Ajándékozott: becky_dory

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: Szereplő halála

Leírás: Narcissa Malfoy közvetve felelős a Nagyúr haláláért. Vajon miért tette? És tényleg megérte? Részletek Narcissa életéből, amelyekből kirajzolódik egy nő története, aki megváltoztatta a világ történelmét, a jó kislány, aki nem tudott senkihez hűséges lenni.

Kívánság: Narcissa Malfoy főszereplésével egy hosszabb novella, Draco is legyen fontos karakter, legyen sok-sok feketemágia, de senkit ne kínozzanak meg; helyszínként a Malfoy-kúria mindenképp szerepeljen

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Draco, én…

December harmincegyedikén születtem, 1967-ben, harminc évvel azelőtt, hogy Harry Potter végzett azzal a Sötét Nagyúrral, aki napra pontosan negyven évvel volt idősebb nálam. Nemsokára én is annyi leszek, negyven. Arra gondolok, hogy Ő ilyen idősen bizonyára nem sejtette: megszületett a nő, aki közvetetten a haláláért lesz felelős. Igen, Narcissa Malfoy, a Black-család legfiatalabb tagja, a szőke kisangyal bizony megpecsételte a kor leghatalmasabb mágusának sorsát. Most, hogy végiggondolom, talán máshogyan cselekedtem volna.

Sőt.

Biztos.

De akkor még hittem a „Béke Világá”-ban, ahogy mostanában hívják, és hittem abban, hogy ezt Harry Potter képes lesz nekünk megadni. Ami azt illeti, tévedtem. A Nagyúr most harsányan kacagna az ostobaságomon, ha nem ez okozta volna a halálát. Így azt hiszem, inkább megkínozna miatta, nem kinevetne. Én pedig könyörögnék neki, hogy öljön meg, nehogy még egyszer elkövethessem ezt a végzetes hibát.

Most már nyilvánvaló, hogy ahhoz kellett volna hűnek lennem, akinek ezt ígértem. El kellett volna mondanom, hogy Potter még él, hogy a Nagyúr megölje. De nem tettem, mert féltettem a fiam és a férjem. A sors csúnya fintora és az áruló méltó büntetése, hogy Luciust elveszítettem, és ha nem történik csoda, hamarosan a fiamat is el fogom.

Annak az utolsó huszonnégy órának az emléke élesen belevésődött az agyamba. Minden egyes másodpercet szét tudok választani magamban, egészen attól a pillanattól, hogy a családunkat a Roxfort ostromába szólította a Nagyúr.

~*~

A szalonban voltunk mindhárman, mint egy boldog család. Azok is voltunk, azon az éjszakán utoljára együtt. Draco hegedűn játszott, különlegesen ügyes és finom ujjai miatt már egészen kicsi korában zenetanárt fogadtunk hozzá, és zongorát vettünk. Jellemző a makacsságára, hogy a hegedű mellett kötött ki. Emlékszem, Lucius rosszallóan ráncolta a szemöldökét, de Draco csak édesen felmosolygott rá, és apja máris az ölébe kapta. Imádtam őket, amikor így ültek. Elöntött a szeretet irántuk.

Elsöprően.

Kimondhatatlanul.

Amíg egyetlen fiunk a hegedűn játszott, én énekeltem. Mikor még kislány voltam, a szüleink nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy mindhárman tudjunk énekelni, táncolni, és szavalni, bájosan, gyönyörűen, elbűvölően. Akkor még ez volt a menete a férjfogásnak, nem az, hogy kis útszéli szajhákhoz hasonlóan dörgölőzünk a férfiakhoz, mint ahogyan azt Pansy Parkinson tette, akinél még a pestist is szívesebben láttam volna a családomban. Nem, akkor még finom módszereket használtunk, mi, nemes Black-lányok. Mindhárman másban voltunk kiemelkedő tehetségek, ami, azt hiszem, alapvetően meghatározta az életünket.

~*~

Andromeda, a legidősebb hármunk közül, főleg táncban jeleskedett. Egyszerűen olyan volt, mintha a föld felett lebegne, mikor táncolni kezdett. És talán azért, mert ilyen könnyű volt, nem is akart semmit elérni tehetségével, pedig bármely aranyvérű férfi szívesen vette volna feleségül. Aztán egy mugli felesége lett. Tényleg nem érdekelte semmi.

