2. fejezet
Óvatosan somfordáltam be reggelinél a nagyterembe, de azért igyekeztem természetesnek mutatkozni, nehogy furcsa legyek az izgatottságtól, vagy ilyesmi. Áldozatomat kiszemelve felöltöttem magamra egy jóságos mosolyt.
Az volt az igazság, hogy mindent megtettem az ügy érdekében, végül a föld alól csak sikerült előkerítenem egy hangtölcsért. Természetesen megcsinálhattam volna azt is, hogy mágikusan erősítem fel a hangom, de hát mugli dolgokkal sokkal látványosabb egy csíny, nem igaz? Az se telt kevesebb időbe, mire észrevétlenül kitettem egy plakátot a faliújságra és szétszórtam kétszáz darab lapot – de hát így jár az, aki alaptalan vádakkal kelti fel Sirius Blacket reggel hat órakor.
– Black, te mi az ördögöt művelsz? – kérdezte tőlem Lily, amikor odaértem mellé. – Mi az a kezedben?
– Egy hangtölcsér – jelentettem be nemes egyszerűséggel. – Éppen most készülök bejelenteni az év legújabb szenzációját! Figyelj és tanulj, bébi! – Lily már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem tudott, mert a számhoz tartottam a tölcsért és elkezdtem kiabálni. – Figyelem, roxfortosok! Mindenki figyeljen! Látjátok itt ezt a vörös hajú lányt? A neve LILY EVANS! Jól jegyezze meg mindenki, LILY EVANS, hatodéves griffendéles! De hát biztos ismeritek, hiszen őt mindenki ismeri.
Evans arca kezdett átváltani pipacsszínűvé, de én a hangulatot fokozva felálltam az asztal közepére, és ott folytattam szónoklatomat.
– Lily egy nagyon okos, jószívű, kedves, aranyos lány, aki igazán szívén viseli társai sorsát. Éppen ezért rám hagyta azt a megtisztelő feladatot, hogy bejelentsem: mostantól mindenkit szívesen korrepetál bármilyen tantárgyból, bármikor, hiszen ideje, mint a tenger!
– Black, azonnal szállj le onnan – kiabált fel nekem a lány. – Egy szavát se higgyétek el!
– A faliújságra kiakasztottam egy lapot, oda írhatjátok fel a neveteket – folytattam. – Bízzátok csak a tudásotokat Lilyre! – Azzal kacsintottam egyet és leszálltam az asztalról.
A nagyteremben halálos csend támadt, majd a diákok egy emberként pattantak fel és rohantak ki az előcsarnokba. Én kárörvendően kacagtam Lily Evans arcába, és közben arra gondoltam, hogy fú, de király vagyok, ezt tutira nem tudja majd überelni!
Tévedtem.
Suhintott egyet a pálcájával, mire eltűnt az egész öltözékem, és ott álltam egy szál piros férfitangában és bolyhos mikulássapkában. Igazán… megalázó volt. Főleg, ami utána jött.
– Hé, lányok! – kiáltott fel Lily mézesmázos hangon. – Nézzétek, mit hozott nektek a Télapó!
Rettegve, tágra nyílt szemekkel néztem hátra; ez nagyon-nagyon aljas húzás volt. Gondolkodni sem volt időm, mert több vihogó lánycsapat közeledett felém, így felhúztam a nyúlcipőt – ahogyan Piton tegnap – és amilyen gyorsan csak tudtam, eliszkoltam a helyszínről. Persze már úgyis mindegy volt, mert az egyik legforgalmasabb napszakban szlalomoztam végig a Roxfort folyosóin. Olyan gyorsan szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam, közben pedig egy alkalmas rejtekhelyen gondolkodtam – ami nem ment könnyen, tekintettel arra, hogy visítozó lányok üldöztek, én pedig éppen a büszkeségemet lerombolva, egy szál tangában és mikulássapkában parádézva rohangáltam fel-alá. Brr, kiráz a hideg, ha rágondolok. Abszurd. Morbid. Szörnyű!
Végül sikeresen lehagytam a lányokat és bezártam magam egy használaton kívüli tanterembe. Mindenekelőtt kifújtam magam, letöröltem az izzadtságcseppeket a homlokomról, majd csakis azután néztem végig magamon elszörnyedve. Ez a démon teljesen leégetett engem az egész Roxfort előtt. Ó, Istenem, miért kínzol engem? Meggyötörve álltam a terem közepén. Tessék sajnálni engem nyugodtan.
Nagy sajnálkozásom közepette rájöttem, hogy talán órára kéne mennem, így magamra varázsoltam egy egyszerű öltözéket, és a legrövidebb, legtitkosabb útvonalon osontam fel a toronyba egy másik egyenruháért.
