Akinek készült az ajándék: minden merengő ajándéka
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: nincs
Kívánság (és leírás): Novella arról, hogyan éli meg George a testvére elvesztését.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
(Mágiaügyi Minisztérium, ünnepség)
A helyiség zavaróan zsongott a sok száz ember zsivajától. A Mágiaügyi Minisztérium gondnokságán kitettek magukért a varázslók. Ünnepi díszbe öltözött a nagyterem, amelyen még a rikítóan színes díszek alatt is látszottak az előző rezsim nyomai, az egyik falon például az életnagyságnál is nagyobb Harry Potter képen látszottak át a vörös levakarhatatlan tintával írt sorok, melyben az aranyvérűeket dicsőítették.
Maga Harry Potter zavartan feszengett két barátja között a megemelt pódiumon, a díszhelyen, és legkevésbé sem vágyott az egész ünneplésre. A Weasley-család ugyancsak ünnepelt tagjai egy sorral mögötte ültek, mindegyikükön új dísztalár. George a jobb szélső helyet foglalta el, mivel így egyszerűbb lesz kimenni, mikor a hősiességéért neki ítélt bronz fokozatú Merlin-díjat veszi át. Pedig nem érdemelte volna meg, semmivel sem volt rátermettebb a többi harcolónál, csak épp ő elvesztette a testvérét. Szánalomból kapja meg. Székéről kiváló rálátása nyílt Harry tarkójára, és ahogy George a kócos fiú hátát bámulta újfent felszínre törtek sötét gondolatai.
Tíz keserves, gyötrelmes hónap telt el Fred halála óta. A varázslótársadalom az első biztos tudósítások után felszabadultan ünnepelt, mikor még a halottak teste jóformán ki sem hűlt. George nem volt képes ünnepelni, meghalt benne a nevetés, még a Varázsvicc vállalat ügyeit sem bírta intézni. Verityt asszisztensi rangjából előléptetve ráhagyta az üzlet igazgatásának problémáit ő pedig messze Londontól vett egy házacskát, amit remetelaknak nevezett el. Szülei és testvérei az első hónapokban még gyakorta látogatták, majd elmaradtak, míg tényleg egyedül maradt emlékeivel. Nem akart fogadni senkit, nem kívánt beszélni senkivel. Az örök kérdés foglalkoztatta ez idő alatt: miért? Miért kellett elveszítenie azt, akivel együtt volt csak egész? Miért kellett meghalnia, annak, akit a legjobban szeretett, akihez a leginkább ragaszkodott, akivel minden csínyt együtt követtek el? Elkeseredetten kereste a választ, szakadatlan, amíg egyszer csak megértette. Alig egy hónapja történt egy átvirrasztott idegőrlő éjszakán, mikor rájött, hogy ki az oka mindennek, és ekkor már azt is tudta, hogy mit kell tennie. Válaszolt a meghívóra, melyben a „Tudjukki elpusztításában segítkezők tiszteletére” megrendezett ünnepségre hívták.
A teremben senki nem volt vele tisztában mennyire mély nyomot hagyott George Weasleyben, mennyire megváltoztatta ikertestvére elvesztése.
A helyiség egy csapásra elcsendesült, ahogy a még csak nemrég beiktatott mágiaügyiminiszter, Kingsley felállt, és beszélni kezdett.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim... - George már az első szavak után elvesztette a szónoklat fonalát, nem is akart figyelni. Gondolatban már előrébb járt, pálcáját próbálgatta. Majd egy fél óra múlva tapsvihar harsant, mire ő is gépiesen egymáshoz érintette tenyerét. A taps elültével Kingsley ismét megszólalt: - Elsőként szólítom George Weasleyt, aki a kiemelkedő bátorságáért és a harcokban szerzett érdemeiért a Mágiaügyi Minisztérium a Merlin-díj bronz fokozatát érdemelte ki. - George a beszéd alatt felemelkedett a helyéről és erőltetetten nyugodt mozdulatokkal sétált ki az emelvényre. Az utolsó szónál már a miniszter mellett állt, szembefordulva a sokasággal.
- Kíván mondani valamit? - Kingsley feltette az ilyenkor megszokott kérdést, de igazából választ nem várt. Így mindenkit meglepett a feleletével.
