Ajándékozott: Tubee
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet
Leírás: Végy egy nagyszájú Hermionét. Adj hozzá egy kis szerencsét, fűszerezd meg egy tangával, és egy mikulássapkával, végül ízlés szerint tégy egy keveset hozzá Pitonból. Ha végeztél, a fogyasztásért felelősséget nem vállalok!
Minden jog JKR-é, én csak kölcsönvettem, és kissé átformáltam a szereplőket.
Kívánság: SS/HG
Piton teljesen meglepi a diákjait, amikor a téli szünet előtti bájitaltanon mikulássapkában, mosolyogva fogadja őket. Vajon miért vigyorog Piton, és miért pillant olyan sűrűn Hermione felé? (akár 18-as karikás is lehet…)
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Jó olvasást!
Fogadjunk!
Avagy a szerencse, a Mikulássapka, a tanga, és Piton esete az Eminenssel
4 héttel a téli szünet kezdete előtt
Érezni, ahogy az éjszaka sötét csendjébe belehasít a nappal. Egy pillanatnyi áhítatos, döbbent némasággal fogadja minden élő az új nap kezdetét. Ezt a percet választottam az ébredésre, szokásomhoz híven. Rögvest ruhát kapkodtam magamra, vigyázva, hogy ne csapjak nagy zajt és elrobogtam a fürdőszoba felé, néma csendben. Ez az én kétbalkezességemmel-, és lábasságommal nem kis teljesítmény, tapsvihart Hermione Grangernek! Némi készülődés után a tópartot vettem célba, hogy mint minden reggel, ma is megtegyem a sétámat a napkeltében gyönyörködve. A béke pillanatait mindig kiélvezem, hisz’ máskor erre egy iskolában úgysincs lehetőségem. Végtére is, ki az az őrült, aki a baglyokkal fekszik és a tyúkokkal kel? Persze nem szó szerint.
Ez a kis mozgás mindig felüdít és meg is éhezek, mire a kávém mellé huppanok. A cukor szinte kipúposodik belőle, és halvány krémszínű a tejtől. Régebben feketén ittam, de rájöttem, hogy nem vagyok mazochista alkat, és felfedeztem a cukortartót az asztalon, meg a tejet a kancsóban. A pirítósból, csokikrémből és általában három, rosszabb reggeleken, (a mai eddig nem tűnt annak) négy bögre kávéból álló reggelim befejeztével a tornyot vettem célba újra, kerülgetve a se lát se hall fejű, enyhén kóma közeli állapotban leledző emberszabású lajhárokat, akik hajnali hétkor kitápászkodtak az ágyból.
Mire szép komótosan leértem a pincébe, már néhány gyorsabb egyén a könyveit bújta a hollóhátból. Na, őket még sose sikerült megelőznöm, viszont mindig szívesen látnak, ha csatlakozom hozzájuk, és kielemezzük az előző órai bájitalt. Ezalatt odaszállingózott szép lassan a hetedéves R.A.V.A.SZ. csoport fele, morgolódva és ásítozva. Hétfő reggel első két óra dupla bájitaltan. Csókoltatom az órarend készítőjét és hiszem, hogy a csapat minden egyes tagja egyetért velem, háztól függetlenül ebben az apróságban. Igaz, ma reggel a szokásosnál is kevésbé vágytam a drága jó morcos professzorunk felüdítő és izgalmas társaságára, nem is sejtem, miért. A zen-figurát otthon hagytam, és nem volt kedvem a dalai láma türelmét előbányászni a semmiből, hogy lenyeljem a sértéseket, amiket minden egyes alkalommal megkapok.
A csengőszóra bemasíroztunk katonás rendben és fegyelemmel a terembe, és…
- Üstöket elővenni! – dörrent ránk egy hang az éterből, majd berobogott Perselus Piton teljes valójában, lobogó köpennyel, amivel szokás szerint jól fejbevágott a hirtelen fordulásnak köszönhetően, amit az első pad előtt hajtott végre. Ezt mindig eljátssza. Ha jól esik neki, én nem fogok szólni, úgyis én lennék a hibás ezért is… - Különlegesen bonyolult feladatot kapnak ma, amin egy hónapig kell dolgozniuk. Aki nem képes megvalósítani, repül a csoportból. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjüknek nem fog sikerülni.
