Ajándékozott: Sophie
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: OOC szereplők
Leírás:Hogy egy kicsit az ünnep hangulatánál legyünk: Lehetne egy olyan történet is, hogy karácsony van a Roxfortban, alig van egy-két diák, de még tanárok is nagyrészt elmentek másutt ünnepelni. Dumbledore, Piton, McGalagony, Flitwick és Harry, Ron, meg a Weasley ikrek vannak csak a száz tornyú kastély falai közt. És közösen lemennek Roxmorts faluba (Piton nagyon ellenkezzen, de Dumbledore valamivel sarokba kell, szorítsa). Ott beállnak énekelni (Fred és George átköltött dalokat is, vagy végig röhögcsélik) Aztán több mugli faluba is elutaznak (Piton megint nagyon tiltakozna, de azzal a valamivel még mindig sakkban tartja Dumbledore) és észrevesznek egy mugli szokást: fagyöngy alatt szabad a csók! Innentől kezdve minden a kedves merengő társ fantáziájára van bízva, lehet akár slash, vagy ha nagyon szeretné végződhet a történet 18-as karikás jelenettel is.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Dumbledore egykedvűen lépegetett a Roxfort hetedik emeletének folyosóján. Léptei visszhangot vertek a - szokatlan mód - csendes kastélyban. Téli szünet volt, így a diákok többsége dalolva hagyta hátra a száztornyú kastélyt. Két kezén meg tudta számolni, hogy hányan maradtak: McGalagony, Piton és Flitwick professzor a tanerők közül, a nebulókat pedig Harry Potter, Ronald, Fred és George Weasley képviselte.

Mint mondottam, kedvenc igazgatónk épp sétafikált és azon gondolkodott, hogy honnan szerezhetne egy kis Pez-t, amikor hirtelen - a lehető legnagyobb zajt verve - megjelent a falon egy ajtó. A mi Dumbledore-unknak persze rögtön beugrott az az eset, amikor ugyanezen a helyen jelent meg neki ugyanez az ajtó, azon célból, hogy kisegítse némi éjjeli edénnyel, így hát engedett a Pez utáni vágyának és belépett a díszes ajtón. Azonban az, ami bent fogadta, egyáltalán nem hasonlított Pez-re.  

- Kedves egybegyűltek! Azért ültünk így össze, eme karácsonyi napon, déltájt, hogy megebédeljünk, aztán lemenjünk Roxmorts falujába és énekeljünk a főtéren pár kedves karácsonyi dalt. - szólt Dumbli, olyan hangon, hogy egy eskető megirigyelte volna.

A reakciók vegyesek voltak. McGalagony rezignált arccal sóhajtott egyet, majd neki állt enni, Flitwick egyeztetni kezdte az énekelni kívánt dalokat a kor legnagyobb mágusával, Piton arca pedig a szokottnál is jobban elsötétedett. A Weasley ikrek gyorsan pennát és pergament kaptak elő, majd elkezdték lejegyezni az általuk ismert trágár ünnepi dalokat (figyelmen kívül hagyva, hogy húsvét jó pár hónap múlva lesz, Mindszentek pedig már el is múlt), Harry és Ron pedig evés közben - természetesen tele szájjal - beszélgettek.

Az ebéd szokás szerint mesés volt, és nem történt semmi említésre méltó egészen a desszertig. Akkor azonban Fred mindenkit megkínált egy-egy pohárka punccsal, amit vonakodva ugyan, de elfogadtak. Pár percig feszült csend honolt, ám mivel senki nem érzett magán gyanús tüneteket, befaltak vagy fejenként egy tucat tortaszeletet. Ekkor már tökéletesen jól laktak, így Dumbledore szólásra emelkedett - de George félbeszakította.

- Megbocsát, professzor? - kérdezte vigyorogva, és úgy nézett, hogy világos volt; nem csak udvariasságból kérdezi.

- Tulajdonképpen, herótom van attól, ha félbeszakítanak, de csak tessék. - mondta az igazgató, akiről lerítt, hogy maga is meglepődik szavain.

Feszült csend telepedett rájuk. Ekkor kezdett motoszkálni bennük a gyanú...

