Ajándékozott: Luna Aurora

Korhatár: 16 év

Tartalom: Mint minden más, a szerelem is változik, de néha nem a jó irányba. Hermione/Draco

Kívánság: Annyi fanfiction szól már arról, ahogyan Draco és Hermione egymásra talál, de én olyat szeretnék, amikor ezen már túlvagyunk (a többit kivágtam, hogy ne legyen spoiler).

Figyelmeztetések: helyenként csúnya beszéd; angst; önkielégítéssel kapcsolatos, egyesek számára esetleg durva jelenet (de nem erőszak); OOC karakterek; az első öt könyv felhasználása (utolsó két könyv nem történt meg, bár elemek belekerültek); ja, és nem találtam meg a bétámat, bocsiiii

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Kedves Ellenségem

„MANTIKÓR

A mantikór emberfejű, oroszlántestű, skorpiófarkú görög szörnyeteg. Épp olyan ritka s vérszomjas, mint a kiméra; úgy tartják, halkan dudorászik, miközben elfogyasztja az áldozatát. A mantikór bőre visszaver szinte minden ismert bűbájt, szúrása azonnali halált okoz.”*

Hermione Granger elégedetten csettintett egyet a nyelvével, és önelégült mosollyal tolta oda a könyvet a vele szemben ülő, szőke fiú elé.

– Nem megmondtam? A mantikórbőr kabát igenis hasznos ajándék. Ritka, és te minden különleges cuccot szívesen gyűjtesz, célszerű, hiszen ki tudja, mikor akar valaki megátkozni, ráadásul még meleg is, ami nem jön rosszul így télen.

– Te csak megint rám akarod tukmálni a mugli divatot, csak ezúttal úgy, hogy varázslény-gúnyába öltöd. Öltesz. Engem – húzta el a száját Draco Malfoy finnyázva, ügyet sem vetve az elé rakott könyvre. – Inkább maradok a taláromnál, köszönöm szépen.

– Ugyan, valld be, hogy abban majd megfagysz, mikor át kell mennünk az udvaron az üvegházakhoz! – erősködött a lány.

– Bah – dőlt hátra a széken keresztbefont karral Draco. – Hő bűbáj? Dereng valami?

Hermione elpirult kissé barátja lenéző tekintete láttán, de inkább visszakérdezett. – Akkor mégis miért remegsz, mint a kocsonya, minden egyes alkalommal?

– Talán annyira kiborít a gondolat, hogy a drágalátos barátaiddal kell eltöltenem kilencven kemény percet, hogy nem tudok megálljt parancsolni a libabőrnek, ami elönt?

– Talán ha nem gúnyolnád őket folyamatosan, akkor nem találnád olyan megerőltetőnek! – förmedt rá a lány.

– Talán ha nem bánnának úgy velem, mint egy utolsó házimanóval, én is másképp viselkednék! – emelte fel a hangját Draco méltatlankodva. - Te is tudod, hogy úgy néznek rám, mintha bármelyik pillanatban előrántanám a pálcám, és rájuk szórnám az Adava Kedavrát!

– Csak mert aggódnak értem, ennyi. Lehetnél kicsit megértőbb! – védte meg a két másik fiút Hermione.

– Megértőbb? Én kockáztattam érted mindent, erre még csak ki sem állsz mellettem, ha szivatni kezd az a nyavalyás Vízlipatkány, vagy mindenki kedvenc kis hőse, Potterfajzat!

– Ne hívd őket…

– Miss Granger, Mr Malfoy, ha szabad kérnem! Ez könyvtár, nem klubhelyiség! A szerelmes civódásukat hagyják máskorra!

Hermione elpirult, mind Madam Cvikker megrovásától, mind a dühtől a Dracóval való veszekedésük miatt. Mindketten elnézést kértek a könyvtárostól, és megvárták, míg az halló- és látótávolságon kívülre ér; ekkor Hermione még mindig haragosan összeszedte a könyveit és jegyzeteit, majd Dracóra mordult.

– Majd beszélünk, ha lecsillapodtál kicsit.

