Kinek készült az ajándék? Villette
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Slash
Leírás: Mindennek jó a vége, ha mégsem, akkor még nincs vége. A reményt sose szabad feladni, tényleg nem. Mert aztán, ki tudja, ki keveri a szálakat a háttérben, és mi mindenre derül fény… Akár egy egyszerű, Kívánság Üstös történetben is… Főszerepben Regulus, és az ő története. Nem tudom, mennyire számít radikálisnak az ötleten végrehajtott változtatás, csak remélni tudom, hogy ez még belefér, és tetszeni fog. :)
Az ötlet, ami alapján dolgoztál: A két „rab”, Regulus és Harry története, avagy mi lett volna, ha… – ha Regulus Black mégis elmenekül Voldemort haragja elől, és csak a halálhíre éri utol őt. Ha az ifjabbik Black végig eszköze marad a Dumbledore-féle játszmának, csak épp az igazgatón kívül senki előtt nem fedheti fel magát, a szerencsés végkimenetel érdekében. Regulus végigkíséri a varázsvilág sorsát, megéli testvére halálát, és önmagát legyőzve marad a halál álarcában, végül egy téli napon megtalálja őt egy horcruxokat – ugye a medál… - kereső, tizenhét éves fiú, akire Dumbledore hagyatékként hagyta rá a játszma beteljesítését. – Nem feltétlen karácsony, nem feltétlen slash, hát még (18+), mégis elmélyedős történet, amelyben a hangsúly azért mégis a két férfi érzelmein lenne, avagy hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan élik meg a találkozást, és a továbbiakat. Regulus hogyan tud élni „az élettel”, a lehetőséggel, amit Harry jelent számára, hogyan tud végre ő is ténylegesen tenni az „Ügyért”, és Harry pedig hogyan tudja feldolgozni a hirtelen szembetalálkozást elvesztett keresztapja képmásával.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
A poklot megjártak földi mennyországa
Embertelen fájdalom.
Megüresedett lét.
Elviselhetetlen kín…
Az ember, aki megjárta a poklot, és már nem hiszi el, hogy a körülötte lévő mennyország valós.
A fiú, aki megmentette a világot – de nem magának.
Meglehetősen unalmas, szenvedésekkel teli történet lett volna az életemről szóló regény. Persze ettől még próbálkoztak, elvégre hős vagyok, még ha meglehetősen furcsa, gyanús hős is. Vitathatatlanul hős… Azt mondták, megérdemelném a boldogságot, de szerintem az Élet tudta, mit csinál.
Na persze Potter esetében ez az elméletem megbukott. Neki csak rossz lapokat osztott a Sors… Végül is, ha jobban belegondoltam, nála még lehetett jó vége.
Most mondhatod, hogy de legalább tanulságos volt az életem, ám ez sem igaz. Ez nem happy end, a tanulság pedig annyi, hogy ha lehet, el se kezdd szolgálni a Sötét Nagyurat, és akkor nem kell egy életen át menekülnöd előle.
Hogy miért voltam még mindig itt? Nos, a Voldemort logikáját és varázserejét is felülmúló képességeimet Harry Potter boldogságának eléréséért terveztem bevetni. Megrökönyödött ’Miért?’-edre én is csak egy szót tudok mondani indoklásként: szerettem.
Meg, ha érdekel, akkor meghallgathatod a történetem – hogyan tértem vissza az életbe a horcrux megsemmisítése után, hogyan tértem, térhettem vissza a köztudatba Voldemort halála után, és hogyan szerettem bele Harry Potterbe, ahogy megpillantottam. Mert bármilyen hihetetlen, elég volt belenéznem abba az édes-bús zöld szempárba, és elvesztem.
Na de, akkor vegyünk mindent szép sorjában, hogy értsd, miért tekintettem én az Élet büntetésének a szerelmem viszonzatlanságát.
A MÚLT
Mint tudod, a családom nyomására, neveltetésem folytán halálfalónak álltam még kamaszként. Nem sokáig bírtam azt a légkört, nem sokáig voltam képes elviselni Voldemort önkényuralmát, hogy híveit és ellenségeit ugyanúgy szidja, alázza, kínozza és gyilkolja.
Nem akartam teátrális lelépés-jelenetet, visszavágni vagy megölni, egyszerűen csak túl akartam élni… Csendben tűntem el, az éjszaka jótékony leple alatt.
Részleteket ne kérdezz, nem emlékszem. Hogy ez hogy lehet? Bevetettem egy rég elfeledett szert, ami elég ősinek bizonyult ahhoz, hogy Voldemort ne ismerje, és elég hatásosnak ahhoz, hogy a szervezetem minden erejét és elmém minden tudását százszázalékosan hasznosítani tudjam. Persze volt buktatója a tervnek: az ajánlott adag tripláját használtam – egyetlen egy lehetőségem volt, és csak ezeréves, frissnek nem mondható adataim a hatásokról. Biztosra mentem, és meg is lett az eredménye.
