Ajándékozott: Lilium

Kívánság: Fleur/Cedric humoros/romantikus sztori

Jellemzők: canon, romantikus, humor, épphogy érzékelhető erotikus tartalom

Korhatár: 14

Leírás: Nem kényszerültem arra, hogy saját magam által kreált cselekményt öntsek fic-formába, hiszen Cedric Diggorynak és Fleur Delacournek van közös múltja. Nagyon rövid bár, és nem történt semmi komoly közöttük, de vannak közös élményeik – természetesen a Trimágus Tusáról beszélek/írok, ahol, mint bajnokok, a felszínes ismeretségnél kicsit mélyebb kapcsolatot alakíthattak ki. És mint tudjuk, Fleur örömmel vette volna, ha Cedric viszi a karácsonyi bálba… Na, de hogy is történt mindez?

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Ki viszi a bálba Fleur Delacourt?

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola normál esetben egy szorgos hangyaboly látszatát keltette. Mindenki tudta és tette a dolgát, ment az élet megszokott kerékvágásában. Történetünk idején azonban a Roxfort mindennek tűnt, csak rendezett, szorgos hangyabolynak nem. Feje tetejére állt az iskola, a benne lakó hangyák (vagyis hogy mágusok, kísértetek, házimanók és festményalakok) megzavarodva rohangáltak a kastély labirintusában. Az izgalom jól látható volt minden diák arcán, sőt, még a tanárok is izgatottabbak voltak a megszokottnál… hiszen közeledett a karácsonyi bál!

Sok-sok év elteltével Európa három legnagyobb mágusiskolája úgy döntött, újra megrendezik a Trimágus Tusát, és a verseny velejárója volt a karácsonykor esedékes trimágus bál, amelyen a Roxfortban vendégeskedő külföldi diákok, illetve a harmadéveseknél idősebb roxforti diákok vehettek részt, a tantestületekkel karöltve. Nem lehetett pontosan tudni, hogy a tanulókat mi hozta jobban lázba: a lehetőség, hogy éjfélig mulathatnak, táncolhatnak és gabalyodhatnak egymásba vajsör-mámorban, vagy hogy esetleg elkaphatnak egy-egy történelmi pillanatot, amikor Piton professzor táncra perdül, vagy McGalagony tanárnő spiccesen viháncol a parkett szélén.

Akárhogy is, a kellemesen bizsergető izgalom minden fiatalt magába kerített. A lányok csapatostul álldogáltak sarkokon, és szemhéjfestékeket, ruhaanyagokat, kiegészítőket mutogattak egymásnak, a tapasztaltabb lányok pedig titkos meetingeken arról okították ki az ártatlanabbakat, hogyan is zajlik pontosan a csókolózás, hová is kell tenni olyankor a karokat, mennyire kell kitátani a szájat és a többi. A diákság másik felét, vagyis a fiúkat, már kevésbé hozta lázba a közelgő bál gondolata, de azt koránt sem lehetett állítani, hogy közömbösek lettek volna. Közöny helyett legtöbbjüket a halálos rémület töltötte el, ha arra gondoltak, dísztalárt kell magukra húzniuk, és bájologniuk a nyilvánvalóan megveszett lányokkal (akikkel amúgy sem nagyon lehet bírni, hát még egy ilyen esemény során), ne adj’ Merlin táncolásra kényszeríthetik őket! A legtöbb fiú a káromkodással egyenértékűnek találta a „tánc” szót, és a bál közeledtével gyakorivá váltak az olyan összetűzések, amelyek rendszerint azzal kezdődtek, hogy az egyik rivális fiú meggyanúsította a másikat, hogy biztos bőszen riszálni fog a bulin, mire a másik ezt általában egy jól irányzott gennykelesztő-átokkal, esetleg szimpla bemosással torolta meg.

A kísértetek gyakorta libbentek végig a levegőben keringőzve, és a festmények lakói is feltűnően mindig azokba a képekbe tömörültek, amelyeken voltak fenyőfák. A lovagi páncélok nyekergő hangon karácsonyi dalokat énekeltek, és a házimanók is dudorászva takarítottak vagy készítették az ételeket. A báli hangulat senkit nem hagyott érintetlenül. Még azt a négy embert sem, akiknek nem szabadott teljesen elmerülni az önfeledt készülődésben, hiszen a Tusa végéig gyakorlatilag halálos veszélyben voltak – a trimágus bajnokokról van szó természetesen.