– Igen? – emelkedett fel Draco is a székből összevont szemöldökkel. – Már a véleményem se számít? Egyszerűen csak túl heves vagyok? Tévedtem. Nem csak a barátaid vesznek semmibe, hanem Te is. Sőt, túl magasra helyeztem magam – én még szeretett házimanóid szintjét sem érem el! – Ezzel a mardekáros fiú fogta magát, és sértetten kirobogott a könyvtárból. Hermione meghökkenve nézett utána, majd egy sóhajjal rogyott vissza a székbe.

Megint veszekedtek. Ezen a héten már harmadjára. A félév végi dolgozatok és a közeledő RAVASZ vizsgák árnyékában eleve keveset találkoztak, és a lánynak az az érzése támadt, hogy lassan csak vitatkozni járnak össze. Mint most is… még csak egy üdvözlő csókot sem kapott, mikor Draco bejött a könyvtárba, ahogy azt megbeszélték korábban.

Hermione újra az ajtóra pillantott, mintha azt várná, hogy a fiú visszajön, holott tudta, hogy az most duzzog valahol a Roxfort pincéiben. Pedig nem is olyan régen még annyira más volt…

Hatodévben kezdődött az egész, akkor, amikor már Lucius Malfoy az Azkaban tartós vendégszeretetét élvezte. A hír, hogy Voldemort él és újra hatalomra tör, felrázta a varázslóvilágot, és hála Merlinnek nem csak a sötét mágusokat. Semelyik világos varázsló, aki egy kicsit is szerette a családját, nem akarta kitenni őket annak a veszélynek, melyet a Sötét Nagyúr uralma jelentett volna. Így hát azokhoz fordultak, akikben a reményt látták: Albus Dumbledore-hoz és állandó hősükhöz, Harry Potterhez.

Mindenki meglepetésére több, korábban ellenségesnek, vagy jobb esetben semlegesnek vélt család is Voldemort ellen fordult. Ilyenek voltak Zambiniék, Crakék, Parkinsonék, és a két főre – Narcissára és Dracóra – szűkült Malfoy család is. Voldemort hiába gyűjtött csatlósokat maga köré, nem tudott valódi hadsereget létrehozni, és kísérlete a Minisztériumba való beszivárgásra is meghiúsult. Dühében véletlenszerű támadásokat indított ellenségei ellen, melynek során több aranyvérű családot is támadás ért. Ezen még saját hívei is megrendültek, és belátták, hogy a Sötét Nagyúr már nem az az erős, karizmatikus vezető, aki két évtizeddel korábban volt, hanem egy vágyaitól és keserűségtől elvakult, dühöngő őrült.

Dumbledore kihasználta a helyzetet, és néhány Rendtag segítségével sorra felkutatta és elpusztította Voldmort horcruxait. Ezek a horcruxok mind Tom Denem lelkének egy-egy darabját rejtették magukban, és míg léteztek, Voldemort is élt. Ám minden egyes darab elpusztításával közelebb kerültek a Sötét Nagyúr legyőzéséhez. Az utolsó, hetedik darabot maga Draco Malfoy hozta el az igazgatónak, végső zálogaként annak, hogy nem kíván apja nyomdokába lépve halálfalócsuhát ölteni.

Nem maradt már hátra, csak az, hogy Harry Potter beteljesítse a róla szóló próféciát. Dumbledore-ral, Pitonnal, a Weasley családdal és a Főnix Rendjével a háta mögött azonban ez a küldetés bizonyos szinten könnyebbnek bizonyult, mint néhány korábbi kalandja. Azt persze, hogy Harrynek egyúttal meg kellett ölnie egy embert – mégha az az évszázad sötét mágusa volt is – nem volt könnyű megemészteni. Harryt azóta is kísérti álmában Tom Denem szelleme, és megfogadta, hogy soha többé nem kerül olyan helyzetbe, ahol ölnie kellene. Így attól az álomtól is elbúcsúzott, hogy auror lehessen. Ez a pálya most Ron előtt állt nyitva, aki megedződött az idő alatt, míg Harryt segítette, és ígéretes jelöltnek tűnt. Hermione maga csak abban volt biztos, hogy korántsem tud még eleget a varázslóvilágról, így folytatni akarta tanulmányait a Minisztérium varázselmélettel foglalkozó tanfolyamán.

