Akinek készült az ajándék: Midnights Prophet
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet
Leírás: Lucius Malfoyt nagy meglepetés éri Szenteste napján. Úgy érzem Lucius elég OOC-re sikerült, de azért remélem tetszeni fog annak, aki kapja. Boldog Karácsonyt!
Az ötlet: Nem tudom, emlékeztek-e rá, amikor az egyik könyvben a Weasley ikrek a Karácsonyfa tetejére angyalka helyett egy kerti törpét tettek. Nos, ezen az alapon, idén Karácsonykor valaki egészen más kerül a fa tetejére, méghozzá Lucius Malfoy (ha nagyon muszáj, lehet Draco is). Az ő szemszögéből nézve hogyan zajlik az ünnep, mit lát, mit hall, hogy került oda, de ha nem muszáj, ne legyen E/1, az ünneplők pedig ne tudják, hogy ott van (mondjuk az sem baj, ha időközben valahogy kiderül). Minden mást az íróra bízok.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com

Jelszó: 09ust

Jó olvasást! 

Lucius legszebb karácsonya

Mikor kinyitotta a szemét csak sötétséget látott maga körül, és azt érezte, hogy amiben van, az iszonyatosan imbolyog. Lucius nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen pár másodperce még a whiskyjét kortyolgatta a dolgozószobájában.

- Lehoztam a díszeket! – kiáltott valaki a közelben.

- Hozd ide őket a nappaliba, apád már beállította a fenyőfát. – érkezett női hangon a válasz.

Lucius teljes tanácstalanságban imbolygott tovább a sötétséggel, és lassan kezdett realizálódni benne, közben mindennek nekiütődve persze, hogy körülötte rengeteg gömb alakú tárgy, valamint néhány szalag is leledzik. Tanácstalansága és félelme fokozatosan fordult át haragba, arra alapozva, hogy valaki nagyon kitolt vele, de abban is biztos volt, hogy az a valaki nemsokára súlyosan megfizet tettéért.

Ekkor egy tompa puffanással földet ért a doboz, és mivel nem voltak lábai, hogy elmásszon ott is maradt. Lucius kihasználta a beállt szünetet arra, hogy felügyeskedje magát a doboz szélére, és kikukucskáljon. Azonban arra, amit látott nem volt felkészülve. Megállapította, hogy a fentebb említett, nappalinak nevezett helységbe megérkeztek, mert vele közvetlenül szemben egy hatalmas fenyőfa állt, mely előtt egy fa dohányzóasztalka volt. A szobában, körben mindenfelé, már amerre ugye kilátott, fotelek és puffok foglaltak helyet, valamint úgy sejtette, hogy a doboz, melyben jelenleg tartózkodott, a kanapén landolt. Jobbra tőle még éppen látta a kandallót, amin pórias szokás szerint lógtak a piros-fehér csíkos zoknik. A kandallón pedig képek kaptak helyet, ezeket sajnos pontosan nem látta, túl messze volt, de azt megállapította, hogy varázslók házában van, mert a képek mozogtak.

Mikor pillantása újra a fa felé esett szörnyű pánik uralkodott el Luciuson, nem mást látott meg ugyanis, mint Arthur Weasleyt. Noha nem értette, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe, de már nem is nagyon érdekelte, csak az, hogy minél előbb szabaduljon. Bele sem mert gondolni, hogy a Weasleyknél van, a házukban, a  nappalijukban! Ilyen megaláztatást el sem tudott képzelni ez idáig, s csak abban bízott, hogy ezt rajta kívül senki, még csak nem is sejti.

Gondolatait gyorsan más irányba terelte, s azon kezdte el törni szőke buksiját, hogy hogyan tudna szabadulni szorult helyzetéből. Varázslóhoz nem méltó módon csak ekkor jutott eszébe varázspálcája, mely mindig nála volt, de ez nem az a történet, kedves olvasó, Lucius nem találta pálcáját. Visszasüllyedve a doboz mélységeibe úgy határozott, hogy pillanatnyilag nincs más lehetősége, mint a két lábon való menekülés, így újra visszamászott a doboz széléhez és ügyelve, hogy senki ne lássa, kitornázta magát. Mindezt azért, hogy cseppet sem méltóságteljesen körülbelül negyven centiméter magasságból a kanapé egyik párnájára zuhanjon szétvetett végtagokkal.

