Kinek készült az ajándék? minden merengő ajándéka
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: „Szeretném, ha Lucius nem igazán kedvelné Voldemortot és a nézeteit, így az apai parancsnak ellentmondva nem állna be a halálfalók közé. Tegyük fel, feleségül veszi Narcissát, a nászéjszaka végére azonban nemhogy a véres lepedő (amit a család egy része el is várna a hagyományok tisztelete miatt), de az ifjú pár sincsen sehol. Az alkotóra bíznám, hogy mit ír le: a szökésüket, az előkészületet - vagy esetleg egy évekkel később játszódó jelenetet a nagy akció után. Kövezzenek meg a rajongók, de itt az sem érdekel, hogy Draco megszületik-e egyáltalán, de miért ne. Annyit fűznék még hozzá, hogy Lucius Lucius maradjon, nem az apja ellen lázadó Dracót akarok látni Luciusnak elnevezve.”
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Minden merengő ajándéka
Lucius Malfoy kecses alakja a hideg ablaküveghez simult, hófehér kezét a párás lapra simította. Belefeledkezett a kinti tájba, a hervadó kertbe, a hulló falevelek táncába. Szemei szinte falták a látványt, ahogy a haldokló kert egy utolsó, pimasz lépéssel felelt a beköszöntő tél fagyos szeleinek. Szélesre tárt szirmokkal egy sápadt sárga rózsa lengedezett csupasz, száraz tövén.
- Lucius, remélem nem zavarlak – szólalt meg Abraxas Malfoy halk torokköszörülés után.
- Apám? – emelte fel fejét figyelmesen Lucius, és egy pillanatra teljesen megfeledkezett arról a pimasz nyakkendőről, mely nem akart úgy állni, ahogy ő szerette volna.
- Remélem, tudod, hogy miről kell beszélnünk.
- Sejtelmem sincs róla, sajnálom – felelt a fiú, de idegesen abba a zsebébe süllyesztette a kezét, amibe a Narcissának írt levelét gyűrte apja beléptekor.
- Kérlek, ha velem beszélsz, legalább annyira tisztelj meg, hogy nem zsebre dugott kézzel állsz meg velem szemben!
- Igenis apám – morogta a fiú, és kezét sebesen kihúzta az öltönynadrágból. Így felszabadult ujjaival megragadta pálcáját, majd egy apró pöccintéssel megszelídítette az elszabadult nyakkendőt.
- A Sötét Nagyúr kinyilvánította abbéli reményét, hogy a ceremónia után csatlakozol hozzá, és halálfalóihoz.
„Legyek egy a pribékjei közül? Milyen megtisztelő…”-gondolta Lucius, de márvány arcán egyetlen megrezzenő vonás sem árulta el. Faarccal figyelte apját. – Megtisztelő, hogy a Nagyúr gondol rám. Remélem, apám átadja legmélyebb tiszteletem, és biztosítja Őt, hogy esküvőm másnapján szívesen magamra veszem az Ő jegyét. – felelte simulékonyan, majd egy szalaggal lazán összefogta vállig érő, szőke haját.
- Ennek örülök – felelt Abraxas, majd hátat fordított fiának. Lucius minden idegszála megfeszült, és mereven kihúzta a hátát. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy apja mögött becsukódjon az ajtó. Amint meghallotta az ismerős kattanást, hangos sóhajjal rogyott bele egy székbe.
A násznép halk, de állandó zsizsegése bántotta a fülét. Aztán végre megszólalt a nászinduló, és apja karján bevonult a menyasszony. A leggyönyörűbb selymekbe és szaténokba bugyolálva egy törékeny alak haladt félénk, apró léptekkel az oltár felé, súlyos fátyla alól lopva kitekintve a pontra, ahol leendő férjét sejtette.
Lucius egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, ahogy szeme Narcissa Black félénk, finoman remegő tekintetével találkozott, de arca nem mutatott érzelmet. Magabiztos, fölényes mosolya egész estére garantáltan vasalva simult rá hegyes vonásaira.
