Ajándékozott: Draco Girl
Korhatár: 14
Figyelmeztetés: Slash

Leírás: Egy Sirius/Remus ficnek is örülnék, amiben a vezető szerepet ezúttal Remus ragadná magához, vagyis ő lenne a kezdeményező és csábítaná el barátját. Ragaszkodom, hogy happy end legyen a vége.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
 
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
 
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
 
A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
 
A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

 
Jó olvasást!

Nosztalgiázz velem, kedvesem, avagy a „Hogyan hódítsuk meg Sirius Blacket?”-terv

A hó hatalmas pelyhekben hullott az égből beterítve ezzel a tájat. A szél enyhén fújt, de még ez is megborzongatta az ember minden egyes idegszálát.

Voltak olyanok, akiknek most kellett valamit elintézniük, és így kikényszerültek a hidegbe. Összehúzták magukon a kabátot, és valamilyen meleg helyre vagy egy jó kis forró csokoládéra gondoltak.

A Pennine hegység aljában, egy kis faluban viszont béke honolt és nyugalom. Senki nem ment sehova, inkább mind a saját kis fészkükben a saját kis családjukkal ünnepeltek.

Egy különösen kicsi házban, amelyre egyetlen falubeli sem pillantott soha, két férfi pihent egymás karjaiban, teljes békességben és nyugalomban. Eme két férfi végre úgy érezhette, hogy megkapta, amit az élettől mindig is kívánt, és ennél több nem is kellett nekik.

- Brr… - remegett meg Remus Lupin, ahogy átölelte a kedvesét.

- Fázol? – kérdezte ásítás közben Sirius Black, majd szorosabban tartotta Remust.

- Nem – mosolygott élvezettel a másik férfi. – Csupán el sem hiszem, hogy végre van egy olyan karácsonyom, mint ez. Ilyen meghitt és…

- Értem – vigyorgott rá Sirius. – Anélkül is, hogy belebocsátkoznál valami nyálas érzelemkitörésbe.

Remus morcosan nézett rá. – Nem szeretem, amikor tapló vagy – jelentette ki.

Sirius kuncogott magában. Remus most olyan volt, mint egy kisgyerek, pedig általában ezt a jelzőt őrá szokták használni.

- Akkor mit szeretsz? – kérdezte csintalanul.

Remus picit elmosolyodott, majd lehunyta a szemét. – Tudod, olyan kevés szép karácsonyt élhettem… élhettünk mindketten meg.

Sirius beletörődött, hogy most bizony lelkizni fognak.

- Emlékszel az első közös karácsonyunkra? – kérdezte Remus, és halkan kuncogott. – Még csak tizenegy voltam, és már akkor beléd voltam esve.

- Tényleg? Erről eddig még nem tudtam – lepődött meg Sirius.

- Ne mondd, hogy nem emlékszel! – pillantott fel rá Remus.

1971. december 24. Szenteste

- Mekkora hóvihar van odakint – morogtam, ahogy kibámultam az ablakon. Önkéntelenül összerázkódtam. Nem irigyeltem azt, aki most kint volt.

- Hát te mit csinálsz itt egymagad? – jelentél meg vigyorogva, és kezembe nyomtál egy vajsört.

- Hát ez meg honnan van? – kérdeztem gyanakodva. Hiába, nem bírtam a szabályszegést még tőled sem.

- A konyháról! – vontad meg a vállad, majd leültél elém a földre. – Tök szép, nem? – biccentettél a kinti világ felé.

- Szerintem inkább rémisztő - morogtam, és ismét kipillantottam a pusztító külvilágra.

- Kevés dolog van, ami engem elcsodálkoztat, Remus, de ez azok közé tartozik…

Nem értettem, miért, de elpirultam. Gyorsan témát váltottam hát.

- Miért nem mentél idén haza?

Elkomorultál. Nem volt feltűnő csak annak, aki ismert. Bár még csak néhány hónapja voltunk barátok, azóta annyit bámultalak már, hogy tudtam minden egyes rezdülésedből olvasni.