Természetesen gonoszan Harryre vigyorgott, enyhe, és burkolt telitalálatként. Intett egyet csak úgy mellékesen a pálcájával, mire a táblán megjelent a recept legelső fele, én meg lehajoltam az államért, hogy letöröljem róla a koszt. A koppanását szerintem még a tornyokban is hallani lehetett. A Felix Felicis receptjét láttam a táblán. Na, puff neki.
Kollektíven a tárlószekrényekhez vonultunk, mert jó néhány különleges hozzávalóra volt szükség a feladat végrehajtásához. Éljen a takarékosság! Végülis, amíg az iskola számlájára megy, nem az én dolgom…
Az üstöm fölé görnyedve próbáltam a maximumra törekedni, de az a sanda gyanúm támadt, hogy ez a főzet ki fog fogni rajtam. Nem először idén. Mindenesetre, próba cseresznye.
2 héttel a szünet kezdete előtt
Ez a vadista szandál szívat minket! Bár, amikor kifakadtam a toronyban, Harry rámutatott, hogy mikor nem cseszegetett minket? Közölte, hogy mindenki, aki eljut a legutolsó stádiumig a főzettel, az megkóstolja a sajátját. A gond az, hogy egyetlen árnyalatnyi eltéréstől egy napig rettentően balszerencsés leszel. És ez csak egy árnyalat! Mi van akkor egy egész színnel?! Eddig két ember főzete mondta be az unalmast. Szegény hugrabugos csaj, amikor a főzete lila helyett égővörös lett, sírógörcsöt kapott. A mardekáros srácot nem tudom sajnálni, ő volt figyelmetlen, amikor hagyta leégni a cuccot. Az kérdés, mi lesz velük, tényleg ki lesznek-e rakva a csoportból. Ha igen, az nem sok jót jelent nekünk se a jövőre nézve. Kezdek megijedni.
2 nappal a szünet kezdete előtt
A Felix Felicis utolsó stádiumába értem. Ha minden jól megy, a mai duplaórán végzek vele. Persze mikor ment minden jól?! Én és a szerencsém… A tizenegy főből már csak négyen maradtunk, akiknek a főzete hasonlít ahhoz, amilyennek lennie kéne, és nagy döbbenetemre Harry is a négy között van. Nagyon auror akar lenni a gyerek. Bár az eltökéltség nála mindig megvolt, kivéve, amikor mágiatörin figyelni kellett volna. Gyanakszom, lehet, hogy hercegi segítséget vesz igénybe. Ezt persze tagadja, és igen merész húzás volna még tőle is, de már semmin nem lepődök meg. Asszem. Kivéve, ha Piton betáncol az óránkra mikulássapkában, közölve, hogy örökbe fogadja Harryt. De mivel ennek az esélye a nullához közelít…
A másik két ember közül az egyik természetesen Draco Malfoy, az elmaradhatatlan üdvöske, és egy hollóhátas lány, azt hiszem talán Mandy Broklehurst, de nem tenném le rá a nagyesküt. Ennyit arról, hogy az ember lánya hét év alatt megismeri az évfolyamtársait.
Naná, hogy amíg elfilózgattam, a lötyim majdnem kifutott. Ezt pedig Piton a sasszemeivel (ha már sasorra van, sasszemet is kapott mellé – a természet kárpótlása) sajnos rögtön kiszúrta.
- Granger! Tudja maga, mi történt volna, ha kifut a bájitala?!
- I-i-i-igen – szeppentem meg.
- Akkor, halljuk, Okoska! – dörrent rám haragosan.
- A terem felrobbant volna – feleltem bátortalanul.
- Röviden és tömören valóban… – ismerte be kelletlenül. Korábban kell felkelned, ha túl akarsz járni az én eszemen! Bár, aki nálam korábban kel, az már le se fekszik… – Ha már ilyen jól tudja, mondja el szegény tudatlan csoporttársainak is, hogy miért következett volna be ez.
- Mert... Me-me-mert… - Persze pont ebben a pillanatban nem jutott eszembe a magyarázat, ahogy ez lenni szokott. A kígyó pedig bele is mart a szabadon hagyott nyakba.