Gépiesen válaszolgatott az esketéssel megbízott vénséges Arcturus Black remegő hangjára, gondolatai vadul cikáztak az előttük álló éjszaka körül… szinte alig hallotta Narcissa halkan elrebegett feleleteit, de felismerte bennük a nehezen leplezett félelmet.
A meghívottak végeláthatatlan sora vette körül az ifjú párt. Lucius újabb és újabb arcokkal nézett farkasszemet, újra és újra végighallgatta az idegesítő népség monoton jókívánságait. Épp egy testes varázslóval rázott kezet, mikor megpillantotta apját, amint büszkén mesél valamit az öreg Nottnak. Pillantása a másodperc töredéke alatt felhősödött el. Egy apró, izzadt tenyér csusszant a hatalmas, száraz kézbe. Lucius elfordította a fejét, és szembenézett újdonsült feleségével. „Milyen bátor… pedig ő is tudja, hogy mi vár ránk holnap” – futott át az agyán, és arcára egy apró, őszinte mosoly siklott. „Már ha hagyom, hogy megtörténjen.”
Narcissa meglepetten vette tudomásul, hogy tenyerében egy darab pergamen landolt, de egy szemvillanásnál többre nem méltatta a jelenséget; bájosan mosolyogva fordult a vénséges Violetta Bulstrode-hoz. Az éles szeméről híres – mára már teljesen vak – hölgy szoros ölelésébe vonta, majd két ragacsos csókot nyomott a fiatalasszony arcára. Narcissa mindezt jó kislány módjára mosolyogva állta, ám közben észrevétlenül ruhája ujjába csúsztatta az apró papirost. Miután Violetta továbbszökkent, hogy kezelésbe vegye Luciust is, Narcissa mély levegőt vett, és felkészült a hátramaradottak fogadására.
Narcissa Malfoy belépett a dolgozószobába. Halkan surrogó léptei könnyedek voltak és fenségesek – megszámlálhatatlan, kemény önfegyelmet igénylő és elfojtott könnyeket ismerő gyakorlással töltött óra eredményeképpen.
Finoman köhintve adta férje tudomására, hogy ott van. Lucius felemelte fejét, és feleségéhez fordult; arcán sóhajnyi mosoly játszadozott. Narcissa közelebb lépett, majd megállt egy lépésre férjétől. Túl közel, hogy távolságtartó legyen, de túl távol, hogy tolakodjon.
Lucius kedvtelve figyelte, ahogy a hideg úrinő és a szerelmes feleség viaskodik Narcissában.
- Nem kell idegeskedned, kincsem… - Narcissa alig hallotta meg, hogy Violetta nénikéje beszél hozzá. A fogadásnak vége volt, így a hölgyek visszavonultak, hogy a hagyományhoz illőn felcicomázzák az újdonsült menyasszonyt. Violetta volt a korelnök, így rá hárult a feladat, hogy szóval tartsa a fiatal lányt, míg a többiek előkészítették Narcissa ruháit a nászéjszakára. Csupa finom csipke, leheletvékony selyem állt szépen elrendezve, szoros rendben az öltözködő asztalon. – És drágaságom, ne feledd! Az, ami ma rád vár, lehet, hogy nem lesz kellemes, de ez házassági kötelességed, és asszonyi feladatod – folytatta az idős hölgy monoton csicsergő hangján, s míg ő azt ecsetelte, hogy egy úri hölgynek mennyire nem illendő élveznie férje közeledését, mégis milyen fontos, hogy leendő ura minden kívánságának eleget tegyen, Narcissa megkapta a hőn áhított időt, hogy gondolkozzon. Lucius levele meglepte, ugyanakkor el is bátortalanította…
Narcissa jólesőn bújt férje karjaiba. Élvezte a férfi ölelését, és mélyen magába szívta Lucius hűvös, tavaszi napokat idéző illatát, miközben fejét az izmos mellkasba fúrta.
