Kinek készült az ajándék: Ananke
Korhatár: 12 év
Figyelmeztetések: Azt hiszem, nincs…

Leírás: Ginny Weasley a legkisebb gyermek a családjában, ráadásul az egyetlen lány. Testvérei folyton ugratják, szülei gyerekként kezelik, ráadásul reménytelenül szerelmes Harry Potterben. Nem csoda, hogy a jóképű és magát kedvesnek tettető Tom Denem sikeresen a bizalmába tud férkőzni, majd szép lassan átveszi felette az uralmat. A történet megpróbálja hűen végigkövetni az eredeti Harry Potter és a Titkok kamráját egészen addig a részig, amíg Ginny felnyitja a kamrát. Úgy gondoltam, hogy ekkor már teljesen és véglegesen Tom hatalma alatt áll, és Ananke kérésében az volt, hogy magára a folyamatra kíváncsi, amíg Ginny és Tom „kapcsolata” idáig eljut.

Az ötlet, ami alapján dolgoztam: A második kötetben, a Titkok Kamrájában volt egy rész, tudod, mikor Ginnynél volt Tom Denem naplója, és a srác "elcsábította", rávette csomó dologra... Na, azt szeretném olvasni, hogyan sikerült ennyire a bizalmába férkőznie a lánykának, hogy tudta az okos, talpraesett Ginny Weasley-t ennyire behálózni a napló-Tom.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyénként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálnuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Jó olvasást!

Csalóka ábrándok

1. fejezet

Valaki odaátról

„Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!” (Charles Baudelaire)

Újra és újra a kezébe vette a kis fekete könyvecskét. Nem csinált vele semmit, még csak ki sem nyitotta, mégis úgy érezte, hogy meg kell érintenie. Furcsa bizsergés futott végig az ujjbegyéből kiindulva az egész testén, ahogy tartotta az ismeretlen naplót. Mint délelőtt, mikor először megérintette a saját varázspálcáját. Érezte, ahogy a sejtjeiből áradó mágia és a könyv mágiája összekapcsolódnak és egyesülnek.

Először szólni akart a szüleinek, hogy a Czikornyai és Patzabeli verekedés okozta keveredés közben véletlenül egy könyv a cuccai közé keveredett, de aztán mégsem tette. Egyrészről, tudta, hogy a szülei visszavitetnék vele, a könyvárus pedig csak végignéz a ruháin, és máris nyugtázza magában, hogy az a könyv biztosan nem véletlenül került hozzá. Másrészről, valamiért úgy érezte, sorsszerű volt, hogy a napló hozzá került. Mintha Merlin neki szánta volna ajándékképpen.

Végül is, folyton mások ruháit örökölte, a testvérei könyveit és megunt játékait kapta meg; miért ne lehetne az övé egy napló, ami valaha másvalakié volt? Egy bizonyos T. R. Denemé – állapította meg, miután végre felnyitotta a fedőlapot. Az első oldalon elmosódott tintával volt beírva a név. A betűk kanyargósak voltak, szinte művészien megkomponáltak. Testvérei írása mindig kapkodó, szinte olvashatatlan macskakaparás volt. Az ő betűi pedig önkéntelenül is mindig túl kerekdedekre sikeredtek. A naplóban lévők viszont vékonyak, magasak, díszesek és előkelőek voltak. Feszesen álltak egymás mellett kihúzva magukat. Tetszettek neki…

Kihúzta az íróasztala fiókját – valójában csak egy régi, kopott asztal volt, amire az anyja bűvölt néhány fiókot is –, és keresgélni kezdett benne. Kiszedett néhány, az ikrektől származó nyelvdagasztó rágógumit, amit nagy bölcsen még csak ki sem bontott soha a papírjából; egy törött fésűt, amire Ron elvileg véletlenül rálépett – az már csak mellékes tény volt, hogy ekkor a fésű az asztalon feküdt; néhány érdekes kődarabot, amiket a kertben gyűjtött egy pár hete és egy rajzot, amin egy fekete, kusza hajú, sebhelyes homlokú fiú mosolygott rá kedvesen. Ő készítette a képet egy pár napja, miután Harry Potter megérkezett hozzájuk vendégségbe az iskola kezdetéig.

Mikor meglátta, azt hitte, menten kiugrik a szíve a helyéből. Annyi történetet hallott kisgyerekkorában, és Ron is rengeteget mesélt róla a nyári szünetben, de élőben egészen furcsa érzés volt látni. Mintha egy mesekönyvből lépett volna ki a herceg. Persze, eddig is tudta, hogy Harry Potter élő, létező személy – hiszen egyszer, messziről már látta a Roxfort Expressznél, bár akkor nem ismerte fel -, de mégsem jutott el a tudatáig, hogy tényleg valódi ember. Kicsit olyan volt számára, mint Merlin. Mindenki tudta, hogy valaha létezett, de csak misztikus, titokzatos lényként gondoltak az emberek rá, nem pedig úgy, hogy bármikor szembejöhet velük az utcán.

