Akinek készült az ajándék: minden merengő ajándéka
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet, slash, erotikus tartalom
Leírás: Snarry. Dumbledore terápiákat szervez az olyan diákok és tanárok számára, akik egyáltalán nem tudnak meglenni egymás mellett, hogy így is szebbé tegye a karácsonyt. De mi van ha az említetteknek nem fűlik a foguk az ötlethez?
Az ötlet: Egyik barátnőm adta hozzá az ötletet: egy olyan humoros Snarryt szeretnék, ahol Dumbledore tanár-diák kapcsolatterápiát szervez, amin Harry és Perselus kénytelenek részt venni. Eleinte tiltakoznak, de sok-sok beszólás, gyűlölködés és több rendelés után végül összejönnek.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Téli szüneti terápiák, avagy sosem hittem volna…
Már amikor meghallottam, hogy hívat, már akkor tudtam, hogy baj van. Már akkor tudtam, de még így sem lehettem felkészülve arra a borzalomra, amire készült. Sosem hittem volna, hogy ilyen elvetemült lehet, pedig láttam már sok gonoszat az életemben. De ez túlment az összes elviselt kínon, az összes fájdalmon, amiben részem volt.
Ez maga volt a pokol…
Félórával ezelőtt…
- Hivatott, Igazgató úr? – kérdeztem kimérten miközben körbepillantottam a szokásos cukortól bűzlő giccses szobában.
Dumbeldore felpillantott a zacskó édességéből, és jókedvűen elmosolyodott.
- Perselus, édes fiam! Igen, hívattalak, kerülj beljebb kérlek! – invitált kedvesen.
Vonakodva mentem beljebb, és ültem le végül az igazgatóval szembe.
- Mit óhajtasz tőlem? – kérdezem, mire ő felsóhajt.
- Fiam… tudom, hogy sok mindent kellett már átélned, mint kém, és az utolsó csata is lemerítette a tartalék erőidet, így hát nehezen tudsz feloldódni. Ezt én nagyon megértem…
Felhorkantottam. Hát persze, hogy megérti!
Vetett rám egy rosszalló pillantást, de tovább beszélt.
- Mindjárt itt a karácsony, és szeretném, ha idén élveznéd is.
- Albus… - kezdtem.
- De ne menjünk ilyen messzire – legyintett félbeszakítva a tiltakozásomat. – A téli szünetre idén kevesen maradnak itt az iskolában, mind a tanárok, mind a diákok közül, így úgy határoztam, hogy kicsit családiasabbá teszem a mi kis körünket, mert tudod úgy nehéz teljesen feloldódva, vígan karácsonyozni, hogy ebből a körből sokan ellenszenvet viseltetnek egymás iránt.
- Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni, de… - szakítottam félbe megint idegesen, mielőtt végigmondhatta volna az őrült tervét, amit kieszelt ez évre. Mert az volt, ezt már a szemei csillogásából is jól lehetett tudni.
Ritkán fohászkodtam bárkihez is, de akkor buzgón imádkoztam, azért, hogy ne legyen sok közöm a mostani eszement elképzeléseihez.
Ám természetesen, az imáim nem nyertek meghallgatást.
- Rendezek egy kis tanár-diák terápiát, amely során két olyan személyt választok ki párba, akik nem igazán kedvelik egymást.
Elsápadtam. Nem. Az nem lehet…
- És hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy téged Harryvel raklak párba.
- Harryvel? – kérdeztem élesen beszívva a levegőt.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
- Igen, Harryvel. Harry Potterrel.
- Albus, te… - álltam fel elképedve, és dühödten egyaránt. – Te megőrültél – ráztam meg a fejemet. – Nem gondolhatod, hogy én és Potter… mi SOHA nem leszünk jóban, és ezek a terápiák, csak tovább növelik majd az utálatunkat egymás iránt.
- Én nem így gondolom – mondta egykedvűen az idős férfi.
- Márpedig nem kényszeríthetsz, hogy részt vegyek ebben az őrültségben – mondtam dühösen.
Bólintott. – Sejtettem, hogy ezt fogod majd mondani. Nos, úgy vélem, hogy vagy ez, vagy elmész fizetett szabadságra.
- Rendben – mondtam rögtön. – Akkor az utóbbit választom – majd elindultam az ajtó felé.
