Ajándékozott: HermRon-nak sok-sok szeretettel
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: Nincsenek :) Ez leginkább csak egy romantikus szösszenet.
Leírás: Az iskola utáni években vagyunk, történetünk pedig két fiatalról szól: a kedves, okoskodó Miss Grangerrel, mint bölcs, felnőtt nővel, s Ron Weasleyvel mint bizonytalan, belső vívódásokkal teli, de szeretetreméltó férfival találkozhatunk.

Röviden a történet kezdetén Ron előbb hazajön egy külföldi munkaügyi útról, s eközben otthon rengeteg minden megváltozott, visszavonhatatlanul, ezzel próbál szembenézni, s tisztázni szerelmével mindent.

Még soha nem írtam történetet ezzel a párosítással, remélem ez nem látszik rajta. Szokásomhoz híven nem vettem figyelembe igazán a varázsvilágot vagy a háborút, inkább csak a karaktereket vettem kölcsön. Köszönöm szépen az inspirációt a munkámhoz! Bármilyen észrevételnek nagyon örülnék akár az e-mail címemre is (rejtett) vagy a kommentekhez. Sok örömet kívánok mindenkinek az olvasáshoz!
Kívánság: „Ron/Hermione párosítás, kicsit komolyabb, mélyebb érzelmekkel, (de ne halálos legyen), lehet erotikusabb is.”

 

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

 

 

Egy rózsaszál

 

Hűvös szellő söpört végig az angol fővároson, s minden járókelő fagyoskodva húzta össze a kabátját, s vacogó foggal, dideregve próbált minél gyorsabban meleg helyre kerülni. A jeges téli levegőben az emberek sóhajtása is gőzzé vált, füstként szállt fel, s London utcái újra valóssá váltak a gyűrött arcú utazónak. Otthona oly réginek tűnt számára, mintha évekkel ezelőtt hagyta volna itt – pedig alig több, mint egy hónap telt el azóta, hogy el kellett mennie.

 

Úgy döntött, a hideg ellenére gyalog teszi meg a hazafelé vezető utat: látni akarta újra az angol színeket, érezni az illatokat, hallani a hangokat.. El sem hitte elcsigázott állapotában, hogy végre tényleg hazaért.

 

Patetikus hangulata nem hagyta nyugodni, egyszerűen annyira várt már rá, hogy elszakadjon a külföldi ügyeitől, munkájától, hogy nem is tudta megfogalmazni. Egy percig sem érezte, hogy oda való lenne, azonnal haza akart jönni, de a szerződés kötötte. Utána nem volt hazafelé repülőgép, csak 5 napra rá, hogy felmondott.

 

Kint gondolt először arra, hogy milyen magányos is tud lenni. Egész gyermekkorában hatalmas, szerető családdal élt, az iskolában szobatársak vették körül, azóta, hogy végzett - csupán pár hónapja - elköltözött szerelmével egy külön házba. Sosem volt igazán úgy magára hagyatva, mint ott. Soha többé nem akarta ezt átélni. S ami még rosszabb volt: bűnösnek érezte magát.

 

Régebben pár lány ugyan megkörnyékezte, de ő egyszerűen nem tudott mit kezdeni velük. Megnézte őket, flörtölt velük, még jól is érezte magát egy ideig, de nagy volt a szája, s egy idő után mikor már valami komolyabb is következhetett volna, azonnal lelécelt. Nem tudta volna megcsalni az egyetlent, aki talán - bár ezt sosem vallotta volna be, még magának sem- a világot jelentette számára. Nem tudta, egészen mostanáig.

 

Rettenetesen frusztráltnak érezte magát. Azelőtt sosem tett ilyet, s most ólomként nehezebb rá a döntés súlya: elmondja, vagy maradjon titokban? Mivel tesz jobbat a kapcsolatának? Ezelőtt többször is elhatározta, nem érdemes titkolózni, de újra és újra felmerült benne a kérdés. Elhessegette az ilyen gondolatokat, amikor csak tudta, most azonban vissza-visszatért, nem hagyta nyugodni

 