- Na, hogy ment? – hallotta felülről Lucius kellemes hangját, amint lágyan belesuttogott a szőke hajzuhatagba.
- Siker – mosolyodott el halványan. – Bár Bogar bárd meséit kétszer olvastam végig neki – sóhajtott Narcissa – de végül is elaludt.
- Elaludt – ismételte meg Lucius halkan.
- Lucius? – fordította váratlanul férje felé a fejét Narcissa.
- Igen?
- Ugye nem bántad meg, amit tettél?
Narcissa, kezében egy összegyűrt, izzadt kis kezétől deformált pergamenszeletet szorongatva álldogált a hálószoba előtt, élete legfontosabb éjszakáját várva. Leheletvékony, habkönnyű, hófehér csipke fedte törékeny alakját. Körötte a násznép donnái figyelték őt árgus szemmel. Finoman megremegett tekintetük súlya alatt.
- Ideges a kicsike – hallotta egy idősebb nőrokon megjegyzését a tömegből. „Nem is sejti, hogy mennyire igaza van.” gondolta. „Csak épp az indokom más…”
Halk léptekkel tört át a tömegen a leendő anyós, a rettegett Mrs. Malfoy. Magasba tornyozott elegáns, ezüstszőke haj keretezte szigorú vonásait, magasan záródó, méregzöld talárt viselt, hosszú, pókszerű ujjai között szépen megmunkált kulcsot tartva. Súlyos szemhéjait félig leeresztve nézett a nála jó egy fejjel alacsonyabb Narcissára, ajkain egy kéjes, kegyetlen mosoly játszott.
- A fiam már vár téged, Narcissa – szólt porcelántisztaságú hangján, majd a zárba csúsztatta a kulcsot, és feltárta a gigantikus tölgyfaajtót. Narcissa remegő lábakkal lépte át a küszöböt, ami mögött szeme elé tárult Lucius hálószobája.
A grandiózus szoba égszínkék, aranyberakásos, fakazettás falai, magasba nyúló, boltíves mennyezete, impozáns, faragott bútorai közt egy pillanatra elveszettnek, aprónak és törékenynek érezte magát. Meztelen lábfeje alatt besüppedt a perzsaszőnyeg, hosszú, jeges ujjai a szoba közepén terpeszkedő ágy finom baldachinját súrolták, kislányos lelkesedéssel ragyogó szemei szinte falták a látványt.
- Narcissa! – hallotta a szoba legárnyékosabb zugából. Lucius magas, kecses alakja a hatalmas márvány kandalló mögül bukkant elő. Egy végtelennek tűnő másodpercig mindketten hallgattak; a szoba csendjét csupán a lágyan lobogó tűzben ropogó fahasábok hangja törte meg. Lucius nesztelen léptekkel közeledett fiatal feleségéhez a süppedős szőnyegen. Narcissa finoman megremegett.
- Lucius – szólalt meg remegő hangon, majd felemelte, és meglobogtatta a kezében tartott fecnit. Nyugalmat erőltetve magára beszélt tovább – Amit leírtál… komolyan gondoltad?
Félúton az ágy mellett álldogáló Narcissa és a kandalló között Lucius megtorpant. Gyönyörű, sápadt arca levetette maszkját; értetlenség, gyengédség és félelem cikázott át rajta gyors egymásutánban, hogy végül mindezt felváltsa a masszív rettegés.
Narcissa csak ekkor figyelt fel jobban újdonsült férje ruháira; Lucius nem a tőle elvárt bársony köntöst viselte, de nem is a menyegzőn viselt elegáns darabokat. Egyszerű, szürke ing volt rajta, és farmernadrág; tipikus mugli öltözék… - Lucius! – kiáltott megdöbbenve, majd gyorsan szája elé kapta kezét. Férje egyetlen lépéssel mellette termett.