Részemről lezártnak tekintettem az ügyet, habár éreztem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.
- Tudod, mit jelent ez ugye? – kérdezett kedves hangnemben.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Ez a hangnem nem tetszett…
- Igen. Azt, hogy elküldesz fizetett…
- Nem – rázta meg a fejét. – Azt jelenti, hogy a Minisztérium vizsgálatot fog indítani, hogy mi okom volt arra, hogy elküldjelek.
- És? – kérdeztem élesen.
- És… valószínűleg lenne egy-két dolog, amit kifogásolnának…
- Te most fenyegetsz… - döbbentem meg. –Te megfenyegettél?
- Ugyan, dehogy… - tiltakozott rögtön ez a vén... – csupán felvázolom előtted a tényeket…
- Egyszóval zsarolsz.
- Perselus!
- Hiába szépítgeted, te is tudod, hogy így van! – förmedtem rá. – Hogy várhatod el, hogy egy percet is eltöltsek Potterrel? Még a bájitaltanórákon is szörnyű őt látnom. Te is tudod, hogy így van, és mégis…
- Pont ezért szeretném, ha végre tisztáznátok a dolgokat. Harry jó gyerek… vagyis már fiatalember. Te pedig rengeteget tettél érte, és mindenkiért a háborúban. Megértenétek egymást, higgy nekem!
- Nem megy… - ráztam meg a fejemet. – Nem tettem már így is eleget azért a kölyökért??
- Ezt most nem csak érte tennéd, hanem magadért is!
- Ugyanezt mondtad a háborúban is… minden egyes alkalommal, amikor megkérdeztem, hogy miért segítsek neki, ahelyett, hogy belefojtanám az egyik főzetembe.
Dumbledore sóhajtott.
- És milyen bölcsen mondtam! – dicsérte magát az idős mágus.
Felhorkantottam. Miért nem veregeti háton magát, ha már ennyire büszke magára?
- Mi lenne, ha megkérdezném Harrytől, hogy mi a véleménye erről, és ha úgy dönt, hogy érdemes lenne belefogni, akkor te is vállalod? – vetette fel az öreg.
- Sosem fogja bevállalni… - húzódott mosolyra a szám.
- Áll az alku? – kérdezte töretlenül.
- Áll… - rántottam meg a vállamat.
Teljesen biztos voltam a sikeremben. Potter nem mondhat erre az őrültségre igent. Az ki van zárva…
***
Leültem az Igazgatóval szemben, és udvariasan mosolyogtam a férfire, aki édességgel kínált.
- Köszönöm nem, uram. Mi történt?
- Nos…
És ekkor előadott egy rémségesen furcsa, hátborzongató ötletet, amit állítólag ő maga talált ki. Az oké, hogy ravasz az öreg, de azt eddig a pillanatig nem is gondoltam, hogy ennyire szadista.
- Maga megőrült… - kapkodtam levegő után, majd rájöttem, hogy mennyire tiszteletlen voltam, ezért gyorsan hozzátettem: -… uram.
Megdöbbenésemre csak kuncogott.
- Perselus is ugyanígy reagált…
- Nem tudom, hogy ezen miért lepődött meg… - morogtam rosszkedvűen. – Bocsásson meg, tanár úr, de nem szeretnék részt venni ebben a m… izé terápia dologban. Van elég bajom így is.
- Ah, igazán? Sajnálattal hallom. Mondd, mégis mi nyomja a szívedet, hátha tudok segíteni.
Néha nagyon utáltam az öreget.
- Öhm, nem hiszem…
- Ugyan már! Talán mégis! – mosolygott.
Igen. Néha határozottan utáltam.
- Mi bajod van, haver? – fordult felém aznap este Ron, amikor már a lefekvéshez készülődtünk. – Mióta visszajöttél Dumbledore-tól, olyan, vagy mint valami kombi…
Kíváncsian pislogtam rá, miközben felhúztam a pizsama nadrágomat.
- Hát az meg mi?
- Nem tudod? - csodálkozott. – De hát te mugli vagy!
Végigpörgettem az agyamban a mugli kifejezéseket, amiket ismertem, de egyikre sem illett az, hogy „kombi”.
Ron közelebb hajolt hozzám, majd suttogásba kezdett:
- Nem akarom, hogy Neville meghallja, nehogy rémálmai legyenek – magyarázta.
