Ajándékozott: Robin Mors
Korhatár: Nincs
Figyelmeztetések: Nincs. Maximum: a hülyeség fájhat.
Leírás: Perselust valakit titokzatos ajándékokkal lepi meg. Miközben egyre jobban belebonyolódik a szövevényes ügybe, úgy kuszálódnak össze a szálak. A végére azonban minden jó, ha a vége jó. Egy kis Griffendél-Mardekár van benne….. de többet nem mondhatok! J Humor minden mennyiségben!
Ötlet, ami alapján dolgoztam: Piton egy különleges ajándékot kap karácsonyra, és ki akarja deríteni, ki küldhette neki.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Egy különleges ajándék
- Potter! Weasley! Nehogy azt higgyék, a karácsony miatt nem tartom magukon a szememet! Öt pont a Griffendéltől, és legközelebb, ha még egyszer itt találom magukat, nem ússzák meg büntetőmunka nélkül! – háborgott Piton, miközben szemével végigkísérte a két griffendéles diák útját, míg azok el nem tűntek a lépcsőkön.
Majd megigazítva a nagy kiabálásban félrecsúszott talárját, viharzó léptekkel rontott be a Nagyterembe. Magában mosolyogva megállapította, hogy ez a belépő igencsak hatásos, mivel több diák is szájtátva figyelte a bájitaltan professzort.
Perselus pedig, a szigorú álarc mögé bújva helyet foglalt McGalagony professzor mellett, és érdeklődve olvasni kezdte a Reggeli Prófétát. Mindkét professzor rendkívül morcos tudott lenni kora reggel, és ezen a mai napon csak rontott a hangulatukon Dumbledore vidám felbukkanása:
- Nahát, Perselus, Minerva, milyen szép napunk van ma! – És vigyorogva leült Piton mellé.
A bájitaltan professzor ekkor kinézett az ablakon, és felvonta szemöldökét. Odakint ugyanis hatalmas hóvihar tombolt, amit még ő sem nevezett volna szép időnek. Elkeseredett sóhajjal vette tudomásul, hogy ez a reggel is úgy kezdődik, ahogy az összes többi, ha Albus leül mellé. Nem is tévedett sokat…
- … aztán a leprikón megkérdezte a trollt … – mesélte eszelős tekintettel az igazgató, mire Perselus arca fájdalmas fintorba torzult, és segélykérően nézett a mellette ülő McGalagonyra, aki egy mardekáros mosoly kíséretében felállt, de távozásakor egy félmondatot súgott a férfi fülébe:
- Most már legalább együtt érez velem, Perselus – utalva arra, hogy milyen kínokat állhat ki nap, mint nap az igazgató mellett ülve.
Miután az igazgató elsütötte szokásos favicceit, fárasztó beszólásait, Piton úgy érezte, inkább lenne összezárva a Potter-kölyökkel, minthogy még egy reggelit töltsön a vén bolond mellett. Lelkiekben a legrosszabbakra is felkészülve egy negédes mosoly kíséretében (ami inkább egy szájzáras kutya vicsorgásához hasonlított) elnézést kért az igazgatótól, és sietve távozott tanterme felé.
Dumbledore egy ideig csalódott arccal nézett a férfi után, de aztán vidámat kurjantva ült át a javasasszony mellé, aki égi segítségért fohászkodva mozgatta ajkait…
Az olyannyira szeretett professzor eközben mégiscsak úgy döntött, hogy inkább szobája felé igyekszik. Fáradtan sóhajtva nyitott be a helyiségbe, hogy aztán minden tekintélyét sutba dobva elterüljön kedvenc foteljében.
- Miért kell nekem kiállnom minden nap Albust?! – tette fel a kérdést, ahogy eddig minden reggel.
Kezével fáradtan végigsimította haját, melyet az ünnep miatt, egy évben egyszer megmosott. Így most feje barackillatot árasztott. Még szerencse, hogy Albus nem vette észre, hogy hajat mosott, mert akkor hallgathatta volna a vén professzor ízléstelen megjegyzéseit az egész reggeli alatt.