- Tíz pont a Griffendéltől. Egy tekercs házi dolgozat mindenkitől, hogy miért robbant volna fel a terem, ha Granger még ennél is bénább, és valóban kifutott volna a bájital.
Na, hurrá. Már csak ez hiányzott a napomból.
Visszagörnyedtem a tűrhetőnek tűnő főzetem fölé, és röpke másfél óra múlva halovány mosollyal elzártam a tüzet az aranyszínű folyadék alatt. Harry üstjében óaranyszín kotyvalék bugyogott, Mandyében halvány aranyszín egy csipetnyi ezüsttel, Malfoy pedig mellékevert egyszer valahol az óra folyamán, úgyhogy rézvörös lé rotyogott a tűzön mellette. Rettentő savanyú arccal figyelte, talán az ízét latolgatta. Szegény, úgy, de úgy sajnálom! Mindenesetre, én nem lennék hajlandó abba belenyalni se. Végül Harry is eloltotta a tüzet, és félve hátrébb húzódott.
- Most mindenki, akinek értékelhető munkája maradt mára, megkóstolja, amivel egy hónapja dolgozik! – közölte imádott professzorunk fülig érő vigyorral. Még szerencse, hogy van füle, különben a szája körbeérte volna a fejét. Jaj, elképzeltem! – A saját munkájuk, magukat mérgezik, nem én adom maguknak a mérget! De előtte egy fiolával mindegyikőjüktől kérek az asztalomra. Hátha utána már nem lesznek olyan állapotban, hogy erre képesek legyenek…
A gonoszság és szemétség kifejezést ezennel ki lehet cserélni Perselus Pitonra.
- De Tanár úr… - kezdte Malfoy visszatérve az asztaltól a helyére, de a professzor egyetlen pillantása elhallgattatta, és ő is elővette a kanalát, követve a példánkat.
- Mr. Malfoy, úgyis olyan türelmetlen, kezdje maga! – Ha még nem említettem volna, tavaly Malfoy egyszer nagyon kihúzta nála a gyufát, azóta Piton sokkal kevésbé kivételezik vele. Ez azt jelenti, hogy a napi plusz harminc pont helyet csak ötöt ad neki.
A szöszke srác undorodva belekanalazott a művébe, és egy csipetnyit kiemelt belőle a kanalában, de házvezetője szúrós tekintetét látva telemerítette, és fintorogva benyelte a löttyöt. Pár másodpercnyi hatásszünet után kiadta a rókát.
- Malfoy! Nyomás a gyengélkedőre! Tíz pont a Mardekártól! – Na, ezek szerint nem is kicsi balszerencsét kapott a gyomorrontás és a mérgezés mellé. Szívás. - Broklehurst!
Mandy reakcióján, az ijedt nyikkanáson nem is csodálkoztam az előzmények alapján. Végül erőt vett magán, és bevette az adagot a főztjéből.
- Ahogy látom, magának értékelhető a főzete. Öt pont a Hollóhátnak. – Mandy döbbent, hitetlenkedő, de ugyanakkor elégedett arcát nem lehet utánozni. Meg is értem, hiszen Piton, nem Mardekáros létére, szinte megdicsérte. Mit nem adnék ezért…
- Potter! - fordult Harry felé azzal a szokásos szemétkedő „na Potter, most kicseszek veled” vigyorával. - Lássuk, sikerült-e valamit alkotnia!
Harry felvette a magabiztosság álarcát, és már csak a szeme árulta el, hogy legszívesebben ordítva elfutna, és Honoluluig meg sem állna. Belekortyolt a bájitalába, és kellemes csalódottság futott át az arcán.
- Nocsak. Magának is sikerülhet valami? Értékelem majd a főzetét. - Ezek szerint Harrynek szinte tökéletesre sikerült a kotyvaléka. Ilyet Piton szerencse nélkül sose mondana. - Granger!
Na, én még csak magabiztos állarcot se tudtam felvenni. Pontosítok. Majd’ beszartam. Azért én is lenyeltem az adagomat, és az a jóleső tudat töltött el, hogy nekem minden sikerül.
