Kívánság Üst

2. fejezet

Vigasz

„Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?” (B. Radó Lili)

Ginny könnyei patakokban folytak végig az arcán. Becsapta a háta mögött a szobája ajtaját, majd az ágyra vetette magát, és arcát a párnájába fúrta. Soha az életben nem érezte magát még ilyen megalázottnak. Nem azért, mert az ikrek megint tréfát űztek belőle. Már megszokta, hogy folyton rajta próbálják ki az új találmányaikat, és hogy ijesztgetik őt, de ennek eddig még sosem voltak tanúi. Most meg… Pont az a valaki nézte végig, ahogy hülyét csinálnak belőle, aki előtt a legkevésbé sem akart egy idióta kislánynak látszani. Igaz, hogy Harry nem nevetett rajta, mikor Fred és George megitatták azzal a vacakkal, sőt, még meg is próbálta megállítani őket, de akkor is látta. Végignézte.

Próbálta abbahagyni a sírást, de minél inkább próbálkozott, annál sűrűbben potyogtak a könnyei. Remegő lábakkal tápászkodott fel az ágyáról, és leült az íróasztalához. Elgondolkodva szuggerálta a fiókot, amiben a furcsa napló lapult. Igaz, hogy kicsit rémisztő volt olyasvalakivel beszélgetni, aki még csak nem is létezett, mégis valami vonzotta az ismeretlenhez. Annyira egyedül érezte magát, és nem volt kinek elpanaszolnia a bánatát.

„Szia!” – köszönt félénken. – „Itt vagy?” – A tollhegyét rágcsálva várta a választ, de az hosszú perceken át nem érkezett meg. – „Kérlek… Tudom, hogy nem volt szép dolog, hogy csak úgy szó nélkül eltűntem tegnap. Bocsáss meg, és válaszolj nekem! – cseppent le egy apró könnycsepp, majd a tintával együtt beleolvadt a sárgásbarna lapba.

„Te sírsz?”- jelentek meg végül a szavak, mire Ginny megkönnyebbülten szipogott egyet.

„Igen.” – válaszolta kicsit szégyenlősen. – „De ugye, te nem nevetsz ki érte?”

„Miért nevetnélek ki?”

„A bátyáim mindig kinevetnek. Kivéve Billt. Ő nagyon kedves, csak ritkán van itthon. Pedig ő mindig megvéd a többiektől, mikor bántani akarnak.” – dörgölte meg a szemét a lány.

„Most is bántottak?”- érkezett a kérdés.

„Igen. De nem ez a legrosszabb…” - írta le elkomorodva Ginny. – „Látta valaki, aki…”

„Aki?”

„Hát… Van egy fiú, aki nagyon tetszik. Harrynek hívják. Harry Potternek. Ő… Annyira bátor, kedves, okos és jóképű… És most biztosan azt hiszi, hogy csak egy szerencsétlen, gyenge lány vagyok. Egy olyan különleges fiú, mint ő, sosem nézne egy olyan lányra, mint én.” – kezdtek el potyogni újra a szeméből a könnyek.

„Mitől olyan különleges ez a te Harry Pottered?”

„Hát, mert ő egy igazi hős! Jaj, persze, te nem tudod… Ő volt az, aki megölte Tudodkit. Akkor még csak egy éves volt, de Tudodki nem volt képes elbánni vele. Megmentette az egész világot!” – mesélte lelkesen, miközben a szíve egyre gyorsabb tam-tamba kezdett már csak attól is, hogy Harryről mesélhet valakinek, aki nem neveti ki érte.

„Hazudsz!”- Ginny értetlenül meredt a betűkre.

„Miért hazudnék?”

„Azt mondtad, hogy Voldemort volt a világ legnagyobb fekete mágusa. Hogyan ölhette volna meg egy totyogós?”

„Ne mondd ki a nevet!” – szisszent fel a lány. – „Azt senki sem tudja. Csak annyit tud mindenki, hogy Voldemort ki akarta irtani az egész Potter családot. Harry szüleit sikerült is megölnie, de Harry túlélte a halálos átkot.”

„Most már biztos, hogy hazudsz! Az Avada Kedavrát senki sem képes túlélni! Senki!”

„Pedig Harrynek sikerült!” – írta le dacosan Ginny. – „És ha nem hiszel nekem, akkor nem is írok többet!”

„Ne, várj! Elhiszem. Ne hagyj itt megint!”- érkezett a gyors válasz. – „Inkább mesélj még Harry Potterről. Mióta ismered?”

„Hát, a múlt szeptemberben már láttam egy pillanatra, mikor felszállt a Roxfort Expresszre, de igazából csak most pár napja ismertem meg. Tudod, Ronnal a legjobb barátok, és állítólag a nagynénje és a nagybátyja szörnyű körülmények között tartották. Ron azt mesélte, hogy rácsok voltak az ablakán és éheztették. Hogy képes valaki így bánni egy másik emberrel?” – Ginny ujjai elfehéredtek, ahogyan a pennáját szorította dühében. – „De most már itt van nálunk, és anya rendesen eteti őt meg minden… Szerintem, szeret itt lenni. Persze, őt nem piszkálják az ikrek.” – hagyta el egy keserű sóhaj az ajkait. – Tudod, én szeretem a családomat, de néha nagyon nehéz velük. Főleg, hogy én vagyok a legkisebb és az egyetlen lány. Anyuék halálra óvnak mindentől, a fiúk meg kihasználják, hogy én vagyok a leggyengébb és szívatnak. Ezért is várom már, hogy a Roxfortba mehessek… Ha megtanulom használni a pálcámat, akkor majd visszavághatok nekik.”

„Időközben eltörölték a kiskorúak pálcahasználati törvényét?”

„Nem… De ahogy Fred és George mindig mondják: A szabályok azért vannak, hogy Finite Incantatemet használjunk rajtuk.”

„Egyetértek velük... És... Ez a Harry Potter, erős varázsló?”

„Hát, igazából nem tudom… Még sosem láttam varázsolni. De állítólag múlt év végén valami nagy hőstettet hajtott végre megint. Csak anyu úgy gondolta, hogy még kicsi vagyok ahhoz, hogy megtudjam, mi is történt, és megtiltotta mindenkinek, hogy előttem beszéljenek róla. Igazságtalanság, hogy én semmiről nem tudhatok semmit! Pedig már nem vagyok gyerek!” – dühöngött Ginny magában.

„A Roxfortban majd szabadabb leszel. Ott nem lesz majd anyuci, aki visszafogjon, és a testvéreid is mással lesznek elfoglalva. Élvezni fogod az iskolát, meglásd...”

„Köszönöm.” – mosolyodott el a lány.

„Micsodát?”

„Hogy meghallgattál. Már sokkal jobban érzem magam. Most mennem kell, mert nem sokára vacsorázunk, de este még írok neked, rendben?”

„Rendben.”- jelentek meg a betűk a papíron. – „Várni foglak...”

„Szia!”

„Viszlát, Ginny!”

A Weasley-lány óvatosan becsukta legújabb kincsét, visszahelyezte a fiókjába, majd vigyorogva elindult le a földszintre.

Előző fejezet    Következő fejezet