- Hiszen tudod nagyon jól! Nincs kedvem hallgatni anyáméktól, hogy mennyire semmirekellő vagyok. Emlékszel a rivallóra, amit akkor küldött, amikor a griffendélbe kerültem? Az semmi volt ahhoz, amit akkor kaptam volna, ha most hazamegyek – mondtad, engem pedig kirázott a hideg. Olyan gyerek bírtál lenni, olyan nemtörődöm és szeleburdi. Pedig a szíved mélyén már idősebb voltál valamennyiünknél. A megaláztatások, a félelem és a fájdalom, amit a szívedben hordtál, mind-mind ott volt, de te nem engedted ki. Vajon lesz egy nap, amikor nem bújsz az álarcod mögé, és hagyod, hogy más is láthasson téged?

- Ne haragudj – mondtam halkan, mire te csak elvigyorodtál, majd felpattantál.

- Na, mit szólsz? Ki megyünk hógolyózni?

Megcsóváltam a fejemet. – Most? Néztél te már ki, Sirius?

- Jah, vagy nem ezt csináljuk már percek óta? - kérdezed pimaszul. Gúnyolódásnak hangozhatna, de a szádból, csak vidámság hallatszódott.

- Én ugyan nem megyek semerre! – ültem le a közeli fotelba, és kaptam fel egy újságot, hogy addig is legyen mivel takarni a feltörekvő nevetésemet, amit a nevetséges könyörgéseid váltottak ki.

***

- Nem emlékszem - ráncolta a szemöldökét Sirius. – Kijöttél végül?

- Oké, a meggyőző képességedet nem vonom kétségbe. – Remus rápillantott a most elégedetten vigyorgó párjára -, de nem mentem ki. Mondtam, hogy engem megrémített!

- De hát azt mondtad, hogy belém voltál esve!

- Nem emlékszel, hogy azután mi is történt? – nézett a párjára várakozva, de a másik csak tanácstalanul rázta a fejét. Túl nagyokat pislogott, és a szemei égkő módjára csillogtak, ahhoz, hogy, el lehessen hinni neki.

- Csalódtam benned, Sirius Black! – mondta tettetett sértődöttséggel Remus. Biztos volt benne, hogy Sirius emlékezett a mese végére.

- Óh, csak a te szádból akartam hallani! – mondta Sirius békítően, és vidám képet vágott. – Az volt életem legjobb karácsonya.

1971. December 24. Szenteste, ugyanabban az órában

- Nem és nem! Így csak felidegesítesz! – mondtad, és kipirult az arcod. Bájos voltál. Tudtam, hogy élvezed azt, hogy szekíroztalak, mert néha-néha megrándult a szád sarka, és furcsán bámultál rám. Így hát mondtam, és csak mondtam a baromságaimat, amiket én csak érvként címkéztem fel.

- Hát jó! Ha neked ennyire nem fontos a barátságunk!

Gúnyosan horkantottál. Nem képzelted, hogy megsértődök. És én ezt nem hagyhattam. Kivertem az újságot a kezedből, és a néhány méterre lévő kanapéra huppantam le.

- Gyerekes vagy – sóhajtottad, és az újság után nyúltál.

És akkor? – kérdeztem magamtól, és önelégülten vigyorogtam.

Aztán egyszer csak felálltál, majd kisétáltál. Felmentél a hálótermünkbe, és ott hagytál egyes egyedül. Nem értettem a dogot, és csalódott lettem. Azt hittem, ki akarsz majd engesztelni, hiszen én ilyennek ismertelek meg. Hangosan sóhajtottam, és már álltam volna fel, hogy megkeresselek, és kiengeszteljelek, de ekkor hűvös szellő csapott meg, majd valami szinte ömleni kezdett rám. Felpillantottam, és egy döbbent nyögés volt a reakcióm. Esett a hó! Körbenéztem, és az egész klubhelyiség a kinti világgá változott.

A hálótermek irányába pillantottam. Ott álltál, a hátadat az ajtónak vetetted és a hópelyheket nézted majd rám pillantottál, és elvigyorodtál.

- Boldog karácsonyt, Sirius! – mondtad halkan, és engem valamiféle jóleső borzongás járt át.

***

- Csak miattam tanultad meg azt a bűbájt – vigyorgott Sirius, amikor végre leesett neki a tantusz. – Tudod, hogy megijedtem, amikor bementél? – nézett rá bosszús képpel.

Sirius Black nem változott – vonta le a következtetést Remus, ahogy a szerelme arcára nézett. – Még mindig ugyanaz a tizenegy éves gyerek.

- Muszáj volt, ne haragudj! – próbálta visszafojtani a nevetését. – Egyszerűen nem hagyhattam ki.

