Kinek készült az ajándék: Jenna27
Korhatár: nincs
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
A néma lovag
Utálatos hely a középiskola, ezt mindenki tudja. Az a sok nagyképű, arrogáns diák, aki lenézi a körülötte élőket… egyszerűen szánalmas. Ők azt hiszik, hogy bármit megtehetnek másokkal, mert ők a „menők”. Szívesen megmondanám nekik, hogy nem körülöttük forog a világ. De sajnos, ha megkísérlem a szemükbe mondani, rám se hederítenek, vagy rosszabb esetben ott helyben megaláznak mindenki előtt. Talán épp ezért nem próbálkozom ezzel az utóbbi időben. Elegem lett. Bárkivel beszéltem a suliban, ők is unják ezt a fajta feudalizmust. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert én nem tartozom a népszerűek közé. Nem vagyok buta, vagy fogyatékkal élő, sőt, még csúnyának sem mondanám magam… egyszerűen nem vettek be.
- Emma?
Emma… na, igen. Azt mondják szép név, de én ki nem állhatom. Anyai nagymamámról kaptam, ami nem épp felemelő érzés.
- Emma, figyelnél az órámon?
Hirtelen a tanárnő felé fordulok. A tekintetem még elég ködös; valószínűleg látni, hogy valahol máshol jártam.
- Téged kire emlékeztet a versben található életfelfogás? – kérdezte a tanárnő kitartóan, nyilván azzal a céllal, hogy magamhoz térítsen.
- Hát… - gyorsan a könyvembe pillantottam, és a vers közepe táján meg is találtam a választ. – Ez egyértelműen az antik-kori Horatius elve. Carpe diem, vagyis élj a mának. A szerző is ugyanezt taglalja a művében(1).
- Így van. És ebből arra következtetünk, hogy nagy hatással volt rá Horatius munkássága…
És a tanárnő további monológjából ismét nem fogtam fel semmit. A szomszédos padban ülő lány egy cetlit csúsztatott hozzám.
„Este nálad vagy nálam?” – csak ennyi állt rajta.
„Nálam” – írtam vissza. Átcsúsztattam a papírost a feladónak, aki a legjobb barátnőm volt. Grace-szel mindent meg tudtunk beszélni egymás között. Estére egy filmnézős, hizlaló kaját evős, lazulós programot terveztünk.
- Párokban fogtok dolgozni – hallottam meg hirtelen a tanárnő utasítását. – A párok a következők. Josh Angelával, Michael Amyvel… - a tanárnő az osztályon sorba haladva beosztott mindenkit. Még azt sem tudjuk, miben kell együtt dolgoznunk, de azt, hogy kivel, már igen. Hát szép… - Grace… Alexszel, és Emma Amesszel alkot egy párt – ránéztem az említett fiúra, aki az egyik legnépszerűbb volt a suliban másodikos létére. Egyáltalán nem tűnt elégedetlennek a párválasztást illetően. Sőt, mielőtt visszafordult volna a tábla fele, rám mosolygott, ami mosoly volt, és nem fintor. Ezt pozitív jelnek vettem.
- Nos, tehát a feladatotok az lesz, hogy a párok a következő órára, vagyis holnapra bemutatnak nekem egy verselemzést az eddig tanult költők valamelyikétől. A választott mű lehetőleg ne legyen benne a tankönyvben. A terjedelem érje el a két oldal hosszúságot. Az életrajzokat ismeritek, így feltehetőleg a művekkel sem lesznek gondok. Amelyik párosé a legjobb lesz, dupla ötöst érdemel! Ha esetleg gondotok támad, forduljatok egymáshoz. További szép napot!
A csengő időközben megszólalt, és hallani lehetett a folyosóra özönlő diákok dobogását. Mi is szedelőzködni kezdtünk, és szép lassan kihömpölyögtünk a tömegbe.
- Azt hiszem, el kell halasztanunk a ma estét – mondta Grace. – Ha meg akarjuk írni az elemzést, jobb, ha tanulunk ma este. Majd jövő héten nézünk filmet.
- Igen, az lesz a legjobb – értettem egyet. – De semmi kedvem nincs Amesszel tölteni az estémet. De hát… ez van. A holnapról majd még tárgyalunk.
- Rendben. Két perc múlva az udvaron? – kérdezte Grace.
- Megszokott hely – bólintottam, majd sarkon fordultam, és elindultam a szekrényem felé, hogy kivegyem az ebédemet. Épp a számzárat tekergettem a lakaton, amikor megjelent egy jólfésült fej és a hozzá tartozó test a szomszédos szekrénynél, és a tulajdonosuk abban kezdett matatni.
- Szia, Emma – köszönt rám Ames. – Megbeszéljük a mai házi dolgozat írását?
