OoH-ToO
Már Harry és Tom is betöltötte a tizenegyet, mikor egy furcsa látogató érkezett az árvaházba. Miután elmondta, miért jött, Mrs. Cole szinte örülni látszott. Magához hivatta a két fiút, majd ott hagyta őket a túlságosan színes öltözetű, hosszú hajú és szakállú idősödő férfival.
Harry csodálkozva nézett végig az idegenen, míg látta, hogy Tom inkább gyanakvónak tűnik mellette.
- Szervusztok, fiúk, a nevem Albus Dumbledore – mutatkozott be a férfi kedvesen mosolyogva, de Harry figyelmét nem kerülte el, hogy kék szemei milyen élénken és szinte… óvatosan, felmérve őket vizsgálgatják az arcukat.
- Üdvözlöm, én Harry Potter vagyok – biccentett a kócos fiú, de ezen kívül nem mozdult. Különös érzése volt a rá vetülő pillantás kereszttüzében.
- Miféle név ez? – vonta fel a szemöldökét Tom, nem enyhítve hangja szokásos élességén, figyelmen kívül hagyva az udvariassági formulákat.
- Ősrégi eredetű – legyintett Dumbledore, majd intett nekik, hogy jobb szeretné, ha leülnének. – Azért jöttem, hogy elbeszélgessek veletek.
- El akar vinni minket? – csodálkozott rá Harry, miután kissé vonakodva, de helyet foglaltak egy kis kanapén a férfival szemben.
Tom oldalasan rátekintett, majd azonnal visszatért a furcsa kinézetű vendégükre.
- Miért pont velünk?
Dumbledore kényelmesen hátrébb dőlt a székében, úgy nézegette őket tovább. Elégedetten látta, hogy a fiúk között kialakult egyféle kapocs. Felismerték egymást, az árvaház egyedüli varázskézséggel bíró fiataljai. S míg Harryből tökéletesen hiányzik a vérszomj, addig nyilván a hatására, Tomból is kezd kikopni. Élesen különböztek még most is, de ez a Tom Denem már nem az volt, akit a jövőbeli énje írt le a számára figyelmeztetésként. A bizalmatlanság és óvatosság nem bűn, ész és tehetség híján sincs egyikük sem. Ha maga mellé állítja őket, eleve a nevelése és éles tekintete súlya alatt tartva a fiúkat a Roxfortban, félelmetes párost nyerhet velük.
Harry nekilátott, hogy beteljesítse, amiért ideküldte. Idáig minden kedvezően alakult. Elmosolyodott hát, ahogy válaszolt.
- Azért veletek, mert mindketten különlegesek vagytok, és miután elmeséltem nektek, miben is állnak a képességeitek, a beleegyezésetekkel valóban elvinnélek titeket. Lehetőséget adok nektek, hogy olyan helyen tanuljatok, mint a hozzátok hasonlók, és fejlesszétek mindazt, amivel már most is bírtok.
A két fiú összenézett, s szemükben ugyanaz az érdeklődés tükröződött, míg Tom tekintetében ott égett a tudásvágy és számítás is. Erősebb lehet, kitűnhet. És lám, Potternek igaza volt, nem csak ők ilyenek, vannak rajtuk kívül is. Nem baj, ők bizonyára legyőzhetők.
Visszafordult Dumbledore-hoz.
- Figyelünk. Mondjon el mindent, amit tudnunk kell – igyekezte tompítani, de némileg mégis felszólításként hatottak szavai.
A férfi nyugodt maradt, és elmondta a legfontosabbakat.
- Varázslók vagytok. Mágiával bírtok, méghozzá meglehetősen erőssel. Ahova vinnélek titeket, egy iskola, melyben a hozzátok hasonlókat képezzük, és én vagyok az igazgatója. Szeptembertől már mindketten a Roxfort tanulói lehettek. – Nem, egyszer sem nevette el magát, a hangja komoly volt, ezért a fiúk első megrökönyödésük után figyelni kezdtek.
Harry és Tom az elkövetkezendő percekben rájöttek, hogy az öreg nem ugratja őket, és részesei lehetnek egy egészen újfajta világnak. Valóban különlegesek voltak, minden jel szerint még a saját társadalmukon belül is, másként Dumbledore nem jött volna el idáig, és főként nem személyesen. Hát itt az óriási lehetőség!
OoH-ToO
Mindketten mardekárosok lettek. Mikor Harry tisztába került a Süveg által elmondott szöveg alapján, mely házra milyen tulajdonságok jellemzőek, azonnal tudta, Tom hova fog kerülni. Magában nem volt olyan biztos, és hezitált is rajta egy kicsit a beszélő fejfedő, de a fiú rásegített a döntésre. Teljesen új világ, új környezet, hát szerette volna, ha legalább egy embert ismer. Beleegyezett, hogy Tom mellé kerüljön a Mardekárba.
