Harry ereiben megfagyott a vér… Először azt sem tudta mit kéne tennie… Rávetni magát az előtte álló gúnyos fiúra és addig ütni ameddig mozog, esetleg megátkozni, vagy egyszerűen hagyni az egészet. Mert igaza volt. És erre a gondolatra Harry szíve újra összefacsarodott. Némán lehajtotta fejét, majd újra Draco Malfoyra nézett, akinek arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
- Miért? Te mit tettél volna a helyemben? – kérdezte végül Harry.
- Például kicsit gondolkoztam volna már a legelején. Neked egy csöppet sem volt gyanús az egész? Hát persze, hogy nem… Mondjuk már tök mindegy. Hiszen a holtakat nem lehet visszahozni. Nem? – vigyorodott el Draco, majd hosszú, karcsú ujjaival lágyan beletúrt szőke hajába. Egy nagyon aprót, és csendeset sóhajtott, mely épp csak megszínezte a hideg esti levegőt. Egy pillanatra úgy tűnt mintha máshol járt volna, majd újból felpillantott Harryre, aki ökölbe szorított kézzel, remegő ajkakkal figyelte a mardekáros mozdulatait.
- Meg tudtam volna menteni! – üvöltötte végül, inkább magának, mint a vele szemben álló fiúnak.
- Igen… megtudtad volna menteni – sziszegte gonoszul és gyűlölettel a hangjában Draco. A fekete hajú fiú hirtelen nem tudta mit kéne tennie, vagy mondania.
- De nyugi Potter… túl fogod élni… - Szinte köpte felé a szavakat a szőke hajú mardekáros, majd Harry Potter mellett elhaladva elsétált. A döbbenten ácsorgó fiú pedig ott maradt összezavarodva…
- Malfoy! – kiáltott hirtelen fel szinte kétségbeesetten, de addigra a fiú már eltűnt. És Harry Potter újra egyedül maradt.
/Az emberek, akiket egykor barátaidnak neveztél, az emberek, akiket egykor anyának és apának hívtál, elhalványulnak és végül a semmibe vesznek. És mi marad utánuk? Egy be nem fejezett dal a zongorán, egy kettétört szobor, egy régen kihűlt ölelés. A társas magány kiűzi belőlem az elhagyatottság érzését.
Néma zene dübörög az ereimben.
A kínzó öröm mosolyt vág arcomra.
Marcangoló lelkiismeret, amely mint egy fenevad kettétép.
Sugárszínű láva festi kékre egy meg sem történt beszélgetés emlékét.
Te ismeretlen…
Oly messze jársz./
- … és egyszerűen már elviselhetetlen vagy ezzel az örökös ingerültségeddel, dühkitöréseiddel és duzzogásoddal! – kiáltotta Ron kikelve magából. Harry nem nagyon figyelt rá, éppen lekötötte őt az a tény, hogy az előbb kinyitott szekrényéből az összes ruhája a fején landolt.
- Figyelsz te egyáltalán rám? – Harry Ron felé fordult, aki elég vicces látványt nyújtott, ahogyan az arca felvette a hajának a színét.
- Persze… úgy van minden, ahogy mondod – bólintott egyet Potter, majd nagy gonddal elkezdte összehajtogatni az akkorra már szanaszét heverő ruháit.
- Reménytelen eset vagy – dühöngött tovább Ron, majd kiviharzott a szobájukból, minek következtében Harry végre kifújta a levegőt, amit már egy jó ideje tartogatott magában. Teljes erőből a keze ügyébe akadó nadrágját a falhoz vágta majd még utána küldött egy kis éjjeli lámpát is. Miután némiképp lenyugodott egy egyszerű bűbáj segítségével rendbe hozta a törött fényforrásukat és rendet varázsolt szekrényében is.
Ruhástul bedőlt ágyába, összekulcsolt kezeit hasán pihentette, majd vett egy mély lélegzetet, majd még egyet és még egyet. A fáradtság hirtelen ütötte fel a fejét. Úgy érezte, mintha már ezer éve nem tudta volna kialudni magát. Elmosódva látott már, de még mielőtt elaludt volna nagyon messziről egy halk zongora dallamot hallott. A lágy, lassú melódia megnyugtatta, és olyan messzire repítette őt, ahol már nagyon rég nem járt.