Annyira szégyellte magát, hogy olyan bután viselkedett azon az első reggelen. Szörnyen kínos volt, mikor Harry végignézett rajta, ő meg csak állt a lépcső aljában abban a gyerekes pizsamában az alvástól kusza hajjal. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá.

Végre megtalálta a fiókban, amit keresett. Egy deradírt. Mivel a napló összes lapja üres volt – a tulajdonos nevén kívül –, úgy vélte, biztosan valamilyen trükkel vannak elrejtve a bejegyzések. Kíváncsian dörzsölgetni kezdte a lapokat az apró, megbűvölt gumidarabbal, majd mikor nem történt semmi sem, csalódottan dobta vissza a helyére. Hát, mégis csak üres…

Hirtelen felpattant, és az ágyán heverő könyvek közül előkereste Miranda Dabrak Varázslástan alapfokon című könyvét. Visszaült az asztalához, és kíváncsian lapozgatni kezdte, hátha talál benne valamilyen bűbájt, amivel láthatatlan szövegeket lehet láthatóvá tenni, de nem volt szerencséje. Úgy tűnik, ilyesmivel nem foglalkoznak még első évben…

A földszintről jövő csattanástól hirtelen rezzent össze, és a könyökével felborította a tintásüveget. Halk sikkantással ugrott fel, és rémült szemekkel nézte, ahogy a sötétlila tinta egyre nagyobb foltot képez a napló lapjain. Aztán meglepődve tapasztalta, hogy a folt lassanként felszívódik a pergamenen, majd teljesen eltűnik.

Miközben odalentről hallotta, ahogyan anyja Freddel és George-dzsal veszekszik – valószínűleg a csattanást ők okozták valamelyik új tréfájukkal -, kezébe vett egy pennát, majd rövid gondolkozás után írni kezdett a naplóba.

„Kedves Naplóm!” – a betűk csak néhány másodpercig látszottak, majd a könyv magába szívta őket. Ginny elgondolkozva ült, és elhatározta, hogy este megkérdezi a testvéreit, hogyan lehet előhívni a tintát. Már épp félretette volna a naplót, mikor vékony, szálkás betűk tűntek fel a lapon.

„Ez mióta a te naplód?”- A Weasley-lány meglepetten bámulta a kérdést.

„Ma reggel óta. Egy könyvesboltban vettem.” – felelte írásban végül az ismeretlennek.

„Hazudsz. A naplómat biztosan nem vehetted meg egy könyvesboltban sem!”- A betűkből szinte érezni lehetett a határozott hangsúlyt. Ginny a tintásüvegbe mártotta a pennáját, majd válaszolt.

„A naplódat? Akkor te vagy T. R. Denem?”

„Mivel ez a név áll a naplóm első oldalán... Bár gyűlölöm ezt a nevet!”

„És… Mi vagy te? Hogyhogy tudsz írni nekem itt? Hol vagy igazából?” – kíváncsiskodott a lány.

„Egy emlék vagyok 1944-ből. Tizenhat éves önmagam a tudata egy részét bezárta a naplóba. Azt, hogy mi lett az azóta felnőtt önmagammal, nem tudhatom. Igazából, azt sem tudom, hogy most milyen évet írunk...”

„1992. augusztus 20-a van ma.” – árulta el Ginny az aznapi dátumot. – „Minek a rövidítése a T. és az R.?” – érdeklődött.

„Tom Rowle.”

„Az én nevem Ginny. Ginny Weasley.”

„Weasley...” – a betűk elnyújtottak lettek, mintha írójuk elgondolkozott volna. – Hogy került hozzád a naplóm?”

„Fogalmam sincs.” – vallotta be a lány. – „Délután a családommal a Czikornyai és Patzában voltunk, és történt egy kis csetepaté. Valahogy közben az üstömbe került ez a könyv is. De tényleg nem tudom, hogy hogyan…”

„Miféle csetepaté?”

„Apukám összeverekedett Lucius Malfoy-jal. Sértegetett minket, és apu megütötte. Aztán majdnem felborítottak egy egész könyvespolcot. Talán, akkor esett az üstömbe a naplód…” - gondolkodott el Ginny. – „Kár, hogy Mr. Malfoy olyan gonosz…” - sóhajtott fel hangosan. – „Pedig, úgy néz ki, mint egy igazi angyal.”

