Akinek készült az ajándék: Roza
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: OCC-nek tűnő Tom Denem
Leírás: Bepillantás Tom Denem és Hermione Granger kalandjai közé, akkor és most, ahogy eddig sosem lett tálalva. Az elemi ellentétek találkozásának részletei, egyetlen közös ponttal. Két ember, aki meg akarta érteni a másikat. (Az angol, és a magyar cím jó okból különbözik egymástól. Előbbinek jelentése: A híres Hermione Granger csodás életének néhány varázslatos pillanata)
Az ötlet: Egy összezavarodott időnyerő miatt a múltba keveredett Hermione szerelmi története az akkor még egyszerűen Tom Denemnek hívott fiúval. Nem is tudja ki ő, amíg bele nem szeret, akkor pedig már késő. A jövőbe visszajutást (ha egyáltalán lesz ilyen) az íróra bízom, de amennyiben lehet, happy endet szeretnék (de nem Ronnal vagy valami hasonló szereplővel, hanem a már megjelent figurával, Voldemorttal). A szereplők azonban maradjanak hűek a könyvbeli karaktereikhez (ez mind a három kívánságomra vonatkozik, ahogy az is, hogy nem szeretnék a csöpögő, nyálas jelenetektől lecsúszni a székről. Maradjunk meg a föld szilárd, realista talajain. Csak semmi túlszárnyalás).
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Some magical moments of the famous Hermione Granger’s wondrous world
(A hírhedt Hermione Granger bonyolult életének néhány vészterhes pillanata)
A köd egy átlagos ember számára egy egyszerű, nem túlzott jelentőséggel bíró légköri képződmény volt. Az átlagos varázsló számára a köd csak úgy létezett, zavarta a látási viszonyaikat abban a rengeteg csatában, amiben az utóbbi időben harcoltak. Ám Hermione Granger számára a köd leggyakrabban a sötét mágia közeledtét jelezte, azt hogy valami meg fog változni, és semmi jóra nem számíthat.
Végül is, egyértelmű volt. Amikor a minisztériumban harcoltak ötödévben, a Halálfalók megjelenése ködöt hozott magával, ahogy rá egy évre azon az éjszakán is vágni lehetett a levegőt, amelyen Dumbledore professzor örökre eltávozott. Csakhogy…
Csakhogy Hermione valahogy mindkettőt előre sejtette. S a köd volt az, ami ezt a gondolatot táplálta.
Természetesen azt nem tudta, hogy mi fog történni a misztériumügyi főosztályon, se azt, hogy mi lesz annak a végzetes estének a kimenetele, de abban már előtte biztos volt, hogy ott bizony baj lesz.
Ugyanúgy köd volt, mielőtt kiskorában elvesztette volna a nagyszüleit, vagy mikor a szomszédban lakó barátnője egy nap nem jött haza. Az esetek előtti délután a köd a semmiből jelent meg, akár esett az eső, sütött a Nap, netán fújt a szél, vagy hullott a hó, a levegő egyszer csak láthatóvá vált, és ezzel mindent fekete-fehérbe vont. Az a köd nem olyan tejszerűvé varázsolta a környéket, mint az, amivel a londoni lakosok nap, mint nap megküzdenek. Az a köd szürke volt, ezért a világ is szürkének tűnt, sápadtnak, mintha elvesztette volna a képességét a létfenntartáshoz, és csak fel akarná adni, hagyni, hogy minden darabokra essen. Nyomasztó volt, és egyértelműen halált hozó.
Elmerengve gondolt vissza az elmúlt időkre. Dumbledore tanácsa szerint keresték Voldemort horcruxait, hogy aztán Harry egyenlőként nézzen szembe vele, amikor úgy hozza az idő. De ez a nagy lelkesedés és tettvágy ellenére elég tanácstalanul kezdődött. Azonban ahogy felfedezték az elsőt – a medált, aminek mágiáját később Griffendél kardjával semmisítették meg – valahogy beindultak a dolgok; közben elég idő volt rá, hogy megfejtsék a többi ereklye helyét.
Aztán a hónapok elröppentek a fejük fölött, s megannyi viszontagság és tanácstalanság után végre ott voltak újra a Roxfortban, a Nagyúr összes horcruxát elpusztították, és mégsem álltak készen a végső ütközetre. Igazából mind tudták, hogy sosem lesznek eléggé felkészülve, ahogy azt is, hogy a sorsot sehogy sem kerülhetik el. Így vagy úgy, de szembe kell nézniük a rájuk váró utolsó nagy csatával.
- Hermione? – Harry hangja fáradtan csengett a sötét klubhelyiségben, miközben a lány felé sétált.