- Nos, ne lepődjenek meg, ha a mai nap ilyen furcsaságok hagyják el a szájukat. - kezdett bele a mondókájába George.

- Amik igazából nem is furcsaságok, hanem az igazság. - folytatta Fred.

- Ugyanis igazságszérumot kevertünk abba a puncsba, amit korábban kínáltunk. Természetesen a cukortól csak még erősebb a hatása. - vette vissza a szót George.

Ha tekintettel ölni lehetne, az ikrek vérbe fagyva feküdtek volna a padlón.

- Maguk... Maguk... - dadogta McGalagony, majd zavartan elhallgatott.

- Igen, tanárnő? Fejezze be nyugodtan! - mondta kaján arccal Fred.

- Maguk zseniálisak! - bökte ki végre McGala.

A korábbi csend semmi volt ehhez képest. 

A Roxmortsba vezető utat mindenki - kivéve persze Fredet és George-ot - mogorva hallgatásba burkolózva töltötte. Az indulásnál ugyan volt némi fennakadás, mert Piton professzor nem nagyon óhajtott a kis csapattal tartani, de valamiért rögtön megjött a kedve, amint Dumbledore elkezdett mesélni McGalagony-nak újdonsült hobbijáról, a fotózásról.

Végül is megérkeztek a roxmortsi főtérre, ahol elvileg nekik énekelni kellene. Balszerencséjükre a fél falu ott lebzselt, mintha csak valamilyen tippet kaptak volna, hogy jó kis látványosságnak lehetnek tanúi.

Dumbledore "Legyen szeretet, béke, egység!" felkiáltással mindenki talárját és süvegét rikító lilára színezte, amik ellenálltak mindenféle elátkozásnak, átváltoztatásnak, színezésnek, eltüntetésnek, savnak, stb.

- Nem is olyan rossz... - szólt Flitwick az ő cincogó hangján. - Még az anyaga is puhább lett! És ez a fehér csipke! - ámuldozott talárja ujját és szegélyét nézve. - Albus, be kell, hogy valljam, kitűnő az ízlésed! 

Ron egy horkantással adott hangot véleményének és még az ikreknek sem akaródzott elvigyorodni.

- Hát, akkor csapjuk bele! - tapsolt egyet Dumbó, mire mindenki előtt egy öntöttvas kottatartó, és egy a "Legérzelmesebb és legromantikusabb karácsonyi dalok" címet viselő kottafüzet bukkant elő.  

A falusiak még évek múltán is röhögve dőltek le a székről, ha eszükbe jutott az az eset, amikor karácsony tájt Dumbledore, Piton, Flitwick, McGalagony, Harry Potter és pár Weasley koncertet adtak a főtéren. Egyesek szerint az volt a legjobb rész, amikor McGalagony és Piton egy szerelmes dalt énekeltek duóban, háttérben a többiek dúdolásával, mások szerint az, amikor Flitwick, Ron, George és Fred Weasley adott elő egy számot, ami elmesélt egy szomorú történetet két homokos katonáról, akik nem lehettek egymáséi, enyhe A Macskák feelinggel. Mindezt persze abban az ocsmány, rikító lila talárban és süvegben.

A társaság, hogy kiheverje a sokkot, miszerint még az ötévesek is a hóban fetrengtek a nevetéstől a műsoruk láttám, beültek a Három Seprűbe. Ott az igencsak vidám kedélyű Madam Rosmerta fogadta őket.

- Mit parancsolnak a művészek? - kérdezte kacarászva.

- Valami erőset, Rosmerta, valami bivalyerőset. - adta le a rendelést Piton.

- Máris hozom. És mivel a mai nap legalább tíz évet fiatalodtam ettől a sok nevetéstől, mind a vendégeim.

Valahogy ez sem tudta jobb kedvre deríteni őket.

Amíg az italukra vártak kínos csend telepedett rájuk. Érezhető volt, hogy mindenki azt lesi, ki bírja a legrövidebb ideig, és ki szólal meg először. Azonban senkinek nem kellett megaláznia magát, mert az italok meglepően rövid idő alatt megérkeztek, egy még mindig viháncoló Rosmerta társaságában.