És itt jött újra a képbe Draco Malfoy. Ő is a Minisztériumot vette célba, így a hatodik évük második felétől kezdve - közvetlenül azután, hogy az iskola újra megnyitott Voldemort halálát követően –a legtöbb órára és különórára együtt jártak. Sok mindent kellett bepótolniuk, hiszen a harccal és izgalommal töltött idő az előző félévük értékét csaknem a nullával tette egyenlővé. Amiatt pedig, hogy viszonylag kevés diák akart a Minisztériumban továbbtanulni, vagy ott elhelyezkedni, kénytelen-kelletlen egymásra szorultak.

Már akkor nyilvánvaló volt mindenki, így Hermione számára is, hogy Draco sokat változott. Ahogy a legtöbb gyerek, aki harcolni kényszerült, ő is gyorsabban felnőtt, és felelősségteljesebb lett. Nem egy tizenhét éves fiú szemével látta a világot; ahogy Harryé, az ő tekintete is legalább kétszer idősebbnek látszott a koránál. Komolyan vette a tanulmányait, és soha többé nem utalt egy szóval sem arra, hogy Hermionét kevesebbre tartaná magánál.

De azért a gyerekesség egy, a lányt felettébb zavaró területen fennmaradt: még kiélezettebbé vált a kapcsolat a mardekáros fiú, illetve Ron és Harry között. Jó, rendben, Hermionénak be kellett ismernie, hogy többnyire csak Ronról volt szó – igaz, hogy Harry csaknem mindig ott volt a konfliktusoknál, de alig-alig vett benne részt. Inkább csak akkor, ha valakinek vissza kellett fognia Ront, vagy kivédenie egy felé tévedt átkot.

A helyzet egy cseppet sem javult, mikor a sok közös tanulóidőt lassan könyvtári randevúkra cserélték. Ron, annak ellenére, hogy megvolt a maga élete és egy ideig még a saját barátnője is Lavender személyében, állandóan féltékenykedett, és nem nézte jó szemmel, hogy Hermionéban felmerült még a gondolata is annak, hogy Malfoyjal randevúzzon. És míg egy időre visszafogta magát, azért a csipkelődő megjegyzések és Draco alkalmankénti rosszindulatú ugratása megmaradt.

Eleinte azonban ez még nem volt elviselhetetlen, és néhány feszült beszélgetésen kívül más gondot nem okozott. Az első randevúk, aztán az első csók, a sok édes találka és az öröm, hogy minden reggel volt, aki csak őt és egyedül őt várja, hogy a Nagyterembe kísérje, elfelejtette Hermionéval, hogy nem mindenkinek tetszik ez az új kapcsolat.

Draco, ha akart, tudott igazán elbűvölő is lenni, és Hermione ezt első kézből megtapasztalta. Mindig ott volt, hogy segítsen, hogy kinyissa előtte az ajtót, hogy vigye a könyveit, vagy egyszerűen azért, hogy megnevettesse a lányt.

Azonban néhány hónap után a rózsaszín felhő kezdett eloszlani. Az érzések ugyan nem változtak, de a külvilág egyre jobban kikezdte a kapcsolatukat. Először a Draco és Ron közötti egyébként is feszült viszony indult újra romlásnak. Úton-útfélen belekötöttek egymásba, szinte kétszeres erővel azok után, hogy eleinte mindketten próbálták visszafogni magukat Hermione miatt. Később az egymásra fordított idejük is megcsappant, és Hermione és Draco egyre többször kaptak hajba mindenféle apróságon. Mostanra pedig gyakorlatilag semmi másból nem állt a kapcsolatuk, csak veszekedésből, bár látszólag még a boldog pár benyomását keltették.

Hermione felsóhajtott, és újra kifelé indult a könyvtárból. A könyveit szorosan magához szorította, mintha bennük keresne menedéket. Annyira lefoglalták gondolatai, hogy észre sem vette a mellette elhaladó többi tanulót. Arra eszmélt, hogy már a Griffendél klubhelyiségében áll, és Ron siet oda mellé. Fura – gondolta. – Nem is emlékszem, hogy bemondtam volna a jelszót a Kövér Dámának.

– Hé, Mione, hogyhogy ilyen korán visszajöttél? Nem úgy volt, hogy egészen vacsoráig tanultok a lovagoddal?