~*~*~*~

Fleur Delacour egy lovagi páncél mögött álldogált, kezei között egy halom könyvet szorongatva, és unott arccal, nagyokat sóhajtva hallgatta a páncélt, amint az robothangon épp arról kornyikált, hogy a karácsony lehet kicsi és nagy, ő pedig szeretné tudni, vajh ki sült-é már a kalácsa. A bejárati csarnokban történt mindez. A hatalmas hall tömve volt diákokkal, mindenki izgatott hangon csevegett a közelgő bálról elhaladtában; a ráérősebbek pedig megálltak egy-egy ablak, festmény vagy címer előtt, és ott, fejüket összedugva értekeztek tovább. Úgy tűnt, Fleurnek esze ágában sem volt követni társai példáját, és elmerülni az önfeledt csevegésben. Csak állt és várt türelmesen a páncél mögött, ami ekkor elfelejtette a szöveget, és az „itt egy szép gömb, ott egy labda” sor közepén megállva, addig énekelte fahangon azt, hogy „itt egy szép gö… gö, gö, gö, gö..:”, amíg Fleur, magas sarkú cipőjével bele nem rúgott hátulról. Akkor magához tért, és folytatta a dalt. Fleur az égre emelte égszínkék pillantását, és kilesett a páncél mögül. Nem sokára jönnie kell – gondolta magában. Napokkal azelőtt kileste, mikor jár erre, kifigyelte, mikor és hol vannak órái, mikor közlekedik egyedül, és mikor csapatban. Most péntek volt, késő délután, bűbájtanról fog érkezni, és felmegy a klubhelyiségébe vacsora előtt – remélhetőleg egyedül. És akkor fel is tűnt a sok ember között a távolban! Hátitáskáját a vállára vette, és amint elindult a hallon át, a ráköszönő lányoknak odabiccentett, sugárzó mosolyt küldve feléjük. Fleur arcán bestiális mosoly terült el, majd a lány hátravetette ezüstszín haját, kihúzta magát (hasat be, cicit ki – ahogy anyjától tanulta), majd – amikor áldozata elég közel ért – kilépett a páncél mögül.

Amint előlépett, elejtette könyveit. Cedric azonnal megtorpant.

- Mon Dieu! – kiáltott fel Fleur, kebleihez kapva kezeit. Majd tekintetét Cedricre emelte. – Óh, szehr-vusz, Ced-hrik!

- Szia Fleur – köszönt vissza Cedric, megajándékozva Fleurt sugárzó mosolyával, majd lehajolt. – Hadd segítsek összeszedni!

- Olyán ügyetlen vágyok! – sopánkodott színpadiasan Fleur, és toppantott egyet. – Nágyon kedves tőhled, ’ogy segítesz.

- Ugyan, semmiség – mosolygott Cedric, míg karjaiba pakolta a könyvek egy részét. – Jó sok könyvvel jársz a folyosókon. Csak nem a következő próbára készülsz? – mosolygott fel a lányra, aki ekkor szintén letérdelt a földre, és a kötetek felé nyúlt.

- Ellenfelek vágyunk, Ced-hrik – csilingelte Fleur, Cedric pedig elvigyorodott, és bólintott. – Nem áhrul’átom el. Oh – lehelte ekkor, és Cedric felé nyújtotta egyik hófehér karját –, ninsen jól beszipáhrozva a táskád. Segítek.

Cedric épp felpillantott a könyvekről, amikor Fleur térdepelve felé lendült, és két karját átemelve a feje fölött elkezdte igazgatni hátitáskáján a cipzárt, amelynek természetesen semmi baja sem volt. Cedric kezéből úgy estek ki a könyvek, mint pár pillanattal korábban Fleuréből. A lány formás mellei kitüremkedtek a mélyen dekoltált, karcsúsított talárból, és Cedric hatalmasra tágult szemétől pár milliméterre rezegtek a rángató mozdulatok miatt. Fleurnek nem kellett lepillantania, hogy tudja, Cedric azt bámulja-e, amit kell; épp elég rutint szerzett már e téren, és anyja, nagyanyja is alaposan kiokosította. Még rántott egyet a táskán (a keblek ruganyosan libbentek egyet béklyóik között, Cedric pedig akaratán kívül felnyögött, és belelehelt Fleur dekoltázsába), majd visszaereszkedett a sarkaira, és szendén mosolygott a földön gubbasztó fiúra, akinek olyan vörös volt az arca, mintha most szedte volna ki a séf a többi rák mellől a fazékból.