Órára igyekezve eszembe jutott az a gondolat, hogy tulajdonképpen megérdemeltem azt, amit kaptam, mert tőlem sem volt szép dolog ez a korrepetálós-dolog. Így hogy kerülhettem volna közelebb hozzá? Sehogy, csak még jobban eltaszítottam magamtól, tehát nehezebb helyzetbe kerültem, mint amiben eddig is benne voltam. Talán nem kellett volna elfogadnom ezt a szívassuk-meg-egymást-mert-jó-dolog kihívást, csak hát az a fránya férfibüszkeségem nem engedte nekem. Aki szereti a másikat, nem tesz ilyen aljas dolgokat… elhatároztam, hogy megpróbálok valahogy bocsánatot kérni majd Lilytől.
A nap további részében mindenki rajtam kuncogott, amivel megpróbáltam nem foglalkozni, de egy idő már rendkívül idegesítővé vált. Közbelépett még egy nehézség James és a többi Tekergő alakjában, akiknek el kellett mesélnem, mi a fene volt ez az egész, és bár láttam rajtuk, hogy alig bírják visszatartani a nevetést, mindenesetre értékeltem, hogy végighallgattak és vigaszt nyújtottak nekem.
Nagy szerencsétlenségünkre átváltoztatástan is volt McGalagonnyal.
– Miss Evans, Mr Black, jöjjenek ide – szólalt meg az óra végén. – Elmagyaráznák nekem, hogy mégis mi a szentséges ég volt az a nevetséges színjáték a reggeli alatt?
Lily vetett rám egy utálkozó pillantást, de láttam a szemében a könyörgést, hogy találjak ki valamit.
– Tudja, tanárnő… – kezdett bele a mondókájába.
– Az egész az én hibám – vágtam a szavába, mire két meglepett szempár szegeződött rám. – Én provokáltam őt minden előzmény nélkül, tudom, hogy nem volt szép dolog. Kérem, tanárnő, ne Lilyt büntesse meg, hanem engem.
Lehajtott fejjel vártam az ítéletet, a szemem sarkából pedig láttam, hogy Lily tátott szájjal mered rám.
– Igaz ez, Mis Evans?
– Igen, tanárnő – mondta a lány csendesen, némi habozás után.
– Nos… Black, magától nem is vártam mást, de tény, ami tény, mindkettőjüket meg kell, hogy büntessem, hiszen ez így az igazságos. Tíz pontot kénytelen vagyok levonni a Griffendéltől Black számlájára írva. Ma este hét órakor várom önöket a Griffendél kviddicsöltözőjének ajtajánál, ráfér már egy takarítás.
McGalagony elvonult, mi pedig magunkra maradtunk a tanári asztal előtt.
– Figyelj, én… – kezdte Lily, de én ránéztem, megráztam a fejem és kisétáltam a teremből.
Aki szereti a másikat, az mindent megtesz a cél érdekében.
~ ~ ~
A nap további részében tűkön ülve vártam az este hét órát. Teljesen be voltam sózva, azon gondolkodtam, mit mondhatnék majd neki, ha kettesben leszünk, hogyan kérjek bocsánatot és hogyan tegyem jóvá ezt a dolgot. Ahogyan egy fejmosásos séta után felérem a toronyba, hogy kifújjam magam és gondolkodjak egy kicsit, James fogadott engem az ágyamon ülve, láthatóan elszontyolodva. Tudom, gonosz dolog, de most annyira el voltam foglalva a saját problémámmal, hogy nem sok kedvem támadt a vigasztalásához, mégis leültem mellé, ahogy egy barátnak illik.
– Mi baj van, Ágas? Megint Lily miatt emészted magad?
James nem válaszolt rögtön, csak meredt maga elé, majd rám nézett és csendesen megkérdezte:
– Mondd csak, Sirius, te ugye mindent elmondasz nekem?
Nyeltem egy nagyot. Már csak ez hiányzott.
– Hát… azt hiszem, nem mindig. Tudod, néha vannak dolgok, amiket jobb elhallgatni mások elől, biztos vagyok benne, hogy ezzel te is így vagy.
– Ez igaz, és ami azt illeti, ezt meg is értem, miért nem mondtad el. Mióta tetszik neked Lily?
– Te aztán nem kertelsz, barátom. Honnan tudod? – kérdeztem tőle lehajtott fejjel.
– Hát, ha mással nem is, akkor ezzel a „megint Lily miatt emészted magad?” kérdéssel elárultad magad. Soha nem hívtad még Lilynek a jelenlétemben, na meg az utóbbi időben, hogy is mondjam… kissé túlságosan is furcsán nézel rá – vigyorgott.
– James, ugye nem haragszol rám? – kérdeztem még mindig lehajtott fejjel.
– Szerinted tudnék én haragudni rád? Nem érzem, hogy annyira bele lennék esve Lilybe, hogy nem tudnék lemondani róla a legjobb barátom miatt, akinek sokkal nagyobb szüksége van rá.
– Ezt meg hogy érted?
– Olyan sok hidegzuhany ért mostanában… eljöttél otthonról, mert a családod sosem szeretett téged igazán. Szerintem megérdemled a barátaidat is, és a szerelmet is.
Igazán megleptek James szavai, de természetesen jól esett a baráti törődés részéről.