/Felerősödik, majd elhalkul a zene. Nyüszít a zongora, sírva tűri, hogy durva kezek játszanak rajta. És fáj neki és szenved, mert már soha nem érintik meg azok a lágy kezek újra. Mint múltkor. Mint egy perce még. /
Harry kavargó álmot látott.
Ezüst és arany, piros és sárga árnyak kúsztak elő a semmiből, körülötte forogva, mintha egy táncot lejtenének… És bár úgy tűnt, mintha teljesen egyedül lenne a semmi közepén, nem látta, de érezte, tudta, hogy valaki közvetlenül mögötte áll. A fiú kezdett megnyugodni, valami hihetetlen biztonságérzet lett úrrá rajta. Harry észre sem vette mikor változott meg minden. Mikor kezdtek a színek fakulni, az égen sötét felhők gyülekezni. Talán már a legelején úgy volt rossz az egész, ahogyan volt.
Sötétség kúszott elő, mindent beborító feketeség, mely mintha örökre elnyelte volna a színeket. Aztán minden forogni kezdett körülötte, és Harrynek hasogatott a feje, éles sikolyt hallott, de nem tudott felébredni.
A megkönnyebbülést egy kék szempár hozta.
/Sötét lepel fekete, akár az éj,
Most ki vagy te és ki vagyok én?/
A fiú tekintetét nem engedték el a túlságosan ismerős szemek. Harry nyúlt volna az alak után, de egy hatalmas zöld villám hasított kettejük közé, az férfi semmivé lett, nem hagyott mást maga után csak fájó emlékeket.
/Ki nem mondott szavak terhe nyomja a levegőt. Fojtogató fájdalom, ami belülről emészt fel, könnyek melyek már rég nem tudnak kitörni. Hiány, mely berágta magát a bőröm alá, és befészkelődött a csontjaim közé, csakhogy éjszakánként saját vacogásomra riadjak fel. /
Ez a világ tele van olyan dolgokkal, amiket nem akar látni…
/Ez a világ tele van olyan dolgokkal, amiket nem akarok érezni… /
Ez a világ tele van olyan dolgokkal, amiket nem akar tudni…
/Ez a világ tele van olyan dolgokkal, amik te nélküled semmit sem érnek. Egy újabb ilyen éjszaka következik. /
Harrynek még ideje sem volt felocsúdni, már egy nagy feketeségben állt, vele szemben pedig maga a Tűz Serlege lebegett a semmiben ugyanolyan pompában, mikor először megpillantotta azt. A fiú tudta, hogy meg kell fognia, hozzá kell érnie, de nem mert. Rettegett attól, hogy hová fogja őt vinni, hogy mit fog ott látni.
Cedricre gondolt.
És arra, hogy még így álmában is képtelen lenne elviselni, ha meg kéne néznie újra halálát. Már nem bírta.
Már nem bírja tovább.
Ezzel a lendülettel belekapaszkodott a serlegbe, ami nem váratott magára, rögtön elrepítette őt. Harry ijedtében erősen beszorította szemét, és már képtelen volt különbséget tenni az álom és valóság között. De mikor érezte, hogy még mindig nem ér földet lassan újra kinyitotta. A szél süvített fülébe, forgott körbe és körbe különböző elmosódott hangokat hallott, színeket, alakokat és pacákat látott, mígnem rendesen kitisztult előtte ismét a kép, és majdnem elengedte a serleget meglepődöttségében.
A kupának másik fülébe egy nagyon ismerős fiú kapaszkodott. Szürke szemei némán figyelték a döbbent Harryt.
- Ez túl valósághű – gondolta a fiú, mert megszólalni nem tudott. Egyszerűen képtelen volt beszédre, pedig annyi mondanivalója lett volna neki. Ha ki is nyitotta száját, hang nem jött ki a torkán. A szürke szemekben huncut fények gyúltak meglátva a griffendéles próbálkozásait.