Mikor felült, vette csak észre méreteit, melyek alaposan összementek a legutóbbi szemrevételezés óta. Miután elcsodálkozott magán újra kitört rajta a pánifélelemmel vegyes düh. Ám ahelyett, hogy utat engedett volna e két érzés csatározásának, állandó hidegvéréhez méltón elbújt a doboz mögé és onnét szemlélte tovább az eseményeket. Illetve csak szemlélte volna, ha nem köti le újfent minden figyelmét az az aprócska tény, hogy összement!

Halálfalói múltjának hála, Lucius tudta kezelni kitörni készülő hiszti és pánikrohamait, sőt még a kettőt együtt is! Így tett most is, hisz semmi ilyesmit nem engedhetett meg magának jelenlegi helyzetében. Valamit ki kellett találnia! Jobb ötlete tíz perc elteltével sem lévén, arra az elhatározásra jutott, hogy először eljut a bejárati ajtón kívülre, és utána kezd el gondolkozni azon, hogy mi legyen. Mindezt azonban úgy kellett véghez vinnie, hogy senki ne lássa meg.

Óvatosan kikémlelt a doboz mögül, s mikor úgy látta tiszta a levegő a kanapé szélére rohant és leugrott róla. Ám sajnos azt elfelejtette figyelembe venni, hogy a padló korántsem olyan puha, mint a párna volt, amire korábban érkezett, így egy nyikkanással vette tudomásul, hogy fenékre érkezni nem csak gyermekként volt fájdalmas, hanem felnőttként is az.

Sajgó tomporát megtapogatva jött rá, hogy akárki besétálhat a szobába, úgyhogy gyorsan a kanapé alá kucorodott és várta a megfelelő pillanatot és kereste az ideális helyet az elrejtőzésre.

Óvatossága nem bizonyult alaptalannak, mert nem sokkal az után, hogy a kanapé alá ért az ikrek léptek a nappaliba.

-… anya meg fog ölni, ha megint egy törpét rakunk a fára.

- Igazad van, az már unalmas, találjunk ki valami mást!

- Mit szólnál Percy baglyához?

- Nagy ötlet, tesó, de az állatkínzás lenne.

- Akkor kötözzük fel magát Percyt?

- Az is állatkínzás, inkább nézzünk körül a házban, hátha találunk valami felhasználhatót! – mondta az egyik iker, majd ezzel a felkiáltással szétszéledtek, egyikőjük a konyhába, míg a másik a kert felé vette az irányt.

Lucius ebben a pillanatban cselekvésre szánta el magát, egy határozott szökkenéssel kiugrott a kanapé alól, becélozta a legközelebbi fotelt és amilyen gyorsan csak apró lábai engedték, futott.

- Te, Fred, mi lenne… - azonban a kertből visszatérő George elakadt mondandójában, mert meglátta a fotel felé iszkoló kis valamit a padlón, aminek szőke fürtjei csak úgy lobogtak a menetszélben. A fiú pedig felfedezte a lehetőséget a menekülő babában.

Lucius akkor fedezte fel a közelgő bajt, amikor egy vörös üstököt látott maga felé lódulni, ideje azonban arra már nem volt, hogy kitérjen, de reflexeinek köszönhetően egy tigrisugrással a fotel alatt landolt. Rögtön ez után talpra állt, csupán azért, hogy a fotel aljába beverje az immár kissé kócos hajával koronázott fejét, majd hosszú káromkodásba kezdjen az őt üldöző Weasley fiúval egyetemben, aki viszont oldalról fejelte meg a fotelt.

