Akinek az ajándék készült: Akira
Korhatár: 12
Ötlet: „Írj romantikus történetet úgy, hogy főközpontú legyen benne egy kopott, szakadt hegedű. (Bármilyen műfajra vevő vagyok, azt döntsd csak el Te: anime, jrock/pop, usw. Talán egyedül a Twilightot nem tudnám díjazni, a könyvet nem olvastam, és a filmet sem néztem meg. A kategóriát is Rád bízom, lehet benne slash, egyebek.)”
Leírás: Nos, nem Twilight, hanem HP. Úgy gondoltam, azzal annyira nem nyúlhatok mellé, mert biztosan ismered. A történetről: egy öntörvényű, szeszélyes Malfoy-sarj és Lily Potter rövid jelenetekből fűzött szerelmi históriája, középpontban – és többnyire Lily kezében – egy hegedűvel. A Weasley- és a Potter-család Teddy és Victoire gyerekeinek a születésnapját ünnepli, míg Lily a padláson gubbaszt és emlékezik: Scorpiusra, aki ha sokáig nem jelentkezett is, előbb-utóbb mindig visszatért hozzá… egészen három évvel ezelőttig.
A dőlt betűs részek jelölik a jelent, a rendesen szedettek a múlt szeletkéit.
Még csak annyit: Summefly professzor és az „idős varázsló” az egyedüli saját karakterek. Asteria Greengrass Draco felesége, minden más említésre kerülő ismeretlen szereplő Lily unokatestvére – őket Rowling találta ki:
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Akinek a záloga a kezemben van…
A padlás csendes volt, mint mindig. Lily lekuporodott a hanyagul egymásra hányt kacatok halma mellett, és dédelgetőn az ölébe emelte a régi, kopott hegedűt. Aztán csak nézte, nézte hosszan.
A Roxfort mindig is híres volt arról, hogy szívesen, sőt, már-már valami furcsa természetességgel nyújt teret az őrült ötletek megvalósításának. Így nem is csodálkozott senki, hogy mikor Miss Summerfly, az újdonsült mugliismeret professzor előállt egy zeneszakkör elindításának tervével, McGalagonytól egyből szabad kezet kapott.
Bágyadt, őszi délután volt; a teremben – amit Summerfly professzor az akusztikája miatt a szakkör helyszínéül választott – tucatnyi diák nyüzsgött, a szöszmötölésük nyomán felszálló por lustán kavargott a narancsszínű napsütésben.
Scorpius Malfoy nem vett részt a takarításban, mivel úgy gondolta, mindennek van határa, az ő engedékenységének is. Ha mindössze néhány Suvickusról lett volna szó… de nem, a mugliismeret tanárnő felügyelete alatt csakis mugli módon lehetett takarítani, ő pedig azt nem vállalta. Nem ma délután. Majd ha gyakorlati órát tartanak mugliismeretből – és hivatalos lesz a dolog, nem szabadon választott délutáni elfoglaltság velejárója.
És hogy egyáltalán minek vette fel Summerfley professzor tantárgyát? Ez Malfoy egyéni perverziója volt, senki nem firtatta, mert mire harmadévben sor került az óraválasztásra, megtanulták, hogy nem érdemes.
Az ötödéves Lily Potter ácsorgott mellette – minden házból és jóformán az összes évfolyamról sürgölődtek itt diákok (utóbbinak a fiú nem túlzottan örült, úgy gondolta, a kicsik csak hátráltatják majd a csoportot). A lány már végzett a neki kijelölt feladatokkal, és nyilván nem fűtötte annyira a tettvágy, hogy magától újabb, mindannyiuk hasznára váló elfoglaltságot keressen. Scorpius – merthogy jobb dolga neki sem akadt – végigmérte a szeme sarkából. Lily nyurga, esetlen lány volt, bár nem csúnya; egyszerűen csak jelentéktelen.
– Hogy kerülsz ide, Malfoy? – kérdezte foghegyről, mikor észrevette, hogy a fiú őt figyeli.
Scorpius elfordította róla a tekintetét, és a terem végébe bámulva felelte: – Biztosítom a jegyemet mugliismeretből.
Lily pimaszul elvigyorodott. – A kviddics rovására?
– Ugyan, azt soha. Megbeszéltem Slatteryvel, hogy szerdára tegye át a hétközi edzést, és sikerült is cserélnie a Hugrabuggal… Hiába, az összes roxfortos szeretne a kedvemben járni – jegyezte meg önelégülten, csak hogy a lányt cukkolja.
– Te pedig rohantál ide, mert… Miért is? Megint apádat akarod bosszantani?