Teljes csendben, háborítatlanul, de a végkimerülés határán tértem magamhoz. Semmire nem emlékeztem, ijesztő volt. Nem voltam még egészen ura a saját testemnek, még mindig küzdött a bájital az irányításért, hát hagytam – korgó gyomromon is segít talán, ha alszom, gondoltam.
Legközelebb szikrázó napsütésre ébredtem, frissen és kipihenten. Ahogy körbenéztem, nem találtam semmi támpontot arra nézve, hol lehetek. Fehérre mázolt falak vettek körül, és hatalmas ablakok nyíltak a kék, felhőtlen égre. Tekintetem végigjártattam a szegényes berendezésen – pár egyszerű szekrény, üres polc, nehéz faasztal és kopottas, idős faszékek – és egy papírtekercset vettem észre. Szokatlan élénkséggel felpattantam, és mohó kíváncsisággal vetettem magam a cikornyás betűimmel magamnak címzett levélre.
’Szép napot, Regulus!
Ha igazam van – márpedig tudjuk, hogy igazunk szokott lenni –, akkor most semmire nem emlékszel. A bájital hatása alatt rájöttem, hogy a háromszoros adag – terveim szerint – tényleg megtriplázta a szer hatását, ám ez a felejtés részre is vonatkozott! Ha számításaim nem csalnak, három hetet lehettünk az utóhatása alatt, ennek ellenőrzésére egy mugli eszközt leszel kénytelen használni. A neve számítógép, és az elkövetkezendő időben – hetek? hónapok? évek? évtizedek? reméljük a legjobbakat – ez lesz az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal. Ne aggódj, fantasztikus találmány, és gondoskodtam számodra egy különösen kedves újdonságról is – az internet egy komplex hálózat, amivel a világ minden tájának számítógépeit össze lehet kapcsolni, és kommunikációra rávenni egymással, rajtuk keresztül pedig a muglikkal. Többségük amúgy erősen függ az internettől, de én is igen hasznosnak ítéltem, remélem, szórakoztat majd valamennyire.
A következő évek feladata úgyis az lesz mindemellett számunkra, hogy legyőzzem az elmém, és neveltetésem meghazudtolva mugliként éljek, a varázslás minden formáját TELJES MÉRTÉKBEN mellőzve.
Nem lesz könnyű, sőt… de ez az egyetlen megoldás. A pálcánkat kettétörtem, darabjait megsemmisítettem, és ide egy egyszerhasználatos, csak egyfele működő zsupszkulccsal jutottam, amelyet előzőleg megbűvöltem. Ez volt az utolsó lépés…
Miután megszöktem, az összegyűjtött információk segítségével megtaláltam Voldemort horcruxát, a Medált, és elpusztítottam. Remélem a bájitalhasználat előtt meglévő tudásom nem törlődött valami hiba folytán, és tisztában vagy a horcruxok mibenlétével.
A Nagyúr haragja rettenetes lesz, ha minden kiderül, ezért mentem erre a tökéletes rejtekhelyre. A cél a túlélés, bármi áron, és szomorúan kell közölnöm, hogy ez esetben nagy árat kell érte fizetnünk… Talán túl nagyot is, de nincs más választás.
Saját magad börtönében vagy R. A. B.
Idióta szóvicc, de felveti a kérdést: a név predesztinál? Időd lesz bőven, a kedvemért filozofálj majd el ezen is…
Akárhogy próbálkozol, hiába nézelődsz, nem fogsz találni semmiféle információt, körülményt, ami alapján meghatározhatnád a helyzeted. Néhány dologra talán majd rájössz magadtól is, de mi tudjuk a legjobban, milyen mellékes, elképesztő funkciókat képes néha ellátni az „ostoba tetkó” Sötét Jegy…
Regulus, jövőbeli önmagam… Van kiút. Két dolog oldja fel ezt a furcsa, módosított Fidelius-bűbájt, melyben magad vagy a titokgazda és a titok, ám mégse, hisz neked nem lesznek emlékeid arról, mi a jelszó vagy hol a rejtek.
A halálod, vagy Voldemort halála – ez a két eset létezik, ezekért reménykedj, és megszabadulsz – a földi pokolba, vagy a valódiba. Tulajdonképp lehet meg se éri, de jól tudjuk, mindent meg kell tennünk, mert addig van remény a boldogságra, míg élünk. Utána már annyi se lesz, mint most van…
Ne elégedetlenkedj, az egyetlen megoldás ez volt! Ha kellően szemfüles vagy – márpedig láttad, mire vagyunk képesek -, akkor onnan is tudod segíteni a Főnix Rendje munkáját.
Élelemre, italra, bármi másra ne legyen gondod – ismerem az ízlésed, elvégre te vagy én, illetve én vagyok te, és igen, a szexről is gondoskodtam. Méghozzá elfogultság nélkül jelenthetem ki, hogy zseniálisak vagyunk, egy bonyolult, régi, de méltatlanul elfeledett bűbáj révén a ház egésze a roxforti Szükség Szobájához vált hasonlóvá – tehát mindent csak kérned kell.