- Öt pont a Griffendélnek. - Ha nem olyan állapotban lettem volna, hogy biztosra vettem, hogy ez fog történni, valószínűleg kiugrottam volna a bőrömből örömömben. De Felix biztosra tudta, hogy meg fogom kapni a pluszpontokat. Ekkor halk kopogást hallottunk az ajtóból.
- Jöjjön - mordult Piton, mire az ajtó kinyílt és Dumbledore lépett be rajta, aggódó arccal.
- Perselus! Az elsősök között elszabadult egy bokornyi mérges mortácsgumó, és sürgősen ellenszérumra lenne szükségük. Ha főznél egy diákoddal… Mondjuk Miss. Granger biztosan szívesen segítene neked, mert harminc adag kéne legalább, egy órán belül. – Piton arckifejezésétől még a tej is megsavanyodott volna az igazgató szavainak következtében. Persze, pont engem kellett felkérnie. Ugyan Felix azt súgta, hogy ennek oka van, de ezt nem nevezném szerencsének. Közös főzőcskézés Perselus Pitonnal?! Jobb programot is tudnék a délutánra. Felix ezalatt azt ajánlotta nekem, hogy csórjak el egy jókora üveggel a bájitalomból. Pitonnál merész húzás, de biztosra vettem, hogy menni fog. Amikor elfordult a többiek felé, hogy közölje, az órának vége, és hogy négy tekercs házi dolgozat a következő órára a Felixről a miattam kapott mellé, én suttyomban teletöltöttem egy szép nagy fiolát. Ki tudja, mikor jöhet még jól. Az én legendás, és híres, (hírhedt?), szerencsémnek sose árt egy kis mankó a rosszabb napokra.
- Granger! Jöjjön! – mennydörögte Piton a fejem fölött. Észre se vettem, mikor lépett oda. Elindult, lobogó köpenyével, szokás szerint, térden vágva. Annyi időt sem hagyott, hogy összepakoljak.
- Harry, kérlek, szedd össze a cuccaimat! – kiáltottam vissza Harrynek az ajtóból, és elrobogtam a professzor után. Na, aki ezzel a fickóval lépést tud tartani… Világbajnok hosszútávfutónak kéne lennem hozzá! Egy gondolat szöget ütött a fejemben. Vajon Piton rontott már el bájitalt? A kérdés nem hagyott nyugodni, úgyhogy elhatároztam, hogy alkalomadtán rákérdezek nála. Ha már nem lesz a tanárom, mondjuk. Vagy ha öngyilkos akarok lenni.
Az alagsor egyik olyan folyosóján, ahol eddig még sose jártam, megtorpant egy zöldes fekete falikárpit előtt, majd pöccintett egyet a pálcájával, mire egy ajtó jelent meg a falban. Gyanúsnak tűnt, hogy csak ennyi, de a védőbűbájokat tuti nonverbálisan oldotta fel. Rádöbbentem, hogy a magánlaborjánál lehetünk. Enyhén égőnek találtam griffendéles létemre Piton laborjában főzőcskézni, bár Felix megnyugtatott, hogy ez egy okos döntés. Ő tudja.
- Menjen! – reccsent rám mogorva denevér stílusban Piton, és beterelt maga előtt a laborba. Én meg két órán belül ki tudja hányadszorra kapartam fel az államat a talajszintről. Már a laborfelszerelés is olyan korszerű, és változatos volt, amilyet én csak merész álmaimban láttam eddig. Akkor mi van a raktárban?! – A recept ott van az asztalon a könyvben a 327. oldalon. Vegyen elő egy üstöt, és lásson neki. Hozom az alapanyagokat.
Persze, a raktárba nem engedett be. Neki ugyan nem kell tudnia róla, de én már jártam egyszer ott, másodévben. Akkor sajnos nem néztem körül alaposabban. Ki tudja, mi minden kincset rejt az a terem… Előpakoltam két üstöt, begyújtottam alattuk, és türelmesen vártam, hogy a prof megérkezzen a hozzávalókkal, de csak nem jött. Türelmem igencsak véges volt mindig is, hát kaptam magam, és utána mentem. Ha Felix nem lett volna bennem, tuti nem vettem volna a bátorságot, hogy belépjek a bájitalhozzávaló-szentélybe az engedélye nélkül, de nekem minden sikerült…
- Jól van, professzor? Forr a víz az üstökben – kukkantottam be a raktárajtón, és meghallottam a fojtott káromkodást a polcok mögül. Elindultam a zaj forrása felé.
