Ajándékozott: mrs malfoy

Korhatár: 18

Figyelmeztetések: Slash, erotikus jelenetek, AU történet

Leírás: 2. Draco/Harry : Harry mentse meg Draco életét, és legyen happy end.

( ez volt a kívánság)

 

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

 

 

HARRY POTTER MEGMENTÉSE

 

 

Szerző megjegyzése:

 

A kérés az volt, hogy írjak egy Draco - Harry párosítású művet, ahol Harry megmenti a szőkét. A cím ne rettentsen el kedves olvasó, Harry Potter meg fogja menteni Dracót, a kérdés az, hogy őt ki menti meg…

AU történet. Sirius, Dumbledore és Piton is él még, és a történet kezdetekor a világos oldal a végső harcot vívja a gonosz ellen.

 

 

A csata a végéhez közeledett. A két nagy ellenfél egymással szemben állt, ahogy azt megjósolták. A karcsú, kócos, fekete hajú, szemüveges fiatal férfi, aki mindenre elszántan igyekezett barátait és a világot megmenteni, és a kígyó arcú, vörös szemű, mérhetetlenül gonosz varázsló, aki a világot vagy uralni vagy elpusztítani vágyott. Harcukba senki nem avatkozott bele.

Körülöttük még harcoltak kisebb csoportok, de már csak ímmel-ámmal, mindenki a döntő küzdelmet figyelte. Hermione és Ron összeszokott párosként küzdöttek Lucius és Draco Malfoy ellen, Dumbledore egyedül tartotta sakkban Bellatrixot, Greybacket és Nottot. A Weasley család – Ron nélkül – egységbe tömörülve szorította vissza a halálfalókat bebizonyítva, hogy mindannyian kiváló mágusok, Remus és Perselus pedig a sebesülteket igyekeztek biztonságba helyezni, akik közt Tonks és Sirius is ott volt.

 

Harry szeretett volna egy gyors körbepillantással meggyőződni arról, hogy mindenki, aki fontos számára jól van, de ellenfele mellett nem engedhette meg magának, hogy lanyhuljon a figyelme.

A nagy szavakon a fenyegetőzéseken már túl voltak, most már az életük volt a tét.

Egyik átok követte a másikat. Forrt, szikrázott a levegő a mágiától, azonban úgy tűnt egyenlő energiák feszülnek egymásnak. Patthelyzet alakult ki. Aztán hatalmas durranás hallatszott oldalról.

 

Draco Malfoy miközben Hermiónét próbálta eltalálni megbotlott, így átka a Harryék melletti fába csapódott, kidöntve azt. A pillanatnyi megingást kihasználva – míg a Nagyúr a fa felé nézett – Harry kimondta a halálos átkot.

Voldemort szája még egy utolsó csodálkozó sikolyra nyílt, de hang már nem jött ki a torkán. Úgy dőlt el, mint egy darab fa.

 

A zöld szemű varázsló némán állt halott ellenfele mellett és igyekezett valamit érezni. Örömet? Diadalt? Vagy legalább megbánást, hiszen elvett egy életet! De semmi. A lelke, a szíve üres volt.

 

A világos oldal megerősödve a győzelemtől pillanatok alatt fogságba ejtette a megmaradt halálfalókat, akik uruk halála után már nem is próbáltak küzdeni. Örömmámorban úszva rohantak a Hős felé, aki megmentette a világot. Ünnepelték, ölelgették, éljenezték, észre sem véve, hogy Ő csak némán áll a tömegben.

 

Végül erőt véve magán Harry kényszerítette magát, hogy csatlakozzon a Rendhez, felügyelje a halálfalók megkötözését és elszállítását, és hogy utána érdeklődjön keresztapja állapotának. Sirius szerencsére már jobban volt, párjával, Perselusszal együtt gratuláltak győzelméhez.

Szegény fiút újságírók és minisztériumi varázslók rohanták le, riportot kérve és állásajánlatokkal bombázva „a kis megmentőt”.