Van azonban még rossz hírem: rajtunk kívül soha senki nem léphet majd be ide. Kizárólag a különböző, múltbeli és jövőbeli Regulus Arcturus Blackek juthatnak be ide, és nem a genetikai állomány, hanem egy furcsa lelkileg szelektáló mechanizmus alapján születik a döntés az azonosságról.
Hát ennyi lenne. Gratulálok magunknak, mivel zseniális, amit véghezvittünk. Gondoskodtam róla, hogy a Fidelius megszűnésével egy rövidke, de mindenre kiterjedő cikk jusson el egyazon időben a legnagyobb lapokhoz, valamint egy-két igazán fontos és nagyhatalmú közszereplőhöz a történetünkről. A nevünk örökre fennmarad majd…
R. A. B. a saját börtönében…
Sajnálom.
P.S.: Volt pár szabad percem, szórakoztam hát kicsit – rekonstruáltam a „Nagyúr” naplóján alkalmazott bűbájt, és annak segítségével újraalkottam önmagunkat. A téged különösen érdeklő, friss emlékeket természetesen nem töltöttem át belé, de… feltételezem azért örömed leled majd a kellemes első-élmények újraélésében! A papiros bármikor újra előhívja neked ezt a levelet is, csak kérned kell!
Kitartás!
P.S.2: Voldemort gyanakszik, kerestet, briliáns vagyok, de nem hülye! A megfelelő óvintézkedéseket megtéve értesítettem korunk legnagyobb varázslóját, Dumbledore-t rólunk. Az eredeti tervet – határozott kérésemre, és némi fenyegetés kilátásba helyezése után – nem fogja felülírni, de megtalálja majd a módját, hogyan kommunikáljon velem. Ne vállalj el bármit, ne higgy az álcájának! Nemcsak egy szőrös, ráncos, ősz öregember… ’
Furcsán éreztem magam. A magamtól kapott levél után minden világossá vált, és egyszerre éreztem mélységes kilátástalanságot és pislákoló reményt. Tizennyolc évesen elástam magam, élve eltemetkeztem, megszűntem létezni – ugyanakkor ismertem Dumbledore kvalitásait, meg voltam róla győződve, hogy öt percen belül jelentkezik, hiszen megkapta a jelentést, hogy felkeltem.
Nem kellett csalódnom, percek múlva megjelent a hologramja. Nem húzódott el a beszélgetésünk, egyelőre nem voltak velem tervei. Azt mondta, pihenjek, használjam a mugli csodát, amit odateremtettem magamnak, és élvezzem saját magam társaságát, mert véleménye szerint kifejezetten ritka a hasonlóan kellemes.
Idejekorán fel kellett nőnöm, a dackorszak pedig eleve nem volt megengedett a Black-családban, a Black-fiúknak, tehát hagytam a hisztit, és tettem, amit Albus javasolt. Pihentem, játszottam, nézelődtem az interneten. Kis idő múlva megnyílt előttem minden kapu, több nyelven tanultam, hatalmas ismeretanyagra tettem szert, hála a világhálónak.
A változás 1980. július 31-én állt be. Albus mesélt nekem a jóslatról, a gondolatairól, gyakorlatilag visszabeszélő naplóként kezelt, és nem bántam – ő volt az egyetlen varázsló, akitől értesülhettem a dolgainkról. Harry Potter, a Kiválasztott pedig megszületett, majd megjelöltetett. A villám alakú sebhely… Egy ártatlan kis megjegyzésem indította el végül a lavinát, azt találtam mondani, hogy a Potter-fiú története az évszázad regénye lehetne, már születése előtt izgalmasabb, mint a bestsellerek többsége. Dumbledore persze kapott az alkalmon, és nem sokat teketóriázott, közölte, hogy akkor írjam meg, és legyen ez a világ nyolcadik csodája. Rá egy évre, Lily és James Potter halálával, azzal a furcsa eseménnyel a fiú egyből szimpatikus lett, megtette, amihez nekem erőm se, tudásom se volt elég, és legyőzte Voldemortot. Gyakorolni kezdtem az írást, Albus pedig rendszeresen tudósított a fiú hogylétéről – briliáns varázsló, szavak sincsenek rá, olyan bűbájok segítségével közvetítette nekem az eseményeket, hogy még én sem hittem, hogy ilyenek létezhetnek. Kárörvendve gondoltam Voldemortra, aki még hitt magában… De akkoriban, tíz évig, a varázsvilágra viszonylagos nyugodt időszak köszöntött, bár Harry élete nem alakult mesébe illően. A bonyodalmak elkerülése, és a védelme végett Potter muglik közt nevelkedett. Magához és a későbbiekhez képest eseménytelen gyerekkora volt, csak a szokásos, kirekesztett kisfiúk életét élte.
