Készült: Jenny
Korhatár: 12
Jellemzők: Romantikus, néhol kicsit fluffos, és Lucius egyszer-kétszer OOC
Leírás: Mi és hogyan történt a Malfoy-családdal a csata után. Kerüljék el az Azkabant, viszont kapjanak egy állandó őrt maguk mellé, aki minden lépésüket figyelemmel kíséri és ők ezt az őrt valamiért nagyon utálják. Az őr lehet saját szereplő is, de könyvbéli is, nem muszáj neki karakterhűnek lennie, a lényeg, hogy valamiért idegesítő legyen. A többit az alkotóra bízom, viszont szeretném ha boldog vége lenne a történetnek!

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com

Jelszó: 09ust

Jó olvasást! 

Ha egy hercegnőt felébresztenek

Narcissa Black az ágyán feküdt és egy kis ezüst noteszbe körmölt valamit. Hosszú szőke haja a szemébe hullott, egy ügyetlen mozdulattal kiseperte, majd folytatta az írást.

„El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig Luciusszal. Ma randevúzni hívott Madam Puddifoot kávézójába. Tudom, hogy gyűlöli a helyet, de ekkora áldozatot hozott értem, hát nem aranyos?! El sem hiszem.”

Visszaolvasta a sorokat, melyek láttán szélesen elmosolyodott. Becsukta a naplót, egy pillanatig még nézegette, aztán felpattant az ágyról, és gondosan elrejtette egy kiálló padlódeszka alá.

Lassan három órája készülődött. Fel-alá rohangált apró hálószobájában, amelyben most egyedül tartózkodott. Éppen retiküljét kereste, kezdett egyre idegesebbé válni, ugyanis teljes meggyőződése volt: két perccel ezelőtt még látta az ágyon. Egy pillanatra elmerült gondolatai között, ahonnan az ajtó kicsapódása rántotta ki.

- Hát veled meg mi történt? – kérdezte Bellatrix teljes harci díszben álló húgától.

- Luciusszal lesz randim! – felelte a lány izgatottan. – Viszont sehol sem találom a retikülöm, kérlek, segíts!

- Édes Merlinem, Cissa, mondd mikor adod már fel? Lucius soha nem lesz a tiéd! – Egy pillanatra ágya felé fordult, felkapott róla valamit és a húga kezébe nyomta. – Csak nem ezt keresed?
Narcissa hálás pillantással megszorította apró táskáját.

- Ne légy ilyen negatív, Trixi! Lehet, hogy neked nem sikerült megszerezni, de amint látod, nekem egészen jól megy – a lány tüntetően keresztbe fonta karjait, ártatlanul nővérére nézett, mire abból hangos kacagás tört elő.

- Igen – Bella alig tudott valamit is kinyögni a nevetéstől. – Ezért van az, hogy Lucius csak és kizárólag akkor hajlandó veled randevúzni, amikor én ugyanezt teszem Roddal. Kitalálod, hol leszünk Narcissa?

A szőke hajú lány tágra nyílt szemekkel figyelte a másikat. Bellatrix hátulról átkarolta húgát, elképesztően jól érezte magát.

- Ne... ne mondd... ezt! – hüppögte már a sírás szélén állva Narcissa.

- Vigyázz, elmosódik a sminked!

Bellatrix kilépett az ajtón meg sem hallva a választ.

A fiatalabbik Black-lány nem tudott szabadulni a fejében motoszkáló gondolattól, vajon tényleg csak Bella miatt mennek a kávézóba?

A találkozót hat órára beszélték meg, ám a fűzfa előtt senkit nem látott. Narcissa furcsállta, hogy pont Lucius Malfoy késik, mégsem tudott rá megharagudni egy ilyen apróság miatt.
Már egy éve együtt vagyunk – gondolta -, ennyi már megengedett neki. Nem is értem Bellát, hisz Lucius szeret engem.

Szeret engem. Szeret engem – ismételgette. – Mintha ezzel bárkit is meggyőznék, nevetséges. Különben is, én ellenben Bellatrixszel épeszű vagyok, nem egy eszelős barom.