Tekintete ekkor megakadt az asztalán egy oda nem illő dobozon. A doboz kicsi volt és fekete, de Piton nem emlékezett rá, hogy a tárgyat látta már volna korábban. Minden óvatosságát félretéve két kézzel kapott utána, és mint egy ötéves, mohón tépte le a csomagolópapírt. A dobozban nem volt egyéb, csak egy kis pergamen, rajta egy, az újságokból kivágott betűkből ráírt szöveggel:
„ Mosolyogj. Ez hatásosabb, mint egy bájital, hidd el. Ja, és Albus kezébe nyomd ezt. Amilyen bolond, úgyis megissza.”
Azzal a professzor előhúzott a doboz mélyéről egy fiolát, émelygő rózsaszín folyadékkel. Tekintete pedig folyamatosan járkált a doboz és a fiola között.
Vajon ki küldhette? És legfőképpen: miért? Egyáltalán ki jutott be a szobájába, anélkül, hogy ő észrevette volna?
A halálfalókat kizárta, hisz előbb bukkan fel egy UFO a Roxfortban, vagy Minerva előbb szurkol a mardekárosoknak, minthogy a lágytojásfejű Crak és a hasonló IQ szintű Monstro, vagy éppen Malfoy bejut a szobájába.
A Sötét Nagyúr pedig nem pazarolja idejét ilyen pitiáner ügyekre…
A tanárok? – lemondóan legyintett. Nem örvendett nagy népszerűségnek, és ki volna az a bolond, aki segítene neki.
Diákok? Ez még reménytelenebb. Hisz már pusztán a folyosót is nagy ívben elkerülik, ahol a szobája áll.
Piton megvonta vállait, és úgy döntött, majd holnap kideríti az igazságot. Szemeit forgatva vonult be laborjába analizálni a főzetet, ahonnan pár perc múlva azonosíthatatlan kiáltások szűrődtek ki.
Két órával később
Piton most már ismét fekete hajjal, mogorva arckifejezéssel baktatott a folyosókon. Miután sikertelenül próbálta kideríteni a főzet hozzávalóit, amely a kis fekete dobozban volt, amit kapott, úgy döntött maga jár az „ügy” végére. Persze ehhez az is jelentősen hozzájárult, hogy a főzet egy időre babarózsaszínné változtatta haját, és addig nem is tudta visszaváltoztatni feketévé, amíg vissza nem tette a kupakot a fiolára.
„Mardekáros megoldás” – dünnyögte magában, észre sem véve, hogy kit sodort melléje a véletlen.
- Nahát, Perselus fiam, de jó, hogy látlak! – örvendezett Dumbledore, és izgatottan megkérdezte: - Ugye te is alig várod már, hogy megláthasd, mit hoz a Jézuska? – kuncogott, és szerencsére nem láthatta, hogy a bájitaltan professzor karjában az izmok megfeszülnek, nehogy egy keresetlen átokkal hidegre tegye az idős mágust.
Ekkor azonban eszébe jutott a mondat, ami a pergamenen állt. Ajka egy vérbeli mardekáros vigyorba fordult, majd egy negédes mosollyal, amit utoljára a Sikoly filmekben láttak a diákok, Albushoz fordult:
- Igen Albus, már számolom vissza az órákat, és alig várom, hogy kibonthassam édesanyám ajándékát, amely minden bizonnyal egy Barbie Mariposa pizsama lesz. De ezt tedd el, ez az én ajándékom neked – és kivillantotta mind a 32 fogát, miközben átadta a fiolát. (vagy 42-őt… senki sem számolta meg.)
A hatás nem maradt el, sőt még Perselus legmerészebb álmait is felülmúlta. Albus szemei elkerekedtek, majd szinte öntudatlanul is lehajtotta a fiolában levő folyadékot, mire hiába akart volna bármit is mondani, nem sikerült neki. Elment a hangja. Motyogott valamit (legalábbis mozgott a szája), és sietős léptekkel elhagyta a terepet. Piton egy ideig bámult maga elé, majd belekötött pár diákba, hogy levezesse a feszültséget.