- Látom, jól szórakozol – morogta, pedig már Ő maga is vigyorgott.

- Egyébként át is néztem a bűbájt, hogy biztosan klaffoljon.

Sirius mondott valamit, amit egy köhögéssel próbált álcázni, de gyanúsan úgy hangzott, mint a stréber.

- Parancsolsz? – kérdezte tőle Remus.

- Semmi-semmi – túrt a hajába Black, és mindenhova nézett, csak Remusra nem. Csak sajnos az ajkai remegése elárulta.

- Jól van, jól van. Akkor nem mondom meg, hogy mit is csináltam annak idején Golwen Bereth-tel – hunyorgott rá huncutul.

- A’ meg ki? – kérdezte Sirius jó parasztosan, mire Remus fejbe vágta.

- Jellemző, hogy még a barátnőidre sem emlékszel.

- Az nem elég, ha a barátaimra emlékszem? – kérdezte vigyorogva Sirius, és szenvtelenül egy puszit nyomott Remus homlokára.

- Hát mivel több volt fiúból, mint lányból, így inkább ebbe ne is menjünk bele – mondta Lupin.

Sirius csak legyintett. – Nos? Mi volt ezzel a csajjal?

- Negyedikben vele jártál, okostojás! Őt vitted a bálba.

- Ó, nahát! – csodálkozott el Sirius, amikor eszébe jutott a lány. – Már emlékszem! – büszkén nézett Remusra, aki egy lemondó sóhaj kíséretében belefogott a történetbe.

1974. December 5.

Valamit suttogtál a fülébe, mire Ő hangosan felnevetett és elpirult. Ökölbe kellett szorítanom a kezeimet, nehogy valami meggondolatlanságot tegyek. Most hívtad el a bálba, és Ő boldogan mondott igent. Még a barátjával is szakított csak azért, hogy veled lehessen. De vajon meddig lesz neked jó? Megcsóváltam a fejemet, majd inkább felmentem a hálótermünkbe.

Peter odafent volt, éppen valamit pakolászott. Nem mondtam neki semmit, egyszerűen csak ledőltem az ágyamra, és bámultam ki a fejemből.

- Minden rendben, Remus? – kérdezte, és az ágyam sarkára telepedett.

Csak bólintottam.

- Te tudod már, kivel mész a bálba? – folytatta, és zavartan tördelte a kezét.

- Nem hiszem, hogy elmegyek – morogtam.

- Nem? – pislogott rám meglepetten. – Azt hittem, kötelező.

- Megbeszélem McGalagony professzorral – vontam vállat. A házvezető tanár mindig is kedvelt engem, csak azt nem szerette, hogy falazok a barátaimnak, és hogy én is részt veszek némelyik „akciójukban”.

- Értem. Pedig arra gondoltam, hogy esetleg… khm… mehetnénk együtt.

Rápillantottam, és kedvesen elmosolyodtam.

– Bocs, Peter, de tényleg nem akarok menni.

Ez nem ellene szólt. Egyszerűen csak nem bírtalak volna látni Golwennel.

Peter csalódottan bólintott, majd kiment a szobából. Ebben a pillanatban léptél be, teli szájjal vigyorogva.

- Már alig várom a bált – motyogtad, majd az ágyadhoz léptél, és pontosan úgy, ahogy én feküdtem, te is elhelyezkedtél, majd rám pillantottál. – Láttam Petert kimenni. Csalódottnak tűnt.

Megrántottam a vállamat, és nem válaszoltam.

De te engem bámultál, és ismertél már annyira, hogy tudd, valami bajom van.

- Khm… jól vagy? – kérdezted kissé esetlenül, hiszen nem szeretted a lelki problémákat.

- Persze – morogtam összepréselt ajkakkal. Olyan szívesen vágtam volna a képedbe, hogy mennyire nem vagyok jól, hogy mennyire mérges vagyok, amiért idejössz és felteszed ezt a kérdést, és amiért nem tudlak gyűlölni azért, amilyen vagy, mert csak annyit kell tenned, hogy rám pillantasz, és azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Összevesztetek, vagy mi? – biccentettél az ajtó felé. Valószínűleg Peterre gondoltál.

- Meghívott a bálba – sóhajtottam végül.

Bámultál rám, és én kezdtem rosszul érezni magamat a perzselő tekintetedtől.

- És elutasítottad? DE hát akkor kivel mész? – kérdezted.