 

Dumbledore ragadta ki a tömegből, fürkészőn méregetve a volt griffendélest, észrevéve, hogy valami baj van, de sajnos sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas ennek kiderítésére.

A tisztás szélén halálfalókat tereltek egy mágikus ketrec felé, ami majd elszállítja őket tárgyalásukig a börtönbe.

 

– Hová kerülnek? – kérdezte Harry.

– Azkabanba.

– Mind?

– Persze. Hiszen mindegyikük halálfaló.

– Értem.

– Örülnöd kéne, hiszen mi győztünk!

– Örülök.

– Harry… - kezdte az ősz varázsló, de befejezni már nem tudta, mert a Fiú Aki Most Mentette Meg a Világot kitört mellőle és elrohant a foglyok irányába.

 

Maga sem tudta, hogy mit fog tenni, csak egy valamiben volt biztos, hogy mit akar tenni! Pálcájával elkábította a két őr varázslót megragadta az éppen akkor a ketrecbe terelt ifjú Malfoy kezét, kirántotta és hoppanállt vele!

 

Maga mögött hagyva döbbent barátait, az ünneplő tömeget és mivel épp most szöktetett meg egy halálfalót valószínűleg egész eddigi életét is.

 

Draco apja mellett állva sztoikus nyugalommal hagyta, hogy lefegyverezzék és a ketrec felé tereljék. Egy Malfoy még ilyen helyzetben is Malfoy marad. Látta, amint Potter felé rohan, látta amint elkábítja a két őrt és érezte, ahogy megragadja és kirángatja a ketrecből. Látta és érezte mégsem merte elhinni! Megérezte maga körül a hoppanálás szédítő pörgését, érezte a volt griffendéles kezeit a csuklója körül és látta azokat a hihetetlenül zöld szemeket. Úgy érezte mintha álmodna.

Aztán a pörgés véget ért. Fájdalmas kiáltással esett a földre, de méltatlankodni sem volt ideje, máris újra a levegőbe került! Hiába kapálózott és kiabált nyomdafestéket nem tűnő szavakat „elrablója” vagy „megmentője” felé, Harry belebegtette egy szobába, merthogy egy házban értek földet, és ledobta a földre. Draco azonnal talpra ugrott, de hiába az ajtó döngve becsapódott előtte.

 

Harry maga sem tudta volna megmagyarázni mi történt. Valami a jéggé fagyott lelkében megmozdult, valami, ami arra késztette, kényszerítette, hogy ne engedje! Ne engedje, hogy Dracót bezárják Azkabanba! Ne engedje, hogy megkínozzák, hogy dementorok szívják ki belőle az életet! Ösztönösen cselekedett.

 

Töprengve nézett a bezárt ajtóra, melyre hangszigetelő bűbájt tett, hogy nyugodtan végig gondolja a történteket. Megmentette. De miért? Magának? Hisz már régóta nem az övé, ha ugyan az volt valaha is.

 

Harry lecsúszott az ajtó mellé és emlékezett.

Emlékezett milyen volt, amikor még csak készült arra, hogy megküzdjön Denemmel. Emlékezett milyen vidám volt, mennyit nevetett a barátaival, és emlékezett a hosszú éjszakákra, amikor a Szükség Szobájában egy tünékeny szőke mardekárossal átszeretkezték a hajnalokat. Sokszor töprengett akkor is, azóta is, hogy hogyan keveredtek pont ők ketten egymás mellé. De sosem talált rá választ. Nem vallottak örök szerelmet, nem „jártak”, csak együtt voltak minden éjjel. Nem beszélgettek, nem lett volna értelme, csak szerették egymást kétségbeesett szenvedéllyel éjjel, és gyűlölték egymást nappal az éjszakák miatt. Tudta, hogy Draco apját követve halálfaló lesz. Tudta, hogy sosem lesz jövőjük, de ez nem akadályozta meg abban, hogy akarja őt.

Aztán egyszer csak vége lett.

Draco nem jött többé, ő pedig nem kérdezte meg miért.