A nagy örömködés helyett inkább visszament szobájába, ahol ismét egy meglepetés várta: egy újabb fekete kis doboz. Mohón kapott utána, és tépte le a csomagolást. Abban azonban csak egy pergamen volt:
„Vegyél fel egy színes talárt. És ne, ne tulipán feketét, hanem valami SZÍNESET!”
Perselus mint egy kentaur, úgy vágtatott oda ruhásszekrényéhez, de aztán olyan hirtelen is toppant meg, ahogy elindult.
Egy pillanat – gondolkozott el -, lehet, hogy valaki bolondot akar csinálni belőle? Hisz rávette, hogy mosolyogjon!
De egy időre száműzte ezt a gondolatot fejéből, és kinyitotta ruhásszekrényét, amelyben csak úgy hemzsegtek a talárok. Ideges kézzel kezdte kiszórni a szekrényben lévő dolgokat:
- Egy fekete… fekete… jó napot Dobby… egy újabb fekete… egy tulipán fekete… szervusz Filius… egy vajsörös üveg… egy üveg Lángnyelv Whisky… egy teleszkóp… egy fekete talár… egy fekete zokni, ugrándozó Mikulással… - majd csalódottan hátrébb lépett.
Tényleg nincs színes talárja. Majd vállat vont, és az egyik kopottabb tulipán feketét átszínezte zöldre.
- Nem, ez nem jó… a diákok még a végén azt hiszik, hogy divattippeket kértem Minervától – és királykékre varázsolta a ruhát, de azt is elvetette, mert viszketni kezdett a gondolatra is, hogy a Hollóhátasok megbámulják a talár színe miatt a folyosón.
Aztán végül rátalált a legmegfelelőbb színre: egy méregzöldre, amely tényleg csak egy árnyalanyira volt a feketétől. Majd összedörzsölve tenyerét (és közben ördögi kacajt hallatva) nekilátott, hogy lenyomozza a rejtélyes jótevőt. Először is egy remek kis bűbájt helyezett a dobozra, hogy az felfedje, hogy honnan érkezett. A hatás nem is maradt el. Sötét csík jelezte a padlón az ajándék útját.
Perselus mohón követni kezdte a vonalat, de legnagyobb rémületére az az egyik folyosó végén abbamaradt, és helyette valami ragacsos hullott a professzor fejére. Miután túlélte a „támadást”, és kievickélt a ragacsos valamiből, egy újabb pergamen feküdt előtte, a jól ismert betűkkel:
„Ugyan már, Perselus, csak nem hiszed, hogy túljárhatsz az eszemen! Inkább kövesd az utasításaimat!”
Piton szitkozódva elvégzett egy tisztító bűbájt, és visszament szobájába. Ott ismét egy kis doboz volt. Már nem is csodálkozott, hanem hideg közönnyel bontotta ki. Abban viszont egy csúzli volt. A professzor most már tényleg kételkedni kezdett abban, hogy normális-e.
Halkan szitkozódva olvasta a csúzli mellé mellékelt üzenetet:
„Perselus, nem, nem őrültél meg, ez nem egy egyszerű csúzli. Ha eltalálsz vele valakit, egy napig irányítani tudod az illetőt. Valamint rájössz titkaira, és talán ki tudsz nyomozni dolgokat is. Jól gondold meg, hogy kit választasz, én többet már nem segíthetek.” – azzal a pergamen elégett.
A prof ajka azonban egy vérfagyasztó mosolyba torzult. Ördögien kacagva összedörzsölte a tenyerét, és a csúzlit megfogva maga ellen irányította, és kilőtt egy piros kis golyót.
A hatás nem maradt el. Rosszabb volt, mint egy adag Százfűlé-főzet.