- Van valami újság? – kérdezte az, le sem véve szemét a kinti tájról.
- Az aurorok azt állítják, hogy Voldemort nemrég bejelentette a követőinek, hogy holnap beveszik a Roxfortot. – A fiú nagyot sóhajtott, és rákönyökölt az ablakpárkányra.
Pár pillanatig mindketten csöndben meredtek a Tiltott Rengetegre, és próbálták feldolgozni a kialakult helyzet jelentőségét. A feketemágus még sosem indított előre kitervelt ütközetet, hiába gyűjtögetett szövetségeseket, mostanáig csak a halálfalóit küldte a világos oldal ellen. Az, hogy most ennyire nagy dobra vert egy akciót azt jelentette, hogy késznek érezte magát átvenni a hatalmat. Vagy legalább is megpróbálni – gondolta Hermione.
- Szerinted tényleg támadni fog? – nézett a lány most először a barátjára. Harry eltökélten figyelte az erdő felett elsuhanó baglyokat, mintha azt várná tőlük, hogy magukkal viszik, ezzel mentesítve őt a rá váró terhektől.
- Fogalmam sincs – válaszolta. – Egy részem reménykedik benne, hogy végre vége lesz ennek az egésznek.
- Vége lesz – mondta bíztatónak szánt hangon Hermione, és ismét a szürke ködbe borult esti égre emelte tekintetét.
***
Hermione sejtette, hogy a harc nagy fejetlenséget hoz magával. Hogy a két oldal hívei ott fogják egymást támadni, ahol tudják, nem törődve azzal, ha a győzelemhez az kell, hogy minél kiegyenlítetlenebb legyen a küzdelem. Hogy rengetegen fognak megsérülni, és hogy nem mindenki fogja túlélni a csatát.
Azzal azonban nem számolt, hogy ez – egyáltalán nem jó értelemben – minden képzeletét felül fogja múlni.
Kezdésképp Voldemort úgy gondolta, ha hajnalban támad, azzal meglepheti, és így meggyengítheti a világos oldalt. És igaza lett, hiszen valóban nem számítottak rá éjnek évadján, ám – az aurorok informátorának hála, – ez korántsem okozott akkora problémát, mintha egyáltalán nem tudtak volna az egészről, ahogy azt Voldemort hitte.
Ellenben, azt tényleg nem tudták, hogy a Sötét Nagyúrnak ennyi csatlóst sikerült toboroznia az elmúlt időkben. Akadtak köztük óriások és kentaurok szép számmal, néhány kobold is a harcosok között volt, sőt, az egyébként oly elszigetelt vámpírok közül is csatlakozott néhány. Hermione számára a legaggasztóbb a dementorok sokasága volt, akik remekül értették a dolgukat, és a képzettebb varázslókat is le tudták dönteni a lábukról, ha többen támadtak. Márpedig utánpótlás volt elég…
Ráadásul a halálfalók a vártnál is aljasabb módszerekhez folyamodtak. Ha tudtak, heten-nyolcan támadtak az egy pillanatra magára hagyott aurorra, vagy akár roxforti diákra, ezzel minden lehetőséget elvágva előle a menekülésre. Hermionét is többször megpróbálták ily módon csapdába csalni, de a szerencse mindannyiszor melléállt, és kisebb-nagyobb sérülésekkel sikerült ideiglenesen elmenekülnie.
Aztán volt egy pillanat, amikor a káosz végleg eluralkodott. Hermione nem tudta, hogy a helyzet kezdettől fogva olyan súlyos volt-e, és az állandó koncentrálásban nem vette észre, vagy csak akkor alakult ki, de a roxforti birtok halálmezővé változott. Nem lehetett megtenni egyetlen lépést sem anélkül, hogy ne tapostak volna szét valamit, annyi dolog volt a fűben. A száz darabra roppantott pálcák mellett voltak törött fegyverek, üvegszilánkok és sokkal undorítóbb részek is – köszönhetően az aznap nagyon elemében levő Bellatrixnak –, amiktől a lány bizonyosan kidobta volna a taccsot, ha lett volna lehetősége arra, hogy a saját épségben maradásán kívül mással is törődjön.
A Tiltott Rengeteg szélén rohant vissza a még megmaradt harcolók felé, mikor meglátta az órákkal ezelőtt szem elől vesztett Harryt, aki megtépázva ugyan, de fürgén és erőteljesen harcolt a nála jóval nagyobb Lestrange ellen. Egy másodpercre felderült az arca, hogy barátja ennyire derekasan küzd, azonban a mosoly hamar eltűnt, ahogy észrevette a háttérben küzdő Voldemortot, amint egy fájdalmasan ismerős zöld fénycsóvával végzett Remusszal, és szabad utat kapva indult az éppen eléggé lefoglalt Harry felé. Egyetlen gondolat suhant át Hermione agyán, és teljes erejéből nekiiramodott, hogy odaérjen, mielőtt a Sötét Nagyúr kimondja a halálos átkot s megakadályozza, hogy elvesszen a reményük egy új életre.