Sajnáltam. De ahogy a történetét írtam, inkább volt számomra csak egy szereplő, egy karakter, semmint valós, létező személy – egy idő után azt is nehéz volt elkülönítenem, azért történnek-e vele a dolgok, mert megírom őket, vagy azért írom őket, mert vele történnek.
A Roxfortba kerülésével és a Bölcsek Kövével, meg persze Voldemort visszatértével fordult a kocka, és végre valóban megírhattam azt a bestsellert, amit terveztem. Tíz év gyakorlás után már tökéletesen képes voltam erre. Albus közre is járt az érdekemben a mugli kiadóknál… Legnagyobb megdöbbenésünkre sorra visszadobták a könyvet! De minket sem ejtettek a fejünkre… Megalkottuk Joanne Kathleen Rowlingot, a szimpatikus, sanyarú sorsú tanárnőt, aki egy vonatúton – eh, micsoda butaság! – megálmodta Harry Pottert. A muglik szűklátókörűségéről újra meggyőződhettünk, hiszen a furcsa ruhás öregúrral ellentétben a hölgyemény műveként a Harry Potter és a Bölcsek Köve valóban bestseller lett.
Elégedett voltam, magammal is, és Harry teljesítményével is. Bizonyos szempontból rokonlélekként tekintettem rá, és sokszor elmélkedtünk Albusszal azon, hogy mi hárman vagyunk, akik túlélték Voldemort haragját… Különlegesek voltunk, a tizenéves kiskamasz fiúcska, akinek a varázsvilág sorsa a kezében; Albus Dumbledore, a százon túli, de ereje teljében lévő, Merlint is felülmúló varázsló; és én, aki egy ember kivételével megszűntem létezni a világnak, mégis többet voltam jelen a mindennapi életben, mint bárki más élő ember a Földön. Harry Potter története ugyanis, az örök első Bibliát leszámítva a világ leghíresebb sztorijává vált.
Az évek során Harry nemegyszer küzdött meg Voldemorttal, én pedig szorgalmasan írtam a történetét. Szerencsémre a nyarai unalmasan teltek, mert a Weasley-házba egy fokkal nehezebb volt bejuttatni Albus információszerző-bűbájait… ám ami a Roxfortban történt, arról mindről tudomást szereztünk.
A könyvekből persze jó néhány dolgot szükségszerűen kihagytunk… A mugli világban nem tolerálják jól a homoszexualitást, és bár Albus is, én is egészen természetesen kezeltük, tisztában voltunk vele, hogy ez nem jelenti azt, hogy kiteregethetnénk a Harry magánéletét tekintő megfigyeléseinket. A fiú még nem ébredt homoszexualitása tudatára – eleve későn érő típus volt –, de én tisztában voltam vele, mi fog következni. Hála a naplómnak, élénken élt bennem, hogyan fedeztem fel én először a vágyaim, majd a testem, végül fiútársaim testét a Roxfort falai közt, és már vártam a pillanatot, mikor Harry Potter is ráébred minderre.
Sajnos az is a kilátások közt volt, hogy meg se éri azt a napot…
Pesszimizmusomnak szerencsére nem volt alapja. Az egyetlen nem tervezett problémát – számomra – Albus „halála” jelentette, persze nem állta meg, hogy a tudtom nélkül szövögesse a szálakat, tehát hatodév végén beköltözött hozzám, miután a varázsvilág számára megölték. Ettől kezdve együtt szurkoltunk és jeleztünk Harrynek, és segítettük, ahol tudtuk… Meglett az eredménye, a fiú a hétéves diadalútja végén annak rendje és módja szerint legyőzte Voldemortot, a háborút pedig meglepően és elképesztően kevés áldozattal sikeresen lezárták.
Voldemort halálával az életem hatalmasat fordult. A Fideliusom megszűnt létezni… Egyedül a bátorságom hiánya állt útjába, hogy visszatérjek az életbe. Albus minden erejével igyekezett rábeszélni, de maga is tudta, hogy nem lesz egyszerű. Miután körülbelül húsz évet éltem elvonultan… Persze Albus nem lett volna az évszázad legnagyobb varázslója, ha nem találja ki a megoldást… Gyanítom, nem is kellett rajta sokat gondolkodnia, sőt, tekintve, hogy róla beszélünk, azon sem csodálkoznék, ha a kezdetektől fogva ezt tervezte volna… Egyedül ő tudja. Mikor megpróbáltam rávenni, hogy fedje fel magát, persze nem volt hajlandó. Azt mondta, szeretne nyugodtan megöregedni… Hogy őszinte legyek, meg voltam győződve róla, hogy inkább az emlékeiben… és Gellertben merülne el újra meg újra. Szerelem, bolondság…
Végeredményben, pár hónap győzködés után egy dolog döntött, maga a tény, hogy Harry Potter nem boldog. Ismertem, talán jobban, mint ő magát, és tudtam, hogy nem boldog. Bár mosolygott, az élete tökéletes volt, a varázsvilág megmentőjeként mint ünnepelt hős élhette korántsem hétköznapi mindennapjait… és mégse volt boldog. Értettem. És segíteni akartam neki, megmenteni, mert neki is járt valaki, aki megmenti.