- Granger! Hogy merte az engedélyem nélkül betenni ide a lábát?! – ordított rám kedvenc professzorom a szokott, haragos-morcos-mogorva-világfájdalmas, stílusában. – Akkor megyek, amikor akarok!
Ez csak nekem hatott enyhén dacosan, és védekezőn?
- Elnézést, tanár úr, azt hittem, hogy történt valami...
- Jól hitte, de ez nem jogosítja fel semmire. Tűnés! – mutatott az ajtóra, és láttam, hogy a kezéből vér folyik. Bármilyen meglepő egy győztes háború után, a vér látványát még mindig nem bírom. Ha sebesültből folyik a harcmezőn, azzal semmi bajom, akkor csak segíteni akarok, de így, mikor valaki megvágja magát… Naná, hogy beájultam. Hova? A padlóra, mert Piton persze nem sietett a segítségemre, hogy elkapjon. Mit is vártam tőle? Megmenteni pár lila folttól egy elájuló eminens griffendéles sárvérűt? Antipitonos lett volna. Azért arra vette a fáradtságot, hogy mielőtt magamhoz térített, bekötötte a sebét. Felébredve a szánakozó, vagy inkább lesajnáló arcával találtam magam szembe. Ha ilyen, amikor szerencsés vagyok, milyen egy peches napom?!
- Felemelné végre a seggét és megtenné, hogy nem csinál nekem több kárt?!
Ekkorra már igen zabos volt, még sose hallottam így kikelni magából, vagy csúnyán beszélni. Ő mindig a megtestesült választékosság.
- Ööööö... persze, elnézést – pattantam fel, és odaléptem az üstöm mellé, gőtepetét lapátolni a főzetem elkezdéséhez. Néma csendben dolgoztunk egy ideig a Morgácskelés-lohasztón, majd szinte egyszerre léptünk távolabb az üstöktől, a tíz perces pihentetési időre. A kotyvalékom az előírt türkizzöld színben pompázott, de Pitoné hirtelen haragosvörösre váltott, amit az arcszíne is követett. Meg a köd a fejében. – Épp azon gondolkodtam, hogy a professzor úr rontott-e el már valaha bájitalt.
Hupsz, Felix hangosan kiszólt belőlem. Azt a pillantást nem tenném zsebre, amit ezért kaptam.
- Igen, Granger, rontottam – felelte kimérten. Visszafogta magát. Szóbeli pirospont! – Miért, fontos ez magának?
- Igen, legalább már tudom, hogy Ön is emberből van. Én nem is egy bájitalt rontottam már el.
- Granger, nem fogná be?
Nem zavartattam magam különösebben a goromba leszerelésen. Piton már csak ilyen.
- Tudja, professzor, nem könnyű úgy összpontosítani a főzetre, hogy Ron és Neville folyamatosan segítségért könyörög két oldalról, és ha nem adom meg, még én vagyok a szemét. Ezért jó, hogy már nincsenek a csoportban. De megtanultam koncentrálni, úgyhogy már nem nagyon lehet megzavarni semmiben.
- Valóban? – kérdezett vissza szúrósan. Ezek szerint mégiscsak figyelt. – És mi van egy osztálynyi másodévessel? Az idei társaság rettentően megátalkodott.
- Ezt vegyem felhívásnak a keringőre? Bemegyek hozzájuk órát tartani. De fogadjunk, hogy én ki tudnék olyat találni magának cserébe, amit sose tenne meg…
- Készüljön a holnapi órára a Griffendél-Mardekár csoporttal. Ha el tudja érni pontlevonás nélkül, hogy odafigyeljenek, csöndbe maradjanak és dolgozzanak az óráján, megteszem, amire maga szerint sose vállalkoznék.
Perselus Piton, behúztalak a csőbe! Ugyan Felix is rásegített, de… Persze ötletem már volt, hogy mit csináltatok vele. Juj, de gonosz vagyok! Ha ezt megteszi, a Roxfort örökös emlékkönyvében címlap sztori lesz.
- Ne aggódjon, elérem. Készülhet az évszázad cikijére!
