Kinek készült az ajándék?: Tally

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: horror, durva helyzetek, hajmeresztő párosítások

Leírás: Nagyon rövid novella, amely nem összefüggő részekben, hanem kisebb-nagyobb jelenetekben mutatja be két férfi szó szerinti küzdelmét a szeretett nő kegyeiért. De mi történik, ha eközben a hölgyemény egy harmadik egyedhez pártol? Az alaphelyzet a Lovagregény című film utóhatása. Említés szintjén előforduló párosok: Hagrid/Madam Maxime, Flitwick/Madam Maxime, Firenze/Madam Maxime. Tragikomikus horror, melyben a horrort a párosítások, a komédiát a szereplők, a tragikumot pedig a szerző hanyatló fogalmazási készsége szolgáltatja. A történet egy fiktív időszakban játszódik a Roxfortban, itt Madam Maxime már tökéletesen beszél angolul.

Az ötlet, ami alapján dolgoztál: Madame Maxime és Flitwick között szerelem bimbózik.... de mit szól ehhez a nagyon féltékeny Hagrid? Próbáljon meg közbelépni, esetleg visszahódítani imádottját...

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Lovagregény

Lágy szellő lögybölt végig a Roxfort egykori kviddicspályáján. A nézők szemeibe aprócska könnycseppeket csippentett a miniatűr orkán, ám a diákság és a tanárok ügyet sem vetettek rá. Mindannyian néma csendben várakoztak.

Dumbledore fenséges díszítésű, egymás köldökéből citromport nyalogató tündérmanókat ábrázoló világoskék talárja tiszteletet parancsoló volt, pulpitusán ülve komoly arccal tekintett le az egybegyűltekre. Végül felállt, majd fennhangon így szólt:

– Eljött a perc! A kihívás megtörtént, és elfogadtatott! A küzdőfelek pár percen belül a harctérre lépnek. Ezúton kérek mindenkit, hogy a küzdelem alatt semmi esetre se hagyja el a helyét, mert balesetveszélyes. Mindenki készen áll?

Miután az egyöntetű „IGEN!” üvöltés elhalkult, az ősz igazgató folytatta:

– Ebben az esetben megkérném a kihívó felet, hogy fáradjon a pályára!

Rubeus Hagrid döngő léptekkel trappolt a harctérre, maga mögött rángatva rémültnek tűnő paripáját. A ló, melynek neve Csindér, bár tápanyagokban gazdag szurcsókokon nevelt példány volt, mégis őszintén megriadt attól a lehetőségtől, hogy ő vonszolja a hátán a vadőrt. Ezen félelmét nyerítéssekkel, felágaskodással, és heves fejrázással fejezte ki.

Ám nagyon úgy tűnt, hogy Hagrid nem törődik az állat ijedtségével, sőt, nagyjából azt sem tudta, hogy hol van, bár állapota nem annyira az eljövendő harc által kiváltott adrenalin-túltengésnek, sokkal inkább a nap folyamán elfogyasztott mézbor mennyiségének volt köszönhető. Sisakjának rostélyát fickósan felcsapta, tőgyeinél rittyentett egyet a páncélzaton, hogy férfiasabban nézzen ki, majd biccentett Dumbledore-nak, miszerint készen áll.

Az idős mágus halovány mosollyal az ajkai szegletében megrázta a fejét, majd a küzdőtérre szólította a kihívott felet.

Amikor Filius Flitwick megjelent, sokan nem bírták megállni, hogy hangosan fel ne röhögjenek. A bűbájtan bűbájos törpéje úgy nézett ki méretre szabott vértjében, mintha magára húzott volna egy ezüstszínű pelenkát. Ellenben az ő lova, Csikland, nem ellenkezett. A barna paripa büszkén lépdelt gazdája mögött, felszegett fejjel tekintett az egybegyűltekre, s mikor megpillantotta a tőle ötven méternyire rettegéstől tomboló Csindért, pökhendien horkantott egyet, majd egyik mellső lábát behajlítva tisztelgett Dumbledore felé.

Flitwick jókedvűen nézte lova bemutatóját, gonosz vigyort küldött Hagrid felé, aztán szétvetett lábakkal megállt, s bal kezének mutatóujját sokatmondóan elhúzta torka előtt.

Egyértelmű jel volt ez, Hagrid elméjének borfüggönyén keresztül is tisztán értette. Nyílt hadüzenet a harctéren – ez csak egyet jelenthet: utolsó vérig tartó küzdelmet.