Most már tényleg kíváncsivá tett!
- Szóval… a nyáron láttam egy olyan filmet… abban voltak ezek a kombik. Más néven élőhalottak, de nem, mint a vámpírok! Ők nem emlékeznek az emberi mivoltukra, csak is egyetlen egy valami érdekli őket: mégpedig az emberek húsa!
Az alsóajkamba haraptam, és úgy bólogattam, hogy majd leesett a fejem.
Nem vagyok én bunkó gyerek, nem akartam hangosan kiröhögni az én legeslegjobb cimborámat.
De azt meg kell hagyni, hogy ez nehéz feladatnak bizonyult, majdnem olyan nehéznek, mint legyőzni Voldemortot. De csak majdnem.
Amikor másnap beléptem az igazgatói szobába megdöbbenésemre egy morcos Siriusszal, Draco Malfoyjal és Pitonnal találtam szemben magamat.
Az Igazgató valahol a szoba másik végében álldogált, miközben Fawkest simogatta, és édes kis semmiségeket suttogott a madár füleibe…
Egyáltalán a főnixeknek vannak fülei?
Ám e fontos kérdés megvitatására már nem maradt időm, mert az ellenséges pillantások kereszttüzében hirtelen mellettem termett a keresztapám.
Azt, hogy hogyan futott ide ilyen gyorsan, örökké homály fedi majd.
- Na, nem, Albus! – kiáltott felháborodva, hogy még az arca is kipirosodott.
Ajjaj, fussatok, amerre láttok, ez a bomba mindjárt robban!
Szerencsénkre (vagy nem?) azonban a mi kedves igazgatónk idegei acélból voltak, és Sirius - az egykori azkabani rab - tekintetére csak mosolygott válaszul.
- Harryt ebbe nem vonhatod bele! Keress valaki mást Pitonnak! Úgy is utálja mindenki az iskolában! – gúnyos szavait szomorúan hallottam meg.
Mióta láttam Piton emlékeit apámról és az egykori Tekergőkről sokkal emberségesebb voltam az én hőn utált professzorommal.
Mielőtt hát Dumbledore szóra nyithatta volna, a száját megelőztem, és megpróbálkoztam a „bölcs és okos” nézésemmel.
Az igaz, hogy nekem olyan nincs, de improvizálni csak tudok!
- Semmi baj, Sirius, én is akarom.
A szavaimat döbbent csönd fogadta. Oké, úgy tűnik messzire mentem az improvizálásommal.
- Potter csak viccel – szólalt meg ekkor először Piton, azon a nagyon mély, nagyon utálatos hangján. – Ő nem akarja ezt, sőt egyenesen utálja az ötletet, hogy még a karácsonyi szünetben is mindennap el kell viselnie egy órán keresztül mindennap.
- Mégis honnan veszi ezt? – emeltem magasba az államat dacosan.
Fáradtan sóhajtott, mintha valami nagyon hülyeséget kérdeztem volna.
- Legilimentor vagyok, te féleszű!
- Hé, ne merészeld így hívni a keresztfiamat, Pipogyi! – szólt közbe indulatosan Sirius is.
- Kérem, uraim! – csapta ekkor össze a tenyereit Dumbledore professzor. – Elég az ellenségeskedésből, hiszen pontosan azért vagyunk itt, hogy ezen túllépjünk.
- Igazgató úr, szerintem ez… - kezdett bele az én bátor griffendéles keresztapám, de Dumbledore egy ritka alkalmakra tartogatott szigorú pillantásával elhallgattatta.
Tudott az öreg, az egyszer biztos!
***
Miután Dumbledore kiosztotta az időpontokat a téli szünetre, végre valahára visszavonulhattam a kedves pincébe, ahol egyetlen griffendéles sem akarta megkeseríteni az életemet.
Gyorsan le is zártam a lakosztályomat és a kandallót, nehogy eszébe jusson valamelyik féleszűnek, hogy élek.
Egyébként is ki nem állhattam a karácsonyt, meg az ostoba szeleburdi készülődést, de ez a mostani minden rosszon túlment. Nem volt elég Pottert az óráimon látnom, vagy a folyosón, vagy a Nagyteremben, vagy az újságok címlapján, szóval szinte mindenhol, még a szünetben, amikor a diákok kerülnek, mint a pestist, még az egyetlen nyugodt szabadidőmben is dajkáljam azt a féleszű kölyköt. Egyáltalán hogy mondhatott igent Dumbledore elmebeteg ötletére??