- Úgy gondolja? Ellenben, ha nem tudja teljesíteni, nekem mi „kárpótlásom” lesz a maga modortalan húzásáért?
- Találja ki, és megteszem. De ne legyen ilyen biztos magában, a nagyképűség árt a szépségnek.
Erre köpni-nyelni se tudott pár pillanatig. Felix volt, nem én, indiánbecsszó
- Granger. – Ez vészjóslóan nyugodtnak hangzott. – Két hét büntetőmunka. Tíz pont a Griffendéltől. Eddig türelmes voltam. Vagy csak nem sikerült elég erősre a főzete?
Az utolsó mondatával enyhén felhúzott. Nekem senki ne szidja a főzetem! De jobbnak láttam csöndben maradni, mert Felix hatása valóban kezdett elmenni, és nem akartam több pontveszteséget a mai húsz mellé. Vagy csak tizenöt. Ötöt kaptam tőle! Jé, de jó, hogy leesett! Mindenesetre behúztam a fülem-farkam, és kimertem a kész főzetem. Csendben figyeltem, ahogy újra kezdi a sajátját, és nekilát a hozzávalók darabolásának. Odaléptem mellé, és amikor letette a kést, hogy beletegye a nárciszlevelet a bájitalába, elkezdtem a következő alapanyagot kifacsarni. Ezzel enyhén megleptem, de nem szólt semmit. Tíz percig némán dolgoztunk.
- Professzor? - Csak egy morranást kaptam válaszul. Hallgatás, beleegyezés. – Tudja, én is meg akarom szerezni a Bájitalok Mestere címet. És ehhez ugyebár egy mentorra van szükség. Szeretném megkérni, hogy legyen a mentorom.
- Ezt komolyan gondolja, Granger? – Miért van mindenki ezen úgy megdöbbenve? Piton arcán is nagy megrökönyödést láttam.
- Igen, komolyan gondolom. Elvállalna tanítványnak?
- Még meglátom. De azt ugye tudja, hogy már magára a képzésre is nagyon kemény a felvételi?
- Természetesen! Ezért fordultam Önhöz. Ön fel tudna készíteni. Ha megtenné… - Erre csak horkantott egyet, mondhatni szokás szerint. De igen beleegyezőnek tűnőt horkantott. – Köszönöm, professzor!
- Még nem mondtam semmit. – Már megint a védekező hangnem. Vagy csak én vagyok túl cinikus? – Ne élje bele magát.
Azért én elégedett voltam magammal, de ezen nem is kell csodálkozni. Az ország egyik legjobb bájitalmesterétől tanulhatok! Köszi, Felix!
Egy nappal a szünet kezdete előtt
- Látja, professzor, nem kellett volna fogadnia velem! Most pedig meg fogja tenni, amit mondok.
Savanyú arccal konstatálta, hogy az óra, amit tartottam, kifejezetten jól sikerült, és a másodévesek kicsöngetés után odajöttek megkérni, hogy gyakrabban helyettesítsek. Az egész órát a fal mellett nézte végig, láthatatlanul. Az még engem is meglepett, hogy a mardekárosok is jól viselték magukat, de a módszerem bombabiztos sikerre volt ítélve első pillanattól fogva.
- Ne kíméljen, Granger.
- Nos – kezdtem el a táskámban kotorászni - az első, és egyik legfontosabb kérdésem, tud Ön táncolni?
- Táncolni? Hogy jön ez ide? – kérdezett vissza rosszat sejtve.
- Tud?
- Igen – morgott megadóan.
- Helyes. És mosolyogni? – Ekkor jött csak a neheze…
- Hogy mi…?
- Még sose láttam szívből mosolyogni. Tud?
- Granger, ne húzzon fel!
- Akkor hadd lássak egy őszinte mosolyt! Nem, ez csak egy gúnyos vigyor! Mosolyt kértem! Helyes. Akkor már csak ez kell! – kaptam ki a táskámból diadalmas mosollyal a nap tárgyát, a Mikulássapkát. Undor ült ki az arcára, majd a megértés szikrája pattant a hideg fekete szemekben, és a tömény borzalom kifejezése áradt el az arcán.
- Nem, Granger, ezt nem gondolhatja komolyan!