- Nem bánják, ha én is leülök? Maguk az egyetlen vendégeim. - Valóban csak ők tartózkodtak a kocsmában, ami azért - ismerve ezt a helyet - kifejezetten bizarr volt.

- Persze, Rosmerta drága, üljön csak ide közém és Mr. Weasley közé. - szólt kedélyesen Dumbledore.

Rosmerta erre tanácstalanul nézett, azokkal az intelligenciát sugárzó kék szemeivel, amiket néha eltakartak a bele hulló szőke tincsek.

- Albus Ronald Weasley-re gondolt, Rosmerta. - segítette ki végül McGalagony a pincérnőt.

- Köszönöm, Minerva. - mondta az egyben pultos és felszolgáló, majd meg sem várva, hogy Dumbli felálljon, és helyet szorítson neki, elkezdett nyomakodni a számára kijelölt ülőhely felé. Ám valamilyen véletlen folytán, hirtelen megbotlott és belecsüccsent Albus ölébe. Pironkodva és sűrű bocsánatkérések között próbálta folytatni útját, ám ezzel csak azt érte el, hogy újból visszahuppant igazgatónk ölébe, és most már rá is dőlt Ronra, aki így közelről csodálhatta meg az igencsak telt kebleit.

- Nohát, ha valami nem megy, nem kell erőltetni, Rosmerta. Maradjon csak itt az ölemben. - mondta Dumbledore. A hangjában volt egy furcsa, eddig a többiek által ismeretlen hangszín, amitől az ikrek arca kezdett zöldes árnyalatot ölteni.

Pár perc ismételt hallgatás következett, ám Rosmerta nem bírta sokáig beszéd nélkül, így hát társalgást kezdeményezett.

- Maguk miért maradtak még szünetben is a Roxfortban? Minerva? - szólította meg McGalagony prof.-ot.

- Hmm... Hát... Izé... Ki akartam használni a szünet adta lehetőségeket. - makogta, majd lopva Flitwickre sandított.

- Ez alatt mit ért? - kíváncsiskodott a hölgyemény.

Galagonyáról lerítt, hogy már nem találja olyan zseniálisnak az ikreket.

- Hát... Tudja, van egy régi, öhh... álmom.

- Mégpedig?

- Hmm... Hát éjjel végre hajtani a Nagyteremben bizonyos... khm... társas cselekedetet.

Az ikrek még jobban elzöldültek.

- Oh. - Rosmertán látható volt, hogy nem erre a válaszra számított. - Értem.

Azonban nem lohasztotta le beszédes kedvét ez a váratlan felelet, és Ronhoz fordult.

- És te, fiam, miért maradtál?

- Én... Igazából ... Harry miatt... - dadogta.

Rosmerta anyai jóindulattal rámosolygott és most Harryt vette célkeresztbe.

- Kis Kiválasztottam te miért nem mentél haza?

- Mert nincs otthonom. - mondta mártír hangon Harry. - Plusz Ginny megcsal. Tudom.

- Te szegény... Először az a Granger lány vert át, még a Trimágus Tusa alatt, most meg ez a Weasley-lány... Te kis szegény árva. De honnan tudod olyan biztosra, hogy megcsal? És mégis kivel?

- Neville Longbottom-mal csal meg. És onnan tudom, hogy rájuk nyitottam.

Mindenki megborzongott az elképzelt jelenettől, az ikrek pedig versenyt futottak a mosdóig, ahol aztán kiadták magukból az egész ebédet.  

Ezután próbálták a lehető legrövidebb idő alatt elhagyni a Három Seprűt, további kínos kérdésektől tartva. Amikor is végre kint voltak a népszerű fogadóból, tanácstalanul álldogáltak a megindult havazásban.

- Most akkor mi legyen? Visszamegyünk a Roxfortba? - kérdezte Harry.

- Neee. - nyavalyogtak kórusban az ikrek. - Mi még nem akarunk menni!

- Én viszont nagyon is! - torkolta le őket dühösen Piton.