– Soha nem az a célom, hogy őt bosszantsam – közölte Scorpius kioktatóan. – Arról viszont igazán nem tehetek, hogy általában kifogásolja, amihez nekem kedvem van. Egyébként pedig, mikor meglátta a K-t az évvégi értékelésemben, a mugliismeretbe is beletörődött… Amúgy, ha ennyire furdalja az oldalad a kíváncsiság, elárulom: a zene iránt egyáltalán nem táplál ellenérzéseket.
– Akkor sem, ha az mugli?
Scorpius savanyú arccal csóválta a fejét. – A háború után az apám kutatni kezdett valami után, ami meggyőzheti, hogy a varázstalanok, ha nem is egyenlők velünk, azért nem olyan alantas lények. Úgy gondolta, a liberálisabb hozzáállás hasznára válhat a megváltozott körülmények között… Tudod, mit jelent a liberális, Potter?
Lily megvetően felhorkant.
– Na szóval… némi eredménytelen vizsgálódás után, eljutott a művészetekhez, és be kellett látnia, hogy a festészet, az irodalom, a szobrászat… tulajdonképpen varázslószemmel is értékelhetőek. A zene meg aztán különösen, hiszen mentes mindenféle kifejezetten mugli jellemzőtől.
– A klasszikus zene.
– Természetesen.
Scorpius remekül játszott, és hozzá megdöbbentően gyorsan fejlődött, egészen elkápráztatta Summerfly professzort. Most bezzeg… Lily keserű elégtétellel gondolt arra, hogy a hegedűvel ebben a siralmas állapotában még a fiú se tudna mit kezdeni. Egy húrja maradt csak épen, de Lily gyanította, hogyha meghúzná egy kicsit, az első erősebb pendítésre az is elpattanna. Az egykori kényes lakkozás megkopott, a hegedű nyakát pedig pár éve Reparóval javították; azóta a hangszer nem szólt olyan szépen és tisztán, mint régen, igaz, Lily sem értett hozzá, hogy úgy szólaltassa meg, mint a valódi gazdája.
– Lily – James szólongatta valahonnan lentről, ő pedig ijedten kapta fel a fejét a hangjára (egészen elábrándozott) –, hol bujkálsz?
Csillagfényes, tiszta éjszaka volt. Lily a tóparti nyírfa tövében gubbasztva eltöprengett rajta, vajon varázslat segédkezik-e benne, hogy a végzősök báljának éjjele mindig ilyen idilli legyen. Mert jól emlékezett még Teddy diplomaosztójára, és Victoire-éra, Domonique-ére, meg Freddie-ére, na és persze Jamesére tavalyról. Akkor is épp így ragyogott a hold, és a sápadt, ezüstös fényben mesebeli tájéknak tűnt a kastély udvara.
Csak akkor vette észre, hogy valaki közeledik, mikor a fiú léptei alatt elroppant egy száraz ágacska. Scorpius Malfoy volt, hát persze, Lily sejtette, hogy nem kerülheti el egész este. A fiú talárján – ami már nem állt olyan kifogástalanul, mint mikor Scorpius a búcsúbeszédet tartotta a végzős évfolyam nevében – még most is ott virított az iskolaelsőnek járó jelvény. A hegedűt pedig, ami néha úgy tűnt, szinte hozzánőtt – de csak mert Lily általában a szakkörön látta –, most is a kezében tartotta. Ő és még néhányan Summerfly professzor lelkes diákjai közül kitalálták, hogy míg a hivatásos zenészek pihennek, húznak egy kis talpalávalót a vendégeknek. Később aztán kiszorultak a parkra, és jobbára egymást meg a barátaikat szórakoztatták. Lilyt is hívták, hogy tartson velük, de a lány elhárította az unszolást azzal az apró füllentéssel, hogy találkozója van valakivel a tónál.
– Miért szomorkodsz, Potter? – Malfoy letelepedett mellé; a hátát, akárcsak a lány, a fa törzsének döntötte. – Hiszen elmegyek, akkor meg mi a baj?
– Mi van, ha azt mondom, hogy éppen ez?
Scorpius meghányta-vetette magában a dolgot. – Az igencsak kínos volna – felelte végül –, mivel arra kényszerülnék, hogy beismerjem, a griffendéleseknek mégis van humorérzéke.
A lány prüszkölve felnevetett. – Nem szoktál tévedni.