- Igen. - hangja erős volt, tiszta, ugyanakkor tekintete zavartnak tűnt. - Végig gondolták-e már Önök, hogy mennyi embert veszítettek el, mennyi fájdalomban volt részük az elmúlt években? A támadások, a rettegés, a diktatórikus uralom. Feltűnt maguknak, hogy ennek az egésznek áldozatai is voltak?
Érezte, ahogy a háta mögött páran zavartan mocorognak, nőttön-nőtt a feszültségük. Fogalmuk sem volt, hová akar kilyukadni. Helyes.
- És mindezért egyetlen ember a felelős. - Rövid hatásszünetet tartott. A publikum lélegzetvisszafojtva várta, hogy elhangozzon a név, amit mindmáig elkerülnek, amit a legtöbben még most sem mernek kimondani.
- Egyetlen személy... - A kezét még mindig a zsebében tartotta. Izzadt a tenyere, amivel a pálcát markolta. Egyetlen hirtelen mozdulat kell csak, és bosszút áll.
- Harry Potter.
A pillanatnyi döbbent csendben cselekedett: előrántotta a pálcát, amiből máris Potter felé repült a varázslat fényes csíkja.
Az egyik auror félelmetesen gyorsan reagált, azonnal egy pajzs feszült a pódiumon ülők előtt, és türkizszín kavargással elnyelte a becsapódó átkot.
A következő pillanatban legalább három édenpiros fénycsóva találta el, egy időre kioltva tudatát.
****
(Egy év múlva. Szent Mungó, betegszoba.)
Nem tudom nyomon követni az idő múlását.
Nem is akarom - hiszen számít valamit? Kétlem.
Már belenyugodtam mindenbe, nem vonz a mélység, de a magasság sem. Minden mindeggyé vált az ébrenlét mézgás óráiban. Minél többet szeretnék aludni, mert olyankor álmodom. Olyankor jó. Ott nem vagyok egyedül sohasem.
Az ágyon fekszem, a fehérre meszelt mennyezet ringatózik felettem. Halk surrogás, mintha angyalszárnyak kavarnák a levegőt, meglebbentve egy hajtincsemet. Fred itt van... már ébren is. Le kell hunynom a szemem. Nem szükséges látnom őt, tudom, hogy nem lehet más.
Megnyugodva alszom el.
Nem is emlékszem már, milyen rémálomból riadtam fel épp, kisgyerekek voltunk még. Felültem az ágyban és a sötétségbe meredtem, még vibrált bennem a feszültség, nem kaptam rendesen levegőt. A másik ágyon megmozdult a takaró.
- Jól vagy? - kérdezte testvérem, úgy éreztem, valahonnan nagyon távolról, a sötétségen túlról. Nem várt választ, elindult felém. Feltérdeltem, arrafelé mozdultam én is.
Ujjhegyeink találkoztak, egymásra simult a tenyerünk. Összeérintettük a homlokunkat. Egymással szemben térdeltünk, míg légzésem meg nem nyugodott, szerte nem foszlottak az éjszakai rémek, egyedül nem maradtunk a szobánkban.
- Köszönöm - suttogtam, élvezve a bőréből átsugárzó melegséget.
- Ugyan már. Hiszen összetartozunk, rémlik? Mindig segítünk egymásnak, és sosem válunk el. - Emlékeztetett az ígéretre, amit éppen aznap tettünk egymásnak. Elvigyorodtam.
- Na és azt elfelejted, hogy felnőttként majd hatalmas hősök leszünk, akik legyőzik a sárkányokat? És hogy addig is, míg ki nem járjuk a Roxfortnak becézett Hősakadémiát, minden felnőttnek szent kötelességünk borsot törni az orra alá?
Leült mellém az ágyra, hátát a falnak vetve kényelmesen elhelyezkedett.
- Dehogy felejtettem el! Szerinted, mit csináljunk holnap?
Elmerengtem a problémán.
- Nem is tudom. Belóghatnánk a kamrába, például?
- Hát nem is tudom... az nem unalmas? Már csináltuk egyszer. Igaz, régen volt...
- Akkor most ennyi, és ha addig nem jut eszünkbe jobb, megcsináljuk - döntöttem el a kérdést mosolyogva, miközben elfészkelődtem az ágyban. Nem zavart, hogy Fred közben mellettem ült. - Hacsak nincs jobb ötleted.