- Hát Perselus... Az az igazság, hogy amíg a Három Seprűben voltunk támadt egy nagyszerű ötletem. - mondta Dumbledore.

- És mégis mi lenne az? - kérdezte gyanakodva Piton.

- Elmehetnénk pár mugli faluba és ott is adhatnánk egy-egy koncertet!

Egyöntetűen hörrentek fel.

- Még mit nem! - tajtékzott McGalagony.

- Soha! - vágták rá kórusban az ikrek.

- Nincs az az isten! - morogta Piton.

- Nem megyek. - mondta egyszerűen Ron.

- Filius nem akar! Filius nem akar! Filius nem akar! - ismételgette Flitwick.

- Aaaanyira nincs hozzá kedveeeem! - nyafogta Harry.

- Én igazán nem akartam ilyen eszközökhöz folyamodni, de kényszeríttettetek rá... - csóválta szomorúan a fejét Dumbledore. Majd váratlanul így szólt: - Minerva, említettem már, hogy milyen csinos az új frizurád?

- Hát... Öhm... Nem... Izé... Köszönöm. - szipogta meghatottan a tanárnő.

- Fred, George. Azt hiszem, mégis meg kell írnom az anyjuknak a múltkori esetet. Frics úr sajnos még mindig bolhás, és sehogy sem tudja kiirtani őket.

- Azt hiszem, mégis csak érdekelne minket ez a... program. - mondta keserves hangos Fred.

Dumbli jóságosan biccentett majd folytatta megkezdett tevékenységét.

- Perselus, azt hiszem, te visszamehetsz, ha akarsz. - mondta.

Mindenki megdöbbenve nézett rá, ám ő folytatta.

- Mi majd megpróbáljuk megfejteni a hetedik emeleten található rejtélyes szoba titkát.

- Inkább én is jönnék. - Piton szemlátomást feszengett.

- Mr. Weasley, az a védése a Griffendél kontra Hollóhát meccsen egyszerűen parádés volt! Azt hiszem, önnek lenne jövője, mint hivatásos őrző.

- Köszönöm, professzor úr. - Ront kevés választotta el attól, hogy kölcsön kérje McGalagonytól a zsebkendőjét.

A nagyszerű elme Flitwicknek egyszerűen adott egy nyalókát, és már fordult is Harryhez.

- Kérlek, Harry. - mondta, és mélyen a szemébe nézett.

- Örömmel, professzor. - felelte komolyan Harry.

- Ó, hát akkor mégis csak elmegyünk! Mekkora öröm, hogy így, karácsony tájt ekkora az összetartás! Tudják, nekem mindig is az volt a jelmondatom; " A szeretet mindent legyőz!”. Erre akkor jöttem rá, amikor elhagyott a feleségem, de a húgom segítségével talpra álltam. Az ő szeretete és istápolása nélkül ma nem tartanék itt.

Gyerekkoromban festő akartam lenni. Aztán amikor elvégeztem a Roxfortot, elkezdtem alkotni. Sajnos, a művész élet nem hoz túl sokat a konyhára, így sokszor éheztem. Apám nem támogatott, anyám pedig mindenben követte apámat.

- Elnézést, professzor, de... - próbálta félbeszakítani Harry, ám Albus mintha meg se hallotta volna, folytatta monológját.

- Aztán amikor már három éve alkottam, de még mindig váratott magára a nagy berobbanásom, eldöntöttem, nem leszek tovább művész, inkább megpróbálkozom az alkímiával. Itt már nagyobb sikereket értem el, és végre a szüleim sem tagadták, hogy a fiuk vagyok.

- Albus, azt hiszem, ez most nem időszerű. - mondta McGalagony, ám Dumbledore róla sem vett tudomást.

- Akkoriban nagyon sokat kísérleteztem, ugyanis a legtöbb alkimistával ellentétben nem a Bölcsek Kövének létrehozása volt a célom, hanem a tudomány határainak bővítése. Felfedeztem többek közt a sárkányvér tizenkét használatának módját, az emberi epekő állatokra tett hatását és tanulmányoztam a wudu-mágiát. Sajnos ekkor kezdett el megromlani a viszonyom az öcsémmel, ő ugyanis nehezményezte, hogy rajta próbáltam ki a wudubabák hatását.