- Nekem nagyon úgy tűnik… - felelt a férfi arcán ideges mosollyal, és mélyen búgó hangjának összes delejes felhangját bevetve pillantott le asszonyára. Narcissa szemében visszatükröződött a tűz imbolygó fénye, halvány ajkai megremegtek, állát felemelve nézett férjére. Keményen állta a férfi tiszta, vágytól ragyogó tekintetét, ahogy Lucius lassan, végtelen lassúsággal lejjebb hajtotta a fejét. Ajkai egyre közelebb és közelebb kerültek, míg orruk szinte súrolta egymást, de egyikük sem pislogott. Az akarat próbája volt ez, amit a két fiatal játszott, és amit Narcissa oly fenségesen bukott el; aprót sóhajtva, szemeit lehunyva tapasztotta ajkait Lucius résnyire nyitott szájára. Férje belemosolygott a suta csókba, mielőtt még birtokba vette felesége száját finoman ízlelgetve a sápadt, telt ajkakat.
Narcissa halkan szuszogva szakította el magát férjétől, remegő térdekkel, hevesen verdeső szívvel nézett fel a most forrón izzó szürke szempárba.
Lucius tökéletes, hegyes vonásai ellágyultak, ahogy arcán kisfiús mosoly terült szét. – Narcissa… - suttogott rekedten. Felesége itta minden szavát.
A hófehér csipkecsoda szégyenlős lassúsággal olvadt le Narcissa törékeny alakjáról a lány jeges ujjai nyomán. Lucius tenyerét kaparva, izgatottan, de végtelen türelemmel állt a selyem paraván túl felén, néha lopva Narcissa falra vetett árnyékára pillantva.
- Kész vagyok – hallotta a halkan remegő hangot. Kilépve a spanyolfal mögül, egyszerre érzett boldogságot és félelmet. Narcissa, mugli ruhákban, fejét királyian felvetve, félig kacagva, félig incselkedve nézett férjére. Gyermeki örömmel nyúlt ki az érzelmeivel viaskodó Lucius felé, majd vékony fehér karjait a férfi nyaka köré fonva, mosolyogva suttogott a szőke fürtök között megbúvó fülbe.
- Na, hogy tetszem, én nagy és erős uram? – nevetett fel boldogan, ártatlanul. Lucius egyre növekvő félelemmel nézte feleségét. „Hát ő nem érzi, hogy mindez mennyire veszélyes?”
- Narcissa – szólt, és lefejtette a lány karjait magáról. Aggódó arca hirtelen nagyon fiatalnak tűnt; épp annak a húszéves, ijedt fiúnak nézett ki, aki ténylegesen volt. Lehullt róla az utolsó cseppje is a Malfoyok gőgjének, és csupán a nemes vonású arc emlékeztetett arra a férfira, aki pár órája üdvözölte az esküvőjén megjelenő díszes vendégseregletet.
Narcissa azonnal érzékelte a férjéből áradó feszültséget, és ellépett mellőle. Komoly arccal nézett Lucius szemébe. – Tudom, hogy őrültségre készülünk – szólt porcelánhangon, majd pislogás nélkül, őszintén folytatta – és félek is. Rettegek, Lucius, hogy mi lesz, ha lebukunk… ha téged elkapnak.
Lucius összeszorult szívvel figyelte, amint az apró, törékeny Narcissa kihúzza magát, és nyíltan kimondja, amit érez. – Félek, hogy elveszítelek, holott csak most kaptalak meg igazán… félek, hogy mindez csak egy ábránd, ami könnyen rémálomba fordulhat. Rettegek attól, hogy esetleg elbukunk…
Narcissa hangja elhalt. Segélykérőn nézett fel Lucius hideg, szürke szemeibe. A lágyan lobogó tűz ijedt táncot járt a jeges tengerekben…
Narcissa fürkésző tekintettel nézett a fölé magasodó alakra. Lucius figyelme újra a kinti tájra siklott; feszült arca sápadt tükörképet vetett a hideg üvegen.