Úgy tett mintha azok az éjszakák nem léteztek volna, próbálta élni az életét, megfelelni az elvárásoknak. Amikor vége lett az iskolának Dumbledore elkezdte a felkészítését, Draco pedig elment. Elment és ő nem is látta egészen a mai napig. Igaz tudta, hogy halálfaló lett, de sosem álltak egymással szemben. Talán ha összetalálkoznak, akkor meggyőzhette volna, hogy álljon az ő oldalukra, talán nem. Soha nem tudta mit gondol, mit érez a szőkeség, sőt most már ott tartott, hogy azt sem tudta mit érez ő maga.

 

A szobában Draco befejezte a hiábavaló kiabálást és körülnézett. Egy ágy, asztal, két szék. Az asztalon lámpa ez világította be a szobát, mert ablak nem volt. Miért hozta ide Harry? Mit akar? Meg akarja kínozni amiért elhagyta? Hiszen valójában nem is hagyta el, mert igazából nem is voltak együtt, nem igaz?

Mennyire megváltozott egy év alatt! Férfiasabb lett, a vonásai megváltoztak, csak a szeme maradt a régi. Azok a bánatos, elveszett smaragd szemek, amikbe beleszeretett.

Először nem értette mi ez a furcsa vágyakozás, ami Harry felé űzi, hajtja, ami pusztító tüzet gyújt benne, ami arra készteti, hogy csókolja, ölelje, odaadja magát neki, és elvesszen benne.

Amikor rádöbbent, hogy bizony beleszeretett egykori ellenségébe, akkor már késő volt. Kezén ott virított a sötét jegy, elkötelezte magát a másik oldalnak. Ezért nem ment el többé a Szobába, és igyekezett elkerülni Harryt. Szolgálta a Nagyurat, de igyekezett kivonni magát a véres öldöklésből. Nem gyilkolt, nem kínzott és lehetőleg mindig kitért Harry elől. Egészen a mai napig. Nem akart beavatkozni. Nem. De amikor látta, ahogy a fiú, akit még mindig szeretett nem bír Voldemorttal, és mert tudta a Nagyúr gondolkodás nélkül megöli ellenfelét, ha tudja – megjátszotta, hogy megbotlik és ezzel elterelte Voldemort figyelmét. Elégedettséggel töltötte el, amikor látta, hogy Harry győzött, még akkor is, ha ez neki egyenes utat jelentett Azkabanba. Nem volt miért élnie. Elveszítette Harryt, pedig sosem volt az övé.

Már beletörődött mindenbe, és akkor a volt griffendéles fogja magát és elhurcolja őt! Bárhol is van ez a hely. És ráadásul minden magyarázat nélkül bezárja ide! Miért? Miért? Miért?

 

Kinyílt az ajtó.

 

– Malfoy.

– Potter – vonta fel kérdőn a szemöldökét Draco.

– Gondolom kíváncsi vagy miért hoztalak ide.

– Eltaláltad.

– Ez a ház le van védve a mágia elől. Itt senki nem találhat ránk. Előkészítettem, hogy ha én győzök legyen hová elmenekülnöm.

– Hiszen most mindenki téged ünnepel!

– Én sosem akartam ezt. Most sem. Ott akarok hagyni mindent.

– És a barátaid?

– Mindent.

– Miért?

– Ez már az én dolgom.

– És én?

– Mit te?

– Mit keresek én a képben?

– Talán inkább Azkabant választod?

– Persze hogy nem! De miért hoztál ide?

– Talán mégsem akartam egyedül lenni.

– És engem választottál! Milyen megtisztelő – horkant fel gúnyosan a szőke.

– Az elmúlt egy év alatt sem volt nálad jobb – vont vállat egykedvűen.

– Mi?! – háborodott fel a volt mardekáros, amikor rájött, hogy mire céloz a másik.

 

Harry azonban nem törődött már semmivel, sem tiltakozással, sem ellenségeskedéssel, sem halálfalókkal, csak önmagával és magához rántotta Dracót. A szőkeség kapálózott, tiltakozott az erőszakos csók ellen, és sikerült is ellöknie magától Harryt.