Cedric úgy tűnt, mint akit egy cseppet sem zavart volna az a tény, hogy nem tudnak beszélni. Szépen ívelt ajkait mosolyra húzta, és úgy élvezte az utat.
Harry észre sem vette mikor buggyantak elő szemeiből a bosszúság és fájdalom könnyei. Annyi mindent meg akart osztani a fiúval, de elsősorban bocsánatot akart kérni tőle. Mert nem tudta megmenteni. ÉS azért is, mert ő túlélte, de Cedric nem.
A fiú rápillantott, nyugodt mosollyal az arcán nézte, ahogy a fekete hajú próbál elfordulni, ezzel elrejtve könnyeit.
Mert sírt, abban biztos volt, érezte a nedvességet az arcán, és még akár a sós ízüket is, ha megkóstolta volna a szája felé guruló kis rakoncátlan könnycseppeket.
Cedric játékosan megcsóválta a fejét, majd újra ráemelte Harryre a tekintetét, de abban már semmi vidámság nem volt. És a griffendéles fiú megértette. Ahogyan azt is, hogy sokszor egy pillantás sokkal többet mond el minden szónál.
Ezután Cedric még egyszer szélesen elmosolyodott, amit Harry egy félénk biccentéssel viszonzott. Még az egyszer jól az eszébe véste a hugrabugos arcát, a mosolyt, melyet soha nem fog többé látni.
Ekkor Harry már nem süvítést, elmosódott hangokat hallott, hanem egy zongora dallamot. Újra. Ugyanazt, amit elalvás előtt.
Cedric ekkor elengedte egyik kezével a serleg fülét, minek az lett a következménye, hogy a színes kavalkád egyre inkább szippantotta volna magába. Zilált hajjal, de még mindig ábrándosan kedves tekintettel nézett vissza Harryre, aki megértette, hogy itt az idő.
El kell engednie.
Meg kell bocsátania magának.
Némán figyelte, ahogyan a fiú elengedte a másik kezével is a kupát, és végleg eltűnt az örvénybe.
Harry is elengedte a serleget, de ő zuhant, egyenesen bele a nagy sötét semmibe.
/Hiú ábránd egy régi ingeden az illatod után kutatni. Hiú ábránd az egyetlen helyen ahol önmagam lehettem a te nyomaidat keresni. Te nem vagy itt. Csak én és a remény. A remény, hogy valaha is fogok valakit jobban gyűlölni saját magamnál. /
Harry zihálva riadt fel. Odanyúlt arcához és érezte, hogy valami nedvesség van rajta.
Könnyek…
Lassan kezdett minden az eszébe jutni. Olyan hihetetlen volt és valósághű, hogy hirtelen azt sem tudta mégis hol van és miért.
Egy darabig csak némán ült az ágyán, és emlékezett. Úgy érezte mintha egy ezeréves kő hullott volna le a szívéről. Mintha egy hosszú idő után újra lélegezni tudna. És nevetni. Ennek örömére hangosan felkacagott, kipattant az ágyból és rohanni kezdett.
Friss levegőre volt szüksége.
Csak rohant, nem érdekelve őt, hogy kibe fut bele, még a láthatatlanná tévő köpenyét sem vette fel.
Csak szaladt és kavarogtak benne az érzések. A düh, mely Cedric halála óta emésztette, enyhült. Nem szűnt meg teljesen, talán soha nem is fog, de már nem uralkodott rajta.
Csak akkor lassított léptein mikor rájött, hogy merre viszik őt lábai.
A kviddics pálya felé.
Teljes megdöbbenésére már állt ott valaki.
Szíve még gyorsabban kezdett dobogni, de mégsem állt meg. Mikor elég közel ért az ismeretlenhez, a hold fényének segítségével már ki tudta venni a mardekáros köpenyt. Az idegen meghallva lépéseit, gyorsan megfordult, így kiderült az árny kiléte is.
Persze előtte nem más állt, mint Draco Malfoy.
Draco Harry Pottert látva szintén kissé megdöbbent.
- És még te állítod azt, hogy követlek! – förmedt rá, majd újra hátat fordított neki. Harry mellé lépett és úgy meredt ő is maga elé.