Scorpius még egyszer alaposan szemügyre vette Lily Pottert, pedig ismerte már minden szeplőjét, az álla vonalát, a nevetőráncokat a szája bal sarkában (amik halványan akkor is kirajzolódtak, ha a lány komoly arcot vágott), azt az egyetlen rövidke, vörös hajfürtöt, ami makacsul göndörödött a homlokánál…
Nem volt olyan szoborszerűen tökéletes, mint az ő nagyanyja, vagy az anyja, még csak olyan szép sem, mint Ginevra Potter – valószínűleg soha nem is lesz. Scorpius azonban úgy érezte, neki attól még megfelelne.
A koranyári égen szikráztak a csillagok, Lily sosem volt jó asztronómiából, de a szépség csodálatához arra nem is volt szükség, és könnyebbnek tűnt a kozmosz végtelenségén merengeni, mint kínzó és értelmetlen földi dolgokon.
Csak akkor eszmélt fel, mikor Scorpius ajka már az ő ajkát kereste. Nem tudta, ez mégis hogy történhetett, azt még kevésbé, hogy miért, mindenesetre ijedten, kissé kapkodva viszonozta a csókot.
Scorpius vigyorogva húzódott el tőle. Nem úgy tűnt, mintha magyarázattal akarna szolgálni.
– Búcsúajándék? – találgatott Lily.
– Egy időre.
– Nekem még két évem van itt. Az rengeteg… és az iskolán kívüli világ olyan izgalmas…
– Igen. Amíg te tanulsz, én körülnézek benne.
– És ott ragadsz, rólam meg megfeledkezel – mosolyodott el Lily szomorúan.
Scorpius a kezébe nyomta a hegedűt. – Nálad hagyom megőrzésre, hogy biztos lehess benne: visszajövök. Egyedi darab, különleges, semmi esetre sem mondanék le róla…
Egy időben szerette azt gondolni, a fiú nem pusztán a hegedűről beszélt. Ez persze buta ábránd volt. Sőt, Scorpiusnak nemcsak ő nem számított, a drágalátos hegedűjére sem tartott igényt többé. De nem is volt mit csodálkozni ezen. Hiszen ő úgy csikarta ki tőle azt az ígéretet, Scorpius miért is ne unt volna rá a teljesítésére.
– Lily drágám! Rád várunk!
Lily pedig el is határozta, hogy megy mindjárt; hogy odalent aztán Molly nagymama sápítozva azt mondhassa: „Lily drágám, összegyűrted a szép ruhádat.”
Az első két hétben még nem aggódott különösebben. Scorpiusnak mindig is megvoltak a maga bolondériái. (A Greengrass-ágról örökölte, Asteria is megmondta, de megnyugtatásképp hozzátette azt is, hogy „majd kinövi”.)
Ilyen hóbort volt a mugliismeret, vagy, hogy Malfoy létére beállt a Gringotts kincsvadászai közé. Na és az eltűnései… Míg Lily a Roxfortba járt egyszer-egyszer előfordult, hogy Scorpius hónapokig nem jelentkezett – és mint azt később Asteria Malfoy elárulta, a családjának sem adott hírt magáról. Lilyt akkoriban bántotta a dolog, bár igyekezett azzal vigasztalni magát, hogy Scorpius tulajdonképpen semmit nem ígért neki, és csak a viszonylagos rendszerességgel érkező levelek ringatták abba az illúzióba, hogy ők ketten valamiféle romantikus kapcsolatban állnak.
Vagy ott volt az a másik eset, amiről Lily jóval a megtörténte után szerzett tudomást, akkor is azzal a feltétellel, hogy hallgatni fog róla. Hatodév végén – mesélte Asteria – csak Scorpius roxforti holmija érkezett meg a wiltshire-i Malfoy-kúriába, egy levél kíséretében, amelyben Scorpius közölte, tesztelni akarja, az órákon elsajátított tudás elég-e, hogy boldoguljon a muglik között, ezért a nyarat az ő világukban tölti. Ne is várják hát haza, de ha addigra sikerül megnyugodniuk, szívesen venné, ha szeptember elsején kivinnék az utazóládáját, a seprűjét és a baglyát a King’s Cross pályaudvarra.
Asteria még mindig őrizte a levelet, abban a reményben, hogy eljön majd az idő, amikor már csak nevetnek rajta – Draco is –, és képesek lesznek veszekedés nélkül nosztalgiázni azokon a hónapokon.
Lily tehát a várakozás első két hetét még meglehetősen jól viselte, bár az bosszantotta egy csöppet, hogy ellentétben azzal, ahogy addig hitték, Scopiusnak továbbra sem nőtt be a feje lágya. Aztán, ahogy peregtek a napok, egyre nyugtalanabb lett, a közös lakásukban sem bírt megmaradni, hazament inkább, mert ott legalább mindig akadt valaki, akihez szólhatott, akitől vigasztalást várhatott.