- Senkivel. Úgy döntöttem, nem megyek.

Eltátottad a szád. Amikor ezt csinálod, elgondolkodom az értelmi képességeidről, és elfelejtkezem arról a tényről, hogy az évfolyamunk egyik legokosabb nebulója vagy.

- De ezt nem teheted! – mondtad, és felültél, hogy jobban rám láss.

Jól hallom, Sirius? Te dühös vagy?

- Miért is? – kérdeztem, és én is feljebb tornáztam magam. Nem bírom, amikor így fölém tornyosulsz.

- Ez lesz az első bálunk! – replikáztál. – És… és… - Úgy láttam, küszködsz a szavakkal. – És egyébként is nélküled nem lenne ugyanaz! – nyögted ki végül.

A tekintetünk összefonódott, és egyikünk sem hátrált meg.

- Nem megyek – leheltem.

- De én szeretném. – mondtad, és a hangod olyan volt, mint Martha nénikém ötéves fiáé, amikor az tortaszeletért könyörgött.

- Én is szeretnék sok mindent, Sirius – mondta, és beleborzongtam abba, ahogy a nyelvemre veszem a nevedet, és végül kiejtem. – Az élet már csak ilyen – vontam meg a vállam.

Ahogy belepillantottam a szemeidbe, kissé elbizonytalanodtam. Lehet, hogy túl kemény voltam? De miért akarod egyáltalán ennyire? Hiszen az egész bulit azzal fogod tölteni, hogy Golwent kényeztesd! Minek kellenék én oda? Hogy bámuljalak titeket, és megegyen az irigység?

Sértődött fejet vágtál. Ha nem lettam volna olyan idegállapotban, kinevettelek volna.

- Bocs, Sirius – próbáltam sajnálkozó arcot vágni. – Nem vagyok én odavaló.

***

- De hiszen eljöttél! – mondta Sirius, és most a párja fölé hajolt. – Miért?- ráncolta össze a szemöldökét. – Miért jöttél végül el? Azt tudom, hogy én nem hoztam fel többé a témát.

- Ettől függetlenül miattad mentem el mégiscsak – mosolygott Remus, és ez most a ritka csibészes mosolyai közül volt egy. – Úgy döntöttem, hogy nem hagylak elveszni! Bebizonyítom neked, hogy létezik igaz szerelem, még számodra is. Így hát 1974. December 24-én beindult a „Hogyan hódítsuk meg Sirius Blacket?”- terv.

1974. December 22. A bál napja

- Most nézd meg! – pufogott James, és mérgesen húzta le a poharának tartalmát. A lány, akivel jött, már elunta az agyát is, hiszen James mióta ott voltunk, egyfolytában azt az okostojás Lily Evanst és azt a nyálas Marc Entonit bámulta. Igazából én magam sem fordítottam elég figyelmet Glowenre, de valahogy már nem is tűnt olyan szépnek. Bólintottam egyet James felé, és helyeslően mordultam, pedig lelkiekben nem voltam ott. Remust és Petert bámultam, akik önfeledten táncoltak, és csak úgy csillogott a szemük, ahogy egymásra néztek.

Badarság – ráztam meg bosszúsan a fejemet, és próbáltam elterelni a figyelmemet.

Ránéztem Dumbledore-ra, aki éppen McGalagonyt táncoltatta meg, majd a tekintetem tovább siklott. A bejáratnál ott állt Frics, aki egy régi, és kopott öltönyt viselt, és szemlátomást a fogát csikorgatta. Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy hány éves is lehet ez a férfi. Ha először látnám, rögtön rávágnám, hogy ötven, de nem lehet annyi. Egyszer, amikor elbújtunk McGalagony szekrényében, hallottuk, ahogy Bimbával azon röhögcsélnek, hogy Fricsnek mennyire el kéne egy női kéz, ami rendbe hozza a külsejét, mert hát egy húszas éveiben járó fiatalember nem nézhet úgy ki, mint egy mugli hajléktalan.

Most Frics Dumbledore-t méregette ellenségesen. Mi tagadás, nem bírja az öreget, ez már az első napján feltűnt.