A fa tövébe kuporodott, karjával átkarolta egyik térdét, tekintetével a lemenő napot figyelte. Néhány sárga levél mellé hullott a fáról, ám ő nem törődött velük. A kastély ódon kapuja felé nézett, remélve, hogy kedvese felbukkan, de nem történt semmi.

Talán Bellával van, talán nem is randevúzni akar velem, hanem szakítani. Vagy lehet, hogy elfelejtette, hogy nem szeret, és inkább így hagy faképnél, minthogy megalázzon mindenki előtt. Milyen figyelmes... - gúnyosan elhúzta a száját. – Nos Narcissa, ez a gondolat egészen szánalmasra sikerült, a szakítás nem figyelmesség, térj már észhez, és lépj ki a rózsaszín ködből!

Saját lelkiismeretével vitatkozva kémlelte a távolt.

Ideje lenne mennem, úgy látszik, Lucius teljesen elfeledkezett rólam.
Szomorúan lehorgasztotta a fejét, ám még mielőtt felállhatott volna, egy magas alak termett előtte, csókot lehet a lány szőke fürjei közzé, mire az hálásan elmosolyodott.

- Narcissa, elnézésedet kérem, hogy elkéstem, feltartottak.

- Kik? – kérdezte undokan. Egyenesen rettegett a választól.

- Prefektusgyűlésem volt, tegnap említettem is! – átkarolta a lányt, és a birtok vége felé indultak. Látva bánatos arcát szembe fordult vele, ujját az álla alá tette, kényszerítve, hogy nézzen a szürke szemekbe.

- Mi történt? – búgta a lány fülébe.

- Ott lesz Bella és Rod is, én csak, csak azt hittem ketten leszünk.

- Hidd el, így sokkal jobb lesz – Lucius egy kaján vigyorral az arcán sétált a kovácsoltvas kapu felé.

Roxmorts utcáin alig lehetett mozdulni. Senki nem tudta, kinek, és mi dolga akadt, mégis a legtöbb lakó, néhány diák, vagy az éppen erre járó mágusok mind egyszerre rótták a keskeny, macskaköves utakat. Narcissa már mosolyogva lépkedett Lucius mellett, teljesen megfeledkezve a fülébe ültetett aprócska bogárról.

Madam Puddifoot kávézója soha nem tapasztalt forgalmat bonyolított aznap. A mindig rózsaszín felhőbe burkolózott helyiségben az összes asztalnál szerelmes párok, vagy néhány magányos lány  üldögélt. A Malfoy-Black páros ahhoz az asztalhoz sétált, ahol Rodolphus és Bellatrix beszélgetett, ebben a pillanatban a muglik feleslegességéről. Lucius már meg sem lepődött az indulatosan gesztikuláló Bellán és a szerelmesen bólogató Rodon. A szokványos képet csak egy valami csúfította, Narcissa cseppet sem megszokott, keserű arca.

- Mi a baj kedvesem? – Lucius feltett szándéka volt azon a délutánon, hogy az ifjabb Black-lány kellemesen érezze magát, ám a fiú terve kezdett zátonyra futni, egy külső szemlélő számára legalábbis.

- Semmi, egy csöppet fáradt vagyok – egy erőltetett mosoly kíséretében helyet foglalt párja mellett.

- Hogyhogy ennyit késtetek, Lucius? Tudtommal egy arisztokrata nem engedheti meg magának a pontatlanságot! – Bellatrix, mint minden egyes alkalommal, most is szúrós megjegyzésekkel bombázta a szőkeséget, aki nyugodt hangon válaszolt a gúnyos szavakra.

- Oh, drága Bellus, látszik, te, ellenben gyönyörű húgoddal, cseppet sem vagy jól nevelt. Egy ilyen nemes család egyetlen sarja megengedheti magának az illedelmes kését, tudod, a Malfoyok azok az emberek, akikre várni szoktak, nem azok, akik várnak.

Narcissa enyhén belepirult a bókba, melyet nővére természetesen nem hagyott kommentár nélkül.

- Látod, látod, Lucius, olyan ritkán dicséred egyetlen húgom, hogy szegény ilyen apróságokba is belepirul. – Narcissa hófehér arca most már pipacspirosan izzott. Lucius az asztal alatt megfogta a lány kezét, biztatóan megszorította, majd továbbra is nyugodt arccal reagált.