Bella erőssége a szavalás volt, vagy inkább szónoklásnak nevezném, amit csinált. Ő volt köztünk az örök lázadó, aki nem elégedett meg azzal, hogy nő, feleség, majd családanya legyen, hanem hírnevet és szabadságot akart magának, a házasság kötöttségein kívül. Innentől, azt hiszem, senkinek sem kell magyaráznom, ki volt az egyetlen szerelme. Mindenesetre a Sötét Nagyúr biztosította neki mindazt, amire vágyott: Rodolphus kedves, kitűnő származású papucsférj volt, aki akkor se tudta volna visszatartani Bellát, a mindig vad Bellát, ha akarta volna. Nem volt férfi a Nagyúron és apánkon kívül, aki megzabolázhatta volna őt, és egyedül az Ő jármába hajtotta szívesen a fejét.

Aztán ott voltam én: a kicsi Cissy, anyánk szeme fénye, a jó gyerek, a kedves, engedelmes kislány. Aki jó lányból jó feleség és jó anya lett. A sors furcsa kegye, hogy Lucius éppen azért szeretett belém, mert olyan ártatlan voltam hozzá képest. Mert amikor felcsendült tiszta, de halk szoprán hangom, teljesen elbűvölte őt, mint egy angyal dala. Könyörgött a szüleinek, hogy ne Amelie Nott-tal kössék össze az életét, hasztalan. Aztán életünk legfőbb mozgatójához fordult, aki mindenki döntését megfellebbezhette, a legfelső bíróhoz, akié az utolsó szó: a Sötét Nagyúrnál pedig meghallgatásra találtak egyik leghűségesebb, legjobb szolgájának esdeklő szavai. Emellett nem kétlem, hogy eredetileg is egymásnak szánt minket.

Elbűvölő férfi volt akkoriban, meg kell hagyni, bárkiből bármit kiszedett pusztán kedveskedő szavakkal. Később, miután visszatért hosszú száműzetéséből, már csak egy megkeseredett, bosszúszomjas ember volt. Sosem beszélgettem vele többé, és azt hiszem, más sem. Nem tudta nekem elfelejteni, hogy én intettem Luciust a keresésétől. Miattam lett a férjem egy áruló. És a legrosszabb az, hogy nem érte meg. A Nagyúr végig igen kegyes volt hozzám, és én kétszer is elárultam őt, csalódnia kellett bennem. De nő vagyok: a családom mindenek előtt. Bármi összeomolhat, bárki meghalhat, csak ők legyenek biztonságban.

- Elárultál, Narcissa, pedig bíztam benned. Talán éppen a férjed tudása kellett volna hozzá, hogy ne kelljen tizenhárom hosszú, kínnal teli évet várnom a visszatérésemre. Büszkén vállalta volna értem az azkabani gyötrelmeket, de te visszatartottad őt… Fiadat nem igazi ezüstnek nevelted. Lehetőségeket láttam benned, de most csak azt látom, hogy milyen elvakult is voltam akkor.

- Nagyuram, én… én…

- Te? Mit tudsz mondani nekem, amitől ne érezném becsapva magam?! A Belső Kör tagjai voltatok, rátok építettem az egész hatalmamat, és TE, egyetlen nő szétrombolta! Miattad buktam el, Narcissa!

A szavak értelmét csak később fogtam fel, a halála után, mikor már kénytelen voltam gondolkodni azon, hogy vajon szörnyeteg volt-e, és Potter vajon jobb-e nála. Tényleg bízott bennem, hogy én fogom összetartani a családot az aranyvér szabályainak megfelelően. Fontos alappillére voltam a hatalmának, mert tudta, képes vagyok befolyásolni a férjemet és a fiamat. De csalódnia kellett bennem. Nem úgy cselekedtem, ahogyan kellett volna, hanem ahogyan én jónak láttam.

- Mondd, Narcissa, képes vagy a végsőkig hűen szolgálni engem?

- Természetesen, Nagyuram!

- Fiatal vagy, és még előtted az élet. Honnan tudjam, hogy annyi évtized alatt egyszer sem fordulsz szembe velem?

- Én… megesküszöm, Nagyuram, bármire ezen a világon, én…

Mindig így végződött. Mindig esküdöztem, aztán sosem tartottam be, amit ígértem neki. Igaza volt. Tényleg elárultam. Szívemmel, lelkemmel, testemmel, egész valómmal. Luciusszal, Dracóval, mindennel. És Ő addig tűrt, amíg bele nem halt…

Igaz volt, amit mondott, Dracót nem ezüstnek neveltem, hanem aranynak. Nem igazi mardekárosnak, hanem bátornak, önfeláldozónak, családszeretőnek, mint egy griffendéles. És ugyan, Mardekár utódjának szemében mi lehetett volna nagyobb árulás ennél? Természetesen Draco kívülről tökéletes volt. Igazi ezüst mardekáros… persze, Őt nem lehetett átverni. Belelátott a szívébe, ezt nem kétlem. De már nem érdekelte. A végén talán belefáradt. A horcruxaiba, az egész sötét mágiába.

