4. fejezet

„Ki-ki a maga feladatát”

Harry magában azt latolgatta, hogy az elkövetkező nagyjából két órát kitölti a büntetőmunka, így nem kell arról gondoskodnia, hogy mivel tölti ki a maradék időt.

Amint ezt tisztázta magában, rögtön előjött egy újabb gondolat, maga a büntetés; ő is, mint soka más diák az iskolából, legalább tucatszor volt a pincék fojtogató ölelésében. Órákat görnyedt a főzete felett, míg végül megkapta, hogy még ezt sem tudja rendesen elvégezni és takarodjon el még az üstök közeléből is; ráadásul egy büntetőmunka miatt jutottak oda, ahova. Mégis, ott ült a vállán az angyal, hogy nem teheti ezt professzorával, megegyeztek, hogy a lehető legnormálisabban próbálják adni a másikat.

További gondolatmenetét elvágta a tény, hogy megérkezett a terem elé. Mély levegőt vett, mielőtt óvatosan lenyomta volna a kilincset, majd még egyet, amikor halkan belépett. Felidézte magában tanára járását: kezek ökölben, hát kihúz, egyenletesen gyors léptek, és mint legutóbb észrevette, enyhe fenékriszálás. Felszegett fejjel végigsétált a padok között, abban a hitben, hogy teljesen hitelesen alakítja az igazi Pitont.

Felállva a katedrára már nem egészen ez volt a megállapítása; a hatodéves diákok egyik fele csészényi méretű szemekkel bámult, a másik minimum elnyílt ajkakkal pillogott rá. Hogy javítson az általános kedélyállapoton, megpróbálkozott egy halvány mosollyal, hátha a diákok értelmesebben reagálnak majd rá, ám ez sem volt a legjobb ötlet. A döbbent tekintetek riadtra váltottak és halk hördülés futott végig a sorok között. Áh, ez nekem nem megy… – dohogott magában. Intett a pálcájával, reménykedve, hogy elég a szándék a mágikus tábla üzemeltetéséhez, megnyugodva látta, hogy azon megjelent az aznapi recept.

– Ajánlom, hogy a második óra végére mindenki készen legyen – mordult fel bosszúságában. Most rajta volt a csodálkozás sora: a fiatalok megnyugodtak! Megkönnyebbült sóhajok szálltak a koszos mennyezet felé, miközben mindenki igyekezett összeszedni a szükséges hozzávalókat.

A „tanár” folytatta elkezdett elmélkedését: gyűlölte ezt a helyet, a professzort is, hiszen éveken át ott tett nekik keresztbe, ahol tudott, ott gonoszkodott velük, ahol tudott, és nézetei szerint legalább ezer pont volt évente, amit a férfi miatt veszítettek házával. A másik vállán ücsörgő kisördög megszólalt: hát miért ne fizethetne vissza mindent? Ez a tökéletes alkalom, nem szalaszthatja el!

Ördögi mosollyal várta ki, míg a diákok megfőzték az első adagokat, amiket szépen sorban, enyhén remegő kézzel letettek az asztalára. Az órára pillantva megállapította, hogy még bőven van idő a bosszúra. Erősen koncentrált a tankönyvében, egy elejtett megjegyzésben olvasott főzetre és nagyon-nagyon remélte, hogy már volt, aki főzte és a tábla meg tudja jeleníteni. Diadalittas tekintettel pillantott végig a Potencianövelő Főzet receptjén; itt a visszavágás ideje.

-   A következő munkájuk ez lesz, épp kifogyóban van.

Nem állhatta meg, hogy ne fűzze hozzá azt a kis megjegyzést; élvezte, hogy végre ő volt előnyben. Egy életre elveszi Piton kedvét a szemétkedéstől. Örömmámorát egy vékonyka, bátortalan hang törte szilánkosra.

-   De professzor… Ezt már legalább kétszer megfőztük – cincogta az egyik lány.

Harrynek nem is kellett több magyarázat, hogy kitalálja, mi volt a múlt éjjel látott, több tucatnyi fiola professzora éjjeliszekrényében.

XOXOXOX

Perselus nem tervezett semmit a délelőttre, megfogadta, hogy nem beszél senkivel, nem megy vissza a klubhelyiségbe, sem semmilyen más helyre, ahol sokan lehetnek; ismerte eléggé Roxfortot ahhoz, hogy el tudjon tűnni szem elöl.

Már az utolsó forgalmasabb folyosóról fordult volna ki, amikor két kéz megragadta és a másik irányba tuszkolta.