- Megigázítottám – trillázta Fleur.

Cedric csak guggolt a földön, kezei a semmiben lebegtek, szemei akkorák voltak, mint két üst. Majd miután hallatott egy fölöttébb mélyenszántó hozzászólást („ÖHH!”), pirosló orcákkal a földre szegezte tekintetét, és újra elkezdte karjaiba kapkodni a könyveket. Fleur szemében elégedett csillogással figyelte Cedric verejtékes homlokát és reszkető kezét. Akkor aztán ő is elkezdte összeszedni a könyveket.

- Olyán kedves fiú vágy – mondta Fleur, miközben észrevétlenül a háta mögé söpört egy könyvet. – Né’a nágyon sájnálom, ’ogy ellenfelek vágyunk.

Cedric mosolyogva motyogott valamit, ami leginkább úgy hangzott, hogy „nisanákcsigen”, majd miután felkapkodta a könyveket a földről, felpattant. Fleur is felállt, kezében egyetlen kötettel, amelyet kebleihez szorított.

- Rheméljük, mindegyik megván – mosolygott Fleur. – Á könyvtá-hros ásszonyotok nem igahzán kedves.

- Igen, vigyázni kell vele… – motyogta Cedric, mialatt tekintetével végigpásztázta a padlót. Szürke szeme aztán megállapodott a Fleur lába mögül kikandikáló, elkószált példányon. – Oh, még van egy mögötted… – Azzal fejével a könyv felé intett, de mihelyt megejtette ezt a mozdulatot, már tudta, mekkora hibát követett el.

Fleur azonban ekkor már megpördült.

- Óh, válóbán! Felveszem.

Cedric pontosan ettől félt. Hogy felveszi. Már épp nyitotta a száját, hogy rákiáltson Fleurre „Ne vedd fel, majd én!”, amikor a lány lehajolt.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egyik láb kissé behajlítva, a másik balerinásan előre nyújtva, a felsőtest eltűnik a mély meghajlás során, és nem marad más, csak a gömbölyű, csinos, rá bámuló fenék. És az ember, ha akarná sem tudná levenni szemét a vékony selyemtalár alól átsejlő vonalakról - különösen, ha férfiemberről van szó. Még a két szabályos farpofa is kirajzolódott, köztük a hosszanti mélyedéssel…

Cedric megtántorodott, nekivágódott az egyik lovagi páncélnak, ami erre hirtelen átváltott egy másik dalra. Az éles váltás a Csendes éj és az Ó, szép fenyő között feltűnt Fleurnek. A lány kissé felegyenesedett, és derékszögbe hajolva, tulajdon csípője mellett ránézett a levegő után kapkodó Cedricre.

- Minden rhendben, Ced-hrik?

Cedric közel állt a szívinfarktushoz, de azért bólintott. Fleur kiegyenesedett, és nyújtotta kezét a könyvekért.

- Nágyon szépen köszönöm, ’ogy segítettél összeszedni őket – mosolygott a lány, miközben Cedric (gondosan ügyelve rá, hogy nehogy akárcsak egy ujjal is hozzáérjen Fleurhöz; akkor tuti besikerült volna legalább egy stroke) átpakolta a könyveket a karjába.

- Igazán nem tett semmit – mondta Cedric, és megpróbálta összeszedni magát; már mosolyogni is képes volt. Érdekes módon azonban kezeit olyan szorosan kulcsolta össze az öle előtt, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.

- Váhrod máhr á ka-hrásonyi bált, Ced? – kérdezte Fleur, és haját hátravetve, szendén mosolyogva még hozzátette: – Nem báj, ’á Cednek szolitálák?

- Egyáltalán nem – mosolygott bárgyún Cedric, és miközben ökleit szinte belevéste ágyékába, arra gondolt, teljesen mindegy, mit csinál Fleur, csak ne kezdjen el újra hajlongani.