Furcsa hangulata egészen elragadta őt, s idegessége minden levegővétellel egyre morcosabbá, érzelmileg kietlenebbé vált. Meglátott az utca túl oldalán egy nagyon dekoratív, szép nőt, s elidőzött rajta a tekintete, olyannyira, hogy majdnem neki is ment egy fának. Mikor a szemközti lány menet közben ennek láttán elvigyorodott és kacsintott rá egyet, hirtelen elvörösödött, s kínjában eltorzult arccal visszamosolygott, mire a hölgyemény kikerekedett szemmel sietett tovább. A zavart srácot lábai azonnal tovább vitték, már tempósabb ütemben, s miközben egyre frusztráltabb és idegesebb lett az előző élmény hatására, úgy döntött, tesz egy kis kitérőt. Így mégsem mehet haza. Hirtelen döntéstől vezérelve hamarosan a közeli kocsmában találta magát, ahol bár nem szolgáltak fel semmi varázslatos italt, a bor híresen jó ízű s egyben viszonylag ütős is volt.

 

Utolsó fontjait elővéve hamar rendelt pár kör italt, s mivel éppen akkor kezdtek el gyűlni a vendégek a koraesti órákban, nem zavarta senki őt. Beszélgetett egy kicsit a csapossal, s közben kezdte magát egyre oldottabban, jobban érezni. Egy idő után felállt, fizetett s már egészen más emberként lépett ki az épületből. Szabadabb volt?

 

Még mélyen belül aggasztotta szerelme és a kapcsolatuk sorsa, de már nem engedte, hogy az érzés komolyan befolyásolja a hangulatát, inkább eltemette magába. Az agyában mélyre raktározta, hogy a lány hangja folyton milyen furcsa volt, mikor beszéltek, a levelei pedig rendre unalmas, semmitmondó dolgokról szóltak.

 

Az ő kapcsolatuk különleges volt, attól a perctől kezdve, hogy együtt voltak. Gyermekként jó barátokból lettek lelki társak, majd vég nélkül civódó, szenvedélyes szerelmesek, s később összhangban élő, szeretetben és szerelemben gazdag pár vált belőlük. Most pedig némi tartózkodást vélt felfedezni a fiú, amelyet eddig sosem jellemezte egyiküket sem.

Ott lappangott benne a kérdés: azelőtt mindig is remekül tudták tartani a kapcsolatot, akármiért kellett is nélkülözniük egymás társaságát, mi változott?

Talán megérzett valamit a kedves? Nem tudhatta… Sokat hallott már az úgynevezett női megérzésről, de ez idáig nem nagyon érdekelte, vajon létezik-e ilyen. Most azonban elbizonytalanodott ebben a kérdésben, ahogy sok másban is.

 

Amint közeledett az otthonukhoz, s már látta a fehér kerítést a messzeségben, hihetetlenül kis méretű, férfiaknak kitalált sporttáskáját lengetve a kezében felnézett a hatalmas kékségre:

- Lehet, hogy mást talált? –kérdezte összeszűkített szemekkel az égre meredve. Majd nevetve hozzátette: - Remélem jobbat, mint én!

Magára sem ismert az életvidám, humoros, kissé önfejű srác: ő nem szokott ilyen banális kérdésekkel foglalkozni! Két dolgot határozott el; hogy holnaptól kezdve soha többet nem vállal el egy külföldi ügyet sem, akármilyen munkahelyen köt ki, és hogy megkéri a kedvese kezét, ha az netán elfelejtette volna őt. Elvégre lassan ideje, hogy saját családot alapítson! Akármennyire is gyötörte eleinte ez a gondolat, ez az utazás ráébresztette erre.

- Azért nem akarta elkapkodni a döntést –tette hozzá magában. - Elvégre rengeteg időnk van. Nem a huszonéves koruk elején kellene nekifognunk pelenkázni, az biztos!

Ráadásul kedvese még iskolába járt, hiszen az ő szakmai gyakorlata még tartott.

 

Begyorsította lépteit, s perceken belül ismét saját háza előtt állhatott, mint ahogy arra már nagyon régen várt. A kora esti órák révén nem tudta, szerelme otthon lesz-e, hiszen mindennap máskor végzett, s ő utoljára csak annyit írt neki, hogy késni fog és nem tudja, mikor ér haza.

Elő akarta venni a kulcsait, hogy kinyissa az ajtót muglik (azaz varázstalan emberek) módjára, ahogyan azt kedvese mindig is elvárta tőle, de pár pillanat után feladta a keresést és előkapva pálcáját elmondott egy igét. Nagy meglepetésére – és bosszúságára – azonban ez nem működött.