Kiabálva ugrálta körbe a szobát, és kezét fájdalmasan hátsó felére szorította.
Mikor a furcsa változás végbement, és elmúlt a fájdalom is, még mindig a fenekét dörzsölgetve, a tükör elé rohant, melyet 20 méter vastag por lepett, nyilvánvalóan utalva a tárgy gyakori használatára. Egy határozott Suvickus azonban csodákat művelt, így a tükör is jobban hasonlított egy koszos autóbusz ablakához.
Semmi különlegese nem volt rajta. Haja ugyanúgy állt, nemrég felvett talárján sem volt árulkodó nyom. Vágott egy dühös fintort, majd önmagát szidva huppant le egy fotelbe.
- Hülye vagy, Perselus – közölte jéghideg hangon gondolatait. – Hittél egy vadidegennek, aki lehet, hogy titokban kukkol, vagy egy jót röhög rajtad. Ki tudja, lehet, hogy az a bolond Albus találta ki ezt az egészet! – majd durcásan, mint egy gyerek, összefonta karjait maga előtt. Azonban, hiába volt ő Perselus Piton, azért kíváncsi is volt, mint minden ember.
- Most kiderítem, hogy ki ez a rejtélyes jótevő – azzal egy csábos mosolyt villantva kiviharzott az ajtón.
Lábai maguktól mentek, és vágtattak végig az iskola régi falai között. Egy idő után a professzor is észrevette, hogy a Nagyterem felé halad. Szenteste volt, így nem találkozott senkivel sem a folyosón. Mikor megpillantotta a terem díszes ajtaját, magában már előre örült, hogy most leleplezi az ajándékozót. Azonban a terem előtt lábai hirtelen megtorpantak, és a gravitáció, a tehetetlenség és az összes fizikai „most nem tudom a nevét” törvény miatt Perselus úgy hasra vágódott, mint egy marionett bábu.
Mikor haját tépve felkelt, és hangosan ordítozva küldte melegebb éghajlatra a rejtélyes ajándékozót, a plafonról egy újabb kis csomag hullott, egyenesen a kezébe. Ebben már csak egy pergamen volt, de megint a Prófétából kivágott betűkkel.
„Nem mondom, ügyes húzás volt Perselus. Most jót nevetek rajtad, de kérlek, ne legyél rám mérges, hisz kevés olyan dolog van, amin szórakozhatnék. Bevallom, a csúzli nem valódi, még anno a Weasley ikrektől koboztam el. De ne aggódj, nem Frics vagyok. Ja, és mielőtt elfelejtem két dolgozat kijavítása közben: Boldog karácsonyt!”
Mikor elolvasta az utolsó mondatot, nagyot koppant valami a fején. Eszét vesztve rántotta elő pálcáját, és vaktában lövöldözni kezdte az átkokat, de egy jó tíz perc után rájött, hogy csak (vagyis már megint) egy ajándék landolt rajta. Ez a doboz viszont nagyobb volt, és meglehetősen súlyos, és fájdalmasan masszírozta meg fejét, s szinte érezte, hogy egy hatalmas púp nő ott, ahol a doboz ráesett.
Hangosat sóhajtva lehuppant a hideg kőre, és gondolkozni kezdett. Most már biztos, hogy tanár az illető. Albus kizárva, hisz ő még ahhoz is bolond, hogy ilyeneket találjon ki… vagyis ő sokkal morbidabb dolgokat talált volna ki – és ekkor Perselus fejébe beúszott egy kép, hogy Wc-t takarít…. De ezt gyorsan elhessegette. És legalább nem Frics. Habár, őtőle szokatlan lett volna, egy ilyen eredeti ötlet…
De lehet, hogy mégsem tanár. Mi van, ha egy diák (na, jó, egy igen tehetséges diák), aki így akarja magáról elterelni a figyelmet?
Ekkor felvette a nagyobbik dobozt a földről, és megrázta. Majd egy lusta mozdulattal letépte róla a csomagolópapírt. Ekkor felkiáltott – és nem fájdalmában! Ugyanis a dobozban egy könyv feküdt: a Bájitaltan – csak azoknak, akik már profik benne.