- Albus, ez mind szép és jó de... - kezdte Piton, ám Ron letorkolta.

- Sssh! Ez olyan érdekes! - arca a tökéletes átszellemültséget tükrözte.

- Elkezdett az érdeklődési köröm a bájitalok felé terelődni. Tanulmányoztam több bájital hozzávalót, azok hatását más hozzávalókkal keverés esetén. Ezekből kiindulva létrehoztam a világ leghalálosabb többkomponensű mérgét, valamint tökéletesítettem a Pótcsont Rapidot.

McGalagonynál ekkor telt be a pohár. Dumbledore elé állt, és teljes erőből Dumbli patáira taposott.

Dumbó arca fájdalmas fintorba rándult, majd megrázta a fejét, mintha vizet akarna kirázni a füléből.

- Köszönöm, Minerva. Mindig ez történik, ha elkezdek a múltamról beszélni. - fordult sajnálkozó arccal a többiekhez. - Hát akkor indulhatnánk is! Kérlek titeket, hogy fogjátok meg egymás kezét jó szorosan!

- Társas hoppanálni akar ilyen sok emberrel? - kérdezte megütközve Piton.

- Pontosan, Perselus. - mosolygott az igazgató a denevérszerű alakra. Még mielőtt tiltakozni kezdhettek volna, már érezték is a kellemetlen szorítást. 

- Hol vagyunk? - kérdezte Fred.

- Gyerekkorom egyik kedves színhelyén. - válaszolta Dumbledore.

A társaság megütközve nézett rá. A hely, ahova hoppanáltak, minden volt, csak kedves nem.

Egy kisebb város főterére érkeztek, ám nem kellett a lebukástól félniük, olyannyira kihalt volt a település. A főtérből négy utca indult ki, melyeken jó, ha száz méterenként állt egy-egy gyenge fényű lámpa. A járdák peremén halmokban állt a latyakos hó, az égből pedig eső szitált. A szél az óceán sós illatát fújta feléjük.

- Gyerekkoromban minden nyáron itt nyaraltunk. Ha arra elindulnánk - mutatott az egyik utca felé - a tengerpartra érnénk. Homokos part, hatalmas, szörfölni való hullámok, a világ legfinomabb fagylaltjai, a hangszórókból árad a zene… Maga a Paradicsom, persze csak nyáron. Az itt élők többsége kocsmákat, fogadókat létesít vagy valamilyen a turizmussal kapcsolatos dolgot és ebből él egész évben. Télen, mint látjátok, kihalt, Isten háta mögötti helynek számít…

- Legalább kevesebben fognak bámulni minket. - próbálta a dolgok pozitív oldalát nézni Ron.

- Éppen ezért, úgy gondoltam, itt csak egy dalt adunk elő, közösen, amit ti választhattok. - mondta Dumbledore olyan hangon, mintha a világ legcsodálatosabb ajándékával lepte volna meg őket.

- Választhatunk mi? - kérdezte reménykedve Fred és George egyszerre.

- Szerintem ez nem a… - kezdte McGalagony, ám Dumbledore már kimondta a döntő szót.

- Persze!

Az ikreknek felragyogott az arca és Fred elkezdett a talárja zsebében kutakodni.

- Meg is van!  - kiáltott fel és meglobogtatott egy pergament. - Ez az egyik kedvenc karácsonyi dalunk, remélem nektek is tetszeni fog.

- Kötve hiszem. - mormogta az orra alatt Piton.

A dal így szólt: 

Ó, itt a karácsony!

Rénszarvas patkó dobb, dobb, dobb

Mikulás mondja hó, hó, hó!

Ó, itt a karácsony! 

Ó, itt a szeretet ünnepe,

Kicsi lány gyere, ülj ide!

Ajándékot tőled mit kérjek?

Csak te lehetsz!

Ó, itt a szeretet ünnepe! 

Ó, itt van már a szilveszter!

Sirassuk együtt az Óévet,

Ünnepeljük a szerelmet,

És rúgjunk jól be!