- Drágám, új védőbűbájt bocsájtunk a házra és elfelejtünk szólni? Na, rendben, ezt még visszakapod –mormogta az orra alatt. Újra nekifogott a kutatásnak, s a sporttáska legmélyén végül megtalálta, amit keresett.

 

Tudta, hogyha párja hallotta volna, hogyan szerencsétlenkedik, már megjelent volna az ajtóban. Amíg ki nem nyílt a bejárat, kissé feszült volt, hogy nem juthat be, mikor pedig már szabad volt az út, kihátrált. A hívogató meleg megsimította az arcát, s ő belépett, mint egy szentélybe, s az otthon szeretetének és védelmének érzése szinte átkarolta őt. Boldog volt, hogy végre itt lehet, s kétségei ellenére tudta, hogy újra biztonságban van a csábításoktól, a csalárd világtól.

 

Nem akart nagy zajt csapni, csendesen, szinte megbabonázva pakolta le táskáját a konyhában az asztalra, miközben fagyos bőrét szinte égette a csodás meleg levegő. Tudta, hogy „asszonykája” ideges lesz, ha meglátja, hová rakta a dolgait, de ebben a pillanatban ez egy cseppet sem érdekelte. Élvezni akarta a légkört, amely körülvette.

 

A kellemes csendet élvezte, mikor megcsapta a fülét egy különös zaj. Nagyon halkan szűrődött ki egy édes-bús dallam valamelyik fenti szobából. Ismerősnek hatott számára: lehet, hogy a rég nem látott kedves mégis itthon van? Nem látta valószínűnek, hogy ne jött volna le üdvözölni őt, ha így van, de mindenesetre elindult megkeresni a zaj forrását. Halkan lépkedett fel a mahagóniból készült lépcsőn, s közben még mindig elámult azon, milyen hatással volt rá pusztán az, hogy belépett az ajtón.

 

Egyre közelebbről hallotta a zenét, a lágy dallamok egyre hangosabban szóltak, s most már biztos volt benne, hogy a hálószobából hallja a muzsikát.

 

„You touched my heart you touched my soul.
You changed my life and all my goals.
And love is blind and that I knew when,
My heart was blinded by you.”

 

„Megérintetted szívem, lelkem

Megváltoztattad az életemet és az összes célomat,

A szerelem vak s már tudom

Engem te vakítottál meg.”

 

Belépve a hálóba rögtön konstatálta, hogy CD lejátszó volt a bűnös, ahogyan ezt gondolta, de mielőtt nagy hévvel elindult volna lekapcsolni, megakadt a szeme egy gyönyörűséges látomáson: kedvese aludt az ágyon, szőkésbarna tincsei eltakarták ijesztően sápadt arcának egy részét, kezében egy magazint tarthatott, mert most az takarta melleit s hasának egy részét. Iszonyúan soványnak és meggyötörtnek tetszett ebben a pillanatban, a férfi legszívesebben védelmezően átölelte volna őt, s magában jót nevetett ezen. Hermionénak sosem volt igazán szüksége a babusgatásra, ő mégis szerette ezt a szerepet.

 

Egy bögre volt az éjjeliszekrényen, mellette rengeteg újságféle, alatta könyvek: fel sem tűnt a fiúnak, mi változhatott a szobában. Talán új megint a tapéta színe? Ha megölik, sem tudta volna megmondani, miben különbözött a helység a megszokottól.

 

„I've kissed your lips and held your hand.
Shared your dreams and shared your bed.
I know you well, I know your smell.
I've been addicted to you.”*

 

„Csókoltam az ajkad és fogtam a kezedet

Közösek voltak az álmaink, s az ágyunk

Ismerlek, tudom, milyen az illatod

A raboddá váltam.”

 

- Drágám, te zenét is hallgatsz? –ingatta a fejét mosolyogva a fiatal férfi, de közben le sem vette a szemét a tüneményről. Ki nem mondta volna gondolatait, de jól esett magában szórakoznia, miközben arra gondolt, hogy a számára legkedvesebb nőszemély mivel honorálná ezt a kijelentést.