Lucius káromkodását lassan felváltotta a röhögés, ahogy nézte a fiút, hátulról jövő támadással azonban nem számolt, így történhetett meg, hogy a közben egy lepkefogóval a szobába érő Fred egyetlen mozdulattal hátradöntötte a fotelt, majd kivetette Luciusra a hálóját, aki ezután tehetetlenül vergődve újra káromkodni kezdett.

- Kösz, Fred, azt hiszem, megvan az idei karácsonyfadísz – tápászkodott fel vigyorogva George.

- Én is úgy látom, de nem gondolod, hogy ki kellene kicsit csinosítani?

- Igazad van, a zöld fán nem mutatna jól a zöld ruhába bújtatott angyalka, menjünk fel a padlásra és nézzük meg Ginny babáinak ruhái jók-e rá… – húzódott ördögi mosolyra George szája.

-… és az sem baj, ha nem. – fejezték be egyszerre a mondatot, és teljes egyetértésben indultak el a lépcsőn felfelé, mármint a két iker, Lucius cseppet sem értett egyet. Még hogy őt, babaruhákba öltöztetni, hogy képzelik ezt? Mit fog ezért kapni az apjuk a munkahelyén! Ám jelen pillanatban fenyegetései semmit nem értek és senkit nem érdekeltek, így magában morgolódva lengedezett a lepkefogó hálóban, Fred vállán.

A lépcsőn felfelé menet, az egyik lépcsőfordulóban egy tükör kapott helyet, amibe Luciusnak volt szerencséje belepillantani, s ekkor úgy döntött, nem türtőzteti magát hisztirohamait illetően. Nem volt elég, hogy magassága körülbelül hét-nyolc centiméter lehetett, de arisztokratikus arcvonásai is eltűntek, vagy legalábbis nem tűntek arisztokratikusnak, inkább nőiesnek. Azonban Lucius jó okklumentor és legilimentor volt, így az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat gyorsan elméje legmélyebb bugyraiba száműzte, ily módon próbálta, szinte teljesen elveszített önuralmát megőrizni, több-kevesebb sikerrel.

Nagy morgolódásai közepette az ikrek felértek a padlásra, és nekiláttak megkeresni a régi dobozok közül a babásakat. Nem kellett sokat kutassanak, seperc alatt megtalálták az őket érdeklő dolgokat. Így történhetett, hogy a babaruhabörze folyamán előkerült egy aprócska tütü szoknya, két szárny és egy rózsaszín dressz. Ezen tárgyakat felemelve Fred mosolya az addiginál is nagyobb méretet öltött.

- Hé, George, ide nézz, miket találtam, méretben ugyan egy keveset igazítani kell rajtuk, de utána tökéletesek lesznek – Lucius már az őrület határán táncolt, csak egy hajszál választotta el a totális összeomlástól.

- Egy stylist veszett el benned, öcsi, de az jó régen. Gyere, öltöztessük fel!

Na, ez a mondat tépte át Lucius azt a bizonyos hajszálat, hullasápadt lett, bár ez alap bőrszínét tekintve nem volt nagy teljesítmény, sőt mi több eszméletét is elvesztette, amikor pedig felébredt már teljes rózsaszín pompában ragyogott. Ezt az információt agya már nem volt képes feldolgozni, így csak bambult maga elé és várta az ítéletet.

- Szerintem, még hiányzik róla valami! – tetézte George a tetézhetetlent, előkapta varázspálcáját és elkezdett vele Lucius feje felett körözni. A bababőrbe bújt férfi először nem mert magán végignézni, aztán hogy, hogy nem, mégis megtette, ezzel újabb szívroham közeli állapotba sodorva  magát

- Egész pofás lett, már csak egy combig érő fekete lakkcsizma hiányzik, és egy kis vörös a hajából – mondta Fred, és megtoldotta Lucius sárga alapon fekete négyzetmintás harisnyáját az említett csizmával. Utána jöttek volna a vörös tincsek a hajába, azonban a baba kapálózása miatt, Fred a kezét találta el, minek hatására egy pár vörös, szakadt, könyékig érő kesztyű virított szorult helyzetbe került halálfalónk karjain.

