Ajándékozott: quietcool

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: SLASH, durva nyelvezet, erotikus tartalom (kicsit több a „nem a gólya hozza a kisbabát”-nál)

Kívánság: Lucius/Piton slash: Lucius imperius átokkal vagy más akaratgyengítővel megszerzi magának Pitont, de amikor már megkapná, akkor az utolsó pillanatban nem akarja így. Felejtésátokra változtatja a varázslatot, és visszaviszi Pitont érintetlenül a szobájába, ám ott Piton nem akarja elengedni.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Az én karácsonyi ajándékom…

Lucius hanyag eleganciával nyúlt el a mélyzöld fotelben. Hagyományos fekete dísztalárt viselt, szőke haja lazán a vállaira omlott. Baljában egy kristálypohár megcsappant tartalmát lötyögtette, jobb kezének ujjai közt a pálcáját forgatta. Néhány percenként lopva a hatalmas ingaórára pillantott.

Már betöltötte a huszonkettedik életévét, s a kúria teljhatalmú ura volt, a varázslótársadalom elvárta volna tőle, hogy megkomolyodjon, feleségül vegyen valami aranyvérű lányt, családot alapítson, de neki eszében sem volt megtenni ezeket. Jól érezte magát a bőrében, nem volt szüksége az emberek elismerésére, szeretetére, a kötelességekre, amiket mindez magával hozott volna. Fiatalnak érezte magát, úgy gondolta, addig kell szórakoznia, míg nem lesz ősz, ráncos és menthetetlenül hidegvérű, mint az apja volt.

Lucius ismét az órára pillantott. A barátait várta, mint minden évben ilyenkor, mióta elhagyta a Roxfortot. Hiszen a közös karácsonyi „ünnepségek” - melyek korábban a Mardekár klubhelyiségében kerültek megrendezésre – hagyományát nem adhatták fel csak azért, mert néhányan letették már a RAVASZ vizsgákat.

Malfoy felállt, nyújtózkodott, s a pálcáját a talár derekába tűzte. Lenyelte a poharában lévő utolsó korty vörösbort, majd a hatalmas, faragott díszítésű étkezőasztalhoz lépett, és újratöltötte a kristályedényt.

Ismét az órára pillantott. Nagyon jól tudta, hogy a barátai nem egyesével fognak megérkezni a kúriára, mert úgy félnek egyedül belépni a kapuján, mintha ki lenne írva fölé, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”.

Luciusnak nevetnie kellett erre a gondolatra. Ő nagyon jól tudta, hogy a Malfoy-kúria ritkán veszejt el olyanokat, akiket az ura hívott meg korábban. Persze erre is volt precedens, de Lucius úgy gondolta, hogy aki nem meri vállalni a kockázatot, az nem méltó rá, hogy az ő színe elé járuljon.

Malfoy felsóhajtott. Már-már menetrendszerűen az ingaórára pillantott. Megállapította, hogy a Roxfort Express már legalább tíz perce a King’s Crossra kellett, hogy érjen. Letette újfent kiürült poharát, s lassan körbesétált a szalonban. Megint be kellett látnia, hogy az apjának igaza volt valamiben: a legnagyobb hibája az, hogy megveszekedetten türelmetlen. Persze nagyon jól tudta, hogy a türelmetlenség rossz tanácsadó, egyáltalán nem mutatja érettnek és nemesnek az ember, és azt is, hogy éppen ezért mihamarabb le kellene vetkőznie a dolgot, de képtelen volt rá. Hogyan legyen higgadt és nemtörődöm, ha egyszer olyan jó dolgok várnak rá az este?

Éppen visszaült a fotelbe, mikor megszólalt a csengő. A lágy dallam hosszan visszhangzott a hatalmas kúriában. Luciusnak vissza kellett fognia magát, nehogy felkiáltson örömében, vagy az ajtóhoz szaladjon, s ő maga nyissa ki azt. Ehelyett intett a szalonba érkező házimanónak, s próbált még jobban elnyúlni a fotelben. Néhány elviselhetetlenül hosszú perc múlva kettőt koppintottak a szalon ajtaján, s belépett a manó – nyomában Lucius barátaival.

Malfoy lustán felállt. Sorra kezet rázott Averyvel, Nott-tal, Mulciberrel, Flinttel, Perksszel, Crakkel, Zambinivel, Belbyvel és… és nem voltak többen.

Lucius gyanakodva nézett végig mindenkin, végül a hozzá legközelebb álló Flinthez fordult.