Lucius nagyot sóhajtott, ahogy kezét Narcissa hátára csúsztatta. – Ideje mennünk – mondta. Hangja kristálytisztán csengett a hálószobában. Narcissa egy leheletnyit megborzongott az érintésre, majd bátorítóan felnézett férjére. Lucius finoman a halkan ropogó tűz felé tolta feleségét. Ahogy a fehér márványhoz ért, megtorpant. A kandallópárkányról parányi ezüstszelencét emelt le, és óvatosan felnyitotta. A dobozkát Narcissának nyújtotta, aki Hopp port szórt a vidáman lobogó lángokba. A tűz egyszerre mély indigószínűvé vált, kicsapott, és lágyan nyaldosni kezdte a fiatal pár lábait.
Narcissa felszisszent, de a játékos lángnyelvek nem perzseltek. Lucius ekkor előhúzta pálcáját, és mély, motyogó hangon egy megidéző bűbájt mormolt. Két terebélyes utazóláda bukkant fel mellettük, miközben beléptek a különös színű tűzbe. Lucius előhúzott farmere farzsebéből egy kis fecnit, rajta egy régi ismerős szálkás, egyéni betűivel…
- Grimmauld tér 12! – olvasta fel, ami a lapon állt, majd hagyta, hogy a falatnyi pergamen az indigókék lángok martalékává váljon.
Narcissa remegő lábakkal lépett ki a kandallóból, ügyelve rá, nehogy összehamuzza a padlót. Az első, amit észrevett, valami csillogó volt… egy félhold alakú szemüveg.
- Üdvözöllek, Narcissa, lépj beljebb! – invitálta a fiatal nőt Dumbledore a fényűzéstől kissé távol álló kopottas konyhába. Sárgás és vöröses kövek alkották a padlót, kérges, megfeketedett fa a lambériát, a plafonról méretes, pókhálókkal átszőtt csillár lógott. Az egész helyiséget uralta a hosszú, fényes felületű, vaskos lábú tölgyfa asztal, amiről Narcissa azonnal felismerte a szobát, és azt is, hogy hova tartozik.
- Dumbledore professzor! – szólította meg az idős varázslót. – Meg tudná nekem mondani, miért vagyunk a nagynéném házában?
- Áh, kicsi Narcissa, természetesen – mosolygott az igazgató hellyel kínálva a fiatal boszorkányt. – Mint talán azt te is tudod, Walburga nagynénéd minden télre visszavonul dél-walesi birtokára, így ez a ház üresen áll az évnek ezen a részén. Sirius unokaöcséd pedig volt olyan kedves, és megmutatta nekem az idevezető utat… mindez persze csak figyelemelterelés; Lucius találta ki, hogy ne jöjjenek rá, hova tűntetek. De… azt hiszem, ő talán ezt jobban el tudja magyarázni, mint én – fejezte be az idős mágus. Narcissa csak ekkor figyelt fel rá, hogy férje is átlépte a kandallót.
- Mit kéne elmagyaráznom? – nézett ideges szemekkel az igazgatóra Lucius, majd fél karjával Narcissát védelmezőn átölelve megállt a varázsló előtt. Dumbledore nem felelt, hamiskás mosoly terült el arcán, majd egyet csettintve a semmiből elővarázsolt egy rozsdás fémdobozt.
- Zsupszkulcs. Itt az idő…
Egyszerre fogták meg az elhasznált fémdobozt; a somolygó igazgató, az értetlen Narcissa és a feszült Lucius.
Valami keményen értek földet. Narcissa riadtan kapta körbe a fejét. A félhomályból visszafogott eleganciával berendezett dolgozószoba képe tárult elé. Fényesre koptatott parketta, elegáns diófa íróasztal, magas, karcsú franciaablakok, és a mélyfekete éj nézett vele farkasszemet. Dumbledore megkopogtatta pálcájával az asztalt, mire mellette három finom intarziával díszített, karcsú szék jelent meg.