 

– Mit képzelsz?!

– Nincs pálcád, elmenekülni nem tudsz. A házat levédtem. Egy évig töprengtem, hogy miért nem jöttél többet. Egy évig Malfoy! Ha nem akarod, hogy visszavigyelek és Azkabanba kerülj, akkor most szépen átmész a szomszéd szobába, levetkőzöl és befekszel az ágyamba.

– Harry! Ez nem te vagy!

– Válassz!

 

Draco látta a smaragd szemek idegen csillogását, és tudta volt iskolatársa tényleg komolyan gondolja, amit mondott. Nem érdekli semmi. Sem a barátai, sem a varázsvilág, sem az ő érzései. Valami megváltozott, valami megtört a fiúban. A szőkeség döntött, és átment a másik szobába ellenkezés nélkül.

 

De nem azért mert legyőzték! Egy Malfoyt nem győznek le! Úgy döntött, hogy egy: nem kíván Azkabanba kerülni, kettő: hogy bármi is történt Harryvel, akivel nevettek, szeretkeztek, beszélgettek ő kideríti. Kideríti, és visszahozza a régi fiút, akit annyira szeretett!

 

Emelt fővel lépett be a szobába, ahol nem volt semmi más, csak egy hatalmas franciaágy. Kibújt a talárjából, de többre már nem volt ideje, mert erős karok ragadták meg és lökték az ágyra, majd érezte ahogy a hátára fordítják, és izzó smaragdokba tekinthetett.

 

Harry attól, hogy végre újra a közelében volt érezte, hogy feltámad benne a régi vágy. A régi perzselő észtvesztő vágy, hogy birtokolja a másikat. Senki más nem volt rá soha ilyen hatással! Nézte, ahogy a szavai hatására átmegy a hálóba és lassan kibújik a talárjából. Meg akarta alázni, azzal amit mondott neki, éreztetni akarta vele, hogy az övé, csak az övé, hogy a hatalmában van, de mégsem bírt magával. Rálökte az ágyra és utána vetette magát. Maga felé fordította, látni akarta a rémületet a hatalmas szürke szemekben, azonban nem látott mást csak vágyat. Vágyat, ami arra emlékeztette amikor együtt voltak. Amikor még számítottak egymásnak.

Durván széttépte az inget, hogy láthassa, hogy érinthesse végre az elefántcsont tökéletességű puha bőrt és várta a rémületet, de az nem jött. Helyette két kar emelkedett fel, melyek köré kulcsolódtak és egy száj, mely azzal a szenvedéllyel csókolta mint azelőtt. Szenvedélyesen szeretkeztek. Egy év minden elfojtott vágyakozása kitört, és elsöpörte egy időre a kétségeket.

 

Draco végig érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy ez a Harry még mindig nem az ő Harryje. Mégis engedte, sőt élvezte, ahogy a testéhez ér, ahogy játszik vele és ahogy a mennyekbe repíti.

Mielőtt mindketten elérték volna a beteljesülést Draco a másik köré fonta a karjait és belesúgta a fülébe:

 

– Amióta elváltunk nem volt senki más.

 

Aztán jött a vakító, fényes gyönyör, ami minden gondolatot kitörölt.

 

Harry némán feküdt az ágyban. Egyfolytában a szőke szavain töprengett, amit a fülébe súgott, és ami mint egy felvétel, újra és újra a fülébe csengett. Bár nem akarta, de jéggé fagyott szívében elindult egy csöpp. Megrezzent egy ideg. Valamit érzett. Megrázta a fejét! Kiugrott az ágyból. Ő nem akar érezni soha többé semmit!

 

– Most hova mész? – tudakolta Draco.

– Megkaptam amit akartam, úgyhogy megyek, még van némi dolgom.

– Akkor én is mehetek?

– A házon belül ahova csak akarsz. Majd szólok, ha szükségem lesz újra rád – azzal Harry magára hagyta a dühöngő fiút.