Úgy volt, Scorpius október huszonötödikén hagyja ott az ásatást. Huszonnegyedikén éjjel még levelet küldött Lilynek, amit azzal zárt, hogy ideje lefeküdnie, ha másnap nem akarja átaludni az indulás tervezett időpontját – mert meglehetősen nehéz lett volna újabb, országon kívüli hoppanálásra jogosító engedélyt szereznie a kairói minisztériumtól. Lilyben ezek után természetesen fel sem merült, hogy az ásatáson történhetett valami, egyik szombaton azonban befutott Bill bácsi, aki meggyőzte, hogy ezt az eshetőséget sem szabad kizárni, és hétfőn reggel elcipelte a kincskereső expedíciókat koordináló részleg vezetőjéhez, aki régen az ő főnöke is volt, hogy Scorpius után érdeklődjenek.
– Sajnálom, kedves. – Az öregúr együttérzően megszorította Lily kezét. – A mi munkánk nagyon veszélyes.
„Nágyhon veszélyes.” – Fleur néni is ezt mondta odahaza.
– Nagyon veszélyes – erősítette meg Bill.
– Vagyis elképzelhetőnek tartja, hogy ott érte valami… baleset? – Nehéz volt kiejteni a szót.
– Lehetséges, hogyne – bólogatott buzgón az idős varázsló. – Eszébe juthatott valami, és ellenőrizni akarta; mi kincsvadászok szeszélyes, kiszámíthatatlan népek vagyunk, erről Billy is mesélhetne… De mindenképpen egyedül ment le a sírokhoz, ha tényleg oda ment… Belesétálhatott bármibe. Időcsapdába például, azt elég gyakran állítottak a Ptolemaidák korában, egy olyan évekig, akár évtizedekig is fogva tarthatja, vagy… – Megrázta a fejét. – Nem szeretném részletezni, ezt a nagybátyja is elmondhatja.
Lily mostanra összeszedte magát, visszanyelte a könnyeit, és buta remény helyett ismét kegyetlen racionalitással közelítette meg a kérdést: – De azért, ha jól értem, sokkal valószínűbb, hogy eljött az ásatásról, ahogy tervezte.
– Természetesen azt sem zárhatjuk ki. – Úgy tűnt, a férfi nem akar állást foglalni az ügyben. Annyit azért mégis hozzáfűzött: – Bocsásson meg, de mi reménykedünk benne, hogy úgy volt. Akárhogy is, könnyebb lenne, ha legalább valakinek szólt volna, akkor tudnánk, számíthatunk-e a felbukkanására, és értesítenénk az egyiptomi hatóságokat is, hogy ne legyen gond, ha egyszer csak előkerül… Csakhogy túl korán volt, nem találhatott még senkit ébren a táborban – akár búcsúzkodni akart, akár tovább kutatni. Felelőtlen dolog bárminek így nekiindulni, de hát mi kincsvadászok már csak ilyenek vagyunk…
– Lily, gyere! – Teddy hangja.
– Az ikrek nem akarják elfújni a gyertyákat, amíg nem vagy itt! – És Victoire-é.
Lily kíváncsiságát felkeltette az odalentről felszűrődő zsibongás, amelybe egyre inkább dühödt vita hangjai vegyültek. Hetek óta először önszántából dugta elő az orrát a szobájából, és óvatosan – hogyha úgy adódna, azért még visszajuthasson, mielőtt észrevennék –, egyre távolabb merészkedett. A lépcsőfordulóban aztán összefutott Albusszal, aki éppen érte indult. Most karon fogta Lilyt, és fittyet hányva a tiltakozására, húzta maga után, le a nappaliba.
– Úgy fest, apa elrabolta Mr. Malfoyt – újságolta izgatottan. – Üdv, Mr. Malfoy! – köszönt vigyorogva, miután betuszkolta a húgát a szobába.
A férfi nem figyelt rájuk, túlzottan lefoglalta, hogy a hangját a lehető legjobban kieresztve Harry Potterrel üvöltsön. – … ha tudnám, én magam mennék utána, hogy hazarángassam. Nem a drágalátos lányod kedvéért, nehogy azt képzeld! De talán azt hiszed, az anyjával mi nem aggódunk miatta? – A férfi tajtékzott, lefoszlott róla minden felsőbbség és méltóság. – Te teljesen megvesztél, Potter!