Helyet foglaltak a megfelelő asztalnál, és áradhatott belőlük valami, ahogy összedugták a fejüket, mert háztársaik érdeklődve, némely idősebb tanuló szemöldök felvonva méregette őket. Dumbledore figyelmeztette őket, hogy még nyers az erejük, és sok van belőle, ezért Harry elkönyvelte a jelenséget annak, hogy ezt a többiek érzékelték. Tomból ráadásul egyféle fenyegetés is sugárzott mindig, amolyan „nem ajánlom, hogy kikezdj velem” érzés, s tekintete hideg és büszke volt.
Harry felpillantott a tanári asztalra, nem sokkal azután, hogy a Teszlek Süveg besorolta az utolsó diákot is, és látta, hogy az idős igazgató elgondolkodva nézi kettejüket. Halvány gyanakvás csillant a kék tekintetben, de aztán gyorsan el is tűnt, ahogy felállt, hogy belekezdjen évnyitó beszédébe. A zöld szemek kissé összeszűkültek, s mikor oldalra pillantott, megfigyelhette, hogy Tom ajkai is elvékonyodtak, mely az ingerültség jele volt nála.
- Az öreg határozottan tud valamit, amit nem árult el nekünk – hajolt kissé oda hozzá Denem.
Harry egyetértően bólintott.
- Az az érzésem, hogy a fél szemét mindig rajtunk fogja tartani.
- Talán tart tőlünk – jegyezte meg Tom.
Harry felhorkantott. Ez annyira jellemző volt a másikra.
- Még csak tizenegy évesek vagyunk – mutatott rá. – Dumbledore-ra a legerősebb mágusként hivatkoznak, hallhattad a többiek sutyorgását, míg odakint vártunk.
- Egyelőre – húzta ravasz mosolyra a száját Tom.
Harry csak szemforgatva reagált, és igyekezett mindent alaposan megfigyelni a hatalmas teremben. Az egész kastély különleges volt és érdekes, lüktetett az erőtől, és mindkét fiú tudta, hogy hatalmas lehetőségeket rejt a számukra. Már alig várták a tanórákat, s biztosra vették, hogy a könyvtárban is rengeteg időt fognak majd eltölteni. Mindent be akartak pótolni, amiből eddig kimaradtak, s a lehető legtöbbet tanulni, mellyel fejlődhetnek.
OoH-ToO
Az évek gyorsan teltek a páros számára. Külön-külön is nagy tudásra tettek szert, mivel kitűnt, hogy egyes témákat érintve határozottan más az érdeklődésük, de igazán erősek együtt voltak. Tom nem válogatott, ha kellett, a sötét varázslatokban is elmerült, ám Harry nem sokáig hagyta szervezkedni, ha valami igazán nagyszabású terven törte a fejét. A mardekárosok tisztelték őket, látták, mire képesek, milyen mesterien bánnak a tanárokkal, és hány pontot szereznek nap mint nap a házuknak. Főként akkor vált érdekessé a helyzet, mikor egy véletlen folytán fény derült rá, hogy mindketten értenek a kígyók nyelvén.
Tom büszkén fogadta, természetesnek vette, hogy egy ilyen elképesztően ritka képesség birtokában van – annál is inkább, mert különös vonzódást mutatott a hüllők iránt -, s mára csupán egy szemöldökráncolással reagált rá, hogy mindezt Harry is birtokolja. Eleinte dühítette, hogyha lépett egyet előre, a másik azonnal utoléri, hasonlóan tehetségesen, éles eszűen. Aztán hozzászokott, s mind kevésé idegesítette a jelenléte. Sőt, ennek az átkozottnak igaza volt, mikor az árvaházban azt állította, hogy lehet jó érzés, ha az embernek barátja van. Még ha, csak egyetlen egy is. Más ugyanis nem volt rá méltó, ezt volt ideje felmérni.
A párszaszó mindenesetre további nyomozásra késztette Tomot, mígnem ráébredt, hogy azzal, ha tovább halad, elmerülve a múltban, már a szármázása titkába mászik bele. Egy kissé elbizonytalanodott, tőle szokatlan módon, ugyanis sosem foglalkozott a család fogalmával. Gyűlölte az árvaházat, de azt még jobban, hogy odakerült - nyilvánvalóan a szülei hibájából. Azt kiderítette, hogy lehetetlen, hogy sárvérű legyen, a kígyónyelv olyan ősi és ritka képesség, hogy legalább az egyik nemzőjének mágusnak kellett lennie. Természetesen jobban örült volna neki, ha mindkettő az.