Végigsimított a hajamon.
- Nincs. Jó éjszakát.
Addig biztosan nem feküdt le újra, amíg engem el nem nyomott az álom.
Ébredés után nyugtalanul járkálok fel-alá. Éget belülről a hiányérzet.
„Sok mindenre vágyunk, amit nem kaphatunk meg, de nem vágyhatunk semmire a tudattal, hogy semmit sem kaphatunk meg.”
Tudom, hogy ezek a gondolatok nem visznek előrébb, de Fred nélkül nem tudok másra gondolni, és nincs már „előrébb” sem. Itt értelmét vesztette a tér és az idő, hiába ketyeg még a lélek, mint a régi óramű, már nem számlálja a perceket, és tiktakja is kihagy. A csillagot kerestük... túl sok volt az égen, és nem tudtunk választani, a lemondás furcsa terhéhez nem voltunk szokva. Hiszen miénk volt az egész világ. De amióta... Milyen furcsa... még gondolatban sem vagyok képes kimondani azt a szót. Túl kegyetlen. Túl végleges.
Leülök az ágyra. Egyszer mindenképpen muszáj... akkor miért ne most?
Lehunyom a szemem. Már nagyon régen nem sírtam, de fogok, érzem és tudom. Újra át kell élnem, ami a csata napján történt... és el kell engednem őt. Végleg.
Már annyira hozzászoktam a delíriumos semmihez, hogy szinte megrémít az elhatározás céltudatossága, de nem hátrálhatok meg. Belekapaszkodom a képekbe és hagyom, hogy magukkal ragadjanak.
A Roxfort folyosói már nem a gyermekkor biztonságának illúzióját, nem is a felfedezés örömét nyújtották. A kiszögellések menedéket nyújtottak a repkedő, színes rosszakarat ellen, az erősebb átkok kirobbantották a helyükről a téglákat, amik maguk is veszélyt nyújtottak. Emberek kavarogtak, ebben a furcsa megvilágításban sokszor nehéz volt eldönteni, hogy a fekete köpenyek meglibbenő szegélye halálfalóhoz vagy roxfortoshoz tartozik-e. De mindenki tette a dolgát, ki-ki a saját oldalát támogatva küzdött egyre elkeseredettebben. Nem is emlékszem már, hogyan sodródhattunk el egymás mellől, botorság volt. Mindenben kiegészítettük egymást, nem kellett volna nélkülem párbajoznod... De ismerlek. Amikor a csatazajt is túlharsogva felhangzott a Lestrange-nő őrült nevetése, te személyesen magadnak követelhetted a trófeát. Meg akartalak találni, hogy ketten nézhessünk szembe vele, alig haladtam. Mintha ragacsos mézben kellene úsznom, még a levegő is az utamba állt. És mire odajutottam volna, már késő volt. Ahogy megpillantottalak a földön feküdni, körülötted még ott lebegett a zöld átok halálos páraködje. Másodperceken múlott csak, legfeljebb néhány szívdobbanáson... de elkéstem.
A vörös tincsek izzadtan tapadtak a homlokodra, szemed tágra nyitva kémlelte a semmit, vagy a túloldalt, arcodon valami halvány meglepődéssel... nem azt kaptad, amire számítottál, ugye? Tudom... Egyikünk sem.
Melléd ültem, és csak néztelek, merengve. Olyan... furcsa volt. Mintha egyszerre lennék kint és bent, láttalak téged, de láttam magamat is, és azon tűnődtem, milyen igazságtalan is ez. Együtt születtünk, egyként éltünk, úgy lenne illő, hogy egyszerre is haljunk meg, nem? De túl dermedt voltam, hogy mindez összeálljon. Csak néztelek, míg körülöttünk védők gyűrűje zárult össze. Ők azt hitték, időt hagynak nekem a gyászra. Valójában elvették a lehetőséget, hogy akkor kövesselek, ahogy kellett volna. Mégsem tettem semmit... csak néztelek. Kedves, kedves arc. A csata napja óta nem sűrűn néztem tükörbe, mert azokban te laksz. A te arcod az enyém is, de nem magamat látom, hanem téged. Vajon én is így néznék ki, ha meghalnék? Biztosan. Ez visszhangzott a fejemben még órákig. Én is így néznék ki? Vajon én is...?