- Biztosán nágyon jó lesz á bál – énekelte Fleur, miközben jobbra-balra ringatta magát, könyveit szorongatva; a keblek táncba kezdtek, Cedric pedig zavartan kibámult az egyik ablakon, és ökleivel ágyékon ütötte magát. Alig hallhatóan felnyikkant, majd oda sem nézve bólogatni kezdett, hogy Fleur ne érezze úgy, nem figyel rá. – Pehrsze á kástélyotok nem olyán szép, min’ á Beauxbatons pálotá, de ’á te ott leszel – És Cedric felé biccentett a fejével, mosolyogva –, sák jó le’et majd á páhr-ti.

Cedric szerencsétlenül vigyorgott az ablakkeretre. A mellettük elhaladó diákok vagy féltékenyen figyelték a jelenetet elhaladtukban, vagy jót mosolyogtak a kipirult arcú, izzadt Cedricen – ezek főleg griffendélesek voltak. Fleur ekkor közelebb lépett a fiúhoz, aki rémülten hátrált egy lépést – így sikerült újra nekiütköznie a lovagi páncélnak, amely hirtelen abbahagyta az Ó, szép fenyőt, és csak zümmögött ezután a dallamra. Cedric, felpréselődve a hümmögő vasszerkezetre, riadt szemmel figyelte Fleurt, aki olyan közel siklott hozzá, hogy orruk majdnem összeért.

- Mondd sák – búgta Fleur; Cedric minden ízében reszketni kezdett; a lovagi páncél is vele együtt rázkódott –, tüdod márh, ’ogy kivel mész á bálba?

És mielőtt Cedric válaszolhatott volna, Fleur előhúzta képzeletbeli ingujjából az adu ászt – vagyis aktivizálta anyai nagyanyjától örökölt véla-bűbáját. A lányt körberagyogta egy szikrázó, aranyszínű aura; haja mintha életre kelt volna, úgy lobogta körbe gyönyörű arcát; tekintete, mint a zafír, úgy csillogott; és a pórusaiból olyan bódító illat áradt, hogy Cedric nemes egyszerűséggel eltátotta a száját, és olyan arckifejezéssel bámult Fleurre, mintha transzba esett volna. Majd a fiú hirtelen úgy érezte, meg kell mutatnia Fleurnek, milyen ügyesen tud barkácsolni, így öntudatlanul meglendítette a varázspálcáját, mire abból előtűnt egy kalapács és egy fűrész. Cedric bőszen reszelni kezdte a lovagi páncél karját, majd a kalapáccsal is nekiesett.

- Ó SZÉP FENYŐ, OLY KEDVES MINDEN ÁGAD! – zengte a lovagi páncél fájdalmas hangon.

Az éles, érdes hangra aztán Cedric tekintete kitisztult, és miután lepillantott a kezében tartott fűrészre és kalapácsra, arcán a totális értetlenség terült el. Fleur körül eltűnt a ragyogás, a lány ismét „csak” annyira volt lélegzetelállítóan gyönyörű, mint normál keretek között, és dühösen a tovább éneklő páncélzatra meredt.

- Mit keres itt ez a kalapács? – vakarta a fejét Cedric, míg kábán levette hátitáskáját a válláról, és belepakolta a szerszámokat.

- Edszer sák elővetted – nevetett Fleur, majd újra letámadta az ekkor védtelen Cedricet. Olyan közel lépett hozzá, hogy testük több ponton összeért (Cedric mindegyiknél úgy érezte, mintha izzó vasat nyomtak volna a bőréhez). – Szóval… kivel ákárh a Rhoxforhti bájnok menni á bálba? – És újra felragyogott az aurája.

Cedric ekkor már ügyesebb volt, és behunyta a szemét, megrázta a fejét, és kislisszolt Fleur és a páncél szorításából. Fleur háta mögé került, és miután lekevert saját magának egy pofont, kissé akadozva ugyan, de legalább tiszta tudattal így szólt:

- Miért… te, ööö… te kivel mész? Biztos sokan felkértek már. – Azzal bárgyún felnevetett, és félvállra vette táskáját.

- ’Át igen, sok fijú szehretne velem menni á bálba – csilingelte Fleur, és közelebb somfordált; Cedric ugyanolyan óvatosan pedig egyre hátrébb araszolt a csarnokot megtöltő diákok között. – De én sák egyel szehretnék tánszolni, és… – Fleur egyre közeledett –… és ismerhkedni… – Cedric rémült arccal hátrálni kényszerült –… be’átóan és mélyen.