 

Draco felöltözött, miközben nyomdafestéket nem tűrő dolgokat mormogott a varázsvilág legújabb hőséről és elindult, hogy körülnézzen a házban.

 

Ablakok sehol, varázstárgyak sehol, ajtó, amin ki lehetne jutni a házból sehol. Milyen épület ez? Mugli bútorok és berendezések mindenhol. Harry tényleg leszámolt mindennel, ami a varázsvilághoz köti, gondolta. Kivéve engem. Vagy velem is, gondolta aztán, elvégre egy háló volt, Harry nyilván egyedül akart idejönni, de aztán valamiért meggondolta magát. Vajon miért?

 

A konyhában akadt rá a másikra, amint az éppen valami vacsorát igyekezett összehozni.

 

– Mit csinálsz?

– Vacsorát.

– Mi lesz a vacsora?

– Malfoy! Ha akarok beszélgetni, majd szólok, és ha kész lesz, majd meglátod.

– Miért nincsenek ablakok?

– Így akartam.

– És ajtó?

– Az van, csak álcázva.

– Hol?

– Mész valahová?

– Persze, vissza, hogy aztán életem végéig rothadjak Azkabanban.

– Akkor nem mindegy?

– Mi történt veled?

– Semmi. Élek és virulok.

– Nem úgy tűnik.

– Ne tettesd, hogy érdekel! Senkit és soha nem érdekelt, hogy én mit akarok!

– Engem érdekelt. Most is érdekel!

– Hazudsz!

– Mire készültél itt Harry? Meghalni egy ablakok nélküli sötét házban? – Draco elkerekedett szemekkel bámult a másikra, amint az összerezzent a szavai hallatán.

– Idióta!

– Igazam van, ugye?

– Tűnj el a konyhámból! Minek hoztalak ide?!

– Harry! Ne bomolj! Legyőzted Voldemortot. Mindenki ünnepel. Végre élhetsz elvárások nélkül. Miért dobnád el mindezt?

– Elvárások nélkül? Ne nevettess! Tudtam, hogy ha túlélem sosem lenne nyugtom. Soha senki nem kedvelne érdek nélkül. Senki nem szeretne.

– Tehát ha nem öl meg a Nagyúr majd te megölöd magad?

– Kinek hiányoznék?

– A barátaidnak.

– Ugyan!

– A keresztapádnak!

– Ott van neki Piton!

– Nekem…

– Te hagytál el! Most meg hiányoznék?

– Minden pillanatban hiányoztál!

– Meg szerettél is, ugye?! Elég! – rohant ki a konyhából és az előszobai tükrön keresztül a házból is.

 

Jól van. Szóval legalább már dühös vagy. Ez is egy érzés, nézett a távozó után Draco. Majd visszahozlak én Harry James Potter! Na nem a világnak, ők már eleget kaptak belőled, de én, én még nem. Lássuk azt a vacsorát!

 

Harry kirohant a házból, végigfutott a kis ösvényen, ami elválasztotta a házat a tengertől és csak nézte a háborgó hullámokat. Dühös volt. Végtelenül dühös, először is a szőkére, aki most újra sikeresen összezavarta a szépen eltervezett életét, aztán magára is, mert engedett a hirtelen jött késztetésnek és idehozta Dracót. A düh újabb jégpáncélt repesztett meg a szívében.

 

Pár perc álldogálás után döntött. Visszaküldi Malfoyt, elvégre halálfaló, menjen csak szépen az Azkabanba, ő pedig megissza a mérget, amit már egy éve beszerzett és örök álomba merül. Ez a megoldás! És akkor többé nem lesz fájdalom, nem lesz félelem, nem lesznek elvárások. Csak béke lesz, és nyugalom.

Belépett a házba, előhúzta a pálcáját. A konyhából isteni illatok szűrődtek ki. Kerekre tágult szemekkel állt meg az ajtóban és figyelte a szőkeséget, aki egy lazán magára kapott farmerben – amiben a saját tulajdonát ismerte fel – éppen az asztalt terítette meg. Leeresztette a kezét.