- Foglaljatok helyet. Lucius…
Az említett zord tekintettel meredt az igazgatóra, mielőtt belesüppedt a kényelmes karosszékbe, de szemét egy pillanatra sem vette le feleségéről.
- A mai éjszakát itt fogjátok tölteni – tájékoztatta az idős varázsló inkább Narcissát, mintsem Luciust. – És holnap reggel indultok tovább. Lucius már kiszemelt egy kisebb kúriát a számotokra.
Narcissa felhúzta egyik, finoman ívelt szemöldökét, és kérdőn tekintett a mellette ülő férfira. Lucius elnyomott leheletnyi sóhajt, mielőtt felelt volna a kimondatlan kérdésre. Alaposan megválogatta a szavait, de még így is időbe telt, hogy összeszedje a gondolatait.
- Mióta ismerlek, tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, hogy a sorsunk egybefonódik. Eleinte nem voltam odáig az ötletért… - mikor férje elakadt, Narcissa megeresztett egy bíztató mosolyt. Lucius nagy levegőt vett, és folytatta. – Nem tudom, mikor szerettem beléd. Egyik nap még nem volt ott, másnap viszont már csak rád tudtam gondolni… négyéves korod óta ismerlek, együtt nőttünk fel. Nem éreztem irántad többet barátságnál. És… váratlan volt. Villámcsapásként ért, mikor rájöttem, hogy szeretlek, Narcissa. Minden földi teremtménynél jobban, csak téged, örökre. Beleégetted magad a szívembe – nyelt egyet. – Különös, de amint az irántad való érzéseimben megbizonyosodtam, más szemmel tekintettem a Sötét Nagyúrra, és a halálfalókra. A lelkes buzgalom, hogy csatlakozzak hozzájuk, elmúlt. Viszolyogtam a gondolattól is, hogy egy félvér szörnyeteg világuralmi ábrándjait szolgáljam ki holmi hírnév és befolyás után futkosva…
Dumbledore szemében élénk fény csillant. Lopva Narcissára pillantott, aki kerek szemekkel, kitágult orrcimpákkal várta, hogy Lucius folytassa. Férje azonban, mint aki révületből ébred, rádöbbent az igazgató jelenlétére, így hidegvérét visszanyerve, tárgyilagos hangsúllyal szólalt meg.
- Mikor megtudtam, hogy a Nagyúr sorai közé fogad a ceremónia után, azonnal cselekedtem. Tudtam, hogy te, Narcissa soha nem tudnál beletörődni abba, hogy egy alantasabb lényt szolgálj…
Dumbledore halk kuncogása törte meg Lucius szavait. Narcissa egy ragadozó tekintetével pillantott az öreg mágusra. – Sajnálom, Narcissa – szabadkozott az igazgató –, de Mr. Malfoy annyira… meggyőző tud lenni. Egy pillanatra én is hittem, hogy komolyan gondolja őket…
- Na de Dumbledore…! – kelt ki magából a fiatalasszony.
- Bocsáss meg, Narcissa – mosolygott ravaszkásan az öreg. – Meggyőződésem, hogy a férjed hazudik.
- Hogy én, Dumbledore? Ugyan miben? – Lucius arcáról csak úgy sugárzott az értetlenség.
- Nem vagyok benne biztos, hogy csak így, ilyen könnyedén feladod a hírnévről és befolyásról alkotott álmod, Lucius.
- Ebben az esetben, igazgató úr, félek, Ön nem tudja, milyen szélsőségekbe képes a szerelem taszítani egy embert. – A fiatal férfi hangja hidegen csengett a szobában.
- Lehet, hogy igazad van, Lucius… mégis, mondd, miért választottál épp engem és a Rendet, ha szolgálhatnál nálunk nagyobb urat is… vagy épp a szabadságot, a kötetlenséget… bárhova vihetted volna szép, fiatal feleséged, és te hozzám fordultál. Miért?