A kérdés első hallásra egy barát ártalmatlan érdeklődésének tűnt. De a hangsúly, ahogy Ron kiejtette a szavakat, és a kifejezés, ami az arcát uralta közben, egyértelműen arra utalt, hogy reméli, történt valami, ami miatt korábban el kellett válniuk. Remélhetőleg valami rossz.

Hermionét felbosszantotta, hogy igaza volt.

– Ron, talán inkább a holnapi esszé megírásával kellene foglalkoznod, nem az én randevúmmal!

– Veszett ügy, Hermione. Ron nem képes mással foglalkozni. Ezért is hagyta ott Lavender – lépett melléjük Harry.

– Tudnék én mással is foglalkozni, és tenném is, ha nem Malfoyról lenne szó! – vitatkozott Ron, de Hermione leintette.

– Csaknem nyolc hónapja vagyunk már együtt Dracóval, Ron, ideje lenne megemésztened! – Ron csak horkantott, mire a lány szemöldöke még jobban összehúzódott. – Ha pedig féltékeny vagy, nos… hamarabb kellett volna észhez térned, nem akkor, amikor már nélküled is boldog vagyok!

Hermione fogta magát, és ügyet sem vetve az elfehéredett Ronra, és a fejét szomorúan csóváló Harryre, felrobogott a szobájába. Szerencsére a szobatársai nem voltak benn, így kérdő szemek kísérete nélkül ledobhatta magát az ágyra (persze csak miután biztonságosan az asztalra tette a könyveit).

Tudta, hogy az az utolsó mondat nem kellett volna. Ron és ő minden barátságon túlmutató érzelmet igyekeztek nem tudomásul venni. Így ment ez már több mint három éve, még jóval a Dracóval való kapcsolata előtt is. Az igazság az, hogy egy időben Hermione tényleg úgy gondolta, hogy ő és Ron igazi pár lehetnének – az a fajta, mint Ron szülei, akik tinédzserkoruk óta ugyanabban a lángoló szerelemben éltek együtt. Negyedévben, a karácsonyi bál után Hermione azt hitte, Ron végre lépni fog. És lépett is, csak éppen az ellenkező irányba, és a legjobb barátnője helyett Lavender Brownnak kezdett udvarolni.

Hermionének akkor ez nagyon fájt, de beletörődött, és az azt követő események elterelték a gondolatait. Jött a háború, és persze Draco, és azóta már nem kesergett azon, hogy mi lehetett volna Ronnal. Sokkal inkább járt az esze, mi lesz vele és Dracóval. Valami nagyon rossz irányba fordult, és ha nem tesz valamit sürgősen, lehet, hogy a kapcsolatuk nem éli túl.

***

Bárhogy is igyekezett Hermione, nem sikerült igazán kibékülnie Dracóval. Ugyan már rögtön másnap - miután aludt egyet a dologra, és felejtett egy kicsit saját dühéből - beszélt vele, és néhány kedves szóval biztosította arról, hogy szereti, és hogy igenis megbecsüli és értékeli, de a tüske megmaradt, és a békítő csókok ellenére is ott lappangott bennük egy kis feszültség.

A félévi vizsgák lassan elmúltak – Hermione erre várt már egy jó ideje. Azt hitte, ha ez a teher lekerül a vállukról, megint több időt tölthetnek majd együtt. Helyette azonban úgy tűnt, mintha még kevesebbet találkoznának. Mindig közbejött valami, főleg Dracónak – kviddicsedzés, Monstro korrepetálása, egy különösen nehéz esszé megírása, Crak korrepetálása, prefektusi teendők…

A lelke mélyén tudta, hogy ez nem vezet jóra, mégis annyiban hagyta. Talán csak idő kell. Lehet, hogy ha kikerülnek az iskolából, és a maguk útját járhatják, minden újra a helyére zökken. Azt, hogy valójában attól fél, hogy ha előhozza a problémájukat, nem lesz visszaút, nem ismerte be magának. Végül is együtt voltak, szerették egymást, jól haladtak a tanulmányaikkal, és olyan jövő várt rájuk, amiben boldogok lesznek. Az, hogy átmenetileg gondjaik voltak, majd elmúlik.

Persze nem így történt. Ott, ahol a feszültséget gyűlni hagyják, előbb-utóbb túl sok halmozódik fel, és kirobban. A gyújtólángot Ron adta – a hónapokig tartó kötözködést Draco végül megelégelte, és egy igencsak durva tréfával vágott vissza.