Hirtelen azt se tudta, hogy sírjon, vagy nevessen örömében. Már három hete meg akarta venni ezt a könyvet az Abszol úton, de ott csak egy darab volt, és azt is egy rejtélyes alak már előre lefoglalta. Persze, akkor nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet, hisz a könyv ára meglehetősen borsos volt, és őneki nem volt annyi pénze, hogy egy összegben ki tudta volna fizetni, így inkább nap, mint nap bejárt, és legeltette szemét a könyvön. Aztán egy nap már nem volt ott, a vevő elvitte. Utána Perselus fejében is elhalványodott a könyv emléke, de most itt van, az ő kezében, mint az Ő karácsonyi ajándéka!
Meghitten szorította magához a tárgyat, majd megriadva az iménti tettétől, méltóságteljesen felállt, és egy féloldalas mosolyt megeresztve elindult szobája felé, de lelkiismeret nem hagyta nyugodni. A rejtélyes jótevő, akitől az ajándékok, és a jó kis tippek származtak (A zöld talár tényleg bevált: Albus befeküdt a gyengélkedőre.), az ajándékosztó kilétét még mindig sűrű, Roxmortsot fojtogató füst lengte körül. Ekkor, mintegy véletlen megakadt szeme a doboz csomagolásán. Közelebb emelte a szeméhez (és orrához), és örömmel konstatálta, hogy azon tökéletesen fellelhetők az ajándékozó ujjlenyomatai. Ő, az a féleszű! – ujjongott magában. – Eddig mindent a legnagyobb szakértelemmel kezelt, soha egy árulkodó nyomot sem hagyott, de most, talán a karácsonyi rohanás közepette, elfeledkezett minden bűbájról, amely kilétét takarta.
A professzor először egy leolvasó bűbájt tett a papírra, és a doboz felett egy furcsa kis alakzat jelent meg, majd formálódni kezdett.
- Hah! – kiáltott fel. – Egy nő az illető – ugyanis a bűbájnak az volt a lényege, hogy kimutatja, hogy milyen nemű személy végzett varázslatokat a tárgyon.
Majd egy bonyolult varázsigefüzért kezdett mormolni, aminek eredményeképpen a doboz először izzani kezdett, majd lebegve megindult a folyosón. Piton két lépés távolságból követte, hogyha esetleg megállna a tárgy, akkor ne vágja hasba.
Így baktatott jó tíz percig, mikor aztán a doboz megállt a tanári előtt. Perselus letörölt egy nem létező izzadságcseppet homlokáról, és alsó ajkát idegesen beharapva elvégezte azt a bűbájt, amely megmutatja, hogy hányan vannak a szobában: lélegzetvisszafojtva várta a végeredményt. Pálcájából ekkor előbukkant a kék láng, és vadul pörögni kezdett… majd megállt…
- Egy ember, egy nő – fojtotta vissza lélegzetét a férfi. – arca kipirult a kíváncsiságtól, és ha tekintélye nem tartotta volna vissza, minden bizonnyal tövig rágta volna körmeit.