- Hol van ő? – kérdezte fojtott hangon.

- Kicsoda? – nézett rá meglepetten Perks.

- Hát ő!

- Mind itt vagyunk, Lucius. Csak Rodolphus hiányzik a csapatból, de…

- Nem a csapatról beszélek! – legyintett Malfoy dühösen. – Tudom jól, hogy miért nincs itt Rod. Azt mondjátok meg, hogy Piton miért nincs itt, mikor állítólag boldogan elfogadta a meghívásomat!

- Azért nem olyan boldogan – vigyorodott el Zambini. – Meg kellett győzni.

- De azt mondtátok, sikerült!

- Így volt. El is indult, de…

- De?

- Potter és Black elintézték a vonaton.

- Nem segítettetek neki?! – kérdezte döbbenten Flint, aki Luciushoz hasonlóan már végzett a Roxfortban.

- Nem tudtuk, hogy ilyen fontos.

- De hiszen ő a díszvendég! – sóhajtott lemondóan Avery.

- Menjünk vissza érte? – kérdezte Mulciber.

- Az a legkevesebb! Itt kell lennie! – csattant fel Lucius. Zambini intett a többieknek, s libasorban elindultak kifelé. Még a szalonban voltak, mikor ismét csengettek.

Lucius maga ment ajtót nyitni. A küszöbön Perselus Piton állt, egymaga.

- Piton! Drága barátom! – vigyorodott el Malfoy. – Azt hittem, sosem érsz ide!

- Akadt egy kis afférom – fintorgott Piton, majd negédesen elmosolyodott. – Sosem hagytam volna ki a karácsonyi partidat. – A fekete szemek megvillantak, az arcról eltűnt mindenféle érzelem. – Hiszen megígértem, hogy eljövök.

- Kerülj beljebb! – készségeskedett Lucius. – A többiek már bent vannak.

Piton biccentett.

- Láttam őket leszállni a vonatról.

A szalonba siettek, ahol a többiek már ismét kényelembe helyezték magukat, s az első italaikat is elkortyolgatták.

- Dobby! – kiáltotta a házigazda. – Hozd be Perselus italát!

A manó közvetlenül Piton előtt jelent meg, s az orra alá tolta a tálcát.

- Tessék, uram! – sipította. Perselus elvette a poharat, és Luciusra pillantott, aki lábbal elpenderítette kettejük közül Dobbyt.

- Idd meg! – mondta, s koccintásra emelte a saját kupáját. – Egészségedre!

Piton egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát, aztán fintorogva pillantott Luciusra.

- Mi a pokol ez? – A szőke elvigyorodott.

- Ez? Négy óra töretlen szórakozás. – A többiekhez fordult: - Uraim, szabad a vásár! Piton, hozz italt nekem! – parancsolta. Perselus meghajolt.

- Igen…

- Igen, uram! – pirított rá Lucius.

- Igen, uram! – ismételte engedelmesen Perselus, s elsietett az italért. Szinte a földig hajolva nyújtotta át a teli kupát.

- Ez az… - sóhajtotta Lucius már-már elismerően. – Most csókolj kezet nekem!

Piton engedelmeskedett.

- Elkérhetem, Lucius? – szólt közbe Avery.

- Azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk – biccentett Malfoy.

- Piton, ide hozzám! Mocskos a cipőm. Takarítsd le, igyekezz!

Perselus rongyot és vizet szerzett az egyik házimanótól, s munkához látott.

- Ügyes – vigyorgott Avery a már tiszta cipőjét szemlélve. – Átadom.

- Táncolj, Piton! – vihogott fel Crak. Perselus lassan mozogni kezdett. Ide-oda ringatta a csípőjét, aprókat lépett, karjait hullámoztatta a teste körül.

A többiek remekül szórakoztak. Lucius egy manóval újratöltötte a poharát, s megnedvesítette az ajkait.

- Elég, Piton! – csattant fel. – Hozz nekünk valami kaját! Igyekezz!

Az est a továbbiakban is csodálatosan telt. Az alkohol fogyásával egyenes arányosságban durvultak s váltak mind megalázóbbá a feladatok.

- Énekelj, Piton – motyogta Flint, s lefordult a szék karfájáról. Perselus kinyitotta a száját, s rekedten, nyekeregve dalolni kezdett. Lucius elfintorodott.