~*~

Ha azt mondják nekem, sötét mágia, az a Malfoy-kúriát jelenti számomra. Nem véletlenül: Ő és a halálfalók gyakran mulattak az ódon falak között a legnagyobb biztonságban. Amikor először érkeztem ide, anyám óva intett attól, hogy azzal a társasággal legyek akár egy percig is. Persze, a Nagyúrnak ő sem mondhatott nemet, így kerültem oda. Bellatrix már régóta a kis elit társaság tagja volt, és szigorú anyánk váltig állította, ott rontották el. Ez ugyan nem volt igaz, de ahhoz elég lett, hogy gyanakodva induljak el, valami förtelmes orgiára számítva, gyanús alakok egész garmadájára, akik mind rám fenik a fogukat, élükön azzal a Sötét Nagyúrral, akinek a nevét sem merik kimondani, és aki ebbe az egészbe belerángatott.

Tehát csupa kellemes meglepetés ért.

Ma már természetesen tudom, hogy minden a karmesteren múlt. A Nagyúr roppant finom úriemberként viselkedett – így hát mindenki utánozta őt. Én pedig csak lebegtem egész este, valami furcsa révületbe esve a sok kedves ember között… finom ízek, kitűntetett hely, a díszvendégé, Mellette, királyi kiszolgálás… és az az elbűvölő ember, akinek mindezt köszönhettem… figyelmes volt, remek hallgató, holott cseppet sem érdekelték az iskolai dolgaim… az apró kis botlásaim, amit senkinek sem mertem bevallani… a legféltettebb titkaim…

Később aztán láttam, hogy mi volt a játék: a Nagyúr tudatosan kábított, amíg egészen felszabadultnak nem éreztem magam. Akkor aztán mindent kiszedett belőlem, egy tizenéves lány kurta, érzelmekkel dúsított leírásaiból megfejtette a Black-család összes titkát, értesült a Roxfort dolgairól, mindenről… és, természetesen, nyitott könyv voltam neki. Boldogan fecsegtem.

A külseje is megnyerő volt: tudtam róla, hogy ötvenöt éves, de körülbelül harmincnak nézett ki. Azt hiszem, ennyit sikerült elfogulatlanul megállapítanom azon az estén, a többi mind egy igen ritka szer hatására változott át. A por neve Delírium, egyetlen csipet bőven elég ahhoz, hogy könnyűnek, szárnyakon röppenőnek érezhessük a tudatunkat. Ezt Piton tudatta velem azzal együtt, hogy a bódító anyag feltalálója a Nagyúr, és nincs ellenszere – úgyhogy a bezoár, amit anyám indulás előtt lenyeletett velem, fikarcnyit sem ért. A mugliknál drognak hívják az ilyesmit, gyanítom, Ő is innen vette az öletet, mindig nagyon találékony volt.

Mostanában hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szer okozta azt a megértő csillogást a szemében.

Igazából mindegy, minek láttam, az igazság nagyban különbözött ettől. Elismerem, jóképű volt, de nem úgy, mint ahogyan Lucius, aki egyszerűen ragyogott, vagy az én egyetlen Dracóm, aki a legszebb mosolyt birtokolja széles e világon. A Nagyúr arca valahogyan gonosz volt. Ha szerepet játszott, természetesen kedvesnek tűnt, de ha az ember elég sokszor találkozott vele a szeretetteljes arca nélkül, egy idő után nem tudta másnak látni, csak gonosznak. Rá sem tudtam nézni a vége felé, mikor már megszületett a kisfiam. Talán az éles, kegyetlen vágású fekete szemek tették, talán a keskeny ajkak, amelyeken mindig ott bujkált a gúnyos félmosoly… ki tudja? Mindenestre én úgy éreztem, maga az Ördög bitorolhatott ilyen arcberendezést, mikor emberek közé került.

Rettegtem és iszonyodtam tőle.

Nem is csodáltam, hogy árva volt: a saját anyját is megölte pusztán azzal, hogy megszületett. Nem tudtam elképzelni gyereknek. Egy gyereknek nincsenek olyan fekete szemei, és olyan mosolya. Végül odáig jutottam, hogy nem tudtam sötétben aludni, mert féltem, arra riadok fel, hogy felettem áll, és a pálcáját rámszegezi gúnyos, hideg mosolyával, aztán szépen, csendben megöl, megöl mindannyiunkat, azzal távozik, ahogyan szokott.