- Az jó lenne. Mikor találkozzunk?
- Öt fele jó lenne. Nálam?
- Ne, inkább nálam, mert most van otthon egy rakat műkaja, amit meg kell enni…
- Nagyszerű, akkor ott – egyezett bele azon nyomban, mire meghökkentem. – Mi a baj? – kérdezte Ames, mert minden bizonnyal kiült az arcomra a meglepettség.
- Nincs baj, csak… azt hittem, tiltakozni fogsz, hogy esetleg nálatok kényelmesebb, vagy nagyobb a hely, vagy ilyesmi…
- Nem, szerintem nálatok tökéletesen megfelelő lesz. Akkor viszlát este! – azzal bele is vetette magát a még mindig hömpölygő diáktengerbe. Én szép komótosan kiemeltem a szekrényből az ebédre hozott szendvicseket, és egyszer csak megpillantottam egy szekrény alján pihenő borítékot. Úgy festett, mint amit csak becsúsztattak. Kinyitottam, és olvasni kezdtem a nyomtatott szöveget(2).
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Először nem is fogtam fel, miről szól a levél. Majd ahogy újra átolvastam, kezdett derengeni. Szereztem egy titkos imádót, aki nem mer elém állni. Nem mer, vagy csak még nem mer? Ez a vers egyszerűen gyönyörű. Mosolyognom kellett, ahogy olvastam.
Sietve kikaptam az ebédemet a szekrényből, és a levelet a kezemben lobogtatva rohantam előkeríteni Grace-t. Az udvaron a megszokott helyen találtam rá. Egy szél- és hómentes sarokban, ahol a fejünk felett egy ponyvaféle húzódott. Letelepedtem mellé, és mielőtt megkezdhette volna a szendvicsét, a kezébe nyomtam a levelet.
- Mi ez? – kérdezte nyomban, de azért átvette a papirost. Figyeltem a reakcióit, ahogy olvasott, és azok alapján neki elsőre is leesett a szöveg lényege. Mikor végzett, kerekre nyílt szemmel és undorral az arcán felém nyújtotta. – Ez giccses – közölte, majd nagyot harapott a szendvicsből.
- Ennyi? – néztem nagyot. – Bíztam benne, hogy egy kicsit jobban fogod véleményezni…
- Nincs ezen mit véleményezni. Lehet, hogy csak egy rosszindulatú cselszövés ellened. De ha ez a srác tényleg létezik, akkor tuti, hogy az ellenkező oldalon áll. Bár nem tudom, milyen értelemben.
- Ezt honnan veszed?
- Hahó, irodalomzseni, hol a szemed? Azt írta, hogy akadályok vannak köztetek. Ez nem elég nyilvánvaló?
Ismét átfutottam a verset, és megtaláltam a keresett utalást, ami inkább nyílt közlés.
- Szerintem akkor örülj majd, ha a sokadik verset találod meg. Sőt, inkább, ha az a rejtélyes valaki megjelenik, és bemutatkozik.
- Olyan hangulatromboló vagy – vágtam durcás arcot. – Teljesen boldog voltam öt perccel ezelőtt…
- Te kérted a véleményemet – emlékeztetett barátnőm kedvetlenül.
- Igen tudom, de mindig elfelejtem, hogy másként reagálsz a dolgokra, mint akárki más.
- Azért, mert én nem vagyok akárki – jelentette ki fellengzősen Grace. Szerettem az önimádó énjét, amikor csak úgy kitörtek belőle a hangzatos szavak. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és úgy véli, semmivel sem jobb bárki másnál. Néha csak önvédelemből kívánkoztak ki ezek a szavai.
- És most mit fogsz tenni vele? – kérdezte, de tudtam, hogy a lelkes kíváncsiság nagy része csak mímelt.
- Nem tudom – feleltem. Eltöprengtem a kérdésen, de nem sokra jutottam. – Szerintem inkább először megvárom a következő levelet. Úgysem tudok mást tenni.
- Szerintem kérdezz meg mindenkit a suliban, hogy ő írta-e.
- Hogyne, hogy még jobban lejárassam magam?
- De legalább tudnád, ki az – Grace befejezte az evést, és fel is állt. – Mennem kell, mert még beszélnem kell a tanárral óra előtt. Tegnap nem voltam itt, és azt sem tudtam, hogy íratni akar… Mindegy. Lesz ma még közös óránk?
- Nem hiszem – gondolatban végigzongoráztam az órarendemen.
- Akkor suli után találkozunk.
- Nem jó – emlékeztettem. – Elemzés, rémlik?
- Ja, persze. Akkor holnap.
- Holnap.