- Csak a mi óránkra kell betáncolnia mosolyogva, a Mikulássapkában! Ennyit meg tud tenni! Én is tartottam az Ön komisz másodéveseinek egy jó kis órát. Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó!
- Ide vele! – kapta ki a kezemből a Mikulássapkát, a talárjába gyűrte, negédesen rám mosolygott, és eltáncolt. Én meg kifeküdtem a padlóra a röhögéstől. Néhány harmadéves kíváncsian megállt mellettem egy pillanatra, majd a vállukat vonogatva ott hagytak, mondván, hogy csak egy őrült végzős vagyok. Nem is sejtik, hogy mennyire igazuk van! Tényleg végzős vagyok. Az őrült meg már nem is kérdés tárgya…
Két órával később
Előre vigyorogtam már akkor, amikor a pincefolyosóra leértem, de még nem csöngettek be, úgyhogy magamban mosolyogtam. Megjelenő csoporttársaim furcsán néztek rám, de nem érdekelt. Majd megértik. Csöngetéskor jó szokásunk szerint némán besorjáztunk a terembe, és vártuk, hogy talárlobogtató professzorunk bevonuljon órát tartani. Erre ugyan várhattunk!
- Szép napot mindenkinek! – csicseregte egy negédes, Piton szerű férfihang az ajtóból, amire a hátamon is felállt a szőr, olyan tragikusan hangzott. – Pakoljátok csak el az üstöket, ma csak egy laza ismétlő óra lesz!
Azok a döbbent arcok, amik a teremben mindenkin megjelentek, felejthetetlenek. A saját képemet is döbbentre igazítottam, hogy ne legyek feltűnő. Nem volt nehéz, nem számítottam ilyen jó színészi teljesítményre. Ahogy betáncolt… Majd’ kiestem a padból a röhögéstől, ahogy laza szamba mozdulatokkal besasszézott a terembe, fején a Mikulássapkával. Harry körül vágni lehetett a megrökönyödést és ugyanez vonatkozott Draco Malfoyra is. A többiek pár pillanat alatt felismerték a helyzet komikus voltát, és velem együtt görnyedeztek a visszafojtott nevetéstől.
- Nos, rendkívül örülök neki, hogy ilyen jó kedvük van! Megtudhatnám a nevetés okát? – nyafogta Piton. Az eddig szinte élettelen, hideg szemében huncut láng égett, az egész férfit mintha kicserélték volna. Nem hittem volna, ha nem látom, hogy tud valamit is humorra venni. Na, most sikerült neki. – Hát jó, ha nem, hát nem. Mondjuk Granger kisasszony. Mi a Felix Felicis hatása?
Erre válaszolnom kellett volna. Nem ment. Nem bírtam egy hangot se kinyögni. A könnyeim is kifolytak már, de hiába haraptam a nyelvembe, karmoltam a saját kezem, nem bírtam abbahagyni a röhögést.
- Nem tudja? Ejnye-bejnye! Tanulja meg! Mr. Potter?
- Szerencseszérum, a fogyasztója szerencséssé válik meghatározott időre.
- Kitűnő, Mr. Potter! – Ekkor lettem totál paff. Harryvel együtt. – Milyen mellékhatásai vannak, Mr. Malfoy?
És így ment tovább. Nem lett volna rossz óra, csak Piton kétpercenként rám kacsintott. Mit kacsintott?! Még rám is nézett jelentőségteljesen, és arcpirító arckifejezéssel. Nem túlzok. A vége felé már sokan észrevették, és megindult a sugdolózás, hogy mi történhetett köztünk előző nap a főzőcskézés közben. Az óra végére állandósult a paradicsompofi-effektem, ha rám nézett. Csöngetéskor én szaladtam ki a leggyorsabban a teremből.
- Boldog karácsonyt, Miss. Granger! – kiabált utánam Piton.
Felvettem a nyúlcipőt. Harry csak a Nagyteremnél ért utol, de ott elkapott, félrevont, és rögtön vallatóra fogott.
- Ez meg mi volt? – Túl nyugodtan kérdezte. Már majdnem vészjóslóan.
- Mi? – cincogtam vissza félve.