 

Nekidőlt az ajtófélfának, nem akart elmozdulni, olyan szép látvány volt alvó szerelme, hogy semmiért el nem cserélte volna ezt a pillanatot. S a lány, mintha megérezte volna, hogy nézik, óvatosan megmozdult, fejét a másik oldalra fordította, majd elhelyezkedett a párnán. Hősünk éppen fordult volna, hogy hagyja még aludni őt, amikor a kedves lassan kinyitotta szemeit, és amint meglátta párját, szívből jövő, boldog mosolyra húzódott a szája.

 

A fiatal férfi szívét melegség járta át, ahogy kedvese édes, ám gyenge hangon megszólalt:

- Végre, Ron.

- Hazajöttem –tett egy borzasztóan ésszerű és logikus megállapítást vörös hajú főhősünk. Vegyes érzelmek kerítették hatalmába, ahogyan nézte a lány megváltozott vonásait. Valami azt súgta neki, lemaradt valamiről: kedvese arckifejezése, bujkáló, fáradt mosolya inkább csalókának tűnt, mintha titkolni próbálna valamit. De nem tudta, pozitív vagy negatív ez a hír.

 

Mielőtt bármi egyebet mondhattak volna, a vörös hajú fiú odasétált s letérdelt az ágy mellé, majd látszólag könnyedén megkérdezte:

- Her-mi a helyzet?

Hermione elmosolyodott a vicces szóhasználat hallatán. Herminek becézték őt néhányan, amit ki nem álhatott, s ez a gúnynév ihlette ezt a remek kérdést is. Mióta együtt jártak, szinte mindig ezt hallotta szerelmétől, mikor találkoztak, s minél jobban mutatta, hogy ez mennyire idegesíti, Ron annál inkább csinálta.

 

- Kezdjek el mesélni? Mert akkor éjszakáig itt fogsz szobrozni – figyelmeztette Hermione a srácot, s egy mozdulattal elhallgattatta a zenelejátszót.

 

- Nem baj, csak mondd, nem vagyok fáradt.

 

- Hazudsz –vágta rá Hermione vigyorogva. Ennyi év után a szeme sarkából kiszúrta, ha volt Ron legeslegapróbb rezzenésében is valami hamisság.

 

- Akkor is mondd! –erősködött Ron.

 

- De hát nem én utaztam el! –ugratta a lány Ronaldot. – Inkább mondd te!

 

Ron hirtelen zavarba jött, mert a legelső, ami az eszébe jutott az volt, hogy Cindy és ő mit műveltek. –Ezt mégsem mondhatja.

 

- Csak nem történt valami érdekes? Mondjuk, egy másik lánnyal –kérdezte halkan, kifürkészhetetlen vonásokkal Hermione Ron szemébe nézve.

 

- Honnan veszed? – Ron elvörösödött s elfordult, hogy szégyenkezését leplezze. Pár pillanattal később feltérdelt, majd felegyenesedett, hogy ne sajogjanak a lábai, és háttal Hermionénak leült az ágy szélére. Gyorsan összeszedte magát, s kedvese felé fordult, ahogy újra meghallotta a hangját.

 

- Cindy mindig is kihívóan viselkedett, most pedig hogy én nem mentem veletek, úgy érezhette, hogy itt az alkalom –felelte tárgyilagos hangon Hermione, miközben szeméből egy pillanatig sem tűnt el a jókedv. A fiatal férfi döbbent tekintetére csak annyit felelt: –Ezt csak a nők értik, Ron, hidd el.

 

- Csak meglep, hogy így beszélsz erről –jegyezte meg Ron furcsa hangulatba kerülve. –És az is, hogy tudtál róla, mégsem figyelmeztettél.

 

- Azt is tudtam, hogy nem fogsz bedőlni neki –válaszolta töretlen mosollyal Hermione. –Legalábbis teljesen nem.

 

Nem érkezett válasz.

 

- Vagy nincs igazam? – bizonytalanodott el Mione.

 

- Te boszorkány vagy –„bókolt” kissé távolságtartóan Ron, kikerülve az egyenes választ.

 

- Ez így van –bólogatott Hermione, bár arcán kis értetlenség tükröződött. –Mi történt pontosan?

 

- Ööö…

 

- Ron? –a lány szemöldöke kérdően felszaladt, s arcáról még most sem lehetett sokat leolvasni, ám már természetellenes sápadtsága engedett rá következtetni, mi járhat legbelsőbb gondolataiban.

