II. rész
Reggelre kialudtuk a feszültséget, és nekem sem volt részem semmi felizgató látványban. Próbáltam megfeledkezni a kétségeimről és az érzéseimről, és mivel eddigi életem során nem nagyon törődtem velük, ez egészen könnyen ment. Csak próbáltam megismerni Elaine-t, de ez sokkal nehezebb feladat volt, továbbra sem szeretett mesélni magáról. A múltjáról, és a jelenjéről sem, csak olyan általános kérdésekre válaszolt, mint mi a kedvenc színe, a hobbija. Azt is sikerült megtudnom, hogy nincs testvére, és nyolc éve él itt. De ez a kevéske információ is nevetséges örömmel töltött el.
Ebéd után ledőlt egy pillanatra, és láttam, hogy azonnal mély álomba merült. Nem csoda, hiszen napok óta körülöttem serénykedik. Mégis azt kívántam, bár felkelne és elterelné a gondolataimat. Az igazság megint kikívánkozott belőlem, és mire felébredt, és ideges kapkodásba kezdett, bennem megszületett az elhatározás, hogy többé-kevésbé őszinte leszek. Még akkor is, ha tudom, hogy ő ennek nem fog örülni.
Megvártam, míg újra visszatér a konyhából, ülő helyzetbe tornáztam magam, aztán mély levegőt vettem, és neki kezdtem a vallomásnak, mielőtt nekiálltam volna vacillálni. Tudtam, hogy ezzel mindent elronthatok, de talán valóban szerelmes voltam, mert rögeszmémmé vált, hogy Elaine megérdemli az igazságot.
- Tudom, hogy te ezt nem akarod, és most pokolian dühös leszel. De nekem muszáj elmondanom, mert nem tudok tovább titkolózni előtted. Hidd el, tényleg nem kell, hogy te bármit is bevallj, csak hallgass meg! - kezdtem hozzá. Elaine döbbenten állt a nappali közepén, és láttam, hogy viaskodik magával. Talán a kíváncsiság és a józanész csapott össze benne? Mindenesetre úgy véltem, addig beszélek, míg nem dönt.
- Szóval… Kezdem a hazugsággal, jó? Tegnap nem volt semmiféle furcsa álom, de tényleg összezavarodtam. A saját érzéseimtől és… Tényleg nagyon sajnálom, illetve nem sajnálom, de szégyellem magam, és tudom, hogy nem szabadott volna, és gyerekesen viselkedtem, mint egy idétlen kamasz fiú, de én… Elaine, tegnap reggel, én véletlenül… khm… elkaptam pár pillanatot, ahogy te… éppen… öltöztél.
Ha Elaine az előbb döbbent volt, akkor most… kővé dermedt, földbe gyökerezett a lába, leesett az álla - az összes szinonima egyszerre, amit a mélységes csodálkozására fel lehet sorolni.
Én pedig azon gondolkoztam, hogy nem itatott-e velem valamit, amitől így megzavarodtam. Vagy talán a halálfalók egyik átka volt súlyosabb, mint gondoltuk. Teljesen kifordultam önmagamból, szerelmes voltam, és folyton őszinte akartam lenni. Azelőtt sosem fordult velem elő ilyesmi. A legijesztőbb azonban az volt, hogy élveztem. Ez az egész - hogy szerelmes vagyok, és hogy bevallottam az igazat Elaine-nek - boldoggá tett. Ezért aztán folytattam, mialatt ő továbbra is mozdulatlanul állt, és csak pislogott rám.
- Tényleg szégyellem magam emiatt, tudom, hogy nem volt tőlem tisztességes, de nem tudtam megállni, mert… itt van ez a másik dolog. Az, hogy te… ellenállhatatlanul vonzol engem, Elaine. Képtelen vagyok rólad levenni a szemem, és folyton csak rád gondolok. - Elaine arca megváltozott, de nem tudtam eldönteni, mit is takar az arckifejezése. Mivel továbbra sem szólalt meg, úgy döntöttem, lezárom én a monológot, megpróbálok csendben maradni, és nem égetni magam tovább. - Köszönöm, hogy meghallgattál, és tényleg csak szerettem volna ezt elmondani neked. Nem várok el semmit cserébe, vagy ilyesmi…
Még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Elaine megmozdult.
- Bocsáss meg egy percre - suttogta halkan, és kiviharzott a szobából.