Elvigyorodom az emlékekre. Frics nagy vigyorogva kezet ráz az igazgatóval, majd bizalmasan közelebb hajol hozzá, és valamit a fülébe sutyorog. Dumbledore láthatóan kelletlenül bólintott. Frics ekkor egy jó háromméternyi hosszú pergament húzott elő valahonnan a zsebéből, és átnyújtotta Dumbledore-nak. Az igazgató pár percig némán olvasta, majd felnevetett, bár a szemei nem csillogtak eléggé.

- Megbocsásson Argus, de mi nem fenyítjük ilyesfajta módon a diákjainkat.

- De… - ellenkezett volna Frics, de még nem tudta, hogy Dumbledore szavába ilyen könnyen nem lehet belevágni.

Azt inkább nem részletezem, hogy mi ennek a jelenetnek, hogy is voltunk a tanúi. Tovább vittem a tekintetemet. Két lány engem bámult és kuncogtak. Rájuk villantottam egy csábító mosolyomat, de igazából ezt már csak a megszokás kedvéért csináltam.

Ekkor újra Remust és Petert kezdtem el bámulni.

Mi van velem? – nyavalyogtam magamban. Egyszerűen nem értettem, miért fog el mérhetetlen düh, ha erre a párra néztem.

- Asszem, én lefekszem – morogta oda nekem James, és már indult is kifelé.

Jó ötlet – gondoltam, és Glowenre többé ügyet sem vetve elindultam James után.

Attól a naptól kezdve egy birtoklási vágy tört ki rajtam, akárcsak a muglikon valamikor a pestis nevű járvány.

***

- Mit csináltál vele? – kérdezte Sirius halkan, és a szemeiben a kíváncsiság tüze égett. Remus felnevetett.

- Nem jöttél rá? – kérdezte.

Sirius tanácstalanul fújtatott. Remus pillanatokig még élvezettel nézte az egyre ingerültebb kedvesét, majd ismét felöltötte a pimasz kis vigyorát.

- Megnémítottam! Tudtam, hogy, ha beszélni kezd, elvonja majd a figyelmedet! Így hát készítettem egy egyszerű, mégis nagyszerű bájitalt, és beleöntöttem a vajsörébe a bál előtti napon. Nem akart leégni előtted, ezért inkább meg sem próbált kommunikálni veled.

Sirius csodálkozással, vegyes ámulattal nézett rá.

- Nem hiszem el – suttogta, és Remus vigyora kiszélesedett, majd egy csókot lehelt a szerelme ajkaira. – És ez még csak a kezdet volt. Csak a kezdet.

1975. December 25. Karácsony reggel

Kialudtan ébredtem fel, majd nyújtóztam el az ágyamban.

- Remus! – Kicsinyke békémet természetesen te zavartad meg.

Elém rontottál, mint ahogy a Tarzan című mugli könyvben tette Tarzan Jane-nel. Hajad is pontosan olyan kusza volt, mint neki, és te is csupán egy alsónadrágot viseltél.

Hm… nyamm.

- Mi van? Itt a világvége, vagy mi? – kérdeztelek, de ekkor már mindent elárult a szemed csillogása.

Karácsony reggel volt!

- Az ajándékok! – mondtad. Amilyen izgatott voltál, ennél többre nem is futotta a szókincsedből.

Kipattantam ágyból, és rögtön utánad rohantam. Ellentétben veled, rendes pizsamában alszom, így még véletlenül sem ért semmilyen kínos helyzet.

Odabukdácsoltál a kis fához, ami a klubhelyiségben állt, és elvetted a neked szóló ajándékokat. Tépted, szaggattad a csomagolópapírt, és észre sem vetted, hogy én lemaradtam, és csak állok, bámullak, és muszáj benedvesítenem az ajkaimat, mert elképzeltem, hogy én vagyok az a csomagolópapír, és a szám kiszáradt, és átfutott rajtam a remegés.

Majdnem egy éve flörtöltem veled. Persze nem feltűnően, csak apró mozdulatokban, hogy egyszer majd az orrod alá dörgölhessem, hogy igenis megtettem. Látom a rezdüléseidből, hogy észrevetted, mit teszek, de nem érted, és nem vagy képes felfogni miért is csinálom.

Mit hiszel, egyetlen Siriusom? Hogy véletlenül csinálom? Hogy véletlen, hogy meztelenül sétálok el előtted, hogy smárolok egy lánnyal, és olyanokat dorombolok neki, amelyekről tudom, hogy a gyengéid?