Kifulladva állt meg Harry és Voldemort között, aki azonban addigra kimondta a varázsigét – de nem azt, amelyikre Hermione számított. Lehetősége sem volt pajzsot varázsolni maga köré. Az ezüstszínű átok a mellkasát találta el, és bár fájdalmat nem érzett, a világ szilánkjaira robbant, majd végleg elsötétült.
*** 2. Rész: Midőn másodszorra is megismerkedtünk ***
Hermione nyugodtan pakolgatott a tágas irodájában, emlékezetből tudva, mit hova kell tennie, miközben azon törte a fejét, érdemes-e ilyen hamar elkezdenie a karácsonyi készülődést, és ha igen, hol is kezdje mindazt. Az ötletei már régen megvoltak –; a naplója kétszázötvenharmadik oldalán, ahova felírta hőn szeretett barátai elejtett félmondatainak tárgyát. Utólag is vállon veregette magát, mikor eszébe jutott ez a forradalmi gondolat, ami rengeteg kíntól és szenvedéssel teli órától mentette meg. Így mindenki jól jár majd; a barátait megkíméli a könyvektől (mert bármennyire is legyenek a világ egyik legértékesebb dolgai, úgy tűnt, ők nem képesek annyira értékelni őket) és neki is csak épp fel kell lapoznia a naplóját.
Ahogy befejezte az asztal rendberakását, körbenézett.
Á, a szekrény.
Ha pedig már úgyis beszerzőkörútra indul – folytatta az előbb megkezdett gondolatát – akár otthonra is bevásárolhat. A hűtő lassan üresen tátongott, és alapanyagok is alig maradtak, hogy a csekély főzőtudományával, de annál több mágikus képességével valamilyen főtt ételt varázsoljon az asztalra esténként. Persze szüksége lesz vitaminbombákra is – biztosan szörnyen drága az év ennek a szakaszában a narancs és egyéb citrusfélék, de majdcsak túléli valahogy. Elvégre elég jól megfizetik a felső vezetésben dolgozó minisztériumi embereket. Vagy ha mégsem, akkor kevesebb süteményt vesz. Már, ha vesz süteményt – tette hozzá, ahogy elhaladt az üvegszekrénye előtt, amiben megpillantotta saját elmosódott mását.
Az utolsó fiókot is visszatolva a helyére, még egyszer felmérte a harci helyzetet. Minden takaros rendben állt a helyén. Mosolyogva hívta magához a táskáját és a kabátját, majd egy colloportusszal kilépett az ajtón, hogy a kijárat felé vegye az irányt.
A forgalmas London utcáit koptatva aztán azon törte a fejét, hogy a rengeteg elé táruló lehetőség közül melyiket válassza. Töltheti a karácsonyt a szüleivel, vagy… nos, nagyon arra hajazott a helyzet, hogy más eshetősége nem akadt. Tehát, igazából nem voltak alternatívák, vagyis csakis a szüleinél lesz az ünnepek alkalmával. Ami jobban belegondolva, nem okozott problémát, tekintve, hogy az elmúlt tizennyolc évben ugyanazt tette.
Viszont ez volt az első alkalom, amikor már nem egy házban élt velük. A varázsvilág rendeződésével Hermione úgy döntött, ideje kirepülni a fészekből, és még egy kicsit több önállóságot gyakorolni. Persze ebből végül nem sok lett; a szülei naponta folytattak le vele órákon át tartó csevejt a telefonon, így majdnem olyan volt minden, mint azelőtt.
A legközelebbi boltba betérve gyorsan összeszedte minden lét- és kedvfenntartáshoz – A szaloncukor jó választás. Kevés, és úgyis szükség van rá karácsonykor. – nélkülözhetetlen kelléket, és a kosarában levő halomra tekintve éppen azon töprengett, jó lenne-e most rögtön elmenni ajándékot venni – végtére, még csak december elején jártak –, mikor véletlen kinézve az ablakon feltűnt neki a viharos ég, és a szemerkélő eső. Nagyot sóhajtott midőn megállapította, hogy ismét bőrig fog ázni.
***
Hihetetlen, hogy képtelen vagyok egy esernyőt berakni a táskámba. Egyszerűen hihetetlen.