***

Bájitaltanon történt. A tantárgy soha nem okozott gondot se Dracónak, se Hermionénak, de Ronnak hosszú-hosszú órákra volt szüksége a jegyzetei felett, hogy megértse, mi mire való. Kellet is a jó jegy az aurorképzőbe való bejutáshoz. A kitartásának hála szinten maradt ugyan, de hiányzott belőle Draco ösztönös érzéke.

Azon a napon épp egy igen kényes bájitalt főztek. Nem sokkal korábban Ron tett néhány megjegyzést Draco apjára, mindezt legalább két tucat másik diák előtt. Dracóban forrt a méreg – tisztában volt vele, mit tett az apja, és ő maga is elítélte érte. De mégis az apja volt, és az ő gyalázásával Ron nemcsak Dracót, de az anyját, Narcissát is sértette. És ezt a mardekáros már nem hagyhatta.

Egy véletlen folytán éppen egymás melletti asztalokhoz jelölte ki őket Piton. Egy órán át semmi különös nem történt. Ám ekkor Ron egy percre elfordult az üstjétől, hogy előkészítse a következő hozzávalót. Draco megragadta a lehetőséget, és gyorsan beleöntött egy kis fiolányit az óra elején a tárolóból elcsent afrodiziákumból.

A bájital egy pillanatra színt váltott, de mire Ron visszafordult az üsthöz, már mindent rendjén valónak talált. Draco magában gonoszan elmosolyodott. Ez jó műsor lesz.

A szőke fiú felpillantott, és összetalálkozott a tekintete Hermionééval, aki éppen akkor fordult feléje. A lány rámosolyodott, olyan melegen és őszintén, ahogy az utóbbi hetekben elég ritkán történt. Talán azt akarta sugallni, hogy büszke Dracóra, amiért odakint korábban uralkodott magán, és nem ment neki Ronnak.

Draco egy pillanatra elszégyellte magát, és elgondolkozott azon, nem kellene-e figyelmeztetnie Weasleyt. De aztán a vörös hajú fiú felé fordult, aki magától eltelve, megvetően pillantott végig rajta, élvezve korábbi győzelmét. A mardekáros szíve megkeményedett. A Weasley iránti gyűlölet erősebbnek bizonyult a Hermione iránt érzett szeretetnél.

Öt percen belül, mikor újabb hozzávaló került az üstbe, Ron főzete hirtelen kifröccsent, és néhány csepp a kezén landolt. Draco figyelte, ahogy a másik fiú megrándul, és óvatosan körülnéz, de aztán folytatja a kavarást. Draco monotonon folytatta tovább a munkát, de fél szemét végig a szomszédján tartotta. Hallotta, amikor Piton kiment a teremből, néhány percre magára hagyva tanítványait, ami nem is jöhetett volna jobbkor.

Ron eközben egyre feltűnőbben fészkelődni kezdett, és a szabad keze gyakorta tévedt a nadrágja felé. Hamarosan nyilvánvalóvá vált az ott keletkező erőteljes dudor, és a vöröshajú fiú immár mindkét kezét az öle előtt tartotta, ügyet sem vetve a munkára.

De nem takargatni akarta magát, ellenkezőleg: egyre céltudatosabb mozdulatokkal simogatta a nadrágja elejét, mígnem azt túl kevésnek ítélte, és a gombot kikapcsolva, a cipzárt lehúzva elővette a farkát.

A közelben lévők, akik eddig legfeljebb csak furcsán néztek rá, most meghökkentek, és néhányan, főleg a lányok, megbotránkozva figyelték, ahogy szabályosan maszturbálni kezd a teremben, mindenki szeme láttára. Weasley egyre hangosabb lett, és nyögésekkel tarkította a kézmozdulatok okozta cuppanásszerű hangokat. Mostanra már azok is felfigyeltek rá, akik a terem elejében dolgoztak, köztük Hermione is. A lány, ahogy jópáran rajta kívül, próbálták leállítani szavakkal, próbálták úgy, hogy erővel megállítják, sőt, Dean Thomas még egy hatástalan Stuport is feléje küldött. De úgy tűnt, a szavakat nem hallja, az őt érintő kezek pedig mintha még jobban felcsigázták volna, ami azonnali visszavonulásra késztette a próbálkozókat.