A KEVÉSBÉ MÚLT - NAPJAINK ESEMÉNYEI
Így történt, hogy egyszer csak ott találtam magam a Grimmauld tér 12. szám alatt, kapucnival fedve, Dumbledore egy levelével, aminek a keltezése gondosan megfelelő időpontot mutatott… Aztán beléptem az ajtón, és szembetaláltam magam Vele.
Igazából akkor még fogalmam sem volt, kihez tartozik a félhomályból felém világító macskaszempár. Csak a harcias villanást érzékeltem, és azt, hogy bár a világ legjobb párbajmesterének tanítványa voltam, abban a pillanatban mozdulni se tudtam. Megbabonázott.
A következő másodpercben a karom hátrafeszült, észleltem, hogy a lábaim – bármi hangos varázsszó nélkül – gúzsba vannak kötve, a fülembe pedig egy édes, szexi hang suttogja, hogy ha megmozdulok, letépi a tökeim. Nem szándékoztam mozdulni, tökéletesen megfelelt, hogy a hátam mögött álldogál, és érzem a teste melegét, szikár alkatát nekem feszülni. Felébredt bennem a szunnyadó férfi, és nem tudtam gondolkozni, az ösztöneim parancsára cselekedtem, feledve minden logikát.
– A farkam mozgását nem tudom befolyásolni, de azért hagyd meg, jó?
Megzavarodott. Éreztem a lélegzetvételén, hogy felgyorsul, és ahogy a fülembe lihegett, végleg megkeményedtem. Végül is, kábé két évtizede nem láttam férfit Albust leszámítva…
– Ne aggódj, az egyetlen fegyverem, bár tüzelésre kész, nem hinném, hogy igazán veszélyes. Szóval akár el is engedhetnél. – Gondolkodni még mindig nem tudtam, de megszoktam, hogy kommentáljam a dolgokat. A mögöttem lévő erre el is engedett, majd világosságot varázsolva már teljes egészében megszemlélhettem.
Na, azt hiszem ekkor értettem meg, mit tervezett Albus, és miért vigyorgott mostanság úgy rám, mint aki beszívott.
Az előttem álló, szemtelenül szexi alak a férfikor küszöbén járt. Koromfekete haja rakoncátlanul állt a szélrózsa minden irányába, sejtetve a makacs tincsek közt a homlokán éktelenkedő villám alakú sebhelyet.
– Harry Potter – suttogtam a csöndbe önkéntelenül.
Zavarodottan a hajába túrt, majd tétován a kezét nyújtotta felém:
– Igen, Harry Potter, személyesen. És benned kit tisztelhetek?
Összeszedtem magam. Pontosan tudtam, mi fog következni, ha hátrahajtom a kapucnit – Siriusszal, Harry keresztapjával akárha ikrek lettünk volna… Tudtam, mit jelentett Harrynek Sirius… És a testem meglepő és heves reakciója, jól tudtam, nemcsak a rég látott férfiaknak szólt, hanem magának Harry Potternek. Egy pillanat műve volt, meglátni és megszeretni… Elvesztem. Nagy sóhajjal lesepertem félhosszú tincseimről a csuklyát, így láthatóvá vált a Siriusra megszólalásig hasonlító arcom.
Harry levegőért kapkodott.
– Sirius? – Visszarántotta a kezét, és hitetlenkedve rebegte bátyám nevét. Az arcán megjelent a remény, de a szeme továbbra is halott volt… Sajnáltam kiábrándítani, sajnáltam, hogy a bujkáló mosolyt el kell tüntetnem az arcáról, de nem játszhattam mást… Nem lehetek az más helyett, ami.
– Nem Sirius vagyok, sajnálom… A nevem Regulus Black, találkoztál már a nyomaimmal… – A helyzethez képest meglepően vidáman hangzottak a szavaim, meglepett a játékos hangszín. Hát még őt. A csalódást megszokott ember rutinjával tette túl magát az újabb reményvesztésen, és már tovább is lépett.
– A medál, ugye? – Szemében felcsillant valami, amit nem tudtam beazonosítani. És hirtelenjében valahogy megszűnt a képességem is, hogy „olvassam” Harry Pottert – ahogy ott állt előttem, teljes valójában, az életem részeként, már nem tudtam a fejével gondolkodni.
Újra a kezét nyújtotta, mintegy bizalma jeleként. Reméltem, hogy süt a hála a szemeimből.
Megráztam a tenyerét… Ezzel együtt majdnem ugrottam egy hatalmasat, annyira váratlanul ért a szikra. Ingerszegény környezetben éltem jó ideig, kezdett telítődni az agyam, és úgy tűnt, sztrájkol. Elraktározta az információt – ez A Szikra –, levonta a következtetést – létezik szikra –, és rám rávetítette mindezt – szerelmes vagyok Harry Potterbe.