 

- Igazad van, mert… –Ron életében először nem direkt táncolt Hermione idegein. A lány, ha lehet, még fehérebb arccal fürkészte Ront, kezéből letette a magazint, amit eddig szorongatott, mióta elaludt, s kis mozdulatokkal feljebb húzta magát, hogy teljesen a falnak dönthesse hátát. Évezredeknek tűnt a hatásszünet, mellyel Ron be készült vallani döntését: - …csókolóztunk.

 

Hermione arcán nem látszott változás, míg Ron arca elvörösödött, és tekintetét inkább gyorsan a padlóra szegezte. Sosem csalta meg szerelmét az évek alatt, és ez a kis semmiség is most úgy nehezedett a vállára, mint egy hatalmas kő, ami nyomja, úgy érezte magát, mint aki menten elsüllyed.

 

- Te csókoltad meg? –érkezett a hideg kérdés.

 

- Igen.

 

Hermione ekkor valami igen meglepőt tett. Rámutatott az egyik könyvre a polcon,

 

- Hallottál már a Szirénekről? – mutatott rá egy könyvre Ron hatalmas megrökönyödésére Hermione.

 

- Hát nem egy együttes, az tuti –gondolta magában nagy bölcsen Ron, s közben igyekezett humorosabban nézni a helyzetet. Nem volt könnyű dolga.

 

– A könyv azt írta: „A kísértés, a világi örömök és az érzéki vágyak megtestesítői: bűvös hangú gyönyörű lények, akik tőrbe csalják még a szerető szívet is. Az ókorban asszonyfejű, de madártestű szörnyeknek ábrázolták őket, s a legenda szerint csodálatos énekükkel magunkhoz vonzották, majd megölték a tengerészeket.”

 

- El tudom képzelni, hogy ezt fejből idézted a könyvből –maradt tátva Ron szája a döbbenettől. Erre a reakcióra nem számított.

 

- Még nem fejeztem be –torkollta le Hermione, de inkább csak indulatos, mint komolyan mérges hangon. – Tudod Ron, minden férfinak megvan a maga Szirénje. Valakinek több, valakinek csak egy-kettő, valaki ellenáll és marcangolja magát, valaki titokban kiéli, aztán hallgat róla.. És nem tudom, melyik a jobb. Vagy, hogy ebből egy szerető nőnek mit kellene megbocsátania.

 

- Nem feküdtem le vele – igyekezett megvédeni magát Ron. Hermione erre egy csuklás- szerű hangot adott ki, s nagy levegőt vett, majd kifújta, mire újra belekezdett.

 

- Tudom. Azt nem is bocsátanám meg –tette hozzá mindenféle érzelem nélkül a lány. – Abban viszont nem vagyok biztos, hogy számodra ez az egész mit jelentett.

 

- Ugyan már! Semmit! – Ron teljesen összezavarodott. Nem értette teljesen a lányt, és szokatlan viselkedésére egyszerűen nem tehetett mást: iszonyúan megütközött. –Szeretlek, az isten szerelmére!

 

- Nem kell kiabálnod –rázta meg a fejét Hermione. – Csupán értsd meg, ez nem könnyű. Nem tudom, mit kellene tennem.

 

- Felejtsd el –biztatta Ron.

 

- Talán az lenne a legegyszerűbb –mondta gondterhelt arccal Hermione.

 

- Felmondtam a Minisztériumban –tette hozzá Ron, mint egy védekezésképp. - Nem akarom, hogy többet előforduljon ilyesmi.

 

- Ugyan, Ron –forgatta meg a szemeit Hermione. –Ezt te sem gondolhatod komolyan.

 

- Jól vagy? –tudakolta Ron a gyenge, látszólag nagyon fáradt és beteges szerelmét, akibe egy icipicit visszatért a szín, de még így is szembeötlően sápadt és nyúzott arccal nézett szembe vele.

 

- Igen –érkezett az ellentmondást nem tűrő felelet.

 

- Most te hazudsz.

 

- Engednéd, hogy befejezzem a mondatot?

 

- Csak tessék.