Ó, itt van már a szilveszter! 

Ó, az Újév első napja!

Berúgásom másnapja.

Kicsi lány még az ágyban van,

Túl sokat virgonckodtam.

Ó, az Újév első napja! 

Ó, ajjajjajjajjaj!

Kicsi lány most mondta;

Jön már a kisbaba!

És íme az apuka!

Ó, ajjajjajjajjaj! 

Ó, itt van már a vége!

Ég veled, szabad élet!

Mennyit nevettem véled…!

Csak ennyi jutott nékem.

Ó, itt van már a vége. 

- Hát ennyi lenne. - mondta vigyorogva George, miután Freddel elénekelték.

- Én ezt nem vagyok hajlandó a számra venni! - jelentette ki McGalagony.

- Minerva, ne legyen ünneprontó! - próbálta meggyőzni csillogó szemmel Dumbli.

- Ez egy igen csodálatos dal.

- Kíváncsi lennék, honnan szedték. - tűnődött Flitwick.

- Mi magunk szereztük. - húzta ki magát Fred.

- Persze, kik mások? - gúnyolódott Piton.

- No de, Perselus! - dorgálta Dumbledore. - Ne legyen ilyen ünneprontó! Inkább kezdjünk bele!

- De ugye csak egyszer kell? - cincogta Flitwick.

- Drága Filius, semmit sem kell, csak nagyon örülök neki. És, hogy kérdésedre válaszoljak, azt hiszem, elég lesz egyszer előadnunk. Utána mehetünk tovább, a következő kiszemelt mugli település felé.

- Még egyszer? - nyögte Ron.

- Ó, igen. Szeretném, ha elmennénk még egy helyre, de utána irány a Roxfort. De azt garantálhatom, hogy a következő hely nektek is tetszeni fog. 

- Hol vagyunk? - kérdezte Harry, a következő hoppanálás után.

Egy szűk, mocskos és fénytelen sikátorba érkeztek, ahova beszűrődött az autók és az emberek zaja.

- Egy kedves kis mugli városban, aminek, ha jól emlékszem, New York a neve.

- New York? New York?! Nem tudtál volna egy kevésbé feltűnő helyet választani?! - McGalagonynál láthatóan betelt a pohár. Eszelős tekintettel meredt a megszeppent Dumbledore-ra, majd az orra alatt elmormolt szitkok közepette földhöz vágta képtelenül lila süvegét. Ám ekkor mindanyiuk megdöbbenésére a süveg leporolta magát, majd halk pukkanással a kikészült McGala kobakján termett.

Dumbledore, kihasználva pillanatnyi megrökönyödésüket, kiterelte őket a széles és nyüzsgő főutcára, ahol már nem volt többet lehetőségük elhoppanálni a lebukás veszélye nélkül.

A járókelőket egyáltalán nem késztette megbotránkozásra öltözetük. Úgy sétáltak el mellettük, mintha mindennap teletabi-lila taláros és süveges alakokkal dolgoznának. A kis társaság azonban lépésről lépésre egyre jobban elképedt.

Elhaladtak egy hevenyészett stand mellett, ahol egy Trelawney-ra erősen hajazó nőszemély ücsörgött, majd szembejött velük egy Ádám-kosztümös fickó is.

- Imádjuk ezt a várost! - mondták egyszerre az ikrek, hajszálra egyforma vigyorral.

Dumbledore finoman elmosolyodott.

- Reméltem, hogy tetszeni fog.

Ekkor azonban megtorpantak. Ennek nem más volt az oka, mint Mundungus, aki ugyancsak egy stand mögött ült, hatalmas vigyorral az orrán. Azonban, ami még meglepőbb volt, hogy hatalmas, párokból álló sor állt előtte. Mögötte egy furcsa piros bogyós, zöld levelű növény alá álltak be a párok és egy szakadt külsejű fotós lekapta őket csókolózás közben. Szörnyülködésükre az átnyújtott fotón lévő alakok mozogtak.

- Hé, Dung, öreg haver! - szólította meg George.

Mundungus összerezzent neve hallatán, majd megpillantotta Harryéket.