Nem bírtam megmaradni a közelében, jeges félelmet sugárzott magából, puszta pillantásával ölni volt képes, akár a baziliszkusz, amelyet annak idején a Roxfortra engedett. Kegyetlen, szívtelen volt, nem is ember, egy dementor, egy kísértet, egy lidérc, egy vámpír…

De neki köszönhetem, hogy a Malfoy-kúria állandó lakói közé kerültem. Amikor megkért, hogy énekeljek valamit, Lucius pedig kísérjen engem zongorán, sejthettem volna, hogy az egész ezért a pillanatért volt. Lucius pedig jófiúként szépen belesétált a csapdába, és belémszeretett. Én pedig már évek óta epedeztem utána, így nem volt nehéz összehozni a frigyet, mely kulcsfontosságú volt – nem csak a mi életünkben, hanem a Nagyúréban is. Ugyanis ara számított, hogy a legifjabb Malfoy még apjánál is hűségesebb követője lesz, és a dinasztia örökké virágzik majd, dicsőségese, és, természetesen, az ő oldalán.

Nem így történt…

~*~

Mindig Draco volt a szemem fénye, a legkedvesebb ember számomra ezen a világon. Gyűlöltem volna elengedni magam mellől, így hálát adhattam Merlinnek azon az októberi napon, amikor a Nagyúr eltűnt. Elbukott. Nem tudhattam, hogy rosszabb lesz…

De az utolsó esténken sem sejtettem, miközben Draco hegedűvirtuóz énjét csillogtatta, én pedig elgondolkodva énekeltem. Lucius csak ült és nézett minket, boldogan, amiért ilyen családja van. Mind boldogok voltunk, talán először a Nagyúr visszatérése óta.

Aztán Lucius fájdalmas arccal a karjához kapott, és a következő pillanatban Draco abbahagyta a hegedülést, én pedig az éneklést. Hívott minket, mindhármunkat, az egész Malfoy-családot. Félve néztünk egymásra: akkor eljött volna a nagy nap, amikor minden eldől? Amikor vége a bizonytalanságnak, és vagy a fehér, vagy a fekete nyerni fog? Ilyen hamar kopogtatott volna az ajtón? Igen. Lucius olyan tekintettel nézett rám, mint még soha azelőtt. Talán sejtette, hogy a családunknak vége. Talán…

Amint megérkeztünk a temetőbe, a Nagyúr indulásra szólított fel minket. A cél: a Roxfort. Ahol a halálfalók fele a gyerekkorát töltötte, ahonnan Dracót Perselus a könyörgésemre valami álindokkal hazaküldte, mert annyira aggódtam érte. Legszívesebben otthon tartottam volna akkor is… a Nagyúr és Draco versenyében nálam mindig Draco nyert, az egyetlen fiam, akit mindentől megóvtam volna, és akinek mégis annyi kínt és fájdalmat kellett elszenvednie. De amikor megláttam az olyannyira ismerős kastély körvonalait, már tudtam, hogy nincs visszaút. Vége. Vége van, mindörökre vége… a nyugalomnak, a családnak, mindennek.

A csatában természetesen nekem is részt kellett vennem, mégpedig a nővérem, Bella oldalán. Elszörnyedve láttam, ahogyan élvezettel kacagva öli az ellenséget. Megszállott volt, ez nem kétséges. Egy idő után, persze, én is azzá váltam. Csak az járt a fejemben, hogy ha elengedem ezeket az embereket, talán ők végeznek Luciusszal vagy Dracóval… és öltem, gyilkoltam, mészároltam, talán kegyetlenebbül, mint a nővérem, mert én a családomat védtem.

Aztán a Nagyúr visszahívott minket, én pedig eszemet vesztve kerestem őket. Csak Luciust találtam meg.

- Nagyuram… Nagyuram! – fuldokoltam. – A fiam, Draco…

- Mi van vele?! – reccsent rám.

- Nem tudom… nem tudom, hol van! – kiabáltam kétségbeesetten.

- És, mégis, mit vársz tőlem, Narcissa?! Talán indítsak új rohamot a kastély ellen, hogy kihozzam őt? Küldjem a halálba tucatnyi szolgámat csak azért, hogy egy hűtlen anya hűtlen fiát kihozzam?!