Volt már rosszabb – emlékeztettem magam, és nekivágtam.
Elemésztő sóvárgás. Rózsaszín köd, ha rám nézett, ha mosolygott, ha hozzám szólt… Álmodozások és nagy lecseszések, hogy mégis hogy gondolom?! Nem azt látja bennem, akit szeretném, hogy lásson… Túlságosan hasonlítok Siriusra, túlságosan apjaként szerette a bátyám, esélytelen, hogy… Hogy kívánatos férfiként gondoljon rám. Meg ez a korkülönbség is… Bár, ha úgy veszem, én elég jól leragadtam fejben egy fiatalabb, olyan huszonéves férfi érzelmi szintjén.
Próbáltam ott lenni, akármikor kellettem. Ott lenni Sirius helyett, ott lenni a szülei helyett, ott lenni Albus helyett, ott lenni mindenki helyett, aki elhitte, hogy boldog a mosolya, mert egyszerűbb volt, mint valóban boldoggá varázsolni.
Néha belefeledkeztem a tekintetébe, a keserűségbe, ami sütött belőle… Minden igyekezetemmel próbáltam megnevettetni, hogy legalább pár percre tűnjön el a búskomorság, és ragyogjon a smaragdszeme…
Néha szerettem elhinni, hogy az, hogy belém futott, ahogy a lépcsőről lerohanva landolt, nem véletlen vagy a szeleburdisága miatt volt. Néha reménykedtem, hogy amikor rám nézett – bár magam sem hittem, de – egy vonzó férfinak látott, és nem apa-pótléknak.
Nem kellett sok idő, a hasonlóságok, és a hasonló sors megtette a hatását, pár hét, hónap alatt nagyon jóban lettünk.
Igaz, rengeteget beszélgettünk, mindenről. Úgy tűnt, erre nagyon szüksége van, mert a barátai nem értették meg… Hogy lehet szomorú, amikor hősként tisztelik? Hogy lehet szomorú, amikor vagyona van? Hogy lehet szomorú, mikor végre vége a sulinak? Hogy lehet szomorú, mikor…???
Kérdések tömkelege. Ismertem ezt, ezt a fajta irigységet, mikor egyszerűen nem tudják megérteni, hogy ő nem erre vágyna. Hogy mit érdekli őt a pénz, lenne inkább szegény, de élnének a szülei, vagy bukott volna ki az iskolából, de a családjával lehetett volna helyette otthon… Csak irigykednek, és bele se gondolnak, hogy vajon neki mi a fontos.
Sok közös volt bennünk. A sok szenvedés közös volt. Láttam a szemében a könnyeket, ahogy a gyerekkoráról mesélt, megelevenedtek az általam is lejegyzett sértések, ahogy Malfoyt emlegette, a fájdalom a hangjában, a szemébe gyűlő könnyek Dumbledore nevére… Ilyenkor megölelgettem volna, csak hogy érezze, hogy ott vagyok, minél inkább érezze, tudja, hogy vannak mellette, és van, aki az életét is érte adná vagy adta. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy Dumbledore él és virul, és erős a gyanúm, hogy megoldotta valahogy, hogy Gellerttel múlassa az időt… Ehelyett azonban igyekeztem bizonygatni neki, hogy a szülei borzasztóan szerették, jobban, mint bárki mást, a barátai pedig továbbra is szeretik, csak nem értik. Elmondtam neki, amit ugyan nem tudtam, de sejtettem, hogy mennyire szerette őt Sirius, és, hogy mennyire szereti még most is Lupin, szinte fiaként.
Néha, mikor csak ült maga előtt, egy könyvvel a kezében, és olvasás helyett maga elé meredt, azon gondolkodtam, lehetséges-e, hogy valaha boldog legyen, elfelejtse azt a sok rossz dolgot, ami történt. Túl érzékeny alkat, és túl sokat gondolkodik. A világ megmentője próbál lenni, boldogan életét adná bárkiért, de erős volt a gyanúm, hogy mindössze azért, mert meg van győződve róla, hogy az ő élete semmit nem ér.
Azt mondanám idő kellett, hogy a bizalmába férkőzzek, de ez nem egészen igaz. A kezdetektől fogva nagyon kedves, figyelmes és jóindulatú volt velem, már-már naiv.
És mindemellett továbbra sem voltam férfival jó ideje, ezért féltem hozzáérni, féltem mögé állni, féltem elé állni, reggelente pedig ránézni is.
Aztán egyszer elkövette azt a hibát, hogy reggel becsörtetett a szobámba.
– Azt mondtad, hogy jöhetek bármikor! – háborodott fel, mikor közöltem vele, hogy kifelé. Nagyot sóhajtottam.
– Bármikor, kivéve most. Harry, légy szíves, menj ki a szobámból! – szóltam rá újra.