-   Csakhogy végre megvagy, az egész csapat rád vár – morgolódott felette egy hang, amit a férfi rögtön felismert. A kviddicscsapat kapitánya volt az, a hetedéves Warrington. Perselus – illetve Draco – arcából rögtön kifutott az összes vér; hát persze, ma volt a válogatás, amin a fiúnak is kellett volna indulnia. Szokatlan mód dadogva próbált kibújni a kezek alól, de azok vasmarokkal szorították.

-   N-Nem lehetne, hogy nélkülem kezdjétek el? Nem érzem magam valami jól.

-   Nem veszem be, Malfoy, egész héten arról fecsegtél, hogy te leszel újra a fogó. Bizonyíts!

-   Voltam Trelawney professzornál, mára borzalmas időt jósolt… Nem lenne jobb áttenni ezt az egészet? Mondjuk a jövő hétre. Piton professzor biztosan megengedi – sorolta fel az utolsó ötletét.

-   Elég volt a nyafogásból, öltözz és gyere! Te vagy a legjobb fogónk, mutasd meg a többieknek, mit tudsz.

Időközben elértek a ház öltözőjéig, ahova a termetes fiú egyetlen lökéssel betuszkolta Draco testét. Perselus tanácstalanul ácsorgott a helyiség közepén; annyi mindent megúszott már, a legveszélyesebb helyzetekből is valahogy kimászott, most mégis kifog rajta egy egyszerű válogatás.

Belátva, hogy bizony ezt meg kell tennie, odabandukolt az egyetlen kikészített mezhez, és gyorsan átöltözött; azt már csak remélni merte, hogy a seprűje a többi között lesz és felismeri…

Gyűlölt kviddicsezni azóta, hogy James Potter fejbe vágta a seprűjével egy csúnya mérkőzés után; azóta nem volt egyensúlyérzéke, alig bírt a levegőben maradni. Nem tudta, mit hozhatna fel még mentségként, tanári tekintélye most nem volt elérhető, és mint nem sokkal ezelőtt tapasztalta, a Malfoyok híre sem a régi. Lehorgasztott fejjel ment ki a többi játékos mellé, és amikor Warrington látta, hogy megérkezett, belekezdett az eligazításba.

-   Most, hogy végre mind itt vagyunk, kezdhetünk. Itt az egész délelőtt, a bolondok meg a másik kettő sem foglalt mára pályát, szóval ráérünk. Elsőnek az őrzők mennek, majd a hajtók, terelők, és legvégül a fogók. Mindenkitől kérek egy próbakört, hogy lássuk, mennyire tud repülni, aztán jönnek az egyéni feladatok. Minden világos? – Egyöntetű morgás. – Helyes, akkor kezdjük.

Ahogy a kapitány mondta, az őrző-jelöltek ültek fel először seprűre és mentek megmérettetni; Perselus közben megkereste saját seprűjét a tárolóban, ami nem volt nehéz feladat, leginkább az arany-monogram miatt. Mire visszajött, már a hajtó-jelölteké volt az ég, akik sokkal többen voltak, mint az előttük lévők. A férfi gyors fejszámolást végzett; ha minden rendben megy, és ilyen sebességgel haladnak, van rá esély, hogy tizenegy előtt kerüljön sorra. Szoros lesz.

Lassan kiestek a selejtek, leginkább az alsóbb évesek, és hamarosan kiválasztásra került a három hajtó; két lány és egy fiú, akikkel a tanár is elégedett volt. Tehetséges fiatalok voltak. Őket követte a két terelő, akik meglepő gyorsasággal lettek beválasztva.

Perselus nagyot nyelt; még tíz perc, és ők következtek. Hárman voltak, ő, egy hetedéves lány és egy negyedéves fiú, akik igencsak elszántnak tűntek.

-   Gyerünk, fogók, fel! – szólította fel őket a kapitány.

A professzor lába közé kapta a seprűt, és próbálta felidézni, milyen volt és hogyan kellett repülni, ami ennyi év távlatából bizony nem volt a legegyszerűbb feladat.

A legelső kör még viszonylag könnyen ment, csupán körbe kellett repülniük párszor a pályát; az egyéni felméréstől azonban rettegett. Két kézzel markolta a seprűt, hogy le ne essen, és ezek után még azt várják, hogy egy diónyi méretű gömböt hajkurásszon?! Frászkarikát! Majd elintézi, ha visszakerült a testébe, hogy mégis Draco legyen a fogó, de ő bizony nem marad itt tovább. Amúgy sem volt már sok ideje, alig öt perce.