Hiába, mindig is tudtam, hogy valami nincs rendjén ennek a kölyöknek a fejében… mármint a bájital recepteken kívül.
Az első terápia- ahogy Albus nevezte a téli szünet első napján kezdődött.
Ahogy beültem az Igazgatóval szemközti székbe, Dracóra és a korcsra gondoltam.
Szegény Dracót már most sajnáltam, holott ez az érzés nem igen szerepelt a szótáramban.
Persze azért magamat sem kíméltem a sajnálattól.
Hiszen Potter már itt is volt! Bebukdácsolt ide, mint valami szerencsétlen, megpróbálkozott egy halvány mosollyal Dumbledore irányába, rám pedig nem is mert nézni, mert attól félt, hogy kiégetem a negyven galleonos talárját a pillantásommal.
Olyan nevetséges, ahogy leült mellém, kinézett az ablakon, és ott is maradt a tekintete nem törődve többé azzal, ami idebent történik.
Könyörgöm, hogy nyerhette meg a háborút, egy ilyen analfabéta griffendéles?
Ó, persze. El is felejtettem, hogy végig ott voltam mögötte.
***
Engem bámult, de nem adtam meg neki az elégtételt, így hát nem néztem vissza rá.
Levegőnek fogom nézni, és kész! Ez így tökéletes, hiszen ki kényszeríthetett volna arra, hogy rá nézzek. Vagy akár szóljak hozzá?
Ahh, Dumbledore természetesen nem dísznek volt jelen.
- Fiaim, kérlek, ne vágjatok ilyen fancsali képet, nem fog összedőlnia világ ettől az órától.
Piton horkantott, majd ellenségesen keresztbe fonta maga előtt a karjait.
Vajon mivel vette rá az öregember, hogy most itt legyen?
Dumbledore végignézett mindkettőnkön, majd összefűzte az ujjait, és elkezdte a terápiát.
- Nos, akkor – köszörülte meg a torkát. – Szeretném, ha azzal kezdenétek, hogy kifejtitek nekem címszavakban, hogy miért nem kedvelitek a másikat. Harry remélem nem bánod, ha Piton professzorral kezdem.
Bánta a halál…
- Szóval, Perselus? – fordult hozzá az Igazgató egy kedves mosoly kíséretében.
- Nem értem, hogy erre miért van szükség, hiszen ezeket mindenféle terápia nélkül is szívesen közlöm.
- Azt tudjuk – morogta Harry, mire Piton tekintete rávillant.
- Mondtál valamit, Potter?
- Csak azt, hogy…
- Fiaim! – szólt közbe az Igazgató megállítva ezzel egy veszekedés kezdetét. – Kérlek titeket, hogy csakis azt tegyétek, amit mondok! Szóval, Perselus kezd el, Harry te pedig figyelj! Ne aggódj lesz lehetőséged cáfolni.
Bólintottam, majd megint kipillantottam a havas tájra.
Igen, ez megnyugtatott.
Ha vége ennek a baromságnak, akkor le is fogok menni egy kicsit. Talán még Hagridhoz is beugrok, úgy is Ronék kértek, hogy üdvözöljem őket a nevükben, mert nem tudtak elbúcsúzni, mielőtt hazautaztak az ünnepekre…
- Potter egy idióta – kezdte Piton.
Fintorogtam. Tud újat is mondani, professzor?
- Kényszeres szabályszegő, feltűnési viszketegségben szenvedő, megbízhatatlan, szeleburdi, szenvtelen, hálátlan, mazochista, és nem tudja megtanulni az okklumenciát.
- Ez nem is rossz tulajdonság! – kotyogtam mégis közbe.
- Már akinek – pillantott rám gúnyosan.
- Jöhetek én? – kérdeztem az Igazgatót, figyelmen kívül hagyva a másik tanár rosszindulatát.
- Hogyha Perselus végzett… - mondta az agg varázsló Pitonra pillantva.
Amaz vállat vont. – Részemről ennyi.