----
Lassan felemelem a fejem. Ez... talán így történt. De itt még ebben sem lehetek biztos, mert itt minden hamis. Nem mintha számítana... olyan mindegy, hogy mások mit mondanának. Én így emlékszem, és ez a fontos, hiszen Fred az én testvérem volt.
- Kaphatnék pennát és pergament? - Nem zavar, hogy tulajdonképpen az üres szobának beszélek, hiszen a nap huszonnégy órájában figyelnek. Nehogy kárt tegyek magamban. Még eleinte, mikor látogatóm volt - kicsoda is? - elmondta nekem, ha esetleg nem lenne nyilvánvaló. Nevetséges feltételezés... mivel tudna ártani magának bárki egy majdnem üres, jól megtervezett fehér szobában?
De úgyis mindegy.
Ébredésekor az asztalon várnak az íróeszközök. Lassú, erőltetetten nyugodt mozdulatokkal ülök le, és veszem kézbe a lúdtollat. A szálakkal végigsimítok az államon. Igen, Fred is éppen így szokta régen, bizonyosan. A fekete tintába mártom a hegyet, és megfontoltan kezdek az íráshoz: szépen hurkolt, hosszúkás betűket egymás után...
„Búcsú
Kérlek, ülj mellém, bohóckodj, mint egykor, hogy ne kapjunk levegőt a sok nevetéstől, tervezzünk szép utazást, közös boltot az együttlét örömében.
Áruld el: milyen volt az út, melyről nincs térkép?
Tán filmkockák villódzása lett a jelzőtábla: kópé gyermekarc, kézbe simuló stafétabot, temetés?
Az utat megjártad: egymagadban. Oda nem követhettelek, nem engedtél. Nőttön-nő a távolság. A tükörüvegre szorítom a tenyerem, mintha átszakíthatnám falát, és újra megérinthetnélek.
Látszólag komoly vagy és tartózkodó. Zárt szád feszes, arcod sápadt: csak szemed ragyog. Tréfára készen még akkor is, ha csendben maradni kellene.
- Mennem kellett! - szólsz szótlanul. - Ne kutakodj! Ég veled! - és apró biccentéssel kilépkedsz a realitásból."
****
(Szent Mungó, orvosi szoba)
Harry Potter szomorúan nézte az asztalnál görnyedő férfit. Egy pálcaintéssel úgy fordította a képet, hogy jobb rálátása legyen az arcára. Merengve figyelte az egykori barát mára annyira megváltozott tekintetét - nem is biztos benne, emlékszik-e még, milyen volt régen...
- Ez valószínűleg a javulás jele, Mr. Potter. Talán a jövőben hajlandó lesz felfogni a külvilágot, és talán valamilyen kezelést is elfogad majd. De az is előfordulhat, hogy nem lesz rá szüksége, és képes lesz túllépni a sajnálatos eseményeken.
Harry egy hideg pillantást vetett a gyógyítóra. Fred halálát egyszerűen "sajnálatos eseménynek" titulálni... elfordult a köpcös kis embertől. Szinte semmit nem tettek George-ért. Bedugták egy szobába, és eljátszották, hogy sajnálják, eljátszották, hogy menthetetlenül őrült. Hamarosan már neki is megtiltották, hogy meglátogassa. És a Weasley-fiú tulajdonképpen még örülhetett is ennek, hiszen a varázsvilág a vérét követelte egy évvel ezelőtt a merényletkísérletért...
Inkább visszafordult a képernyőhöz. George éppen elkészült, fejét hátrahajtva fürkészte a plafont, ajkát rágcsálva tűnődött valamin.
- Holnaptól ismét látogatni fogom őt. És nem csak én - közölte Harry ellentmondást nem tűrően a gyógyítóval, aztán sarkon fordult és elsietett. Hermione a mugli pszichológia nagy szakértőjeként nagyobb hasznára lesz a látogatásai megtervezésében, mint az inkompetensnek bizonyult gyógyítók.
Addig nem nyugszanak majd, míg vissza nem hozzák a régi George-ot, ebben biztos volt.
Utolsó kommentek