Lovagregény

/Visszatekintés/

Rubeus Hagrid meglehetősen különös állapotban leledzett. Tulajdonképpen olyan volt, mint a megtestesült cefre: büdös, és rendkívül magas az alkoholtartalma. Ennek oka pedig nem lehetett más, mint a megcsalt és elhagyott szerelmesek elhíresült vigasztalódási módszere: vedelés vakulásig. Szó, ami szó, már sikerült is felvennie egy Uri Geller néven elhíresült mentalista update programjának első pontját: csak és kizárólag az akaratával látott. Erőlködés nélkül ugyanis minden előzményt mellőzve kezdtek összezáródni a szemhéjai. Halványan érzékelte, ahogyan Albus megveregeti a vállát, majd egy „Csacsi öreg medvém!”-et elmormolva kilép a kunyhóból.

Ez volt az a pillanat, amikor a vadőr lelkének mélyéből felszakadt az addig visszatartott zokogás.

Olympe elhagyta! Megcsalta a galád céda! A cemende! Pedig ő mennyi mindent megtett érte!

Fésülködött!

Ő!

Dumbledore-nak tett ígérete ellenére még a sárkányokat is megmutatta! S ez a hála!

Ám, ha ez nem volna elég, a félrelépés súlyosságát tovább növelte a bűnös perszóna azzal a ténnyel, hogy a kapcsolatukba belépő harmadik személy nem más volt, mint Flitwick.

Hát ezt érdemelte? Hogy elhagyják egy nyolcvan centis csúfságért? Hiszen mit nyújthat egy törpe az Ő Olympe-jának? Még ahhoz is létra kell annak a szerencsétlennek, hogy kezet csókoljon neki, s ha véletlenül huncutkodásra kerülne a sor, az a tökmag fel-alá rohangálhatna a hölgyemény felsőtestén, mert mindenütt jó, de legjobb amott!

Majd’ egy órányi keserves sírdogálás után Hagrid gyöngéden belefojtotta magát a kertben álldogáló dézsába, ingujjába törölte arcát, s úgy döntött, igazi férfi lesz. Ennek értelmében felkerekedett hát, s meg sem állt Flitwick lakosztályáig, ahol is megvetette lábait az ajtó előtt, és bekopogott azzal a szándékkal, hogy kihívja Olympe hüvelykmatyiját egy valós, vérre menő párbajra.

Lovagregény

Filius három méterrel a föld felett lebegett, ami az ő méreteit tekintve nem kis teljesítmény. Lelkében tollpihék kórusa zengedezte a Vingardium Leviosa című indulót, arcán levakarhatatlan vigyor trónolt, és mániájává vált, hogy a környezetében található, védtelen tárgyakat Madam Maxime – vagy, ahogy magában nevezte: MaMa – életnagyságú szobrává varázsolja.

Elmondhatatlan volt az öröme, hogy elnyerte szeretett hölgye kezét, s éppen ezért nem volt rest az órák közti szünetekben virágcsokrokkal megrohamozni az Imádottat.

Ám illendő bevallani, hogy mélységesen meglepte, mikor az az ostoba vadőr felkereste a lakosztályában, s kihívta egy nyílt párbajra. A tét egyértelmű volt: fogd a nőt, és huss. És pöcc.

Látta Hagridon, hogy kihívását mélységesen komolyan gondolja, s mert ő maga, bár kicsi, de öntudatos férfi volt, tisztában volt vele, hogy nem utasíthatja vissza, hiszen a becsülete függ tőle. Emellett persze arra is gondolt, hogy mennyire lenyűgözné Olympe-ot, ha nyílt párbajban küzdene meg szerelméért.

Amint hivatalos hangnemben megtárgyalták a küzdelem helyét és időpontját, kőkemény kézfogással vettek búcsút egymástól, s igaz, hogy Hagrid darabosra morzsolta az ujjait, Filius nem mutatott fájdalmat. Egy aprócska nyüszítés ugyan kicsúszott szorosan összezárt ajkai közül, ám igyekezett, hogy az ne fájdalmasnak, sokkal inkább dühösnek hangozzék.

Lovagregény

A Roxfort falai között futótűzként terjedt a hír a két oktató összecsapásáról. A tanárok és a szellemek elhűlten néztek szembe az eljövendő eseményekkel, ám a diákság részéről sokkal inkább az izgalom volt mérvadó. Igazi lovagi párbaj a kastély falai között!

McGalagony professzor kemény edzésprogramnak volt kitéve: napi szinten infarktusázott, mikor szem- és fültanúja volt, amint diákjai fogadásokat kötnek a viadal várható kimenetelére.

Dumbledore kérésére Madam Hooch, kiegészülve Pitonnal és Sinistra professzorral, nekilátott, hogy a kviddicspályát mihamarabb átalakítsa egy középkori lovagi torna küzdőterének tökéletes másává. Erre, mint kiderült, azért volt szükség, mert a két ellenfél a merlini korhoz hűen fog küzdeni, mivel Hagrid nem varázsolhat, s vele szemben volna tisztességtelen, ha Flitwick pálcát használhatna.