Nem igazán értettem a romantikus vallomásokhoz, de akárhogy is van, nem tűnt túl jó jelnek, hogy faképnél hagyott. Talán hallgatnom kellett volna. Tiszta hülye vagyok, hogy lehettem ilyen beteges? Ennyit a nagy Malfoy-méltóságról…
Annyira belemerültem az önostorozásba, hogy észre sem vettem Elaine mikor tért vissza a szobába. Csak akkor eszméltem fel, amikor már az ágyam mellett állt, és halkan megköszörülte a torkát.
- Elkészült a kenőcs. Ha gondolod, később leszedem a borogatásokat, és rendes kötéseket kapsz - közölte. Azonnal kiszúrtam, hogy kerüli a tekintetem.
- Nem ülsz le egy kicsit beszélgetni? - kérdeztem. Szófogadóan lehuppant az ágy szélére.
Én közben ezredszer is elátkoztam magam. Hiszen választ sem kérhetek tőle, azt mondtam neki, hogy semmit nem várok el…
- Miről akarsz beszélgetni? - kérdezte halkan, az ágytakarót fixírozva. Egészen más volt, mint eddig. Hiányzott a hangjából a hanyagság, a szeméből a huncut csillanás. - Megkértelek, hogy ne tedd ezt, mindenkinek könnyebb lett volna! Hiszen te egyáltalán nem is e… ismersz!
Nem egészen értettem, hogy mit akar ezzel mondani, de ettől függetlenül igyekeztem megnyugtatni. Nem volt rá vevő, egyszerűen azt mondta, hogy most neki kell gondolkoznia, és én addig fogjam be. Szívesen teljesítettem a kérését, egyrészt fogalmam sem volt, mit mondhatnék még, és féltem, hogy megint össze-vissza fogok beszélni. Másrészt pedig Elaine ott az ágyon ülve szándékozta magában megemészteni a dolgot. Hosszú percekig bámulhattam őt leplezetlenül.
- Haragszom rád - jelentette ki végül. - Mostantól folyamatosan küzdenem kell majd egy őszinteségi kényszerrel, mert úgy lenne igazságos. De egyelőre megpróbálom megtartani magamnak a dolgokat. Egy valamit azonban nem tudok titkolni ezek után… Szóval… Megpróbálom a titkaimmal együtt kimutatni az érzelmeimet…
Továbbra sem nézett rám, és nem volt számomra világos, mit akart ezzel mondani.
Ezért aztán óvatosan az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy végre a szemembe nézzen.
- Volnál szíves érthetőbben fogalmazni? - kértem apró mosollyal.
- A fenébe is, Draco! Azt mondtam, hogy nem árulom el a titkaimat továbbra sem, csak azt, hogy… miért hozol folyton ilyen helyzetbe? - kérdezte zavartan.
- Csak szeretném, ha kimondanád… - vigyorogtam, megérezve a győzelem édes ízét.
- Te sem mondtad ki - vágott vissza azonnal.
Ez sajnos igaz volt, de én pontosabban körülírtam.
- Kimondom, ha megígéred, hogy utána te is - alkudoztam. Elaine aprót bólintott. - Szeretlek!
Mindig vonzónak találtam az arcát, de most az öröm, a boldog mosoly még gyönyörűbbé varázsolta.
- Szeretlek - suttogta szégyenlősen, és megint elkapta a tekintetét. Ez a zavartság nem volt rá jellemző. Talán igaza van, és tényleg nem ismerem, de talán pont ez vonz benne annyira…
- Ne haragudj, de ezt nem értettem - pimaszkodtam.
Dühös pillantást lövellt felém, és szemében ravasz fény csillant. Aztán még mielőtt észrevettem volna, mire készül, az előbbi bátortalanságot teljesen elfelejtve felém hajolt, és forrón megcsókolt. Idegesen ráztam le a borogatásokat a kezemről, hogy átkarolhassam.
Talán az első pillanattól szerettem, talán csak később alakult ki ez az erős érzelem, mindesetre úgy éreztem, hogy egész életemben erre a szenvedélyes csókra vártam. Bal kezem a derekára fonódott, jobbommal pedig beletúrtam az imádott arany fürtökbe. Mohón és követelőzően csókoltuk egymást, és én nem tudtam eldönteni, hogy ez egyetlen gyönyörű pillanat-e, vagy évek óta öleljük egymást. Végül Elaine szakította meg a csókot.