- Így is jó, de én azért szeretném a hajadba azokat a vörös tincseket. George segítesz? – s ikre már ugrott is, hogy lefogja a baba karjait.

- A glóriát ki ne hagyd! – egészítette ki George még utoljára testvérét.

- Nem fogom, de előtte még feltupírozom kicsit a haját – Luciusnak egy hang sem jött ki a torkán, a döbbenet teljesen lebénította, s csak arckifejezésén látszottak a őrültség első jelei. Ugyanis mosolygott! De úgy ám, mint ahogy a béke és boldogság kékmadara mosolyogna, ha lenne szája.

- Kész! – kiáltottak fel a Weasley ikrek, s büszkén nézték az immár prostituáltnak kinéző babát. Ám valami még hiányzott, de nem tudtak rájönni mi, aztán ahogy belenéztek a dobozba, rájöttek, mit felejtettek el.

- Smink! – mondták megint egyszerre, és ezzel a lendülettel elindultak húguk szobája felé, hogy kisminkeljék, a falfehér babát.

Szerencséjük volt, mert Ginny nem volt a szobában, valószínűleg anyjuknak segített a konyhában, tehát szabadon feltúrhatták a fésülködőasztalát. Gyorsan elő is kerültek a különböző színű rúzsok, púderek, körömlakkok, szemfestékek és még ki tudja mik. Az ikrek teljes tanácstalanságukban a rúzzsal próbálták Lucius arcszínét korrigálni, s meg is állapodtak, hogy ez a smink bizony tökéletesre sikerült, nyomtalanul eltűntették a fehérség minden apró nyomát. A férfi pedig idegileg, ha lehet, még jobban összeomlott, amikor meglátta magát a fésülködőasztal tükrében, a két fiú ugyanis volt olyan kedves és szembesítette kinézetével. Olybá tűnt, a mosoly örökre odafagyott a baba arcára.

Az ikrek teljes mértékben elégedettek voltak, fogták magukat és elindultak a kiindulási helyükre a nappaliba, ahol még mindig csupasz valójában álldogált a fenyőfa. Kihasználva az időt, hogy senki nem tartózkodott a helyiségben fogták a babát és a fa tetejére kötözték.

Luciusnak eszébe jutottak a boszorkányüldözések, melyek idején máglyán égették el a varázslással vádolt asszonyokat, s mivel nemi identitása erősen megrendült az elmúlt egy órában, most éppen ugyanúgy érezhette magát, mint a halált váró nők.

Idáig jutott gondolatmenetében, mert ekkor Molly Weasley toppant a nappaliba, maga előtt terelgetve csemetéit:

-… ezért most együtt feldíszítitek a fát – majd kifordult a szobából és tovalebbent a konyha irányába.

- Ezt meg ki a fene csinálta? – kérdezte meg Bill, azt, amit nem lett volna szabad, mert Ginny, miután a fára nézett toporzékolni és üvölteni kezdett.

- Már megint az én babám! Miért kell nektek folyton őket bántani? Különben is, neki tériszonya van! Azonnal szedjétek le!

Bátyjai magatehetetlenül álltak körülötte és nézték, ahogy húguk emberhez nem méltón viselkedik, de hát mit várhatunk egy hét éves kislánytól, aki pár hónapja nőtt ki csak a babázásból?

A rikoltozásra Molly is visszafutott, a kislány pedig rögtön hozzárohant és elpanaszolta sérelmeit, meg a babáét. Erre a családanya is éktelen haragra gerjedt és fiai ismét megtapasztalhatták, hogy anyjuk mekkora sárkány is tud lenni.

- Most azonnal leszeditek onnét azt a babát! – kezdett bele fülsiketítő monológjába – Halljam, ki volt az? Gyerünk, most legyen nagy a szája! Már megint sikerült megríkatnotok szerencsétlen húgotokat, hát mivel érdemeltem ezt ki, hogy ilyen fiaim vannak?

A fiúk pedig szépen csendben meghúzták magukat, természetesen az ikrek álltak leghátul, hogy egy váratlan pillanatban fenéken szúrják Percyt egy gombostűvel, mire az akkorát ugrott előre, hogy még anyja is elakadt a mondandójában, de persze ez sem tartott sokáig.