- Végül is, egy félvér, aki tiszteli az aranyvért, mégiscsak jobb, mint egy félvér, aki mindenkit befogad… - szólt Lucius, fagyos hangja alig volt több suttogásnál. - De mégis mennyivel, ha egyszer saját fajtáját pusztítja? A Sötét Nagyúr szórakozásból öl, és nem csak muglikat, vagy sárvérűeket… Saját embereit is kedvére tizedeli.
- Tehát ezért te inkább azt választottad, aki mindenkit befogad? – nézett a feldúlt fiúra az öreg mágus.
- Igen – felelt Lucius színtelen hangon.
- Citromport? – váltott hirtelen Dumbledore egy apró zacskót előhúzva a zsebéből. Narcissa döbbent tekintettel meredt az öreg varázslóra, aki békésen lobogtatta az édességes tasakot, és hozzá halkan dudorászott. „Hibbant” – futott át az agyán.
Lucius mindeközben szertartásosan és hidegen elutasította az ajánlatot. – Ebben az esetben…- mormogott magában az öreg, - biztos elfáradtatok, kimerítő nap áll mögöttetek - mondta, és szemében valami különös fény csillant. - Kingsley majd megmutatja a szobátokat - mosolygott, és a szoba túlsó felén árnyékba húzódó, elmélyülten körmölő alak felé intett.
Kingsley Shacklebolt hihetetlenül fiatal arca felemelkedett a pergamenek közül, és kíváncsian tekintett a két újonnan érkezettre.
- Észre se vettem, hogy itt van – suttogta Narcissa alig hallhatóan. Lucius bíztatóan megszorította a kezét, és egy tapodtat se mozdult mellőle.
A magas, sötétbőrű férfi felállt, és papírhalmát hátrahagyva, kedvesen mosolyogva kinyitotta az ajtót. - Erre, Lucius. – szólt, és kilépett a szobából egy fényárban úszó folyosóra.
A férfi Narcissa kezét egy pillanatra sem engedte el. Együtt siettek fel az emeletre Kingsleyt követve. Faburkolatú falak vették őket körbe, játékosan fel-fellobbanó fáklyák kísérték nyomukat a széles, barátságos folyosón. Egy-egy portré rácsodálkozott jelenlétükre, mások nyugalomért könyörögtek így éjnek évadán; Kingsley mélyen zengő basszusa vidám felhanggal adta tudtukra, hogy mi a véleménye róluk.
- Kingsley – szólította meg egykori iskolatársát Lucius, amint egy kanyarban lelassultak a csokoládébarna férfi léptei –, rólad sose gondoltam volna, hogy a Főnix Rendjének tagja vagy…
Shacklebolt megeresztett egy apró mosolyt, majd nyugodt, kellemes hangon felelt. - Vannak dolgok, Lucius, amit az ember csak sokadik látásra vesz észre.
A fiatal férfi egy futó pillantást vetett feleségére, akinek kipirult az arca az izgalomtól, és kerek szemeire a fáradtságtól rá- ráhullt sűrű szempillájú szemhéja. Lucius elfojtott magában egy feltörő sóhajt. „Még sose láttam ilyen szépnek” – gondolta.
Kingsley lehajolt, hogy átférjen egy alacsony gerenda alatt, majd félreállt, felfedve egy egyszerű, fényesre lakkozott bükkfa ajtót, majd szertartásosan betessékelte az ifjú párt ideiglenes hálószobájukba.
Lucius tekintete visszatért Narcissához; halvány mosollyal az ajkán figyelte a nő félénken remegő kék szemét. A sápadt decemberi napfény esetlenül csillogott vissza benne. Narcissa válaszra várva emelte pillantását férjére, majd arcát finoman az övéhez simította.
- Nem bántam meg, egyetlen futó percig sem – suttogta Lucius, és apró csókot lehelt felesége homlokára.
--VÉGE--
Utolsó kommentek