Eközben hőn szeretett vadőrünk egy reggel megállt a tükör előtt, s fáradt sóhajjal nézett végig magán.

Végül konstatálta, hogy petyhüdtek az izmok, nincs mese. Ideje trenálni!

Neki is látott hát a kivitelezésnek, naphosszat fát vágott, futott, felváltva emelgette fél kézzel a segítségére siető Harryt és Ront, majd, mikor elfáradt, felüdítette magát egy kupa borral. Bár Hermione igyekezett őt lebeszélni erről az esztelen barbárságról, de végül sikerült megértetnie a lánnyal, hogy vannak dolgok, amikért a férfiember haláláig hajlandó küzdeni. A bozontos, bár nem fogadta el ezt a magyarázatot, de két barátja szúrós pillantásának köszönhetően nem folytatta tovább érveinek felsorakoztatását.

Lovagregény

/Visszatekintés vége/

A Dumbledore és Firenze között helyet foglaló Madam Maxime könnyes szemmel nézte, ahogy a szívének oly’ kedves férfiak vérben forgó szemekkel tekintenek egymásra.

Albus felszólítására Flitwick, egyik hugrabugos diákja segítségével felmászott a nyeregbe, majd bal kezével keményen megmarkolta a kantárszárat. Hagrid trükkösebb volt, ő szó szerint a lábai közé csapta a lovat, és leguggolt rá. A második parancsra mindketten megkérték segédjeiket, hogy adják kezükbe a dárdákat.

A problémák nagyjából ekkor következtek be, tekintve, hogy amint a bűbájtan elkötelezett oktatója kezébe kapta a harci eszközt, abban a pillanatban kidőlt a nyeregből. Miután segédje nagy nehézségek árán visszatornázta, és végre megkezdődhetett volna a küzdelem, Hagrid táltosa döntött úgy, hogy (ál)jobblétre szenderül, nem bírván elviselni a hátára nehezedő súlyos testet.

A vadőr segédjeként tevékenykedő Potter-Weasley páros vért izzadva vonszolta le a holtnak rémlő patást a harctérről, majd nagyszabású barátjuk kérésére egy sokkalta nagyobb, masszívabb csődört hoztak be helyette.

A következő próbálkozásnál végre úgy tűnt, valóságosan is kezdetét veszi a küzdelem, ám még mielőtt a harcosok túlzottan megközelíthették volna egymást, a vágtázó Hagrid által keltett széllökések lesodorták Flitwicket a lováról.

A diákok legtöbbje ekkorra már kínjában törölgette könnyeit, Albus pedig, mert szolidáris egyéniség volt, diszkréten, okklumentálva röhögött.

A „harc” első másfél órája nagyjából azzal telt, hogy az ellenfelek megpróbálták dárdájukkal elérni egymást, miközben hol a bűbájtan pöttöm palkóját kellett visszalökdösni a lovára, hol a vadőr alatt kellett cserélni a patást.

– Ó, Merlin! – sóhajtozott az angol nyelvet tökéletesen kitanult Madam Maxime a lelátón. – Hát mit meg nem tesznek értem ezek a drága férfiak! Micsoda kitartás!

Firenze felhorkant.

– Ostoba játszadozás, amit művelnek – mondta a mellette ülő nőnek. – Érzelmeik csak annyira valódiak, mint a bolondok aranya: elvakítják az érzelmi süketeket, s tisztán látásra bírják a szellemi sántákat.

Olympe, mivel nem volt felkészülve az utolsó mondat elemzésére, inkább az első részletre koncentrált.

– Ön nem tenné meg ezt szíve hölgyéért? Nem küzdene érte, s mutatná ki lángoló szerelmét ilyféle módon?

– Nem – hangzott a válasz. – Mi, kentaurok csak egyféleképpen mutatjuk ki olthatatlan érzelmeink: lehozunk a hőn szeretettnek egy csillagot.

– Miféle csillagot?

– Egy olyat, mely a szerelmünket jelképezi. Persze, nem szó szerint értendő, hogy lehozzuk, sokkal inkább neki ígérjük, s megesküszünk, hogy amíg az a csillag ragyog, addig szerelmünk el nem múlik.

– Valóban? És ez a módszer működni szokott?

Firenze mosolyogva, csillogó szemekkel nézett Olympe-ra, majd közelebb hajolt hozzá, és szinte az arcába suttogta:

– Ha majd éjszaka lesz, tekintsen fel az égre. Látni fogja, mennyi kentaur szereti még mindig, rendületlenül a kedvesét.

A nő képtelen volt megállni, hogy hangosan nyeljen egyet. Milyen romantikus férfi! Milyféle megrendítően érzéki szavak!