Az én szememben ez volt a legkegyetlenebb tette, mondanom se kell. Miattam büntette a fiamat, a legdrágábbat, akim volt. És ezt nem felejtem el neki, amíg élek, habár most már fölösleges tartogatnom a haragomat. De így talán érthető, miért nem ölettem meg Harry Pottert.

Pedig ha megteszem, talán Lucius még mindig élne.

~*~

A diadal felett érzett öröm nem sokáig tartotta vissza őket, ami azt illeti, sőt. A győzelmet követő hetedik napon Ron Weasley, Ginny Weasley, Luna Lovegood és Neville Longbottom egy csapat aurorral berontott a Malfoy-kúriába, és az Azkabanba hurcolt minket. Ott aztán egy gyors és nagy port kavart tárgyaláson úgy határoztak, hogy Lucius bűnös, Draco bűnrészes, én pedig Imperius átok hatása alatt tettem, amit tettem. Házi őrizettel büntettek, Draco pedig egy évet töltött az Azkabanban.

Luciuson ott helyben végrehajtották a dementorcsókot.

- Hiába, nálatok még a Sötét Nagyúr is kegyelmesebb volt…

A kezét hátrakötözték, a földre lökték, de ő felállt, úgy nézett szembe azoknak a rémeknek az egyikével, amelyek egy ideig az Azkabanban őrizték. Végig méltóságteljesen viselkedett, mint egy született arisztokrata.

- Ne sírj, Narcissa, te mindent megtettél a családért…

- Lucius, én…

Ennyi volt. Neki sem tudtam többet mondani ennél. Nem jöttek szavak a nyelvemre, csak ez: én… én… És ebből sosem lett semmi.

~*~

Házi őrizet. Rab voltam a saját házamban, Ginny Weasley felügyeletével. Az a kis szajha mindent megtett, hogy megkeserítse az életemet. Csakhogy aztán kiengedték Dracót… és minden megváltozott. Már nem az a fiú volt, aki rettegve nézte a Nagyúr és Potter párbaját.

- Mindent elrontottunk, anyám.

Ezt mondta nekem, amikor megérkezett. Tudtam, arra utal, hogy nem voltunk elég hűségesek a Nagyúrhoz. Emellett tudta azt is, hogy ki okozta közvetve a bukását.

- De semmi baj. Rendbehozzuk. Rendbe kell hoznunk. Tartozunk nekik ennyivel.

Nekik. A Nagyúrnak és Luciusnak. Igen, tisztán láttam, hogy én okoztam a bukásukat. Én, egyedül. Ha Lucius nem engem vesz feleségül, hanem Bellát, dicsőséges harcban bukik el. Ha a Nagyúr nem bennem bízik meg, most ő a világ ura. De hiába, hiába. A Black-család tündérkéje, aranyos gyermeke… aranyos, hűtlen gyermeke, az aranyvér bukásának oka, Mardekár házának gyilkosa…

Saját kezemmel öltem meg Ginny Weasleyt.

Élveztem. Rettegett az utolsó pillanatban, amikor már tudta, hogy nincs esélye.

- A bátyád ölte meg a férjemet… ne aggódj, ő is bűnhődni fog majd, nem csak te…

- Narcissa, én… én…

- Adava Kedavra!

~*~

Összegyűjtöttük azokat, akik még éltek. És Draco lett az új Sötét Nagyúr. Igaz, nem tudott annyit, de jellemében felnőtt elődjéhez. Tudta, hogyan tarthatja fenn a hatalmát, tudta, hogyan védhet meg minket az auroroktól. Egyre nagyobb tudás birtokosa lett. Horcruxokat készített, gátlástalanul ölt. Az volt felemelkedésünk napja, amikor Harry Potterrel végzett.

Megtört az átok.

De egy új kezdődött.

- Anyám. Be kell látnod, nem vagy hű hozzám sem.

- Draco! A fiam vagy, már hogy ne lennék hű pont hozzád?!

- Az előző Nagyúr is a te árulásod miatt bukott el. Vajon megtörténik újra?

- Draco… hogy gondolhatsz ilyet?

- Nem, anyám… ez nem az érzelmek helye. Elárultál mindenkit, aki megbízott benned, még azt is, aki a legjobb életet kínálta neked.

- De miattad, Draco, hogy neked jobb legyen!

- Hát most láthatod, mennyivel lett jobb nekem a gondoskodásodtól. Ismerd be, nem bízhatok benned. Hiszen annyian buktak már bele ebbe a bizalomba…apám, a Nagyúr…nem hagyhatom, hogy az én csillagom is így hunyjon ki.

- Draco, én…

- Adava Kedavra.