 

- Nagy hülyeséget csináltál – mosolygott elnézően Hermione. – A világban rengeteg Szirén van. Még ha akarnál, sem bújhatnál el előlük. Ez nem így működik. Nem hibás vagy, s sok esetben maguk a nők sem akarattal teszik, amit csinálnak. Az mindegy, mit gondolsz, csak az nem, mit teszel. Vagy hogy bánt-e téged.

 

- De…

 

- Főleg nem futamodhatsz meg, mert a munkádról van szó! –magyarázott mit sem törődve Ron próbálkozásával Hermione. - Ki kell állnod magadért. Ha nem hiányzik semmi az életedből, talán nem fogsz belemenni soha. Legalábbis az okosok szerint.

 

- Oké, ezeket én is végiggondoltam - mondta Ron. –Én csak nem akarom kényelmetlenül érezni magamat. Már úgysem vesznek vissza. És egyelőre nem szeretnék erről beszélni.

 

- Jókor szólsz –ironizált magában Hermione.

Pár pillanatnyi feszült csönd telepedett a szobára, s a szerelmesek bizonytalanul meredtek egymásra.

 

- Értem..

 

- Beszéljünk másról –fojtotta a szót a lányba Ron.

 

- Ahogy akarod.

 

Ismét némán meredtek egymásra a felek. A másik pillantásából tudtak olvasni, mégsem szóltak semmit.

 

A csendet végül Ron törte meg.

 

- Bocsáss meg.

 

- Nem haragszom.

 

- De ez így még rosszabb.

 

- Legközelebb akkor gondolkodj előbb!

 

- Sajnálom.

 

- Már nem fáj. Csak rossz volt így a távolból..

 

- Nem akartam neked sosem fájdalmat okozni.

 

- Ezt is tudom –mosolygott már elnézően Hermione. És akkor Ron megértette: már tényleg nem haragszik. Egyszerűen nem tudta megérteni, mi zajlott, zajlik kedvesében. Aggódó tekintete azonban már vonásait pásztázta.

 

- Betegnek látszol.

 

- Ne aggódj –sütötte le a szemét a lány. Ront rossz érzés fogta el.

 

- Mi történt még itthon? –tudakolta Ron, kerülve a téma további fejtegetését. - Olyan furcsa voltál, mikor…

 

- Apa - sietett Hermione megnyugtatni kedvesét. - Még mindig bent van a kórházban, de már csak az utóvizsgálatokat végzik, minden rendben vele.

 

- Nagyon örülök neki – felelte Ron őszintén. – És mi a helyzet a vizsgálattal? Amin megnézték, hogy örökölhető-e.

 

- Oh, semmi –legyintett Hermi. – Minden rendben.

 

Ron válaszképp bólintott egyet.

 

- Akartam veled másról is beszélni. –Mione nagy levegőt vett, majd kifújta, mielőtt ismét beszélni kezdett volna. – Vannak idők, amikor az embernek döntenie kell, mit akar. Én sok mindenre jöttem rá ebben a hónapban, amíg távol voltál.

 

- Éspedig? – Ron eközben feszülten figyelt.

 

- Szeretném, hogyha eldöntenéd, mit szeretnél, velem kapcsolatban –nézett komolyan szerelme szemébe Hermione.

 

- Te a házasságról beszélsz, igaz? –Ron hirtelen sarokba szorítva érezte magát. Igaz, pár órája, perce még neki jutott ez eszébe, de hogy párja gondoljon ilyenre!

 

- Nem feltétlenül, bár azt is érthetjük alatta.. Úgy gondolod, hogy szeretnél velem maradni mindig? Úgy értem, életed végéig? Mert nekem tudnom kell, hogy számíthatok-e rád bizonyos kérdésekben…

 

- A szobát is átrendezted –szakította félbe idegesen Ron. Gyanakodni kezdett valami szörnyűségre, felállt, hogy megszemlélhessen maga körül mindent alaposabban. – Új a tapéta? – sétált a falhoz, s csodálta meg az új, meleg színeket rajta. –Mik ezek a könyvek? –lépett Hermione éjjeliszekrényéhez, ám a lány mérgesen csapott rá a kezére, mikor megpróbált egyet előhalászni belőlük.

 

– Volnál szíves nem kutakodni a holmim között?! –pirított rá.

 

- Mi folyik itt? Beteg vagy? –ismételte meg a kérdést Ron miközben szörnyű képek kezdtek összeállni a fejében.