Az egész osztály meghökkenve bámult, képtelenül arra, hogy megállítsa, de arra is, hogy elnézzen az alakjáról. A legtöbb arcra a megbotránkozás kifejezése ült ki, a mardekárosokéra a káröröm, Hermionéére pedig az értetlenség és az aggodalom.

Piton ekkor jött vissza a teremben, és egyébként is fehér bőre még inkább elsápadt, mikor meglátta, mi folyik.

– Mr. Weasley, mit képzel, mit csinál? Azonnal fejezze be! – kiáltott a griffendélesre, mire annak szemei kipattantak, és egyenesen a professzorra nézett.

Draco tökéletes elégedettséggel figyelte, ahogy Ron a maga módján szót fogad, és fehér cseppeket spriccelve az asztalára elélvez. Az osztály felhördült, majd egy teljes percig néma csönd uralkodott.

– Suvickus! – kiáltottak fel vagy öten, köztük maga Piton is. Úgy tűnt, Ron csak most ébred rá, mit is tett, és elkerekedett szemmel, szörnyülködve kapcsolta be újra nadrágját, végre eltakarva magát. Piton odasietett mellé, megfogta a karját.

– Mr. Weasley, maga most azonnal velem jön az igazgatóhoz!

Amint kiléptek az ajtón, a teremben mindenki beszélni kezdett. Csak ketten álltak némán. Draco, aki önelégült arccal nézett a csukott ajtóra, és Hermione, aki könnyes szemét nem tudta elszakítani kedveséről, aki minden kétséget kizáróan most alázta porig a legjobb barátját.

***

Hermione úgy érezte, mintha összeomlott volna minden. Amit Draco tett, megbocsáthatatlan volt. Tudta, hogy ki fog derülni, hogy a mardekáros tehet Ron viselkedéséről, és büntetést is fog kapni érte, de azzal is tisztában volt, hogy az iskola mégis a vöröshajú fiút fogja a szájára venni. Botrány lesz, amit az ő önfejű és öntudatos Ronja nehezen fog viselni.

De a legjobban az fájt a lánynak, hogy Draco ezzel őt is megalázta, elárulta a kapcsolatukat. Hónapok óta próbálta csitítani a két fiú közötti ellenségeskedést, és Draco megígérte neki, hogy rá tekintettel ő soha nem fog szándékosan ártani Ronnak. Megfogadta Hermionénak, hogy úgy fog Ron fölé emelkedni, hogy belső erőről bizonyságot téve nem foglalkozik annak támadásaival.

Hermione egy része értette, hogy Ron sértette meg először Dracót, de mégis, amit tett… Ez volt az utolsó csepp. A lány most többszörösen érezte az elmúlt hetek minden feszültségét, minden bántó vagy fájó megjegyzést, az összes veszekedés terhét.

Léptei hangja elveszett a morajban, amit a többiek pletykálkodása okozott, így észrevétlenül ért el Dracóig. A fiú megrezzent, amikor megérezte a közelségét, és lassan felé fordult. Nagyot nyelt, amikor meglátta a lány szomorú-szigorú, de leginkább csalódott arcát.

– Vége, Draco. Befejeztük – suttogta Hermione, mire Draco szürke szemei elkerekedtek.

– Hermione, hadd magyarázzam meg…

– Ezen nincs mit magyarázni – szakította félbe a lány. – Ezt te is tudod. Döntöttél abban a percben, amikor megtetted, amit megtettél.

Úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit, de aztán megrázta a fejét, vetett egy utolsó pillantást Dracóra, majd kisietett a teremből.

A szőke fiú csak bámult utána üres tekintettel, majd lerogyott a székébe. Fájt a szíve, és szégyellte, hogy fájdalmat okozott a lánynak.

De a baj az volt, hogy még így se bánta meg azt, amit tett.

***

Amikor Piton, McGalagony és az igazgató felelősségre vonták, Draco nem tiltakozott. Súlyos büntetést kapott, mivel az eset még a mardekár-párti Pitont is megbotránkoztatta. Megfosztották prefektusi címétől, és hetente háromszor büntetőmunkára kötelezték egészen a tanév végéig. Azok a tanulók, akik tanúi voltak Weasley megalázásának, sokáig ellenségesen viselkedtek vele (kivéve persze a mardekárosokat), de a többséget igazán nem érdekelte – jobban elfoglalta őket maga a tény, hogy Ron nyilvánosan csinálta azt.