- Most nem azért mondom Malfoy, de te mi a fészkes fenét csinálsz itt az éjszaka közepén? – kérdezte meg hirtelen egy rövid szünet után.
- Mintha bármi közöd lenne hozzá – horkantott fel a fiú. – Miért te? Csak nem rémálmod volt? – gúnyolódott.
- Valami olyasmi – suttogta Harry, és Draco meghökkent nyugodt hangvételén. Már hetek óta nem volt ilyen a fiú.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy meg tudtam volna menteni Cedricet? Azt hiszem mindketten tévedtünk… - tette hozzá, de erre Malfoy felmordult.
- Én ilyet biztos nem mondtam – felelte felháborodva. Most Harryn volt a sor, hogy meglepődjön.
- Hát nem emlékszel? A faluban… igenis ezt mondtad…
- Már képzelődsz is Potter? Akkor pontosítok… lehet, hogy mondtam ilyet, de Merlin szakállára egészen biztosan nem neked – förmedt Harryre Malfoy.
- Akkor mégis kinek? – kapta fel a vizet Potter. De Draco néma maradt.
Hát magamnak, Potter, gondolta, de nem mondta ki hangosan. Mégis mi értelme lett volna? Csak felkeltené az érdeklődését ezzel a fiúnak, amiből semmi jó nem sülne ki.
- Tegyük fel, hogy ilyet mondtam. Miért is tévedtünk? – Adta be a derekát, mert kíváncsi volt. Potter meg higgye csak azt, hogy ez is amolyan Malfoy szeszély. Úgysem jönne rá. Ahhoz nem figyel eléggé.
- Mert így kellett lennie – suttogta Harry, mire Draco gúnyosan felkacagott.
- Á, már értem szent Potter. Most már ilyen buddhistának is felcsaptál? Miért nem mész inkább egyenesen Diggory szüleihez és vigasztalod meg őket ezzel? Biztos elűznéd ezzel az ő bánatukat is… - gúnyolódott Malfoy, de Potter mintha meg sem hallotta volna.
- Ahogy gondolja Mr. Hitetlen – felelte erre nemes egyszerűséggel Harry. Draco felnézett az égre, és látta, ahogyan gonoszul bámul rá a hold. Mintha minden egyes kis csillag villogó tekintettel figyelte volna őt.
Ha elmondta volna Potternek, hogy valójában nem az ő hibája, nem tehetett volna semmit Cedric halála ellen, talán ő hitt volna neki.
De minek tette volna?
Ezzel talán feloldozná… és Draconak esze ágában sem volt ilyet tenni.
Miért oldozná fel az ellenségét?
Másrészt meg úgy tűnt Harry visszanyerte azt a valamit, amit Cedric halála óta keresett.
Akkor meg?
Már mindegy…
Draco végül talán már kezdett is beleszokni ebbe az érzésbe, a belülről feltörő sikolyba, amely csak őt emésztette fel egyedül.
De tudta, ez az egész a büntetése, mert nem bánta volna Harry halálát… miért is nem ő halt meg?
Draco Malfoy tudta igazából minden az ő hibája.
Cedric halála.
De el tudja viselnie. El kell. Mert ő egy Malfoy.
Mintha csak erre született volna, hogy ezeket az érzéseket elviselje.
Mert Draco Malfoy tudta, kihallgatta egyszer apja beszélgetését egy másik halálfalóval. Tudta, hogy a Sötét Nagyúr aznap fog visszatérni, hogy az a Potter gyerek kell nekik, és, hogy a többi versenyzőt elkábítják majd még a labirintusban.
Ki gondolta volna, hogy Cedric Diggory is a temetőbe kerül?
Ha tudta volna… ha megérezte volna… de már mindegy… már késő… meghalt.
Harry némán figyelte a fiút, ahogyan érzelemmentes arccal meredt az égre, és nagyon, nagyon messze járt.
Az emlékek más jelentőséget kaptak.
Draco tisztán emlékezett, mintha csak tegnap történt volna az az éjszaka.