- Jó napot, professzorok! Fiatalok! - köszönt nekik.

- Hello, Mundungus! - viszonozta Ron. - Hát te meg mit csinálsz itt?

- Hát dolgozom, mi mást! - morogta az öreg.

- Így? - kételkedett Harry.

- Így hát, hogy' máshogy.

- Megmagyarázná nekünk, mi értelme ennek? - kérte a lecsillapodott McGalagony.

- Persze, tanárnő. Hát láttyák-e, ottan azt a gyomot? Hát az egy fagyöngy. Az alattan pedig szabad a csók.

- Ezt a marhaságot meg honnan vette?- ráncolta a homlokát Piton.

- Hát annak külön története van, naccságos Piton professzor úr. Pár hete az utcán járkáltam, amiko' hirtelen érzem, hogy lekaptak. Úgy, ahogy mondom. Egy dögös szőke maca matatott a számba' a nyelvivel. Oszt miko' befejezte, mondta, hogy folytathatjuk is, de ám ő szeginy lány, és kellene neki egy kis lóvé. Mondtam neki, hogy le vagyok égve, akkor ellökött magátó', majdhogynem leköpött. Oszt megkérdeztem tőle, hogy mér' kapott le. Akko' a feje fölé mutatott és aszongya: Fagyöngy alatt szabad a csók, idióta!

- Ahha. De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért áll itt ilyen nagy sor, és hogy miért fényképezi le a párokat.

Mundungus vállat vont.

- Ezek a nyáladzó pincsik lefényképeztetik magukat, oszt elteszik a képet emlékbe. Az, hogy mozog, csak hab a tortán.

- És eddig nem vonták felelősségre, hogy lebuktatja a varázslatot? - sipította Flitwick.

- Nem, mer' hogy a muglik asziszik, hogy valami háromdimenzijós mi a csuda.

- Értem. - mondta Galagonya. - És nem szégyelli kihasználni ezeket a szerelmes embereket?

- Valamibő' élni kő, nem?

Dumbledore ekkor csillogó arccal fordult a többiek felé.

- Mi lenne, ha készíttetnénk egy képet, amin mi vagyunk közösen?

- És akkor nem kéne énekelnünk? - reménykedett Harry.

Dumbledore egy percig magában gondolkozott majd így szólt:

- Jó, legyen.

Beálltak a fagyöngy alá.

Középen Dumbledore állt, tőle jobbra McGalagony, balra Piton. McGala másik oldalán Fred, George és Flitwick volt, Pitonén a feszengő Harry és Ron.

- Ez így nem lesz jó. - vakarta meg borostás állát a fényképész. - A szabályaink szerint a képen kell egy csók, puszi, nyuszipuszi* vagy valami ilyesmi.

- Perselus, Minerva, ide kérem. - mutatta Dumbledore.

Perselus és Minerva kelletlenül közelíteni kezdett az arcához.

Egy pillanat volt az egész. Dumbli kacsintott egyet Frednek, aki vette a lapot, és kicsit meglökte McGalagonyt. Ugyanebben a pillanatban Dumbledore hátrébb lépett, így McGala Piton karjaiban kötött ki és elcsattant egy csók.

Ekkor készült a kép. 

Dumbledore és Piton a Roxfort folyosóin lépkedtek.

- Nos, Perselus, remélem jól szórakoztál a karácsonyi kiruccanásunkon.

- Nagyon. - gúnyolódott Piton. - És most a képeket, ha kérhetem.

- Hát jó. - sóhajtotta Dumbli és talárja zsebéből három képet húzott elő.

Piton egy pillantást vetett rájuk és pálcája egy villanásával elporlasztotta őket.

A háromból egy képért nem volt kár.

Az az a bizonyos fagyöngyös kép volt, amiből Dumbledore-nak sok száz másolata volt.

Ám a másik kettő…!

Nem mindennapi látvány, az hétszentség.

Perselus Piton, ahogy rózsaszín tüll szoknyában önfeledten balettozik… 

* nyuszipuszi: amikor két ember az orrát egymáshoz dörgöli, mint a nyuszik :)