Ilyen, és ehhez hasonló önostorozó gondolatokkal sétált fel az ifjú Granger a forgalmas londoni sugárúton, miközben a kezeiben próbálta egyensúlyozni a temérdek barna papírzacskóba csomagolt élelmiszert.
Szóval papírzacskó. Hallottak már a füles nylon szatyrokról?
Betérve a Half Moon streetre lépteit még jobban megszaporázta, hogy minél előbb elérje a huszonhetes számú házat, ahol élete első saját lakását vette. Ha a londoni csodás - és nem mellesleg eléggé hétköznapi - időjárás nem vonta volna el a figyelmét, akár még örömmel is gondolt volna arra a szép pillanatra, melynek során az egyik utcán osztogatott napilapban megtalálta a hirdetést. Az épület maga inkább hasonlított egy romhalmazra, mint lakott házra, de több jó érv is szólt mellette, minthogy Hermione annak külső megjelenése miatt vesse el az ötletet. Egyrészt, a város közepén volt, így könnyebben és gyorsabban tudott közlekedni, másrészt pedig minden akadt a közelében, amire szüksége lehetett. Ugyan a környéken főleg muglik éltek, ez sem okozott nagy gondot a varázstalan életvitelt jól ismerő lánynak, bár tény, hogy jobban kellett figyelnie, ha mágiát akart használni a lebukás veszélye nélkül.
Ez volt az oka annak, amiért teli kézzel igyekezett mindenféle látási viszonyt mellőzve bejutni a kapun, ami mögött már csak pár lépcsősor és egy ajtó állta útját a lakásáig. Amit pedig meglehetősen egyszerűen sikerült megoldania.
Gyanúsan egyszerűen – gondolta volna, de még eddig sem jutott el, amikor valami erőteljesen nekiment a csomagokon túlról, és ő kiejtette az idáig szorongatott nem kevéssé fontos, és rengeteg fontjába került árucikkeket.
- Ne! – Bele sem gondolva, hogy valaki megláthatja, állította meg a keze egyetlen mozdulatával a gravitáció által vonzott testeket a zuhanás kellős közepén, és csak azután vette észre a nem messze előtte álló egy pár cipőt. Amihez meglepő módon egy ember is tartozott. A lány agykerekei sebesen forogtak valamilyen használható magyarázat után. – Nahát, nézze csak… - próbált meglepettséget színlelni, és felemelkedett, hogy a szembenállóra emelje tekintetét – megállt a… húh. – Hermione észrevétlenül szüntette meg a varázslatot, ahogy az agya a srácot dolgozta fel.
Azt már itt le kell szögezni, hogy egyáltalán nem azért lepődött meg annyira, mert esetleg a másik jóképűnek volt mondható. Az teljesen mellékes volt jelen helyzetben. A megrökönyödés tárgya nem volt más, minthogy a fiú csak úgy árasztotta magából a mágiát, és Hermione számára annyira ismerősnek tűnt, pedig biztosan tudta, hogy még sosem találkoztak.
- Levegőben. Igen, látom. Levitálásnak hívják – mondta az ismeretlen mosolyogva, és a pálcájával – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – a szatyorba varázsolta a lépcsőház koszos, de meglepően csúszós kövéről az elgurult gyümölcsöket és üvegeket. – Máskor jobban is figyelhetne. Nagy pácban lenne, ha mugli lennék – tette hozzá, miközben a lány kezébe nyomta az egyik zacskót.
Hermione rettenetesen szeretett volna valami helytálló magyarázatot adni figyelmetlenségének okára, de valójában maga se értette a helyzetet.
- Igazából sosem fordult még elő velem ilyesmi. Nem szoktam csak úgy a vakvilágba bűbájokat szórni – mentegetőzött hebegve, és érezte, hogy elpirul zavarában. – Fogalmam sincs, mi jött rám az előbb. Öhm…
- Segítsek? – kérdezte a másik, mialatt a lány azon gondolkodott, hogyan tűntesse el magát a Föld színéről. Biztosan valamilyen kezdő tudatlan kis boszorkának nézte a srác, akinek talán még arra sincs engedélye, hogy iskolán kívül mágiát használjon.
- Azt hiszem, elkel… - válaszolt, majd a megmaradt méltóságát összeszedve elindult a lépcsők felé. – Egyébként Hermione Granger vagyok.
A segítője csak tovább vigyorgott, ahogy a lány felé nyújtotta a kezét. – Üdv, Hermione. Tom Rowle.
Az összes ellenérzésével ellentétben újra rátekintett Tomra. Nem tudta megmondani, mitől tűnt olyan furcsának, de volt valami megmagyarázhatatlan a szemében, ami temérdek dologról árulkodott.
Elfogadta a jobbot.
Utolsó kommentek