– Nem megyek sehová. Te mondtad, hogy bármikor – közölte durcásan. Néha egészen úgy viselkedett, ahogy minden normális tizenhét-tizennyolc éves tini, hisztizett, kikérte magának, és önző volt. Ilyenkor kicsit úgy éreztem, egészen normálisak vagyunk, mi ketten, és minden a legnagyobb rendben.
– Akkor ne menj. Jó nézelődést! – Takarómat a fejemre húzva fordultam el.
Neki bezzeg csak ez kellett. Fogta magát, leült az ágyam szélére, és elkezdett beszélni.
– Azt ne hidd, hogy most majd csendben maradok, csak mert azt játszod, hogy alszol. Dehogyis! Csak még nem tudom, miről beszéljek – gondolkodott hangosan. Ilyenkor azért meg tudtam volna zabálni, jelenleg azonban mozdulni se mertem, nehogy reggeli merevedésem kiköszönjön a paplan alól. Sokáig egyedül laktam, hozzászoktam a meztelenül alváshoz…
– Reg – búgta egyszer csak a fülembe. Nem mozdultam, csak a farkam ágaskodott egyre inkább, éreztem, ahogy lüktet. A francba is, mit csinál ez a fiú?! Nem akartam megijeszteni. – Reeeeguluuuus – suttogta a fülembe, és az egyetlen jelző, ami eszembe jutott erre, hogy érzéki. Bosszantóan szexi volt. Főleg, ahogy elképzeltem az imént látott cuccában – egy szál boxer – az ágyam szélén ücsörögve a fülembe susogni.
’Dumbledore meztelenül!!! Dumbledore meztelenül!! Lógó zacsik és töpörödött pénisz!!! Tiszta dzsumbuj, ősz szőrzet!!!’ – próbáltam lehűteni magam, de a módszeremnek előnye nem mutatkozott, hátránya annál inkább, mivel kezdtem émelyegni az előző gondolataimtól. Ingerülten fordultam Harry felé – persze kínosan ügyelve a megfelelő paplantartásra –, hogy jól leszidjam, de elkövettem azt a hibát, hogy a ránéztem, mielőtt nekikezdtem volna a szónoklatnak. Kipukkadt belőlem a nevetés, ahogy megpillantottam a lecseszést váró fancsali képét. Legszívesebben a megvetően lebiggyesztett ajkaira tapadtam volna, hogy addig csókoljam, míg elég boldogsághormon nem lesz benne ahhoz, hogy három hónapig csak vigyorogjon. Persze ezt nem tehettem meg, de a szívem az megesett rajta. Nagyot sóhajtottam.
– Mit akarsz? – igyekeztem hidegre venni a hangnemet, hadd ne érzékelje elpuhulásom – szigorúan szándék szintjén, hiszen odalenn még mindig csak azt érzékelték, hogy bakker, egy majdnemmeztelen fiú ül mellettem az ágyon!
– Csak… – Rám nézett. Felmérte a terepet. Szivi, én tartom magam, de ha közelítesz, nem vállalok felelősséget a tetteimért! – Idebújhatok? – nyögte ki végül. Nem mondhattam volna, hogy megkönnyebbültem.
– Harry. Nincs rajtam semmi a paplan alatt. – Gondoltam jobb, ha most rövidre zárjuk az egészet. Igazából azon agyaltam, lehet lassan egy coming outot is megejthetek, bár nem volt a legjobb az időpont. De… tulajdonképp egész rég ismertem. Vagyis, mintha ezer éve ismertem volna… És tudta, hogy nem csajozok, apró elszólásokból összerakhatta a képet… Hát jó, valamikor úgyis sort kell rá keríteni.
– Óh. – Elpirult, hát ennyi volt. Épp nyitottam volna a szám, hogy hanyagul közöljem, ’amúgy is, meleg vagyok’, mikor kibukott belőle: – És?
– Így nem kéne. Amúgy is, van valami, amit meg kell majd beszélnünk, én próbáltam finoman, de… – Próbáltam is finoman, de nem hagyta. A szavamba vágott, hevesen:
– Tudom, tudom. Ne magyarázkodj, csak hajtsd fel azt a takarót, és engedj oda, jó?
Nem igazán tudtam mire vélni a viselkedését. Azon gondolkodtam, lehet, még álmodok, vagy Albus szórakozik a távolból.
– Csípj meg! – szóltam neki. Értetlenkedve nézett rám, én meg a szemeim forgattam: – Hallod? Csípj már meg!
Továbbra is csak meglepetten meredt rám.
– De mégis miért? – Már épp felháborodtam, mikor folytatta: – Nem akarlak bántani…
Azt hittem, menten elolvadok. Igazából már magam sem tudtam, mit akarok – meggyőzni, hogy igenis, ő meleg, és mostazonnalszexeljünk, vagy hagyni, mert senkit nem rontunk meg, és amúgy is, egy barátság nem ér ennyit.