Nem tudott aludni aznap este sem. Csak járta a Roxfort folyosóit, maga sem tudva miután kutatva, mikor halk zongora dallamot hallott. Követte a lágy, hibátlan melódiát, amely egy résnyire nyitva hagyott ajtóhoz vezetett.
Gyermekkorát idézte az ismeretlen zene, mint mikor az anyja még nagyon régen vacsora után néha odaült a zongora mellé és játszott. Draco mindig titokban hallgatta őt.
Némán besurrant az ajtón, és csak hallgatta a vele háttal ülő fiú gyönyörű játékát. Malfoy abban a teremben még soha nem járt. Hatalmas volt, és a közepén csak egy gyönyörű fekete zongora állt. A magas és széles ablakokon bevilágító holdfény pont az ismeretlen zenészre esett.
Az utolsó dallamok is végül elhaltak és a semmibe vesztek. A fiú némán meredt maga elé, várva a következő számot, ami sohasem jött el. Az idegen csak csendben maga elé meredt, és nem úgy tűnt, mintha újra játszani akarna.
- Egész jó volt – szólalt meg hirtelen Draco maga sem tudva miért. Talán túlságosan kíváncsivá tette ez az ismeretlen zongorista, aki hangját meghallva ijedten összerezzent, majd megfordult.
- A szívbajt hoztad rám – sóhajtott fel, majd szürke tekintetét Malfoyra emelte. – Egyébként, köszi… - tette hozzá Cedric.
- Mióta zongorázol? – kérdezte meg Draco. Diggory vállat vont.
- Már idejét sem tudom – felelte.
- Ennek a dalnak mi volt a címe? – kérdezősködött tovább Malfoy.
- If i could see you again* – válaszolt Cedric és érdeklődve pillantott a nála fiatalabb fiúra.
- Te írtad? – Erre a kérdésre kedvesen felkacagott, ami egy kicsit sem volt sértő Draconak.
- Nem – rázta meg a fejét, majd intett neki, hogy üljön mellé.
- Szintén egy zongorista? – nézett Dracora, aki zavartan ingatta fejét.
- Nem – mondta halkan, és még önmagát is meglepte a zavara.
- Szabad tudnom miért nem? – kérdezett most Cedric. Draco más körülmények közt biztos nem válaszolt volna, de mégis… volt abban a fiúban valami… valami, amitől nem bírta megállni, hogy ne feleljen.
Szinte gyermeki büszkeség töltötte el látva, hogy a hugrabugos kitüntette őt figyelmével.
- Úgy volt, hogy anyám megtanít, de… sosem volt rá ideje – felelte hidegen és érzelemmentesen. Mintha csak tényeket közölne.
- Hát ez nem valami jó. – Csóválta meg fejét Cedric.
- Engem nem érdekel – hazudta Malfoy, miközben letelepedett a fiú mellé.
- Az más – mosolyodott el halványan Diggory.
- Csak esténként szoktál zongorázni?
- Többnyire igen. Akkor sokkal nyugodtabb minden – felelte Cedric és Malfoy pontosan értette, hogy miről beszél.
- És te? Nem tudsz aludni? – Draco erre csak vállat vont és leütött egy billentyűt a zongorán, ami sokáig visszhangzott még a teremben.
- Figyelj… ha érdekel és van kedved én szívesen megtanítalak az alapokra. Bár nem vagyok nagyon jó benne. – Tette hozzá szerényen. Draconak felcsillant a szeme, de csak egy pillanatra. Összeszorította vékony ajkait, úgy nézett a mellette ülőre.
- Végül is… úgyis sok a szabadidőm… miért is ne… - bólintott végül, de mégsem tudta teljesen elrejteni az arcára kiülő apró kis mosolyt. Cedric szélesen elmosolyodott és bólintott.
- Akkor ezt megbeszéltük… akár el is kezdhetjük most… mit gondolsz? – Draco egy aprót bólintott, és izgatottan elkezdett dobolni ujjaival.
- Felőlem… - tette hozzá diszkréten, de csak úgy itta Cedric Diggory minden szavát. Így hát minden este a hamiskás hold fénye alatt a zongora lágy dallamával körbeölelve találkozott a két szürke szempár.