Újonnan támadt bátorságával szög egyenest a másik irányba repült, mint kellett volna, és a cikesz helyett Roxfortot célozta meg. Hallotta maga mögött a mérges és döbbent kiáltásokat, de nem érdekelte, még azt sem akarta észrevenni, hogy az elsősök kinevették, amikor elszállt felettük a bejárati csarnok előtt. Bukfencezve érkezett meg a lépcsőre, de nem törődött a fájdalommal, sem az enyhén törött serűvel, a tőle telhető legnagyobb sebességgel indult meg a megbeszélt találkahely felé. A hatalmas óra, ami az udvarban állt, hármat kondult, ami azt jelentette, hogy már csak egy perce maradt, hogy mindhárman egy helyen legyenek.

Pánikolva vette észre, hogy a lépcsőnél még senki nem volt; addig is, míg várt, igyekezett rendezni kapkodó légzését.

Hamarosan két pár cipő kopogása törte meg a csendet, és két különböző folyosóról szó szerint befutott a két jómadár; a saját teste borzalmasan nézett ki a futás után, de legalább egyben volt; Potter már nem mondhatta el ugyanezt. Haja kócos volt, nyakkendője kibontva lógott, inge gyűrötten, hanyagul volt betűrve a nadrágjába, és amit próbált nem észrevenni, hogy a slicce is nyitva volt.

-   A pontosság még mindig nem az erényük – morogta Perselus, aztán egy gyors bűbájjal megállapította, hogy alig tíz másodperc volt hátra a kiszámított időig. – Nem érdekel, mit csináltak, itt az idő. Öt… négy… három… kettő… egy…

Visszafojtott levegővel várták a hatást, de semmi nem történt, ugyanúgy egymásban voltak. Harry – azaz Perselus teste – dühödt kiabálásba kezdett.

-   Nem, ez nem lehet igaz! Én egy percig sem maradok tovább ebben a r…

Mondandóját azonban elvágta a már egyszer tapasztalt érzés, hogy minden homályos lett, a hangok elmosódtak, és a föld kemény érintése a fején.

Pillanatok alatt zajlott le az egész, egy kívülálló csak annyit láthatott, hogy három alak egyszerre összerogyott. Harry még kissé kábán, de reménykedve nyitotta ki a szemét, és amikor érezte, hogy orrán szemüveg pihen, és nem a durva anyagú talár van rajta, önkéntelenül is elvigyorodott.

-   Sikerült!

-   Sikerült? – ült fel Malfoy meglepetten, majd ő is végigtekintett a testén. Szeme elkerekedett és csókolgatni kezdte minden elérhető részét. – Igen, igen, végre, a sajátom, a saját testemben vagyok!

– Jó érzés, mi? – nézett rá Harry. Most nem érdekelte az ellenségeskedés, bőven szolgált tanulásaggal – és bosszúval – az elmúlt pár óra.

– Helyes, most, hogy végre a saját testében van mindenki, ajánlom, felejtsük el ezt a huszonnégy órát és menjünk a dolgunkra – tanácsolta Perselus, miközben feltápászkodott, aztán ­– meg sem várva a válaszokat – elsietett a lakosztálya felé.

Harry és Draco hökkenten összenézett a hirtelen távozó férfi láttán, ám nem tettek rá megjegyzést, tökéletesen megértették a helyzet kínosságát. Túl sok minden tudtak meg egymásról. A griffendéles épp indult volna, amikor egy kezet érzett a vállán; érdeklődve megfordult, mire megpillantotta a felé nyújtott jobbot.

-   Ez valami trükk? – gondolt rögtön a nyilvánvalóra.

-   Nem, csak ideiglenes fegyverszünet-ajánlat – vigyorodott el a szöszi.

-   Komolyan gondolod? – kérdezte Harry, mire egy határozott bólintás volt a válasz. Óvatosan megrázta a kezet, mint aki nem bízik egy mardekáros szavában. – Rendbeeen, de akkor tényleg nincs több párbaj és sértegetés, ugye? A barátaim irányába sem!

-   Nincs – helyeselt a másik. Már épp váltak volna el útjaik, azonban Draco habozni látszott; idegesen állt egyik lábáról a másikra, porcelánfehér bőre enyhe piros színt öltött. – Öhm… lehet róla szó, hogy máskor is testet cseréljünk, Potter? – bökte ki végül.

-   Miért is? – érdeklődött rosszat sejtő tekintettel a fiú.

-   Hát…

-   Harry, te vadállat, hol vaaaagy? – hallatszott Seamus Finnigan jellegzetes hangja a sarokról, mire Draco – meglátva az elfehéredő majd elvörösödő griffendélest –, igyekezett minél gyorsabban elhagyni a helyszínt.

C’est Fini ^^

Vissza