– És… maga is ígért már oda egy csillagot?

– Nem, hölgyem – hajtott fejet a kentaur. – Az én csillagom még mindig gazdátlanul ragyog.

Olympe, szívében ezernyi pillangóval fordult vissza a küzdőtér felé.

Ott az események különös fordulatot vettek. Miután végre valahára sikerült a két férfinek egymásra rontania, Hagrid dárdája eltalálta Filiust, s a kis ember lerepülve a lováról, hangosan nyekkent a földön. Ez az esemény olyan nagy hatással volt a vadőrre, hogy rögvest leugrott vánszorgó táltosáról, és ellenfele segítségére sietett. Mire a Beauxbatons igazgatónője befejezte a Firenzébe való hirtelen beleszerelmesedést, a két ellen már olyannyira belefáradt az órák óta tartó nem-küzdelembe, hogy jobb híján egymás vállán zokogtak. A diákság lemondó sóhajjal szemlélte az eseményeket, tudomásul véve, hogy könnybe fulladt a várva várt viadal, amelyet Dumbledore pár perccel később döntetlenre való hivatkozással be is szüntetett.

A férfiak, miután álló helyzetbe tornázták magukat, leszegett fejjel járultak az őket lázban tartó nő elé. Madam Maxime hivatalosan biccentett nekik, ezzel fejezve ki, hogy elfogadja a döntetlen eredményt, s alkalomadtán ő maga lesz az, aki ítél balgaságuk fölött, majd Firenzéhez fordult, s halkan így szólt hozzá:

– Este, amikor fent ragyognak majd az égen a csillagok, szívesen megtekinteném a magáét. Meghallgatnám a történetét is, de csak akkor, ha megígéri, hogy szépet mesél.

Firenze bólintott egyet beleegyezésül, és ígéretet tett egy szép mesére.

Lovagregény

Az elkövetkezendő három hetet leginkább a „kaotikus” jelzővel lehetne kellően körülírni. Flitwick, mivel feltűnt számára Olympe hirtelen jött ridegsége, úgy vélte, csakis a férfias versengés döntetlen eredménye lehet a kiváltó ok, éppen ezért a következő összecsapást ő kezdeményezte. A teke, úgy tűnt, nem volt jó választás, mivel a legelső körben rögvest a csöppnyi ember akadt Hagrid kezébe a golyó helyett, aki nem volt rest elhajítani ellenfelét, ezzel beutalva őt a gyengélkedőre.

Az akadálypályán történő futás szintén tartogatott kellemetlenségeket: míg a vadőr egyszerűen átlépte a falakat, addig Filius már az első sárárokban eltűnt; s szintén a méretkülönbségekből kifolyólag, a Perselus Piton által kedvesen felajánlott pankráció sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Amíg azonban e két dalia hevesen küzdött a szeretett nő elismeréséért, addig Firenze, miként minden igazi férfi tenné, nem Madam Maxime szeméhez, hanem a szívéhez kereste a kulcsot. A tisztességes méretekkel megáldott nő, és a patás férfiú szinte minden este találkoztak a csillagokkal telehintett égbolt alatt, s eltársalogtak az élet értelméről, a vágyakról, és gyarlóságokról, mígnem egy este megtörtént a várt csoda: Olympe kapott ajándékba egy csillagot, mely, míg világ a világ, csak neki ragyog.

Azt, hogy mi lett a történet vége, örök homály fedi, bár apró ködpamacsok felsejlenek a végkifejlettel kapcsolatban. Hagrid, miután érzése szerint csúfos vereséget szenvedett önmagától, s az Élet is megajándékozta egy tisztességes sallerrel, visszatért régi, jól megszokott, bozontos önmagához, ezzel egy „Köszönjük, Merlin!” felkiáltásra ösztönözve a triót.

Filius, habár Madam Maxime elhagyta a kentaurért, nem őrült bele érzelmeinek gyászolásába, a „kis ember nagy bottal jár” híresztelésre alapozva élte tovább az életet, s hamarosan újabb hódítással lett gazdagabb.

A Firenze-Olympe páros igencsak rövid lábjegyzet lesz majd a történelemkönyvekben, mivel mindketten rájöttek, hogy a köztük lévő különbségek ellehetetlenítik a kapcsolatot. Minderre akkor derült fény, amikor a kentaur, megpróbálván megcsókolni kedvesét, felágaskodott, s szerencsétlen mozdulatának köszönhetően tisztességesen mellkason bikázta a nőt.

S hogy Madame Maxim elnyerte-e végül az igaz szerelmet? Erről a hazaútja során hátra hagyott törött szívek és szétpasszírozott lábak hosszasan mesélhetnének.

The End