- Hát te nem bontod ki a sajátjaidat? – fordultál felém, majd a szád sarkában egy kis mosoly jelent meg. – Kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni az enyémhez!
Bólintottam, majd odaléptem, és elvettem azt a kis vörös borítású dobozt, amin a te macskakaparásod volt látható.

Veled ellentétben én lassú, precíz mozdulatokkal fejtem le a papírt, és így a kezemben tarthattam egy kis dobozkát, ami ugyancsak vörös volt. Végigsimítottam a tetejét, tudván, hogy milyen reakciót várhatok tőled. Nem is váratott magára, hiszen láttam a szemem sarkából, ahogy megremegsz.

Felnyitottam a dobozkát, és elállt a lélegzetem. Egy nyaklánc feküdt benne. Egy arany nyaklánc, amelynek a medalionja egy kis négyzet volt, amire egyetlen egy szó volt rávésve: ”Örökké”

Rád pillantottam, és nem bírtam megszólalni. Annyira romantikus volt, de mégsem tudtam biztosra, hogy ezt azért adtad nekem.

- Köszönöm – nyögtem ki, majd hirtelen felpattantam, és már nem is voltam a szobában.

***

- Fordult a szerep, mi? – vigyorgott Sirius, és a plafont fixírozta. – Én voltam a romantikus, te pedig a flörtölő.

Remus a szemöldökét ráncolta. – Tapmancs, egyezzünk meg abban, hogy te sosem leszel romantikus. Lehetnek romantikus megmozdulásaid minden évben egyszer, de azt hiszem, ennyiben ki is merül nálad a téma.

- Hát igen – vigyorog pimaszul. – Ebben nem vagyok valami jó, de van, ami kárpótolja ezt a hiányosságomat nem igaz?

- De igaz – forgatta a szemeit Remus, majd egy csókot nyomott a párja homlokára.

- Akkor miért nem jöttünk össze? – kérdezte Sirius, és most komoly arccal nézett a szerelmére.

- Nem lehetett. Vérfarkas vagyok. Veszélyes voltam rád, és féltem attól, hogy megutálsz. Amikor láttam, hogy kezd komolyabbá válni a dolog bepánikoltam, és lefújtam a nagy tervemet. Azután már nem közeledtem úgy hozzád.

- Hát vettem észre – morogta bosszúsan Sirius, és a szemei csalódottak, szomorúak lettek.

- Aztán mégis elérted, hogy veled legyek, igaz? – suttogta Remus gyengéden, és kisimított egy hajtincset párja arcából, aki fanyarul mosolygott.

- Mikor is történt? A hetedévünkben?

- Pontosan karácsony napján – bólintott Remus.

- Természetesen.

1977. December 24. Szenteste

Ott álltál egyedül, és kibámultál az ablakon. Hirtelen rám tört a deja vu nevű érzés. Közelebb léptem hozzád, és már láttam, hogy mit bámulsz ennyire mélyen. A kinti világot, amitől annyira megijedtél, a hatalmas hóvihart, a kicsavart fákat és a már nem látszó eget. Tudom, mire gondoltál. Féltettél minden egyes embert, akinek odakint kell lennie.

- Remus? – szólítottalak meg halkan. Nem igazán tudtam, hogy hogyan közelítselek meg, és ez kivételesen nem azért volt, mert túl érzéketlen voltam az ilyesfajta érzelmi kinyilvánításokhoz.

Nem tudtam, hogyan menjek oda hozzád. Mint a barátod, vagy, mint az, aki teljes oda adással beléd habarodott.

Megfordultál a nevedre, és rám mosolyogtál. De volt ebben a mosolyban valami furcsa... valami szomorú.

- Minden rendben? – kérdeztem félénken.

- Hát persze – bólintottál, és meggyőző volt a hangod. - Csupán a szüleimre gondoltam. Ilyenkor piszkosul tudnak hiányozni. – Szemed valahogy kifakult, és mellettem néztél el, mintha ott elevenedett volna meg az emlék, ami eszedbe jutott.

Ösztönösen léptem közelebb hozzád.

- Semmi baj, Holdsáp. Semmi baj – próbáltam magabiztos lenni, de veled már ez sem ment. Túlságosan is a hatalmadba kerítettél.