 

- Ne légy nevetséges –Hermione összeharapta az ajkait. – Mondtam, hogy nem.

 

- Ugye nem örökölted apád baját? – Ron egyre képtelenek érezte a helyzetet. Álmodik, vagy tényleg k folytatják ezt a beszélgetést?

 

- Semmi bajom! –pirított rá Hermione. –Csupán bizonyos dolgok megváltoztak.

 

- Például? –kérdezte Ron indulatosan.

 

- Gyermeket várok –felelte higgadtan Hermione. –De ez nem egy veszekedés befejezésének szántam! Hanem egy csodás bejelentésnek, miután tisztáztuk, hogy állunk egymással.

 

- Oh –na, erre aztán végképp nem számított Ron.

 

- Tudom. Túl fiatalok vagyunk, bla bla bla. –válaszolta Hermione. – Tisztában vagyok vele. De engem nem érdekel, csak az, hogy számíthatok-e rád ebben. Hogy megkomolyodsz-e és együtt maradunk, vagy inkább vállaljam egyedül. Mert azt nem akarom, hogy ímmel-ámmal mellettem maradj, és majd x év vagy hónap múlva elváljunk. Csak a gyerek kárára menne, amit nem engedek.

 

- Mindig is tudtam, hogy egy anyaoroszlán leszel –most Ron jött a váratlan válasszal. Erre a lány nem számított. – De ezen még gondolkodnom kell.

 

- Rendben van –Hermione nem látszott meglepődöttnek. - Menj el, tisztítsd ki a fejed. Én maradok. Gondolom, kivehetsz egy szobát valahol.

 

- Igazad lehet –egy sokatmondó pillantást váltott a két szerelmes. –Akkor én megyek is.

 

S azzal Hermione lassan felemelkedett, majd felállt az ágyról. Ron végig követte a tekintetével, ahogy az ajtóhoz ment, könnyedén visszafordult, selymes haja, illata szinte érintette a férfit. Ron nem tudta levenni a szemét róla, s egyre erősödött benne az érzés, melyet nem is tudott volna akkor leírni, talán féltésnek nevezik.

 

Lassan sétáltak a bejárati ajtóig, szótlanul, mégis tele furcsa érzésekkel. Ron igazából nem akart elmenni, de a tanácstalanság eluralkodott rajta: gondolkodnia kellett, jól tudta.

Hermionenak is nagyon nehezére esett, hogy ne bírja maradásra a férfit, de meg kellett neki adnia az esélyt, hogy tisztázzon magában bizonyos kérdéseket. Mindent.

 

Ron egy visszafogott szerelmes csókkal búcsúzott a lánytól, mielőtt eltűnt az éjszakában. Az ifjú kismama szótlanul nézte még egy ideig a sötétet, mielőtt becsukta az ajtót.

 

Tudta, holnap megszületik egy új család, akár ketten, akár hárman lesznek, s ez boldogsággal töltötte el. Majd elmosolyodott, élettel telibben, mint valaha: bezzeg ha egykori jósnő tanára tudná, hogy most milyen képességei vannak! Mert tudta már, hogy mi lesz szerelme válasza, megsúgta neki valami, ki tudja, talán a téli fagyos szellő, vagy a lomb nélküli, a viharos időtől ijesztően mozgó fák, netán egy érzék, amelyet a nők egy része birtokol? Sosem tudta meg.

 

Mert az éjszakában lézengő alaknak még szinte fogalma sem volt, hogyan s mit reagáljon, csak azt érezte, nem akarja elveszteni ezt a semmihez sem fogható kapcsolatot. Ki kellett, hogy gondoljon mindent. Hogy mit akar s minek mi lesz az ára. S hogy megéri-e.

 

De mélyen belül sejtette már: a válasz egyértelmű volt.

 

A hajnal aztán egymás mellett találta a fiatalokat, ahogyan azt az érzékek súgták a lánynak. A férfi keze óvóan érintette szerelme hasát, mely az új életet, s vele együtt egy szebb holnapot hozott, s áldást a kapcsolatukra. Az ágyon a fejük felett vigyázta őket egyetlen rózsaszál.

 

~ A Harry Potter könyvekben Hermione és Ron közös lánygyermekét Rosenak keresztelték. ~

 

* James Blunt: Goodbye my lover