Hát, levette a döntés terhét a vállaimról, mert egy gyors mozdulattal kicsusszant a boxeréből, és tudomást sem véve a helyükről majd kieső szemeimről beslisszant mellém az ágyba. Automatikusan kintebb húzódtam az ágyon. Majd automatikusan hozzásimultam, majd megint eltávolodtam. Rég volt már, hogy én a Roxfortban hódítottam!
– Nem akarsz felmelegíteni? – Kérdése udvariasan érdeklődő volt, mintha egy délutáni teapartin lettünk volna, nem pedig meztelenül egy paplan alatt, a hálószobámban.
Egy artikulálatlan hangkiadás után összeszedtem a gondolataim.
– Mert te akarod? – Magam sem gondoltam, hogy ilyen önuralmam van. A paplan az ölemben már valóságos sátorként meredezett, és próbáltam nem tudomást venni a tényről, hogy egyre közelebb hajolt hozzám. Nem akartam megrontani, nem akartam, hogy erőszak legyen, vagy csak azért csinálja, mert hálás. Azt akartam, hogy engem akarjon, engem szeressen, úgy, ahogy vagyok, azért, aki vagyok, és mindent elsöprő szerelemmel. Túl sokat vártam egy félmegoldáshoz.
– Figyelj, Harry! – kezdtem, gondosan kerülve a tekintetét, és bármi mást a vállam szintje alatt. – Én meleg vagyok. És nagyon rég voltam férfival. És… – Végül is, ha már belekezdtem, végigcsinálom, szóval ráemeltem a tekintetem és kinyögtem: – És szeretlek.
Elnézően mosolygott. A szeme pedig szikrázott… Éreztem, ahogy valami földöntúli boldogság öntött el, mert ő boldog volt. Mondd, mivel értem el ezt, kedves, mondd, mit tehetek érted! Mondd, hogy tudnám állandósítani az arcodon a gödröcskéket, a nevető szemeid!
– Reg… Azt hiszem, te tényleg elfelejtetted, hogy kell pasizni – kacagott rám. – Nem nagyon értettél a jelekből, mi?
Értetlenkedve meredtem rá. Hogy micsoda?
Odahajolt hozzám, és a fülembe suttogta:
– Én is szeretlek téged. – Majd követelőzőn lecsapott az ajkaimra. Mennyien finom volt a csókja, és én még mindig nem tudtam eldönteni, nem csak álmodom-e. Mohón túrtam bele szerteszét álló, fekete hajába; ezt mióta megpillantottam ki akartam próbálni. Csókoltam, ahol értem, és nemcsak, hogy viszonozta, de testével szorosan hozzám simult, kezei pedig szorgalmasan simították minden porcikámat. Bár már nagyon kívántam, nagyon lüktettem, nem akartam elsietni. Kettőnk közül ő volt a bevállalósabb, ő már akarta volna – vérbeli griffendéles –, de én inkább nyújtottam még az előjátékot valameddig.
Élete legjobb szeretkezését akartam az elsőnek – férfival…
JELEN – Interjú Rita Vitrollal, amiben elmeséljük a történetünk
… és azóta is nehéz volt felülmúlni az akkori teljesítményem.
– Mondjuk tény és való, hogy akkor olyan kemény voltál, mint egy szikla – nevet rám teli szájjal.
– Harry! – szólok rá neheztelő hangsúllyal, de persze képtelen vagyok rá haragudni.
Békésen ücsörgünk, egymás mellett a kanapén, egyik lába összekulcsolva az enyémekkel, és a kezemmel játszik, míg az interjú tart.
– És akkor most…? Mik a terveitek? Mihez kezdenek a varázsvilág hősei? – kérdezte Rita.
Harryre nézek. Elmélyülten játszik az ujjaimmal, méregeti a tenyerem – jóval nagyobb, mint az övé, férfiak közt alacsonynak és kiskezűnek számít, még jó, hogy más téren semmi gond nincs a méreteivel, nekem legalábbis tökéletesen megfelelnek. Szeretem az álla vonalát, makacs, dacos, igazi griffendéles törtető-áll… Szeretem, ahogy a koromfekete tincsei a homlokába hullanak, szeretem, ahogy elmélyülten húzza össze a szemét, mikor koncentrál. Szeretem a szája vonalát, szeretem a csókja ízét, szeretem a bőre illatát, vékony, de izmos karját, sápadt bőrét, hogy tudom, hol vannak az anyajegyei…
Túl sokáig voltam csendben, felkapja a fejét és rám néz.
– Én is szeretlek.
Elmosolyodok. Úgy képzelem, kívülről valami földöntúli boldogságot sugározhatok, mert én magam úgy érzem, hihetetlen erőt ad. Remélem, szavak se kellenek, és érti az újságírónő is. Odakapom a tekintetem: fel-felnézve, lázasan ír, közben pedig vigyorog. Megvárom, míg leírja a mondatot, majd összeakad a tekintetünk, és cinkosan összemosolygunk.
– Harry, boldog vagy? – kérdezi végül, mintegy a protokoll kedvéért, de egyikőnk sem kételkedik a válaszban.
Már nem.
Utolsó kommentek