- Nos… - köszörültem meg a torkomat. – Piton professzor rosszindulatú. Emellett mindenkit és mindent utál maga körül a drágalátos bájitalain kívül. Kegyetlen, kárörvendő, igazságtalan, gőgös, ijesztő!
- Nocsak... – szólalt meg a tanár azon a mély hangján, ami egyben rémisztő, egyben valami megmagyarázhatatlan…– Szóval félsz tőlem Potter?
- Amikor úgy néz rám, mintha én is az egyik bájital hozzávalója lennék? Nem kéne?
- Potter, én nem használok selejtes hozzávalókat – mondta lekicsinylően.
- Menjen, a tudja hova…
- 50 pont a…
Felnevettem. Nem is. Kinevettem.
- Nem vonhat le pontot tőlem! Dumbledore professzor megtiltotta, hogy a külön terápiákon pontokat vonjanak le a tanárok a diákoktól – ez a tudat kecsegtető volt. Túlontúl kecsegtető.
Piton dühösen a másik férfihoz fordult.
- Nem tűröm, hogy így beszéljen velem ez a kis vakarcs!
- Sajnálom, Perselus, de nem lenne tisztességes!
Megint nevettem. – Na, most ki a kis vakarcs?
Sosem jártam még olyan közel a haláloz, mint abban a pillanatban.
***
Az első terápiának csúfolt valami csúnya véget ért, amikor közel kerültem ahhoz, hogy egy jó kis Cruciatus átokkal jutalmazzam az idegesítő tanítványomat.
Úgy döntöttem, hogy le kell vezetnem a feszültségemet, ezért hát elmentem Roxmortsba, beültem egy kocsmába, és inni kezdtem. Méghozzá a legjobb nyugtatószert, whiskyt.
Már órák óta üldögéltem egyedül, amikor megállt az asztalom mellett egy férfi. Hosszú kabátot viselt, ami tökéletesen kiemelte az alakját. Hosszú barna haja lófarokban pihent a vállán, és ennél már csak a pajkos zöld szemei tették vonzóbbá.
- Elnézést egyedül vagy?
- Nem látja? És mivel nem ismerjük, egymást kérem, mellőzze a tegezésemet.
Erre kuncogott.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen mogorva vagy!
- Én pedig nem tudtam, hogy maga ennyire félkegyelmű.
Megint az a nevetés.
- Akkor hát jobb lesz megismerkednünk egymással – mosolygott kedvesen rám.
Mi a fene?
- A nevem Jason Smith.
- Perselus Piton – nem fogadtam el a kinyújtott kezét.
- Hm… azt hiszem hallottam már rólad! – Egy pillanatig méregetett, majd felcsillantak a szemei. – Nem te vagy az a kém, aki Harry Potter oldalán legyőzte Tudjukkit?
- Nem… - morogtam.
- Dehogyisnem! Hűha! Te egy hős vagy! – ámuldozott.
Na, jó. Egy hülye elég volt mára.
Felálltam, majd a pénzt az asztalon hagyva távozni akartam, ám Jason, vagy hogy is hívták, megragadta a csuklómat.
Megdermedtem. Mégis mi a francot művelt ez nyomorult idióta?
Mielőtt azonban hangosan is feltehettem volna a kérdést, magához rántott és belelehelt a fülembe:
- Nem akarsz feljönni hozzám? Olyan magányos vagyok.
Kajánul rám mosolygott, nekem pedig feléledt az alsó fertályom.
Már rég nem kaptam ilyen finom friss húst. Igazából semmilyen más húst se.
***
Jólesett, ahogy a csípős hideg végig bizsergette a testemet, ahogy kiléptem a Roxfort kapuin. Összébb húztam magamon a kabátot, majd elindultam Hagrid kunyhója felé. Rövid sétám közben végig tapostam az összes olyan utat, ahol még szűz volt a hó. Annyira jó érzés végighúztam benne a lábamat, megjelölve, arra emlékezve, hogy én jártam ott először.
Így szórakozva jutottam el a kis kunyhóig, ahol aztán bekopogtam a termetes barátomhoz. Ám az ajtó nem nyílt ki.
Megunva a várakozást az ötödik kopogás után, elindultam a Tiltott Rengeteg felé.
Erre még több szűz havat találtam, így hát fogtam magam, és szó szerint belevetődtem.
Utolsó kommentek