- Hallgass! Hallgass el! – szólt Pitonra. – Dobby! Vigyétek a vendégeket a szobáikba! Senki ne zavarjon minket, a reggelit kilenc órára kérem. Kövess, Piton!

Némán rótták a folyosókat, majd megálltak Lucius lakosztálya előtt. A szőke kitárta az ajtót, és belökte rajta Pitont.

- Mondd meg, mennyi az idő! – parancsolta.

- Fél kettő. Lassan véget kell vetni a mulatságnak.

- Hiszen még csak most kezdődik. – Sajnálkozón elmosolyodott. – Hiszen azok kint végig ugráltattak téged, végig tudtad, mégsem tehettél ellene… Rémes volt? Felelj!

- Az.

- Fogadni mernék, hogy bosszút akarsz állni. – Lucius választ várt, azonban Pitonnak nem volt kötelessége válaszolni. - Mondd ki, mit gondolsz!

- Többet nem táncolok úgy, ahogy Crak fütyül.

- Tudod, hogy még mindig engedelmeskedned kell? Válaszolj!

- Tudom.

- Rajtam nem tudsz bosszút állni, Piton. – Lucius a sarokban álló fotelekhez ment. – Gyere ide! – intett Perselusnak. Levetette a talárját, ami alatt farmert és egy zöld inget viselt. Elnyúlt a legközelebbi fotelben.

- Térdre! – sóhajtotta, s lehunyta a szemét. Érezte Piton forró leheletét az ölébe ejtett kezein.

- Mit érzel? Felelj! – súgta.

- Mentaillatú a kezed.

- Tetszik? Válaszolj!

- A menta hasznos. Sok főzethez kell.

Lucius bosszúsan sóhajtott.

- Inkább kényeztess! – morogta.

- Hogyan?

-… uram.

- Hogyan, uram?

- Csak… simogass… - Perselus esetlen mozdulatokkal kigombolta Lucius nadrágját, és végigsimított az ölén. Malfoy megborzongott.

- Most mit érzel, Piton?

A fiatalabb ezúttal külön utasítás nélkül adott választ, de Lucius ezzel sem lehetett igazán elégedett.

- Téged, uram.

- És… mit gondolsz? – kérdezte Malfoy, s maga is meglepődött, mennyire hasonlít a hangja egy anyai dicséretre váró kisfiúéra.

- Azt, hogy szánalmas az, aki csak úgy tud nemi életet élni, hogy parancsba adja valakinek, hogy elégítse ki…

Úgy lökte el Pitont, mintha megégette volna őt a szorgosan simogató kéz.

- Szánalmasnak tartasz?! – csattant fel. Perselus hallgatott. – Válaszolj! – kiáltotta Lucius.

- Igen – biccentett a „fogoly” készségesen, ám kelletlenül. – Most téged is szánalmasnak tartalak, mert…

- Hallgass! – Lucius felugrott, az ajtó felé sietve gombolkozott csak be. – Kövess! – Szélvészként száguldott végig a folyosón, Piton alig tudott lépést tartani vele. Egy folyosó végére érve kivágta egy nagyobb szoba ajtaját, s mikor a másik is besietett rajta, hasonló lendülettel csapta be maguk után.

Ingerülten nyúlt a farmerje zsebébe, s egy kisméretű fiolát nyújtott át Pitonnak.

- Vedd el, idd meg! – Közben előhúzta a pálcáját, s a bájitalt lenyelő fekete hajúra fogta. – Ne mozdulj!- intett vele, s hangja most sokkal inkább volt fenyegető, mint bármikor az este folyamán.

- Vegyem barátságos kérésnek? – gúnyolódott Piton, s tekintete összekapcsolódott Luciuséval.

- Nem érdekel, minek veszed: úgyis el fogom venni az emlékeidet. – Malfoy az ajtónak dőlt, s szórakozottan lengette a pálcáját – ügyelve rá, hogy a vége mindig Pitonra mutasson.

- Remek. Tedd meg. A pálcám begurult a kanapé alá, mikor azzal szórakoztattam Averyt, hogy az orromon egyensúlyoztam…

- Itt van nálam a pálcád, egy manó bemászott érte.

Piton gúnyosan felnevetett.

- Nézd, Lucius: beszélgetünk! Milyen kár, hogy előtte megaláztál a barátaid előtt!

- Menj bele a játékomba, aztán mindketten elfelejtjük ezt a kis… incidenst.