Vagy nem vetted észre? Nem vetted észre, hogy minden egyes megmozdulásodat éberen figyeltem, hogy amikor flörtöltél valakivel, akkor ökölbe kellett szorítanom a kezemet, hogy ne rontsak rátok? Hogy nem egyszer Jamesnek kellett leállítania, hogy nehogy valami meggondolatlanságot tegyek? Hogy ne igyam magam halálra, amikor összejöttél azzal a ficsúr Adaran Ballarral? Nem vetted észre, igaz, Remus?

- Kezdek félni, Sirius. – Olyan komoly voltál. Utáltam, amikor ezt hallottam ki a hangodból.

- Ne tedd! – bukott ki belőlem ingerülten.

Nem reagáltál rá. Talán meg sem hallottad, bár ezt valahogy nem hiszem, mivel, hogy te mindig mindenre figyelsz. Mégsem néztél most felém.

- Ha kikerülünk innen… ha végeztünk, akkor nem leszek más, mint egy nyomorult vérfarkas…

- Nekünk sosem leszel az! – kezdtem bedühödni. Nem rád voltam mérges, hanem a szavaidra. – Mi itt leszünk neked, ha tetszik, ha nem.

Erre végre rám néztél és elmosolyodtál. Közelebb léptem hozzád. Egyszerűen nem bírtam megállni.

- Remus… - suttogtam.

Kíváncsian pillantottál rám.

- Mi… úgy értem, te, én, James és Peter… mi mindig Tekergők leszünk. Ezen semmi sem változtathat.

Egy pillanatig rágódtál a szavaimon, majd te is közelebb léptél hozzám. Így már kevesebb, mint fél méter volt közöttünk.

- Ezt akarod, igaz? – kérdezted. A szemeid furcsán csillogtak, én pedig nem tudtalak megfejteni.

Bólintottam, mire te elmosolyodtál. De úgy, hogy elállt a lélegzetem, és úgy éreztem, megfulladok.

- Biztos? – kérdezted, és még mindig olyan ellenállhatatlanul mosolyogtál rám. Ismét bólintottam, pedig már rég elveszítettem a fonalat.

De talán eddig sem volt meg…

- Hát jó – suttogtad, majd azt a kis távolságot egyetlen lépéssel áthidaltad, és most itt álltál néhány centire tőlem.

Hirtelen kezdtem el lélegezni, és biztosra vettem, hogy érzed a leheletemet az arcodon, hogy látod rajtam, hogy mennyire zavarodott vagyok.

A mosolyod vigyorrá szélesedett. Valamin nagyon jól elszórakoztál, de Merlin tudja, hogy min.

- Boldog karácsonyt, Tapmancs – lehelted, majd abban a pillanatban felágaskodtál hozzám, átkulcsoltad a nyakamat, és szenvedélyesen a számra tapadtál.

Belenyögtem a csókunkba, és abban a pillanatban szétnyíltak az ajkaim, hogy teret adjak mohó nyelvednek.

Magamban kicsit elvigyorodtam. Van, amit nem kap meg Sirius Black? Nos, nem! Nem hiszem!

***

- Boldog karácsonyt, Holdsáp – suttogta Sirius Remus fülébe, mire amaz megborzongott.

- Nem is zavar? – kérdezte, és bizony az ajkára kellett, hogy harapjon, ha nem akart nyíltan vigyorogni.

- Micsoda? – kérdezte Sirius, aki ebben a pillanatban talán még a zavar szó jelentését sem tudta volna megfogalmazni.

- Az, hogy kijátszottalak. Tudtam a gyengéidet, és azokat használtam fel a „Hogyan hódítsuk meg Sirius Blacket?”- tervben.

- Hát bevallom, bosszantó – húzta össze tettetett sértődöttséggel a szemöldökét Sirius. – Eddig egész életemben abban a hitben éltem, hogy én voltam az, aki elcsábította a partnerét, és ezért kötöttünk ki mindig az ágyban.

- Remélem, azért nem sérült túlságosan szegény egód – gúnyolódott könnyedén Remus, majd felnevetett, amikor látta párja kisfiús tekintetét.

- Viszont most én jövök! – villantott egy gonosz mosolyt Sirius.

- Mire gondolsz? – kérdezett vissza gyanakvóan Remus.

De Sirius kaján vigyora mindent elárult. Remus kuncogott, majd egy hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze.

Ebben a kicsiny faluban, eme kicsi házikóban, amit talán egyetlen erre lakó ember sem látott még soha, két teljesen elégedett, és most már boldog férfi ünnepelte a karácsonyt.

VÉGE!