 

– Hát itt vagy végre! Befejeztem a főzést. Nem vagy éhes?

– Egy kicsit – nyögte a kérdezett és bizonytalanul lerogyott egy székre.

– Akkor jó étvágyat! – tette az asztalra a ragut Draco.

– Te tudsz főzni?

– Ha megkóstolod megtudod.

 

Némán ettek. Harry hol az ételt, ami kitűnő volt, hol a vele szemben ülő szőkét, aki gyönyörű volt nézte.

 

– Te tudsz főzni.

– Ez tény – vont vállat a volt mardekáros.

– Honnan?

– Mit honnan?

– Honnan tanultál meg?

– Mugli módra főzni? Talán majd egyszer elmesélem.

– Talán nem lesz több alkalmad, mert talán most rögtön visszaküldelek.

– Talán igen, talán nem – mosolygott rejtélyesen a másik és habozás nélkül átült a volt griffendéles ölébe.

 

Harry próbált mondani valamit, bár ez már sohasem fog kiderülni, ugyanis a szőke csókjával belefojtotta a szót.

 

Egy konyhában szeretkezni nem éppen a világ legkényelmesebb tevékenysége döbbent rá a zöld szemű varázsló, amikor „támadója” feldobta őt a konyhaasztalra, melyről a földre söpörte a tányérokat. Mégis, valahogy nem volt ereje tiltakozni, nem érzett felháborodást, hogy így bánnak vele a saját konyhájában. Nem érzett mást, csak valami furcsa otthonos érzést, mintha a szőkeség ölelő karjaiban hazatalált volna.

 

Draco mindent elkövetett, hogy kimutassa párjának az érzéseit, hogy a másik érezze milyen mélyen érez iránta, hogy mennyire szüksége van rá, de amint megcsókolta, eltűntek a józan megfontolások és csak a perzselő, tüzes vágy maradt. Meg jobb híján a konyha asztal….

 

Pár órával később, amikor már az ágyban feküdtek és Harry kényelmesen befészkelte magát Draco karjai közé, a szőke megszólalt.

 

– Holnap vissza kell mennem.

– Vissza? Miért? – ült fel hirtelen Harry ijedten.

– Mert nem lenne helyes, ha elbújnék a büntetés elől, ha magára hagynám a családomat.

– Ez annyira nem mardekáros.

– Tudom.

– De annyira Dracós – sóhajtott a fekete hajú.

– Ezt is tudom.

– Veled megyek.

– Nem muszáj.

– De muszáj.

– Miért?

– Mert többet az életben nem tévesztelek szem elől!

– Igazán? – mosolyodott el csábítón.

– Visszaadod? – váltott témát Harry.

– Honnan tudod, hogy elvettem?

– Ismerlek. Ha nem lenne nálad a méreg nem kockáztatnád meg, hogy esetleg nem megyek veled.

– Mivel velem jössz, nem lesz rá szükséged.

– Szóval elvetted.

– De el ám! Egy évig nélkülöztelek! Egy évig Harry James Potter! Ha valahogy végzel magaddal én megiszom a mérget, de ha megtalállak a túlvilágon azt nem teszed zsebre!

– Miért nem jöttél?

– Mert szerettelek.

– Szerettél?

– Most is szeretlek. Mindig szeretni foglak!

– Akkor jönnöd kellett volna.

– A Nagyúr rám kényszerítette a jelét. Hittél volna nekem, ha látod a karomat?

– Nem tudom, de megpróbálhattad volna!

– Szerettelek. Ha Voldemort rájön rajtam keresztül próbált volna közel jutni hozzád. És ott volt apám is. Kivégezte volna.

– Apád tudja?

– Hogy te meg én?

– Igen.

– Tudja.

– Gondoltam.

– Miből?

– Mert kicsit sem volt meglepve, amikor te „véletlenül” kilőtted a fát.

– Tudtad?

– Szerinted miért hoztalak ide?

– Hogy megments?

– Nem.