- Egy játékodba már belementem ezen az estén, Malfoy – felelte Piton hidegen. Ez kizökkentette Luciust, a szőke most döbbenten pislogott Perselusra, aki csak felnevetett. – A bájitalok szakértője vagyok, Lucius! Csak nem képzelted, hogy ne ismernék fel egy ennyire alapvető bájitalt? Már a színéről tudtam. Az illata is megerősített, bár kicsit fanyarabb volt, mint lennie kellett volna, túl korán adták hozzá a piócavért… Az íze pedig semmi mással össze nem keverhető, még úgy sem, hogy valaki hibázott a főzet elkészítése közben.

- Azt akarod elhitetni velem, hogy tudtad, mi ez, mégis megittad?

- Pontosan. Vegyük úgy, hogy ez volt az én karácsonyi ajándékom neked.

Hallgattak. Lucius próbálta összeszedni a gondolatait, a fölényes helyzetbe került Perselus pedig önelégülten nézte a szőke küszködését. Végül türelmetlen sóhajjal törte meg a csendet.

- Mit akarsz játszani, Lucius? – kérdezte derűsen – a hangjában maró gúnnyal. – Megint kényeztesselek?

- Nincs szükségem rád! – csattant fel Malfoy.

- Hiszen az előbb te magad kérted, hogy simogassalak – sóhajtott Piton gyermeki naivan -, sőt: parancsoltad! Már nem akarod?

- Szánalmasnak neveztél! – sziszegte Lucius.

- Szánalmas voltál – közölte vele Perselus.

- Hallgass!

- Ugyan, Lucius… már bevettem az ellenszert. Nem parancsolhatsz nekem többé.

- Rád fogom a pálcámat.

- Nem félek tőled. – Piton felállt, és a mellkasára mutató varázspálcával mit sem törődve Luciushoz lépett. A föld felé tolta a jobbját, s egészen közel hajolt hozzá, az arcuk szinte összeért. – Nem hagytad, hogy befejezzem. Szánalmas volt, hogy az akaratom befolyásolásával akartál megdugni, mikor nagyon jól kell tudnod, hogy anélkül is könnyen menne.

- Mi a fenéről beszélsz, Piton? – nevetett fel Lucius kényszeredetten. – Bárkit megkaphatok, akit csak akarok! Miért pont te kellenél?

- Mert más vagyok. Avery, Flint, Mulciber, Zambini - de még Crak is – más, mint én. Velük nagyszerű mutatkozni, őket mindenki tiszteli – vagy legalábbis féli. Gazdagok, tehetségesek mindenben, amihez csak fognak, aranyvérűek. Én lennék a sötét folt a magánéletedben, és ez a gondolat mindennél jobban feltüzel téged… Gyerünk, Lucius, legalább magadnak valld be! Az én emlékeimet úgyis elveszed. Botorság lenne meghagynod őket. Bosszút állnék. Akkor is, ha pont úgy kívánlak, mint te engem… Gyerünk! Mondd ki!

Lucius vad, szenvedélyes csókot kezdeményezett, majd ellökte magától Perselust és felemelte a pálcáját.

- Kívánlak, Piton! Amióta elhagytam a Roxfortot, minden nap az eszembe jutsz, ezért hívtalak meg. Azért adtam neked az est elején a bájitalt, hogy az, hogy magamévá teszlek, csak a csúcspontja legyen az egész szórakozásomnak, s ne az egyetlen meghatározó tényezője. Kívánlak, Piton! Jobban, mint bárki mást kívántam az életben. Exmemoriam!

Perselus próbált félreugrani az átok elől, de nem járt sikerrel: az ágyon landolt, a fénysugár a hátába csapódott. Lucius az ajtóhoz osont - ő tartotta a legnevetségesebbnek, hogy a saját házában osonnia kell, de sejtelme sem volt, hogy mivel magyarázná Pitonnak, hogy talár nélkül tartózkodik az ő szobájában -, azonban nem sikerült távoznia, mert az ajtó nyikorgására Perselus felkapta a fejét.

- Lucius…? Maradj nyugodtan… Összeszedem magam. Azt hiszem… elaludtam. Mintha legalábbis altatót kevertél volna az első italomba… - Felült és elmosolyodott. – Nem mintha ezt feltételezném rólad. Minek köszönhetem, hogy benéztél?

- Kiütötted magad – mondta Lucius hűvösen. – Meg kellett néznem, hogy élsz-e még.

- Sajnálom – szabadkozott Piton még mindig kábán. – Nem így képzeltem az estét.