A többiek, ha egyet is értettek vele, nem mutatták.
Draco Malfoy végül lehiggadt; mindenesetre a hangját már tudta fegyelmezni. Reszkető kézzel simította le a haját. – Légy hálás, ha végül úgy döntök, nem jelentelek fel ezért.
Mindannyian tudták, hogy nem váltja be a fenyegetést, hiszen nem sok értelme lett volna, haszna meg még annál is kevesebb. Lily elgondolkodott, az apja vajon akkor is megtette volna, amit tett, ha nem volna ő maga is magas beosztásban dolgozó auror, Hermione néni meg a varázsjog elismert szakértője. Végül arra jutott, hogy igen, valószínűleg úgy is megteszi.
– Lily, gyere le, kérlek! – Az anyja. Türelmetlen, sőt mintha ideges lenne.
Még egyszer utoljára körbejárta a lakást, hogy ellenőrizze, mindent összepakolt-e. Albus és Louis elkísérték, hogy segítsenek a költözésben, de most, hogy végignézett a csomagjain, kiderült, hogy nincs is olyan sok, mint számította.
Albus bukkant fel a konyha irányából, Louiszal a nyomában. A fiúk kizárólag a ruháiról tudhatták kétség nélkül, hogy az övéi, azokhoz meg nem akartak nyúlni, így jobbára csak bámészkodtak. – Nagyon klassz ez a lakás. Biztos itt akarod hagyni?
– Egyedül képtelen lennék fenntartani.
– De Malfoyék fizetnék ezután is, nem?
– Lehet… – sóhajtotta Lily. – Nem akarok rajtuk élősködni.
Albus persze megértette, nem nyaggatta tovább. Nem hozakodott elő azzal sem, hogy szerinte igenis érdemes volna tovább várnia Scorpiusra – ha nem is itt, magányosan, hanem otthon, ahol ők vigyázhatnak rá –, és főként hinni benne, hogy nem hiába teszi.
Kedves gesztus volt, csakhogy Lily anélkül is pontosan ismerte a bátyja véleményét, hogy Albus valaha hangosan kifejtette volna: nem voltak barátok Scorpiusszal, legalábbis a Roxfortban még semmiképp, de Albus a kviddicspályán méltó ellenfélnek tartotta a másikat, és az azzal kapcsolatos érzéseit átvitte a sporttól független területekre is, így bízott Scorpius becsületességében és egyenességében.
Louis együtt járt velük Summerfly professzor szakkörére, és csodálta Scorpius hegedűjátékát, a fiú pedig természetesen jóindulattal – sőt, Louis esetében egy idő után rokonszenvvel – viseltetett azok iránt, akik elismerték a képességeit.
Lily épp ezért hívta őket. Olyanokra volt szüksége, akik hasonlóan gondolkodnak, akik tudják, hogy Scorpius visszajön – mint Albus (és ő bizonyos alkalmakkor) –, vagy bíznak benne – mint Louis –, és nem ócsárolják a fiút, ahogy például Hugo tette volna.
– Semmi mást nem hozol magaddal? – Louis siettetni szerette volna az indulást.
– A többi Scorpius holmija – vonta össze a szemöldökét Lily. – Mihez kezdenék Scorpius holmijával?
– A hegedű se kell?
Lily lepillantott a kezében tartott hangszerre, mintha csak most venné észre. – De, ez az egy igen. Úgyis már rég nekem adta.
A hangok egyébként is megváltoztak odalenn. Sokan beszéltek egyszerre, és nem úgy, ahogy születésnapi ünnepségen szokás, hanem haragosan, követelőzően. Beszéltek, beszéltek, olyan hévvel, hogy nem is juthatott szóhoz az, akire a kérdéseik záporoztak.
Amint a szobája ajtaján kattant a zár, Lily zihálva felzokogott. Nem volt képes igazán sírni, a szeme száraz maradt, csak kapkodta a levegőt. Mintha kábulatban cselekedne, gépiesen felemelte a kezét, amiben a hegedűt szorongatta, és dühödten a sarokba vágta a hangszert.
Hetek múltak el, mire rászánta magát, hogy felvegye onnan, kimondja rá azt a tessék-lássék Reparót és felhozza ide a padlásra, hogy aztán csak olyankor érintse meg újra, ha Scorpius emléke ismét túl fájó és neki búslakodni támad kedve.
Végighúzta az ujjait az utolsó ép húron, keserű, elcsukló nyikkanást csalva elő a hegedűből; mikor újabb hang szólította:
– Potter, segíts! A családod szét akar szedni!
Utolsó kommentek