Mivel azonban nem állt szándékában csalódni, Harry néma ösztönzésének is engedve, felhagyott vele, hogy rájöjjön, kik voltak a szülei. Nem volt rájuk szüksége, s azon felül, hogy birtokolja az erőt, más nem érdekelte. A jelenben kellett élnie, és hatalmat szereznie. Ehhez pedig jó úton haladtak. Prefektusok, majd iskolaelsők lettek Harryvel – sőt, Potter még a kviddicset is remekül játszottak, népszerű volt miatta -, gyakorta voltak hivatalosak Dumbledore-hoz teára, aki érdeklődve követte nyomon fejlődésüket, hogy kik a barátaik, hány embert gyűjtöttek maguk köré. Olykor halvány árnyék futott át az idős férfi arcán Tom megjegyzéseire, de Harrynek valahogy mindig sikerült tompítania, s az igazgató szemeiben csak az elégedett fények maradtak.
Persze azért az ifjú Denem nem hazudtolta meg önmagát. Szeretett egyféle vezér lenni, és természete, tudása és tehetsége sok mardekárost is vonzott oda hozzá. Harry nem mindegyiküket kedvelte, s ezzel Tom is tisztában volt, de abban megegyeztek, hogy hasznosak lehetnek a számukra, miután elhagyják a Roxfortot. Egy-egy rosszabb napja után a magasabb fiú dühösen, eltökélten tört ki az ostobák és korlátozottak feleslegességét hirdetve, ami többnyire azzal végződött, hogy Harry vidáman leszerelte. Pedig nem egyszer igazán elragadta a képzelete és hatalomvágya Tomot.
- Ugyan, Tom, a világuralom unalmas – nézett rá Harry a könyvéből felpillantva, mikor a másik már-már vicsorogva ecsetelte, mit kellene tenni egynéhány emberrel, s természetesen ő szívesen a kezébe venné a dolgok irányítását. - Mindenki csak rettegne tőlünk - főként, ha a te módszereidet követnénk -, nem lenne benne semmi mulatság.
Személy szerint Denem igenis kielégítőnek tartotta volna, ha kedvére bánhat az emberekkel, imitt-amott egy kis kínzással is megtoldva.
Felvonta a szemöldökét, míg Harry folytatta:
- Én családot akarok, elismertséget, betonbiztos, fontos pozíciót a társadalomban.
Tom felszisszent. Utálta, ha barátja mugli kifejezéseket használ. Mostanra szinte túl erős is lett benne a varázslóönérzet. Sosem tartotta magát kevesebbnek az aranyvérűeknél, még ha rá is ébredt, hogy valószínűleg csak félvér lehet, különben nem mugli árvaházba kerül. Látva azonban, hogy Harry is mennyire erős, a megkülönböztetés lepergett róla.
- Ki mondta, hogy meg akarom osztani veled a posztot? – kérdezte sötéten villanó szemmel, egyeduralmi, világleigázó testtartással hátradőlve foteljában.
Harry meg sem rezzent, nyugodtan, vigyorogva nézett rá.
- Mindketten tudjuk, hogy nélkülem nem csinálnál az égvilágon semmit. Márpedig, akinek van legalább egy gyengéje, sose törjön másokra, mert még a nála kevesebbek is okozhatnak a számára meglepetést. Főként, ha olyan aljasak, mint Avery.
- Mintha eddig nem tudtam volna, hogy csakis te lehetsz a vesztem – morogta Tom, úgy méregetve a másikat, mintha legalább is, most tette volna tönkre a kedvenc könyvét.
Harrynek természetesen, mint mindig, most is volt képe nevetni.
- Talán egy másik életben, barátom.
Az erejük kiegyenlített volt, ostobaság lett volna egymás ellen harcolniuk, ezt már gyerekkorukban megtanulták. Ha valaki tehetséges, erős és hozzád hasonlóan nagyravágyó, állítsd magad mellé. A mottó bevált, hasznos emberekkel voltak körülvéve. Vagy helyesebb talán a használható kifejezés. Az idegesítő zöld szemű fiú pedig a társává vált Tomnak, mind a terveiben, mind barátjaként. Élete egyik legjobb ajándékát is tőle kapta. Utolsó karácsonyuk volt a Roxfortban, s mint általában, csaknem ők egyedül maradtak a szünetre az iskolában. Nem volt hová menniük, amit egyáltalán nem is bántak. Hamarosan úgyis övék lesz a világ: jó munkahely, befolyás, siker, hírnév.