- Sejtettem – morogta Malfoy, majd fennhangon folytatta. – Jobb is, ha megyek. Amint látod – farmerjére és ingére mutatott -, már aludni készültem, mikor eszembe jutottál.

Maga is érezve a mondat kétértelműségét, cseppet sem méltóságteljesen próbált eliszkolni, Piton azonban nem engedte.

- Várj, Lucius! Tudom, hogy… talán próbára teszem a türelmedet azzal, ha most alkoholt kérek tőled, de… nem koccintunk egyet? Három órája karácsony van…

- Dobby… bort – motyogta Lucius alig hallhatóan, de a házimanó máris megjelent egy üveggel és néhány pohárral megrakott tálcával. Lucius levett róla kettőt, s bőségesen töltött beléjük a vörösborból, aztán intett Dobbynak, hogy távozhat.

- Arra, hogy karácsony van? – kérdezte átnyújtva Pitonnak az italát.

- Arra, hogy meghívtál, hogy töltsük együtt az ünnepeket…

- Piton, nehogy azt hidd, hogy ez megkülönböztetett figyelem irányodba, vagy hogy én…

- Hogy kedvelsz? Hogy szeretsz? Hogy kívánsz? Ne félj, Lucius, nem ringatom magam illúziókba! – nevetett sötéten Perselus.

- Remek. Akkor… jó éjszakát!

- És a koccintás? Ejnye, Lucius! Csak nem megijedtél? Nincs mit félned, igaz? Hisz bármit is tennék, könnyűszerrel visszautasíthatnál, legyőzhetnél… Vagy én tévedek? – Malfoy nem felelt, Piton folytatta. – Nem tudod, hol van a pálcám? – Malfoy érezte az elméje felé tapogatózó legilimencia-ujjakat, elfordult, egy pillanatra lehunyta a szemét, Piton gondolatmenetét azonban ezzel sem törhette meg. – Tudod, egy ilyen monológnál jól esne az ujjaim közt forgatni…

Perselus letette a poharát az éjjeli szekrényre.

- Nos? Nem is sejted, hol lehet?

- Itt van nálam – felelte Lucius kelletlenül, majd szembe fordult Pitonnal, s – markolatával a fekete hajú felé – átnyújtotta neki a pálcáját. Perselus azonban nem azt, hanem Malfoy csuklóját ragadta meg, s magához rántotta a meglepett szőkét.

- Nos, Lucius Malfoy? – súgta gúnyolódón. – Menj el, ha tudsz… ha akarsz…

- Állítsd le magad, Piton – motyogta Lucius idegesen, de nem lökte el a másikat.

- Állíts le te. Ha akarsz… - sóhajtotta Perselus.

- Akarlak! –sziszegte Malfoy, mire Piton még közelebb húzta magához, s lecsapott a szőke szájára. Az ágyra dőltek, így a Lucius által eddig egyenesen tartott pohár tartalma kiborult. A bor végigfolyt az ingen, a farmeren, az ágytakarón és csinos kis tócsába gyűlt a szőnyegen. Malfoy felhördült.

- A házimanók megoldják – dünnyögte Perselus és remegő kézzel kigombolta Lucius ingét. A szőke sokkal kevésbé volt türelmes nála: Piton talárja szinte kettészakadt, ahogy Malfoy levette róla, s aztán egyéb károkat is szenvedett, mert azonnal maguk alá gyűrték, és ott is maradt, míg fél órával később Perselus ki nem mászott az ágyból, ki nem rángatta Lucius alól, s a fény felé nem tartotta az elgyötört ruhadarabot.

- Sajnálom – intett neki Lucius, de önelégült mosolyát nem rejthette el. – Reggelre felküldetek neked egy új talárt.

- Ez a legkevesebb. Elvégre te tépted szét – felelte Perselus gunyorosan, és a sarokba dobta a fekete rongyot.

- Felküldök majd egy manót is takarítani. Most megyek…

- Miért maradtál? – kérdezte Piton, és visszaült az öltözködő Lucius mellé.

- Nem kell magyarázkodnom neked. Amúgy kibaszottul kívántalak…

- Komolyan mondod?

- Természetesen. – Lucius fintorgott: sosem szerette beismerni a gyengeségét. – Vegyük úgy, hogy ez volt az én karácsonyi ajándékom.

- Kösz, Lucius.

- Áh! – legyintett Malfoy. – Boldog karácsonyt! – Az ajtóhoz lépett…

…és hitetlenkedve felnevetett, mielőtt becsukta maga mögött.