- Tudom, hogy féltékeny vagy, Bellatrix, hiszen látszik minden egyes pillantásodon, tudom, hogy legszívesebben most azonnal letepernél, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy csak azért akarsz bántani, mert megőrülsz értem – hallotta Bella a feleletet, igaz, ennek semmi köze nem volt a valósághoz.

- Kérem – intett egy pincérnőnek Lucius -, rendelnénk. Kedvesem mit kérsz?

- Nem is tudom... legyen egy vajsör.

- Rendben, akkor két vajsör lesz, Rod, ti mit kértek? – a fiú direkt kerülte Bellatrix
tekintetét.

- Egy szerelemkoktélt, jó sok szerelemmel – mondta negédesen Bella közelebb bújva Rodolphushoz.

Lucius összehúzta szemeit, csupán egy pillanatra, csak annyira, hogy senki más ne láthassa. Narcissa felé fordult. A lány unott arcát látva két tenyere közzé fogta a másik fejét.

- Kedvesem, mi a baj? – suttogta a szőke fiú úgy, hogy rajtuk kívül senki ne hallhassa. Bellatrix azonban mégis felkapta a fejét.

- Szegény húgocskám most nagyon féltékeny, úgy gondolja, hogy a szőke hercege megcsalja – hangsúlya olyan volt, mint a tanulságos mesék végén szokott lenni. Lucius azonban figyelmen kívül hagyta a lány szavait. Lassan közelebb hajolt Narcissához, és gyengéden megcsókolta. A lány egy pillanatra belemosolygott a csókba, karjaival átölelte Luciust és mit sem törődve a többiekkel fejét a másik vállára hajtotta.


Narcissa kilépett a merengőből, megcsóválta fejét, majd az ajtóhoz sétált. Az emlékektől könnyes szemmel nyitott ajtót a jól ismert, mégsem szívesen látott vendégnek.

A nő szívesen töltötte üres hétköznapjait az emlékei nézegetésével, imádott visszapottyanni tündérmeseszerű életébe, ahol minden következmény nélkül kezelhetett le bárkit, megvetően nézhetett azokra, akiknek nem tiszta a vérük, ám mostanra a helyzet rengeteget változott.

A zömök, tagbaszakadt, mégis elegánsan felöltözött férfi széles mosollyal az arcán lépett a hatalmas kúriába.

- Á, Mr Flecther, régen láttam – köszönt kesernyésen Narcissa.

- Mr Malfoyjal szeretnék beszélni a tárgyalást illetően – táskás szemeivel a falakat pásztázta.

Mundungus Fletchert, a Főnix Rendjének egyik tagját rendelték ki a Malfoy család huszonnégy órás őrzésére, ami a férfi számára tökéletes munkának bizonyult. Élvezettel töltötte el a család minden tagjának bosszantása, megszégyenítése. Minden ismerősével tudatta, legyen az tehetős, avagy koldus, hogy a nagy múltú, évszázados nemesi vérű Malfoyokat őrzi, minden nap minden pillanatában szabad bejárása van a díszes kúriába, ezen felül, a család minden tagja köteles vele tiszteletteljesen viselkedni, cserébe az őr tökéletes magaviseletről ad tanúbizonyságot. Az egyik hétvégén a Szombati Boszorkány közölte Mr Fletcher az államnak varázstársadalomnak tett hatalmas szívességét, így, ha létezett is olyan ember, aki nem ismerte személyesen Mundungust most biztos megtudta, ki ő.

A Malfoyok egy idő után nem kívánatos személyekké váltak nemesi családoknál, ünnepi összejöveteleken, talán még a családi partikon is.

- Mr Malfoy most nagyon elfoglalt, megparancsolta, hogy senki ne merje zavarni őt a délelőtt folyamán! - felelte Narcissa felszegett állal.

- Ez igen sajnálatos hölgyem, de nekem fontos megbeszélni valóm van az úrral, úgyhogy kérem, vezessen hozzá! – Mundungus levetett kabátját a megilletődött nő kezébe adta, mint egy szolgálónak.

