kapta őt – felhagyott egész tavaly év végéig tartó lenéző viselkedésével; nem kedvelték meg egymást, csupán az ösztönös, a múltnak is köszönhető ellenszenv kezdett kiveszni a kapcsolatukból.

Harry nyugodtan követte hát Fricset a pincébe; a gondnok végig diadalmasan loholt lefelé a kifejezetten jéghideg folyosókon Piton irodájához, és magában motyogva szidta a tilosban járó diákokat. Mikor megérkeztek a bájitaltan tanár irodájához, tőle telhetően katonás tartásba vágta magát, és bekopogott a feketére festett faajtón.

– Ki az? – hallatszott egy perccel később álomittas hang, és rövidesen Piton kócos feje jelent meg az ajtóban. – Mit akar Frics? – ásított egy hatalmasat, és kicsit szélesebbre nyitotta az ajtót. Csak most vette észre a gondnok mögött türelmesen ácsorgó Harryt, aki még hanyag tartásban is egy fejjel magasodott Frics úr fölé.

– Pottert a nagyteremben találtam nem sokkal ezelőtt, és a reggeli kilépési tilalom még érvényben van, úgyhogy ennek értelmében az utasításának megfelelően jártam el – magyarázta büszkén a gondnok, ám a professzor vészjósló arcát látva inkább hátrált egy lépést (kis híján hasba könyökölve Harryt), és még kisebbre húzta össze magát.

– Nagyra értékelem az elkötelezettségét – sóhajtott az ajtót most már teljesen kitárva Piton –, de amikor az utasítást adtam, nem konkrétan arra gondoltam, hogy hajnalok hajnalán rontson be a szobámba egy szabályszegő diákkal, értette? – fordult a gondokhoz a professzor, majd Frics rémült pillantását figyelmen kívül hagyva Harryhez fordult.

– Mi a csudát forgat már megint a fejében? – csattant rá hirtelen. – Legalább aludni hagyná az embert – morgott ezután egy sort. – Van magyarázata arra, hogy miért hódol ismét a kóros szokásnak, miszerint kénytelen a kijárási tilalom ideje alatt vándorolni a kastélyban? – sóhajtott megint, és a folyton becsukódni akaró ajtónyílásba állt, nekidőlve az ajtófélfának. – Hogyha nappal ügyelne ennyire, hogy mikor és merre jár a kastélyban, esetleg még arra is lenne esélye, hogy ne késsen minden egyes alkalommal az órámról. Tehát?

– Egyedül akartam lenni, és éppen a nagyterem felé jártam, ami üres volt – vont vállat nemtörődöm módon Harry, mintha csak ez egyszer, és véletlenül tévedt volna oda. – Nyitva találtam az ajtót, úgyhogy gondoltam senkinek sem lesz ellenvetése, hogyha leülök néhány percre.

– Minő meglepetés, hogy ismét tévedésben él, Potter – mosolyodott el gúnyosan Piton. – Ki kell ábrándítsam, hogy a kísérlet egy normális házirend felállítására és betartatására magára is vonatkozik, és szó szerint értendő; ezúttal hiába próbál megtéveszteni, szemmel tartom a kastélyt. Ezen kívül rendkívül hálás lennék, ha megpróbálna kivételesen – itt megköszörülte a torkát – felelősségteljes végzősként tekinteni az ügyre, és az én helyembe képzelni magát. Az enyém a teljes kastély védelmének és rendjének a felelőssége, úgyhogy ha mindenáron nehezíteni akarja a munkámat, kénytelen lesz számolni a következményekkel. És hogyha átlépi a tűrőképességem határát, nemcsak pontlevonást fog kapni; most még nem lépte túl a mércét, de már nem jár messze tőle. Felfogta, amit mondtam? – kérdezte lemondóan nézve a meggyőzően bólogató fiúra, aki meglehetősen jól szórakozott a professzor kötelességtudó hangnemén és viselkedésén, meg azon, ahogy a padlóba döngölte a túl szorgalmas Fricset.

– Hogyne, professzor úr.

– Akkor tűnjön a szemem elől, és lehetőleg a közös óránkig már nem akarom itt látni sem magát, sem magát Frics – fordult a gondnokhoz.

Frics úr megszeppenve fordított hátat Piton és Harry kettősének, és tőle telhetően sietősen, esetlenül visszafelé indult a sötét pincefolyosón. Harry derűs hangulatban követte, de a felfelé vezető lépcső aljáról még visszaszólt bájitaltan tanárának:

– Mennyi pontot vont le, professzor? – kérdezte puszta kíváncsiságból.

– Most emelkedett húszra – rázta meg lemondóan a fejét Piton, és még egy kis nyugodt alvás reményében becsapta maga mögött a szobája ajtaját.

1. fejezet - második rész