- Úgy, pont te Percy? Pedig már kezdtem azt hinni, hogy van egy normális fiam is. Most rögtön szedd le azt a babát!

- De, anyu…

- Nincs de! Azt mondtam, leszeded és ideadod!

Percy pedig nem vitatkozott tovább, hanem fogott egy széket és leszedte a megsüketült Luciust a fáról, majd lehajtott fejjel átadta Molly-nak.

- Gyere, kis aranyom, majd mi kicsinosítjuk az angyalkát a fára – mondta Ginny-nek és kézen fogta lányát, de az ajtóból még visszaszólt – Ti pedig feldíszítitek a fát, értve?

- Persze, anya. – válaszolták a fiúk és egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlük, mikor a két nőszemély elhagyta a szobát.

Nem úgy Luciusból, aki ha lehet még jobban el kezdett rettegni, valahol útközben ugyanis visszanyerte lélekjelenlétét.

Molly az asztalra ültette a babát.

- Na, Ginny, hogyan nézzem ki az idén az angyalka? – kérdezte lányát.

- Ó, hát, legyenek szép, fehér, pihe-puha tollas szárnyai. Legyen rózsaszín hosszúruhája, - anyja közben követte az utasításokat – és legyen szép szőke göndör haja, meg szép magas sarkú cipője.

- Nagyon szép lett, de teszünk még egy szép glóriát a feje fölé, rendben?

- Igen, igen, igen! – tapsikolt örömében a kislány, és amint megvolt a glória, felkapta a babát és már rohant is a fiúkhoz, hogy megmutassa, milyen szép lett.

- Nagyon aranyos lett, mit szólnál hozzá, ha így raknánk fel a fára? – guggolt le mellé Charlie, Ginny pedig hatalmasakat bólogatott és testvérének nyújtotta Luciust. Charlie fogta és feltette a karácsonyfa tetejére.

Lucius képtelen volt feldolgozni, mind külsejét, mind pedig az eseményeket, de már meg sem próbált tudatánál maradni, boldogan süllyedt a kábulatba és tisztább pillanataiban azon töprengett, hogy vajon Bellatrix is így érezhet-e. Ilyen békés öntudatlanságban várta a Szentestét.

Közben a házban nagy volt a jövés-menés, a fiúk takarítottak vagy menekültek a munka elől, a két nőnemű egyed a konyhában tevékenykedett, de Molly néha átfutott ellenőrizni fiait, akik közben nagy nehezen befejezték a fa díszítését.

Este hat órakor már minden készen volt, Lucius is.

A család leült vacsorázni, s főhősünk fájón vette tudomásul, hogy reggel óta bizony egy falatot sem evett, így sóvárogva szimatolt bele a levegőbe időnként, hogy az ételnek legalább az illatát érezze.

Miután Weasley-ék megvacsoráztak, átvonultak a nappaliba ajándékot bontani. Azonban Ron olyan lendülettel vette célba az ajándékait a fa alatt, hogy fel sem tűnt neki, hogy futás közben feldöntötte a kis asztalkán, a fa mellett hangulatvilágításként szolgáló gyertyákat. A Ginny által készített papírdíszek pillanatokon belül lángra lobbantak a karácsonyfán, hogy célba vegyék Luciust, aki most már biztos volt benne, hogy máglyán fogják elégetni, de csak akkor kezdett igazán pánikolni, amikor a lángok egyre magasabbra csaptak, s már majdnem elérték a lábát. Utolsó emléke az maradt, hogy a két Weasley szülő pálcáját feltartva Aguamentit kiáltanak.

OoO

Csörömpölésre ébredt, a dolgozószobájában volt, s barna bőr fotelében ült. Felugrott és pálcáját előre tartva nézett körbe a szobában, aztán megpillantotta a földön a törött whiskys poharat és akkor Lucius Malfoy megfogadta, hogy alvás előtt többet egy kortyot sem iszik.