Hermione azonban hajthatatlan maradt. Draco megpróbált beszélni vele, leveleket küldött, alsóbb évesekkel üzent, de a lány nem engedett, és még csak rá sem nézett egykori kedvesére. Gyakorlatilag az elkövetkező hónapban újra elválaszthatatlan volt Rontól és Harrytől. Weasleyt, ahogy Draco várta, megviselték a történtek, olyannyira, hogy még a visszavágástól is elment a kedve.

Végül egy jó hónappal később a szerencse – és persze egy kis kémkedés – úgy hozta, hogy mégis tudott beszélni a lánnyal.

***

Odakint már tombolt a tavasz, így Hermione úgy döntött, sétál egy kicsit a friss levegőn. Szombat volt, és a legtöbben lenn voltak Roxmortsban, de ő nem akart velük tartani. Legutóbb, amikor roxmortos hétvége volt, Dracóval együtt mentek, és az emlékek – a jók és a rosszak – még túl frissek voltak ahhoz, hogy szembesüljön velük.

Nem számított azonban arra, hogy egykori barátja pont ezt az alkalmat ragadja meg, hogy beszéljenek. Gondolataiba merülve ült egy kiszáradt tuskón a tó mellett, amikor megjelent mellette Draco.

Hermione azonnal felpattant, amint észrevette a fiút, és el akart rohanni, de a másik elkapta a karját, és megállította.

– Várj! Csak néhány percet kérek! – kérlelte.

– Nem hiszem, hogy…

– Csak néhány perc! Tudom, hogy vétettem ellened, de a közös hónapjaink nem érnek legalább annyit, hogy meghallgass?

– Legyen – egyezett bele a lány. – Amúgy is nehéz lenne elmennem – nincs nálam a pálcám, te meg úgy szorítod a karom, mint egy polip.

Draco azonnal elengedte Hermionét, és egy lépést hátrált tőle. Nem volt szándékában fenyegető hatást kelteni. Tényleg csak beszélni akart. Amikor azonban percekig nem szólalt meg, Hermione megelégelte.

– Na mi az, akkor most akarsz valamit mondani, vagy sem? Mert ha nem muszáj, nem rontanám veled tovább ezt a szép napot!

Draco válla hirtelen meggörnyedt, és az arcán őszinte fájdalom tükröződött.

– Hermione, bocsáss meg nekem! Ne, várj – szólt, mikor látta, hogy a lány tiltakozni akar – nem úgy értem, hogy fogadj vissza. Tudom, hogy ez lehetetlen, és az oka messze túlmegy a Weasley-eseten, akár beismered, akár nem.

Hermione nyelt egyet, és bólintott, hogy folytassa. Draco felsóhajtott, és intett, hogy üljenek le a fára, ahol korábban a lány ült.

– Tudom, hogy te is úgy érezted, hogy már nem vagyunk jó csapat, ismerlek már ennyire. Nem tudom, pontosan mikor és hol, de valami elromlott. Hermione, én szerettelek, és te is szerettél. De néha ez nem elég. Én sok mindenen túl tudtam lépni, de… hozzád és a barátaidhoz nem voltam elég erős.

– Hogy érted ezt?

– Hermione, nekem az egész életemet át kellett gondolnom, mikor az apám börtönbe került, és rá kellett ébrednem, hogy a világ, amiben éltem, mennyire más, mint az, amiben a többség, így te is él. Azon dolgok nagy részét, amit gyerekként tanultam, el kellett felejtenem, mert azok egy olyan világra készítettek fel, amiben nem akartam már élni. Amikor lehetőségem nyílt rá, változtattam az életemen, és ezt soha nem bántam meg. De azért önmagamat teljes egészében nem tudtam megváltoztatni.