- Az emeleti dolgozószobában van, amennyiszer szíveskedik ellátogatni hozzánk, gondolom, tudja, hol van – Narcissa fanyarul akasztotta a férfi kabátját a fogasra. Végigmérte a férfit, látva a sáros cipőt, amellyel a kúria hófehér márványpadlójára lépett menten rosszul lett. Miután látta a lépcsőn egyre távolodó alakot a konyhába sietett.
Elővett két poharat, mindkettőbe bort öntött, a tálcával a kezében pedig lassan egyensúlyozott egyenesen a szóban forgó szobáig. Mindenképpen hallani szerette volna, miről beszél a két férfi.
Óvatosan bekopogott az ajtón

- Tessék! – hallotta a falak mögül. Benyitott, kedélyesen mosolyogva, ám szemében  a felsőbbrendűség tükröződött.

- Narcissa kedvesem, el kell mennem Mr Fletcherrel a Minisztériumba egy tárgyalásra – a férfi közelebb lépett nejéhez, megcsókolta a kezét, majd dehoppanált.

Ismét egyedül maradt, egyedül a gondjaival, gondolataival, az emlékekkel, az álmokkal. Ismét a merengőhöz sétált, és elmerült a csillámcukros habok között.

A randevú végére Narcissa rossz kedve elpárolgott, kellemesen érezte magát. Már egy kis erdei tisztáson ültek, figyelve a naplementét. Csak ketten voltak, talán ez is közrejátszott abban, hogy ismét kellemesen érzete magát. Mégis ott motoszkált valami, ami zavarta. Lucius Malfoy, bár jól nevelt fiú volt, soha nem viselkedett így vele. Nem tartozott szokásai közzé egy lányt habos-babos randevúra hívni, vagy romantikus naplementét figyelni vele. Ez már túlzottan szépnek tűnt, nem különlegesnek, inkább szokatlannak, furcsának. Mielőtt azonban mindezt szóvá tehette volna, a fiú megszólalt.

- Tudod, rengeteget jelentesz nekem, kedvesem.
Ismét egy olyan mondat, amelyet még soha nem hallottam tőle. Ebből baj lesz.

- Kérlek, Lucius, térj a lényegre, ez a nap, túl szép ahhoz, hogy ne legyen valamilyen hátsó szándékod!

A fiú nem válaszolt, csak hosszan megcsókolta gyanakvó kedvesét.

- Valóban, szeretnék tőled kérdezni valamit.

Narcissa kíváncsian figyelte a másikat. Az féltérdre ereszkedett előtte, és egy vörös bársonyba csomagolt dobozkát vett elő. A lány ekkor megijedt, tudta, mi következik, ám a választ...

- Narcissa Black, megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – Lucius legcsillogóbb mosolyával arcán nyitotta fel az aprócska dobozt. Látva a másik rémült arcát azonban arcára fagyott a mosoly.
- Lucius, tudod, hogy nagyon szeretlek. De még csak hatodéves vagyok, nem hiszem, hogy érdemes lenne... mármint, annyi minden változhat addig. Én félek, attól tartok, egy ilyen életre szóló döntéshez még nem vagyok elég érett, nem hiszem, hogy ennek most lenne itt az ideje. Egy év múlva, talán, ha még velem leszel! – Narcissa szemei könnyektől csillogtak.

Lucius lezárta a dobozt, zsebe mélyére süllyesztette, majd nem is foglalkozva a lány könnyeivel kezdett beszélni jövő évi terveiről. Szerepelt köztük, hogy a Sötét Nagyúr utasítására elhagyja az országot, az is, hogy lehetséges, Bellatrixszel teszi mindezt. Csak olyan dolgokat említett, amely a lány szívét először egy tőrrel szúrta át, később minden egyes mondattal fordított egyet vérző szívében.


Narcissa kilépett a merengőből, egy csésze teát emelt szájához, s lassan kortyolni kezdte a még gőzölgő italt. A porcelán, amit kezei között tartott Bellatrix és Rodolphus nászajándéka volt.

A nő gondolataiba mélyedve vizsgálta a falakon lógó festményeket. Elmerengett azon, hogyan jutott idáig, hogyan lett élete egyenlő a káosszal.