Majd töprengeni kezdett, hogy leleplezze-e egyáltalán jótevőjét. De itt végül is úgy döntött, hagyatkozik a Weasley – féle megoldásra: jobb mindent megtudni, és egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, és beugrott a tanáriba, ahol nem más volt, mint…
(Szerző kommentárjai:
Vajon ki? – a szerk. J
Nem Filius (őt véletlenül belelökték a házimanók a szennyesbe, és most a szerencsétlen a centrifugában lubickol), nem Albus (gyengélkedőn fekszik súlyos sokkhatás tüneteit produkálva), nem Frics (féleszű…), nem Horacius (Ő mikulásjelmezben ijesztgette a gyerekeket a folyosón. Harry és társai véletlenül azt hitték, hogy gonosz halálfaló, ezért bezárták a ruhatároló szekrénybe. Bizonyára még mindig odabent dörömböl…), nem Mógus (itt legyintett egyet, hisz ő már meghalt), nem Pomona (Ő a szokásos, évenkénti esedékes nagymosását végzi.), nem Poppy (Ő Albust próbálja helyrehozni – kevés sikerrel. ), nem Sinistra (Szabadságon van, pontosabban egy idegszanatóriumban.), nem Hagrid (ő nem is tudta volna becsomagolni az ajándékokat), nem Suette-Pollts (Karácsonyi parti a kentaurokkal. ), nem Umbridge (Elmegyógyintézet, valamint dementorrandi. ), nem Gilderoy (De hisz ő nem is emlékszik semmire!), nem Lupin (Fúj, hozzá nem érnék egy galleonért sem…), nem Alastor (Ő nem vacakolt volna az ajándékokkal), és nem Sybill (Szemüveget pucol. )…
Miközben Perselus hevesen tiltakozott, hogy írjam már le, hogy ki ajándékozta meg (éppen fenyeget, hogy átkot szór rám, de én egy könnyed ceruzavonással kisatírozom a kezéből a pálcát) végül is megkönyörülök rajta, és leírom a nevet… vagy mégsem… na, jó, szegény professzor már vöröslik a haragtól, azt hiszem ezek után nem lesz tanácsos többet találkoznom vele egyedül, a végén még elvisz a Relikvia. De nem is szaporítom tovább a szót: )
- Minerva… - Hallhatóan mellbe vágta a felfedezés.
Az átváltoztatástan professzor ekkor egy megértő mosolyt villantott rá, miközben egy ajándék becsomagolásával küszködött:
- Ugyan már, Perselus, azt hittem, örülni fogsz. – És egy kicsit szomorkásnak tűnt.
- Nem, nem, félreérted Minerva – tiltakozott hevesen a férfi -, én nem gondoltam volna rólad, hogy képes vagy nekem ajándékot venni. Hisz griffendéles vagy! – és tanácstalanul álldogált a tanári közepén.
- Perselus, tudod, karácsony van. A szeretet ünnepe. Különben is, holnap már ismét háborúzhatunk, de egy kis fegyverszünet sohasem árt, nem? – kacsintott, és újból az ajándék becsomagolására koncentrált.
- Akkor direkt „leplezted le” magad? Vagyis direkt nem végeztél el semmilyen bűbájt az ajándékomon, hogy rájöhessek, hogy ki volt? – kérdezte a férfi, és már ismét kezdett hasonlítani a régi Pitonra.
- Persze. Tudod, régen engem is megőrjített Albus, mint most téged, de aztán hála egy hasonlóan őrült tervnek, amit most neked adtam át, leszokott róla, hogy engem idegesítsen… úgy gondoltam, neked sem fog ártani egy-két nyugodt reggeli.
- Egy-két? – hüledezett Piton. – Úgy érted, hogy ez nem tart örökké?
- Perselus, hát nem figyeltél? Semmi sem tart örökké! Még ez a fegyverszünet sem! – Azzal egy, kintről bebűvölt hógolyóval arcon dobta a bájitaltan professzort.
Piton eleinte nem tudta, hogy mit csináljon. Végül is, nevetni kezdett. És vele együtt nevetett Minerva is, az egész iskola, a föld, és az egész univerzum…
Na, jó, csak vicceltem.
Perselus is bebűvölt egy hógolyót, és vad csatába kezdtek, amihez később csatlakozott az időközben beérkező összes többi tanár. Mindenki, mindenki ellen volt, de abban megegyeztek, ha Albus kijön a gyengélkedőről, majd közösen megfürdetik…
És itt a vége, fuss el véle! J
U.i: Perselus később szintén adott ajándékot Minervának, és a fegyverszünet sem tartott örökké. De Albus legalább újból visszafeküdhetett a gyengélkedőre egy kiadós megfázással…
Utolsó kommentek