Tom nem volt híve az ünnepnek, de szerette az ilyenkor uralkodó csendet, a szabadidőt, az idegesítő diáksereglet hiányát. Mogorva arccal, ámde kíváncsian nyitotta ki a Harry által túlságosan is vigyorogva átnyújtott dobozt. Egyetlen emberként, a másiknak megint sikerült meglepnie. Már-már ellágyuló tekintettel figyelte az előbukkanó teremtményt, hogy aztán óvatosan benyúljon érte, és először a tenyerére fektetve, majd a karjára siklatva kiemelje. Gyönyörű szürke és zöld színben játszó kígyót nézegethetett, annak éles, értelmes tekintetét, ami éppen felmérte az új környezetet.
- Nagyon különleges, ritka fajta, és még egészen fiatal – szólalt meg Harry. – A kereskedő szerint, ha jól viselik gondját, meglehetősen nagyra megnőhet, és hűséges társ lesz. Na persze – vonta meg a vállát –, ő nem tudott vele szót váltani, én pedig nem kötöttem az orrára, hogy csak azután vettem meg az állatot, hogy kissé elbeszélgettem vele. Úgy gondolta, mikor meséltem neki rólad, hogy meg tudna kedvelni – figyelte mosolyogva a fiú, hogy barátja miként simogatja végig a hüllőt, és cseveg el vele halkan.
- Te mindig tudtad, mit kell nekem adni – nézett fel aztán Tom.
És hogy kell veled bánni – folytatta magában Harry, majd elmosolyodott, és vállat vont. Mióta megértette, ki is ő, és mire képes, s igazán, önállóan kezdett el gondolkodni, azóta ismeri a mellette álló fiatalembert. Ilyesmiken már nem kellene egyiküknek sem meglepődni.
- Hogy fogod elnevezni? – kérdezte.
Tom ismét sziszegett egy ideig a kígyóval, majd hangosan kijelentette az értekezés eredményét:
- Nagini.
Harry elmosolyodott.
- Illik hozzá.
OoH-ToO
Dumbledore az irodájában üldögélt, kedvenc élvezetének, a citrompornak hódolva. Ha tehette volna, bizonyára elégedetten lóbálná a lábát a jól végzett munka után, ám mégsem volt maradéktalanul elégedett. Ugyan a jövőben rettegett sötét mágus nyilvánvalóan még a létrejötte előtt elenyészett, a világ sosem fogja megismerni és félni a Voldemort nevet. Tom kihagyta a repertoárjából a nevével folytatott mozaikjátékot.
Azonban egyértelmű volt, hogy nincs befolyása a két fiú felett. Márpedig két ilyen kaliberű varázslót elveszíteni a szeme elől hatalmas érvágás a számára. Rendkívül hasznos embereivé válhattak volna, s még a hét év során sem sikerült beférkőznie a kétszemélyes kis társaságukba. Nem tisztelték őt eléggé, nem úgy reagáltak rá, mint általában bárki más a társadalomban. Márpedig a fenyegetés és megvesztegetés még mindig nem az ő műfaja… még ha jelen esetben célszerű is lenne. Célravezető azonban aligha. Toméknál csupán dacot és még nagyobb ellenállást érne el vele, ezért is hagyta figyelmen kívül a lehetőséget.
Sóhajtva dőlt hátra a székében. Nem baj, az elsődleges törekvése beteljesült. Öreg napjain nem kell aggodalmaskodnia és harcolnia a sötétség ellen, sem pedig párbajt vívnia Grindelwald után egy újabb világuralomra törő mágussal. Tisztában volt vele, jövőbeli énjét milyen remények hajtották, mikor visszaküldte az időben a fiatal Pottert, mégis meglepte őt, hogy egyetlen ember, egy fiú, ilyen változásokat képes előidézni, pusztán a természetes ráhatásával. Harry csendes, magabiztos intenzitásával és természetével még a mindig rideg és számító Tom lelkéhez is hozzá tudott férni. Csoda hát, ha ennyien követik őket?
Ha nem vigyáz, valamelyikükből mágiaügyi miniszter lesz, s a másikuk sem adja majd sokkal alább. Mindenük megvolt hozzá, még a megnyerő külső is. Igen – simogatta meg Albus a hosszú szakállát -, a varázslótársadalom irányítása a végén mégiscsak ennek a két fiatalembernek a kezében lesz. Hm…
Egy biztos, sokkal nagyobb figyelemmel fog majd viseltetni a későbbi jóslatok iránt. Veszélyesek, bárhogy is teljesüljenek be.
Utolsó kommentek