- Piton bejön, vigyorog, kedves-aranyos-rendes bácsit játszik, és úgy néz rád, mint aki… - A mondat végét jelentőségteljesen elharapta.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy csak fogadtunk?
- Nem.
- Sejtettem. Pedig nem volt semmi több.
- Na, persze. Mondd, hogy csókol? – vigyorgott rám gúnyosan Harry.
- Akkor fogok vele csókolózni, ha te egész nap mardekáros tangában jársz-kelsz a suliban!
- Szegény, akkor most mi lesz a szívszerelmeddel? Ha nem teszem meg, nem dughatja le a nyelvét a torkodon!
- Harry James Potter! Nem is tudtam, hogy te egy ekkora tahó dög vagy! – Felképeltem. Visszakézből. Két oldalról. Ott maradt a tenyerem helye. Utoljára Malfoy-t pofoztam föl így, harmadikban. Ja, nem ő jobbegyenest kapott! Asszem. – Ne vádolj semmi olyasmivel, amit tudod, hogy sose tennék meg!
- Sose? És ha megjelenek mardekáros tangában? – Viccesnek szánta, kiengesztelőnek. Nem volt az. Faképnél hagytam.
Egy hónappal a téli szünet vége után
- Professzor?
- Mondja, Granger! – pillantott fel a dolgozatokból, amiket javított.
- Nos, van egy igen khm..., kellemetlen kérésem, vagy izé… - sütöttem le a szemem, és újra a bájitalom fölé hajoltam.
- Mondja már!
- Nos, biztos látta Harry mai produkcióját… - Erre csak megvetően horkantott. Igen, ez ő, a szófosó. – És hát… Egyszer régen megígértem vagy fogadtam, vagy tudom is én, mit csináltam vele…
- A lényeget, Granger – kelt fel az íróasztala mögül, és egy nagyot nyújtózott.
- Szóval, azután a „bizonyos” bájitalóra után kérdőre vont… – Szokás szerint elégedett vigyor jelent meg a képén. Hát igen, azt a csatát egyértelműen ő nyerte. – Tehát, kérdőre vont, és kikérdezte, hogy mi történt akkor köztünk.
Azt a szemét vigyort…
- Köztünk? Van ilyen?
- Hát, Harry szerint volt. És akkor kiszaladt a számon valami, amit öhm…, azóta kicsit megbántam.
- Mi volt az? – szinte már unottan kérdezett vissza. De a szája sarkában ott bujkált egy vigyor. Az elmúlt hónapban, amikor szinte minden estémet itt, a laborjában töltöttem, bájitalokat főzve, kiismertem magam a mimikáján.
- Ha megjelenik mardekáros tangában, és úgy lesz egész nap, órákon is, meg mindenhol, akkor fogom megcsókolni Önt… - Egy szuszra elhadartam. Nem voltam benne biztos, hogy felfogta. Jó gyorsan bírok beszélni, ha akarok.
- És Potter ma így öltözött fel. Pardon, vetkőzött le – konstatálta.
- Igen.
- Akkor mire vár? – lépett közelebb.
- Tessék? – Kicsit megijedtem. Enyhén szatíros volt a vigyora.
- Mintha valami ígéretet és szép szót, meg a betartását emlegetett volna nekem egyszer. – Erre rákvörösbe váltottam. Éljen. Ha lehet, még elégedettebbé vált tőle a képe. Bennem meg felment a pumpa. Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és egy nyuszipuszit nyomtam a szájára, majd rögtön hátrébb léptem vagy két lépést. – De Granger! Ha már molesztálja a tanárát, legalább rendesen csinálja!
Azzal elkapta a derekam, magához húzott, és nyelvével rögtön és erőszakosan bebocsátás követelt a számba. Meg lehet egy ilyen szép kérést tagadni?! Átkaroltam hát a nyakát, és hasonló lendülettel visszacsókoltam. Már a fenét se érdekelte, hogy a tanárom. Sőt, az se, hogy éppen a morcos denevér karolta át szorosan a derekam. Vágytunk a másik érintésére. Kifulladva váltunk el egymástól.
- Potternek gyakrabban kéne hordania tangát! – eresztett meg egy betyáros vigyort.
- Szerintem is – feleltem hasonló stílusban. – De magának jobban állna…
Utolsó kommentek