- Minek állunk mi még mindig itt ilyen hideg időben? – Ocsúdott fel hirtelen Draco. Harry összerezzent a hirtelen kijelentésre, majd csendben nézte, ahogy Draco Malfoy magányos alakja el nem tűnik.
Draco nem a hálószobájuk felé vette az irányt, hanem a teremhez sétált. Mikor odaért némán megállt előtte. Azóta nem volt bent, mióta… mióta… meghalt.
Meghalt a dal benne.
Végül nagy levegőt véve utoljára besétált a zongoraterembe. Egy darabig csak némán nézte az ugyanolyan fényben tündöklő hangszert. Még magának sem merte bevallani csalódottságát.
Bár nem tudta pontosan mit várt. Nem fogadta őt Cedric szellemalakja a zongoránál. Nem pillanthatta meg örök fiatal arcát, pajkos sötét tincseit, csillogó szemeit. Pedig erre vágyott. Újra élni azt a napot. Találkozásuk első napját.
Nem volt kísérteties a hangulat, nem őrizte az emlékeket, a beszélgetéseket, nem őrzött meg semmit belőlük.
Vagyis az elején úgy tűnt. Semmi sem változott. Az élet ment tovább.
Cedriccel… vagy nélküle.
Talán ezért félt újra ide jönni.
És pont mikor Malfoy feladta volna, mikor rájött volna, hogy ennyi volt, nincs tovább, meghallott valamit.
Valami furcsa halk hangra lett figyelmes, ami egyre erősebben kezdett szólni. Egy ismerős dallamot zenélt a zongora messze a valóságtól.
Halandó nem hallhatta azt, amit Draco abban a szobában.
A fiú ökölbe szorított kezeit, és a zongora előtt heverő padot felkapta és a falhoz vágta. Még a hangos reccsenés sem tudta elnémítani az ismerős melódiát. Ezután kettétört kerevet egyik darabját felkapta és amilyen erősen csak tudta belevágta a zongorába újra, meg újra, meg újra, míg valami kárt nem tett benne. Fájjon, fájjon ennek az isten verte hangszernek is, ahogyan neki fáj.
Csak akkor hagyta abba, miután már teljesen tönkrement a kezében a kerevet darab. Akkor odavágta a zongora mellé, és egy darabig némán bámulta annak az eredményét, amit az előbb művelt. Végül vett egy mély levegőt, ezzel próbálva nyugodtságot erőltetni magára, aztán odasétált az ajtóhoz, és utoljára végignézett a szobán. Végigpörgette magában az elfojtott, és felszínre törő emlékeket…
Végül halkan, mintha nem akarna valakit felébreszteni, maga mögött hagyott mindent, becsukta az ajtót, és még lehetett hallani a zár halk kattanását.
A falak némán őrizték a felcsendülő lágy dallamokat, melyeket a két fiú csalt ki egykor a zongorából, az érzéseket, a félelmet, a fájdalmat, a nevetéseket és könnyeket, a találkozás és búcsúzás fájdalmát.
Draco kezét remegő ajkaira tapasztotta, homlokát az ajtóra támasztotta, válla meg- megremegett. Üvölteni akarta a képébe, hogy megígérte.
De nem ígérte meg. Hiszen a mozdulatok nem tudnak ígérni.
Mi lehet ez az ismeretlen fájdalom mitől úgy érezte nem bírja tovább?
És mi volt az az ismeretlen, idegen érzés, ami tombolt benne mikor a fiúval volt?
/Ez lenne hát…
Ez az a…
Ha igen… ha igaz… ha ez lehetséges… /
Draco kiegyenesedett, nagy levegőt vett és megkeményítette az arcát. A falak sokáig némán visszasírták távolodó, kemény lépteit.
Draco Malfoy többet nem ment zongora közelébe, és a dallamok sem találtak el már sohasem hozzá…
/Ha ez igaz… ha ez lehetséges Cedric, akkor…
Én úgy szerettelek, ahogy talán már csak gyűlölni szabad…/
Vége
* Ha újra láthatnálak – tényleg van egy ilyen dal, Yiruma írta.
Utolsó kommentek