– Köszönöm, Ágas, tudtam, hogy rád számíthatok – mondtam, majd átöleltem őt. – Tudod, az elmúlt két nap alatt olyan sok minden történt, nekem éveknek tűnik. Arra gondoltam, pihentetem egy ideig a dolgot, aztán egy hét múlva úgyis itt a karácsony, megpróbálok beidőzíteni valami akciót…
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Nehogy csalódás érjen.
– Tudod, én nem akarom feladni – válaszoltam neki egy szomorkás mosollyal. – Tudom, hogy ő nem szeret engem, de ezt csakis akkor vagyok hajlandó tudomásul venni, ha az ő szájából hallom.
Még egy ideig ültünk ott és beszélgettünk, felidéztünk pár régi csínytevést és emléket. Úgy éreztem, szerencsés vagyok, hogy egy ilyen barátom lehet, mint James, de azon nagyon meglepődtem, hogy ilyen könnyen átadta nekem a pályát, hiszen olyan sok ideje futott Lily után…
– Figyelj, Sirius, nem kéne indulnod a büntetőmunkára? Fél hét van.
– Ó, a francba… jó, hogy szólsz, de még van egy kis elintéznivalóm.
James furcsán nézett rám, ahogy odasétáltam az éjjeliszekrényemhez és elkezdtem kutatni benne. Direkt jól eldugtam, ezért én is csak nehezen tudtam kihalászni, de végül sikerült előhalásznom a gyűrött papírt.
– Az mi a jó ég? – kérdezte James.
– Piton elhagyott egy kis apróságot – vigyorogtam, majd megfogtam és zsebre dugtam a levelet.
– Mire készülsz, Tapmancs? Hol találtad azt?
– Hidd el, James, te vagy a legjobb barátom, de tényleg vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz. Na de én most megyek, nem akarok elkésni. Hasta la vista!... Ó, még egy pillanat, elvittem a köpenyed!
Azzal lekaptam James ágyáról a láthatatlanná tévő köpenyt és kihúztam a szobából. Kicsit szemét dolog volt, hogy így ott hagytam szegény párát, de ezt muszáj volt eltitkolnom előle, mert csak nem mondhattam azt, hogy hát bocsi, haver, de tudod, még nagyobbat hazudtam neked, mert nem is egy elsős volt ott, hanem Piton, és megtaláltam a szerelmes levelét… szerintem el sem hitte volna. Bár, ki tudja.
Nagyszerű terv körvonalazódott ki a fejemben, de nem voltam biztos abban, hogy be fog válni. Miközben mentem a kviddicsöltöző felé, végig ezen agyaltam. Aztán eszembe jutott a délelőtti ámokfutásunk Lilyvel és kirobbant belőlem a nevetés. Még két ilyen…
– Te normális vagy? – szakította félbe a gondolatmenetemet egy hang, én pedig hátrafordultam.
– Á, Evans… – dadogtam meglepetésemben. Hát én csak, izé… eszembe jutottak a délelőtti dolgok – adtam meg magam.
– És te ezen nevetsz? – kérdezte tőlem, de láttam a szája szélén bujkáló mosolyt. Hirtelen elindult és készült hátrahagyni engem, de nem hagytam magam.
– Hé… várj már meg!
– Akkor siess! Csigákkal nem kezdek.
– Kikérem magamnak – loholtam utána fújtatva. – Le merném fogadni, hogy legyőzlek!
– Fogadhatod, Black, de én nem vagyok hajlandó veled futkározni – válaszolt nekem Lily nevetve.
– Áhá, szóval elismered, hogy esélyed sincs!
– Nem ismerek én el semmit, csupán tisztában vagyok az erőviszonyokkal.
Idő közben megérkeztünk az öltöző ajtajához, McGalagony már ott várt minket.
– Örülök, hogy ilyen jó a hangulatuk – kezdte mondanivalóját –, de örülnék, ha ez nem gátolná további munkájukat. Pálca nélkül kell kitakarítaniuk az öltözőt. Tizenegy órakor magukért jövök és megnézem, hogy állnak. Kérem a pálcákat, jó munkát!
Odaadtuk a banyának a pálcáinkat, elköszöntünk tőle, majd végre valahára bemehettünk az öltözőbe, mielőtt megfagytunk volna a fél méteres hóban. Odabent természetesen állt a kosz.
– Néha komolyan azt hiszem, hogy ilyenkor direkt még jobban összekosztolják, csak hogy több munkánk legyen – néztem körbe fintorogva.
– Sőt, most, hogy neked adtak munkát, direkt rátettek még egy lapáttal – forgatta a szemét Lily.
– Milyen szörnyű az élet – kaptam a szívemhez drámaian, majd levettem a kabátomat és odasétáltam az öltöző közepén lévő vödörhöz, amiben két rongy és két szivacs volt, mellette pedig tisztítószerek.
Lily követett engem; kezdetét vette a közös büntetőmunkánk.
Utolsó kommentek