„Szóval, Malfoy...?”- Ginny meglepetten helyezte pennája hegyét a papírra. – „Hát, a Malfoyokról a legkevésbé az angyali szó jutna az eszembe. De be kell ismerni, hogy a nők mindig odavoltak értük.”

„Ismeri Mr. Malfoyt?”

„A Malfoy családot ismerem. Abraxas Malfoy elég híres aranyvérű körökben. Igazán ígéretes karriert jósolnak neki. Az ő rokona ez a Lucius Malfoy?”

„Azt hiszem, a fia. De nem igazán ismerem a Malfoy-családfát… Csak Mr. Malfoyt ismerem, mert apu együtt dolgozik vele a Minisztériumban, és az ifjabbik Malfoyról, Dracóról hallottam Rontól, a testvéremtől, mert mindketten a Roxfortba járnak. Szeptembertől én is oda fogok járni. Nagyon izgulok, de szörnyen félek is tőle... Fred és George azt mesélte, hogy a beosztáskor párbajoznunk kell egy trollal...” – remegett meg Ginny kezében a penna a gondolattól. Az édesanyja mondta neki, hogy az ikrek csak vicceltek, mégis félt attól, hogy mi vár majd rá az iskolában.

„Nem tudom, hogy ki az a Fred és George, de csak ijesztgetni akartak ezzel. A Teszlek Süveg fog beosztani titeket teljesen fájdalommentesen.”

„Ó, ez biztos? Anyu is mondta, hogy nem igaz, de... Hát, sosem lehet tudni...” – bizonytalankodott a lány.

„Teljesen biztos. Én is a Roxfortba járok. Vagyis jártam... Szóval, átestem a beosztáson.”

„Ó, és melyik házba kerültél? Olyan kedves vagy, hogy meg akarsz nyugtatni. Griffendéles voltál, ugye? Vagy hollóhátas?” – kérdezte izgatottan Ginny. Testvéreitől és a szüleitől is sokat hallott már a házakról. A griffendélbe kerültek a bátor szívűek, a hollóhátba az okos diákok, a hugrabugba a kedvesek és a mardekárba a gonoszak.

„Mardekáros voltam.” – Ginny hitetlenkedve olvasta a rövid mondatot.

„Mardekáros? Most csak viccelsz, ugye?” – kaparta le gyorsan a papírra.

„Nem nagyon szoktam viccelni. Főleg nem a házammal kapcsolatban.”

„Ron azt mondta, hogy ha a mardekárba kerülök, kitagadnak.”

„Miért, mi a baj a mardekárral?”

„Oda járt a legtöbb gonosz varázsló és boszorkány. Tudodki is mardekáros volt...” – a lány betűi elhalványodtak, mintha attól, hogy Voldemortról ír, a mágus hirtelen megjelenhetne a szobája közepén.

„Tudodki? Miféle Tudodki?”

„Jaj, persze hiszen te még nem ismerheted őt…” – csapott a homlokára Ginny. –„Tudodki volt a világ legnagyobb fekete mágusa. Majdnem az egész világot leigázta, de tizenegy éve legyőzték.”

„A világ legnagyobb fekete mágusa? És mi volt a neve?”

„Nem mondhatjuk ki a nevét… Az tilos. Bajt hoz az ember fejére.” – borzongott meg a lány. Bár ő maga nem élt még, mikor a Sötét Nagyúr ereje teljében volt, de annyi borzalmas történetet hallott arról a népirtásról, ami akkoriban történt, hogy a rettegés ugyanolyan intenzitással élt a lelkében, mint bármelyik felnőttében.

„Nem is kell kimondanod... Csak leírnod. Ugyan már, csak nem félsz egy névtől? Pedig a griffendélbe csak a bátrak kerülhetnek...”- Ginny elgondolkozva meredt a papírra. Az összes testvére griffendéles volt. Ha szégyenszemre nem jut be abba a házba, örök életére megbélyegzik. Persze, a szülei és a testvérei, akkor is szeretni fogják, de nem fognak rá ugyanolyan szemmel nézni, az biztos. Bátornak kell lennie!

„Voldemort.” – írta le gyorsan az elátkozott nevet, majd úgy dobta az asztalra a pennáját, mintha az égetné az ujjait. Úgy érezte, valami bűnt követett el azzal, hogy leírta a tiltott nevet.

„Mesélj róla! Mesélj Voldemortról!”– Olvasta a kapkodó sorokat, de nem válaszolt rájuk. –„Itt vagy? Ginny? Kérlek, válaszolj!”- Remegve összecsapta a naplót, és fiókja legmélyére rejtette.

Következő fejezet