Grace elindult az órájára, és én még maradtam befejezni az ebédemet. Grace elég furcsa lány, akit a világon a legtöbb dolog hidegen hagy. Nem érdekli a divat, a pletyka, a fiúk… Sokszor nehéz közös nevezőre jutnunk, de ha ellenkezik is a véleményünk, mindig megoldjuk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a barátom, mert minden esetben megbízhatok benne, és sosem hagyna cserben. Ahogy én sem őt.
Feltápászkodtam az évek folyamán kényelmessé vált kőfalról, és újfent belevetettem magam a tanórák forgatagába.
***
Otthon, édes otthon…
Csend…
Béke…
Nyugalom…
És egy ajtócsengő…
- Már megint ki az? – dörmögtem magamban mérgesen, majd odabotorkáltam az ajtóig, és kinéztem a kukucskálón. Megláttam a kedvenc pizzafutárunk piros-sárga sapkáját, és morcosan ajtót nyitottam. – Szia, Jimmy.
- Szia, Emma. Újabb pizsamaparti?
- Nem, az most elmarad. Nem mondtam le a rendelést?
- Nem hiszem, különben nem lennék itt – mosolygott a futársrác.
- Szuper… Egy pillanat – visszaléptem a pénztárcámért, hogy kifizessem a pizzát. A tévé félhomályánál botorkáltam át a szobán, így megbotlottam, és nem sok híja volt, hogy elessek.
- Ó, hogy az a… - visszafogtam magam, nehogy valami cifrát mondjak, így maradt a néma szitkozódás. Felkaptam a tárcát, és megfordulva a jelen helyzetben legkevésbé szívesen látott személyt láttam az ajtóban.
- Szia, Emma – köszönt rám Ames kissé félszegen. – Jól vagy?
- Jól, köszi – motyogtam, de mielőtt visszaértem volna, ugyanabban a széklábban botlottam meg, mint korábban. – Tessék, Jimmy. Ennyi elég, ugye?
- Még sok is… - és már nyúlt volna, hogy visszaadja az aprót.
- Hagyd, Jimmy, a többi a tied – mondtam gyorsan, és átvettem a pizzát.
- Köszi. Sziasztok! – azzal Jimmy indult is a motorja felé.
- Gyere be, Ames. Érezd otthon magad – nyúltam a villanykapcsolóért, hogy lássam is, hogy miben nem kellene megbotlanom, de a sors iróniája, hogy a pizzával a kezemben kibillentem az egyensúlyomból. Arra számítottam, hogy másodperceken belül elérem a padlót, de helyette egy erős kar a derekamnál elkapott és magtartott. A pizza sem landolt a földön, inkább úgy tűnt, mintha csak lebegne a levegőben. Mikor visszanyertem az egyensúlyomat, rápillantottam fogvatartómra.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Ames.
- Hogyne… igen… ez egy kicsit… hű… - dadogtam összefüggéstelenül, mire Ames csak elmosolyodott.
- Rendben, de próbálj meg egyenesen megállni, oké?
- Igyekszem – motyogtam, és a pizzáért nyúltam, hogy átvegyem tőle.
- Ezt nem adom, jobb helye van nálam – közölte somolyogva. Most, hogy megszabadított a terhemtől, odanyújtózkodtam a kapcsolóhoz. Feloltottam a lámpát, és máris biztonságosabban mertem közlekedni. – Hova tehetem le? – kérdezte Ames.
- Tedd csak le a kanapé előtti asztalra.
- És mit terveztél ma estére? – érdeklődött a fiú, mire összehúzott szemekkel néztem rá a konyha irányából. – Csak mert mondtad, hogy sok itthon a műkaja.
- Tényleg mondtam ilyet – rémlett fel a kép. Közben tálakba öntöttem ki a sokféle chipset, a mogyorót, a kekszet, és mindent, ami csak a kezembe akadt.
- Ugye nem a barátoddal terveztetek valamit? – kérdezte aggódó tekintettel Ames, miközben átjött a konyhába, hogy segítsen kikészíteni a rágcsálnivalót.
- Nem, nincs barátom – mondtam. Magam sem értettem miért, de kissé zavarban voltam. – A legjobb barátnőmmel terveztünk egy filmnézős, lazulós estét.
- Ő lenne Grace, nem igaz?
- De, igaz – lepődtem meg. – De hát…
- Többet tudok a suli diákjairól, mint hinnéd – felelt a befejezetlen kérdésemre Ames.
- Oh… - hirtelen nem tudtam mit mondani. Közben elkezdtük áthordani a nappaliba a tálakat, amit csak több fordulóval sikerült megoldani. – És mondd csak, kerestél már verset? Mert bevallom, én még nem.
- Igen, és találtam is, amit szerintem remekül lehet elemezni.
Letelepedtünk a kanapéra, és a kezembe adott egy papírost, amin a vers volt. Figyelmesen elolvastam(3).
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondolt elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
Utolsó kommentek