– Hogy megmentselek?

– Meg tudsz? – és a smaragd szemek bizalmatlanul, kétségbeesetten, de érzésekkel telve mélyedtek a szürke íriszekbe, miközben lepattant az utolsó jégbilincs.

– Szeretlek! Ha kell minden nap, a nap minden percében elmondom. Szükségem van rád! Nélküled elveszett vagyok – ölelte át párját Draco és érezte ahogy Harry a derekára kulcsolja a karját, arcát pedig belefúrja a vállába.

– Én is szeretlek! Szeretlek Draco Lucius Malfoy!

 

Azon az éjszakán Harry Potter ismét elkezdett érezni. Elkezdte ismét kutatni az élet értelmét és belekapaszkodott a reménybe, hogy valakinek szüksége van rá. Elkezdett szeretni.

 

Másnap Harry Potter a Hős visszatért az általa megszöktetett halálfalóval és kéz a kézben sétált be vele a Minisztériumba. Hogy egészen konkrétan mit beszéltek a Miniszterelnökkel, azt nem tudta meg soha senki, de a Minisztérium még aznap kiadott egy hivatalos közleményt, hogy a Malfoy család minden tagja ellen visszavonják a vádakat, mivel bizonyított tény, hogy végig a jó oldalon álltak.

 

A két fiú ezután felkereste volt iskolájukat, ahol jelenleg Harry barátai tartózkodtak, miután minden kutatásuk hiábavalónak bizonyult.

A megdöbbenésük határtalan volt, amikor meglátták az elképesztő párt, de Harry nem volt hajlandó megmagyarázni semmit. Elköszönni jött.

 

– De miért? – kockáztatta meg Hermione a kérdést.

– Mert ez az, amit én szeretnék.

– Eltűnni, örökre?

– Ha nem is örökre, de biztosan hosszú időre, hogy megtaláljam ki vagyok én, amikor nem kell harcolnom a sötétség ellen.

– És pont Malfoyjal keresed önmagad? – fakadt ki Ron.

– Bárki is vagyok, ő biztosan hozzám tartozik – mosolyodott el a fekete hajú varázsló, átölelve a mellette álló fiú derekát.

– Hát, gyere vissza, ha úgy érzed – mosolygott vissza Hermione.

– Visszajövök. Ígérem, mert ti is mind hozzám tartoztok – bólintott Harry, majd Draco kíséretében a gyengélkedőre ment, hogy elbúcsúzzon Siriustól és Remustól is.

 

Sirius nem értette, hogy miért akar Harry nélkülük boldogulni, miért akarja elhagyni őket, de Remus és Perselus megígérték, hogy megértetik vele.

Már csak az igazgató volt hátra.

 

– Remélem mindketten megtaláljátok, amit kerestek. Sajnálom fiúk.

– Mit?

– Amin keresztül kellett mennetek. Nem választhattatok, de én sem.

– Professzor – hajolt ősz igazgatójához Harry.

– Igen?

– Mi most választunk.

 

A két fiú mosolyogva hagyta el a Roxfortot. A nap kibukkant a felhők közül, aranyló fénnyel ragyogva be a tavat.

 

– Ugye nem a házadba megyünk vissza? – kockáztatta meg Draco a kérdést.

– Miért? Már nem is jó neked az én tengerparti kunyhóm? – kuncogott Harry, és boldog volt.

– Néha visszatérhetünk. Kedvelem a konyháját – mosolygott sokat sejtetően a szőkeség, és élvezettel nézte párja tűzvörös arcát.

 

A varázsvilág többet nem hallott Harry Potterről, sem pedig Draco Malfoyról. Eltűntek. Sokan azt beszélték meghaltak. Egy idő után már nem is foglalkozott velük senki.

Közeli barátaik azonban tudták, hogy jól vannak. Egzotikus madarak szállították a leveleiket beszámolva utazásaikról, élményeikről.

 

 

És így történt, hogy Harry Potter megmentette Draco Malfoyt, hogy megmenthesse saját magát.

 

 

VÉGE