Cedric felnyögött, elveszett Fleur kék szemében, ismét érezte a mámorító illatot, elméje nem fogott fel semmi mást a külvilágból csak a szikrázó fényeket, amelyeket a csodaszép lány bocsátott ki magából…

- ELJÖSSZ VELEM A BÁLBA?!

A kiáltás hatására a bűbáj megszűnt, Cedric magához tért, és Fleur válla fölött átpillantva megkereste tekintetével a hang gazdáját. Fleur, az ismételt kudarc következtében, ingerült arccal pördült meg a tengelye körül, és villámló tekintettel meredt az akcióját szabotáló egyénre. A legkisebb Weasley-fiú volt az, Ron. Ott állt Fleur háta mögött, arcán üres kifejezéssel, és szájtátva meredt a szőke lányra. Aztán tekintetébe visszatért az élet, és vonásai szép lassan egy másik kifejezést kezdtek tükrözni: a halálos rémületét. Fleur nem szólt semmit, csak állt könyveit szorongatva, aztán Ron felsikoltott, és hosszú karjaival szélmalomként kapálózva elrohant a kolosszális lépcsősor irányába. A diákok nevetve néztek utána, főleg a lányok. A fiúk közül sokan ugyanis Ronéhoz hasonló arckifejezéssel bámultak Fleurre; volt, aki meg is indult felé, talán hogy hasonlóképpen ráordítson, de ezek a fiúk vagy észhez tértek félúton, és visszasomfordáltak társaik közé, vagy barátaik ütlegeléseinek hála kibillentek a transzállapotból.

Fleur, az apró közjáték után, ismét Cedric felé fordult, felöltötte ragyogó mosolyát, de mielőtt még megszólalhatott volna, Cedric jól érthetően azt mondta:

- Én már elhívtam egy lányt a bálba.

Fleur ajkáról lehervadt a mosoly, arca határozottan csalódott lett. Még így is elképesztően gyönyörű volt. Cedric el is mosolyodott kedvesen, elgyönyörködve a különleges lány szépségében, és mentegetőzve így szólt:

- Két napja kértem meg egy hollóhátas lányt… Évek óta ismerem, ő is kviddicsezik, és hát… – habogott Cedric, és ismét elpirult, de ekkor nem Fleur ármánykodásának köszönhetően, hanem tulajdon zavarában. Fleur elmosolyodott Cedric piruló arcát látva. – És hát elhívtam, és igent mondott.

- Sze-hrensés lány – mondta Fleur, és biccentett.

Cedric idegesen beletúrt barna hajába, és félszegen mosolygott.

- Köszönöm – motyogta, és Fleurre nézett. A lány még mindig csalódottnak tűnt, de koránt sem volt ellenséges az arckifejezése; inkább elismerő. – Ha nem hívtam volna már el Chót – folytatta Cedric rendezetlen hangon –, örömmel mennék veled. Megtiszteltetés lenne.

Hatott a hízelgés. Fleur arcvonásai kisimultak, és a csalódottság tovatűnt. Mosolyogva nézett a bárgyún vigyorgó Cedricre.

- ’Át akkorh… tálálkozün’ a bálon, nem igáz? – kérdezte a fiút, és kacsintott.

- De, persze. Majd azért adsz nekem egy táncot? – kérdezett vissza Cedric udvariasan.

Fleur felragyogott, ekkor természetes szépségében, nem véla-varázsának köszönhetően, és pukedlizett.

- Naturellement. – Azzal sarkon fordult. Még hátrapillantott a válla fölött, és mosolyogva elköszönt: – Au revoir, Ced!

- Szia Fleur! – mosolygott Cedric, és ő is elindult, a Hugrabug klubhelyisége felé.

Fleur befordult az egyik sarkon, majd az első útjába kerülő ablakpárkányra letette a rengeteg könyvet. Sóhajtott egy mélyet, és előhalászott talárja zsebéből egy pergamendarabkát és egy pennát. Széthajtogatta a papírt, és kelletlenül áthúzta az egyes szám mellett álló nevet: Cedric Diggory. Majd lepillantott a kettes szám melletti névre: Roger Davies. Alig észrevehetően bólintott, visszatette a pergament és a pennát a zsebébe, felkapta a könyveit, és sugárzó mosollyal útnak indult, hogy becserkéssze a Roxfort második legjobb pasiját.