Büszke típus vagyok. Olyan, aki nehezen viseli a másodrangúságot. Malfoyként azonban – dacára a háborúban nyújtott segítségemnek – már nem voltam az a tiszteletben álló fiatal varázsló, akinek neveltek. A nevem elvesztette a rangját, és nekem meg kellett találni a módot, hogy ezt visszafordítsam. Ezért választottam azt is, hogy a Minisztériumban folytatom a tanulmányaimat. Az az egyetlen hely, ahol kitartó munkával megfelelő hírnevet és kapcsolatokat szerezhetek újra. Úgy terveztem, hogy teljes egészében erre fogom szentelni az időmet. Aztán jöttél te.

A mugliszületésűek iránti lenézés volt az első, aminek mennie kellet. De a tény, hogy nevelésem ezt a részét megtagadtam, még nem készített fel arra, hogy érzéseim is lesznek egy mugliszületésű iránt. Így el is felejtettem egy időre, hogy te más körből származol, mint én – mert itt ez a lényeg. Egy aranyvérű vagy egy félvér sosem gondolkodhat úgy a varázsvilágról, mint egy olyasvalaki, aki tizenegy évig még a létezéséről sem tudott.

De kezdetben ezeket az igenis létező különbségeket észre sem vettem. Boldog voltam, és elégedett. Később azonban már nem bírtam elviselni, amikor a barátaidat választottad helyettem.

– Én sosem tettem ilyet! – tiltakozott Hermione.

– De igen, az én szememben. Ne érts félre, nem az a baj, hogy velük voltál. Nekem is megvoltak a magam barátai, ahogy az kell is. De te… hiába öleltél engem, hiába csókoltál, mégis tűrted, hogy Weasley cukkoljon és ugrasson, még akkor is, ha ezek egyre durvábbak lettek.

– De hiszen ez nem igaz!

– Pedig én így éreztem. Lehet, hogy magatok között megróttad, de ott és akkor, amikor ezek az atrocitások megtörténtek, te sosem álltál elé azzal, hogy hagyd békén azt, akit szeretek! De nekem szükségem lett volna erre, mert e nélkül úgy éreztem, nekem csak tűrni és tűrni kell, míg Weasley megtehet bármit, nem számít.

És akkor, azon a napon betelt a pohár. Nem bírtam már tovább. Ő gyalázta az apámat, te pedig csak annyit mondtál: Ronald, hallgass már! Nekem meg annyit, hogy ne reagáljak, mert annak nem lesz jó vége.

– Hát nem is lett! – csattant fel Hermione.

Draco lehunyta a szemét, és félrefordult kissé.

– Látod, pont erről van szó. Nem értettél, és most sem értesz engem.

– Bocsánatot jöttél kérni, de azt sugallod helyette, hogy a kapcsolatunk az elejétől kezdve halálra volt ítélve, ráadásul én önző módon nem törődtem veled.

– Nem, én csak el akarom mondani, amit akkor kellett volna, amikor először így éreztem. És tudom, hogy én sem vagyok könnyű eset. Amikor probléma adódott, a tettetést és a menekülést választottam. Egyszerűbb volt, mint kockáztatni…

– Draco, én még mindig nem értem, mit akarsz most tőlem…

A fiú keserűen felnevetett. – A furcsa az, hogy én sem. Talán csak annyit, hogy… ne így legyen vége. Te vagy az első, akit szerettem. Nem akarom, hogy ne beszéljek többé, hogy ne legyek a barátja annak, akit valamikor ilyen közel éreztem magamhoz.

– Ezt én sem szerettem volna. De az én helyzetem sem könnyű! Ron…

– Tudom. Sajnálom. Akkor még nem, de most, ha lehetne… miattad visszacsinálnám – vallotta be Draco.

Hermione beharapta az ajkát, és felnézett a fiú arcára. – Hiszek neked. De nem tudom, lehetünk-e valaha barátok. Az valami olyasmi, amik sosem voltuk.

– Először ellenségek, aztán szerelmesek. De azért megpróbálhatjuk, nem? Hermione?

A lány gyengéden megszorította a fiú karját, majd felállt. – Idővel, Draco.

Haloványan rámosolygott, aztán lassan visszaindult a kastély felé. A fiú még nézte egy darabig, aztán maga is visszasétált.

Hogy minden rendben volt-e? Nem. Hogy lehet-e olyan, mint korábban? Sohasem.

De idővel talán megtanulják majd, hogy a szerelem és a gyűlölet között létezik köztes érzelem.

Vége

* részlet a ’Legendás állatok és megfigyelésük’ című könyvből