Számára nehéz volt beismerni azt, hogy élete egészen a Nagyúr bukásáig mesebeli volt. Amolyan tündérmese, ahol a hercegnő legnagyobb problémája, hogy milyen színű legyen a tapéta a lakosztályában. Narcissa Black egész eddigi élete erről szólt. Soha nem kellett fontos döntéseket hoznia, soha nem nyomta a vállát túl nagy teher. Mindig mindent elért egy kedves mosollyal, no meg persze aranyszínűen csillogó galleonokkal. A mesének  azonban vége szakadt, amikor Voldemort Nagyúr vesztesként került ki egy csatából. Vesztesen, és holtan. Ez akkor mindenki számára megkönnyebbülést, örömet jelentett, hiszen egy zsarnok bukott el, aki annyi varázsló és mugli életét keserítette meg. Az az ember, aki nem kérdezett csak cselekedett, soha nem a jó javára. Meghalt. Abban a pillanatban mindenki csupán a dolgok szép és jó oldalát vette észre, senki nem gondolt bele a következményekbe. Merthogy, következmények mindig vannak.

A minisztérium nem a halott Voldemorton torolta meg sérelmeit. Azokon az embereken, akik, meggyőződése szerint, Voldemort halálfalói közé tartoztak, akikről jól tudták, hogy a világban a rossz oldalon álltak. Ennek a csoportnak oszlopos tagját alkotta a Malfoy család. Az első tárgyaláson még úgy tűnt, minden menthető, ám az emberek bizalmatlanná váltak a családdal szemben.

Ekkor Narcissa Black életében talán örökre bezárult a tündérmesével teleírt könyv, ekkor kénytelen volt kilépni a valóságos, igazi, kegyetlen, igazságtalan életbe. Akarva-akaratlanul.

A gyökeres változásban nem csak a hírüket, de a hitüket is maguk mögött kellett hagyniuk. Hisz hogyan hihetnének egy bukott vezérben.

A Malfoyokat hozzájuk méltatlan módon meghurcolták, megalázták.

Egy olyan embert ültettek házuk elé, aki a társadalmi ranglétra legalján tapos, aki illemtelen, faragatlan, barbár családból származik, most mégis ő lehetett a fölényes, nagyképű, az az ember, aki irányít, akinek szavától sorsok függenek. A Black-család legifjabb lányának alázatot kellett tanulnia, ha meg akarta tartani rommá zúzott élete utolsó szilánkjait.


Azóta a nap óta két hosszú év telt el. Ezekben az időkben a Malfoyok szerencsecsillaga végleg letűnni látszott a sötét égboltról. Hosszú idő után azonban újra felragyogott, a keserves múltat túlragyogva tűnt fel.
Karácsony estéjén Lucius, Narcissa, Draco és Astoria Malfoy állták körbe a hatalmas, fényűző karácsonyfát. Draco kezében tartva pár hónapos gyermekét figyelte édesapját.

- Draco, Astoria, köszönöm, hogy eljöttetek. A mai nappal hivatalosan is vége a Malfoy-pernek. A bíróság kimondta, hogy minden vád alól felmentenek, kipárnázott székkel várnak vissza! Sok év után kiléptünk a hatalmas gödörből, mostantól pedig azon fogok igyekezni, hogy a nevünkön esett csorbát kiegyenesítsem, és mire az unokám odáig jut, a Malfoy név újra a tökéletességet tükrözze.

- Gratulálok, apám! Mindig is tudtam, hogy egy Malfoy csak győztesként kerülhet ki a csatákból! – Draco megemelte pezsgős poharát, majd mindenkivel koccintott.

Narcissa Black kezei közzé emelte Scorpiust. A kisfiú átható tekintettel figyelte nagyanyját. Elmosolyodott a baba láttán, tudta, hogy az a könyv, amely annak idején bezárult, most újra kinyílt, és ő, a bűbájos Narcissa Black újra visszaléphet a csillogó habok közzé, elmerülhet egy olyan tündérmesében, ahonnan soha többé nem kell visszalépnie a valóság zord földjére.

Vége