- Remélem ez elég érthető volt! - nevetett rám.
- Gyere vissza! - követeltem kitárt karokkal.
- Vigyáznod kell magadra - rázta a fejét, és elkezdte visszarakni a borogatásokat.
- Te gyógyító hatással vagy rám - makacskodtam, akár egy kisgyerek.
Újra elmosolyodott, és egy apró csókot nyomott a számra.
- Mennem kell, vacsorát készíteni - pattant fel, és kuncogva ott hagyott. Lenyűgözve bámultam utána.
A vacsora remek hangulatban telt, habár Elaine bosszankodott egy sort azon, hogy továbbra sem fogadok el tőle segítséget. De a szerelem sem változtathat meg teljesen, én még mindig egy Malfoy vagyok. Hogy Elaine kicsoda és micsoda arról továbbra sem fogalmam, de beletörődtem, hogy ő nem akarja elárulni.
- Kiviszem a tányérodat, és behozom a kenőcsöt, rendben? - sürgölődött Elaine, amint végeztem az utolsó falattal. - A kötések kényelmesebbek lesznek. Hamar talpra állsz, ne aggódj!
- Esetleg nem zuhanyozhatnék le előtte? - vetettem fel. - Tudom, hogy elképesztően csábító a koszos ruha, az izzadtság és a vér keveredő szaga, de én a szappanra szavazok. Kötésekkel viszont nehezebben menne a dolog…
- Nem is tudom - tétovázott. - Talán egy gyors zuhany nem árthat. A sebeid egészen szépen gyógyulnak… De meg kell ígérned, hogy óvatos leszel, és nem áztatod magad túl sokat!
- Ígérem, jó leszek! Csak egy kicsit partiképesebb állapotba hozom magam.
Elaine a saját ruháiból egy praktikus bűbájjal átalakított nekem néhány darabot, hogy a gyors tusolás után ne a koszos és szakadt ruhákat kelljen viselnem. Ezekkel a kezemben bicegtem a fürdőszoba irányába. Első dolgom volt belenézni a tükörbe, hiszen az elmúlt napokban csak a mellékhelyiséget látogattam, ahol ez a kiváltság nem adatott meg.
A látvány kellemesen meglepett, rosszabbra számítottam. A fejemen lévő seb valószínűleg sokkal csúnyábban festett a támadás után, de Elaine gondoskodásának hála nem tűnt vészesnek.
A zuhany után még javult a helyzet, és ez régi, természetes önbizalmammal töltött el. Habár azt mondta, csak a nagynénje tanította egy-két bűbájra, Elaine elképesztően tehetséges boszorkány volt, mind a sebgyógyítás, mind a ruha-átalakítás terén. Eleinte féltem egy kicsit, de egyáltalán látszott úgy, mintha női ruhát viselnék.
- Még elmosogatok, aztán felrakom a kötéseket - mondta Elaine, ahogy meghallotta, hogy kiléptem a fürdőből.
- Segítsek? Tudod, egy pöccintés és kész vagy - ajánlottam fel.
- Nem, kösz, de szeretek mosogatni. Általában úgy sincs mit csinálnom. Addig csak helyezd kényelembe magad.
Eszemben sem volt megválni tőle, még egy pillanatra sem, így hát odabicegtem az apró asztalhoz, kihúztam az egyik széket és lehuppantam rá. Az asztalra támaszkodva néztem őt, és mintha csak megérezte volna, folyton hátrapislogott. A haja minduntalan a szemébe hullott, és könyékig habos volt, mégis elbűvölőnek találtam.
Újra hátrafordult, és egy kis habot fröcskölt rám. Majd kacagva folytatta a mosogatást.
- Ezért még megfizetsz, Elaine - vigyorogtam. Aztán hirtelen ötletem támadt. - Az Elaine olyan komoly név. Nem illik olyasvalakire, aki habot fröcsköl a másik az arcába. Ki kell találnom neked egy becenevet - morfondíroztam.
Nem telt bele sok idő, és megtaláltam a tökéletes becézést. Vele is rögtön megosztottam.
- Mit szólnál, ha ezentúl csak úgy hívnálak: Lenny?
Elaine kiejtette a kezéből a tányért, amit éppen mosott, és az hangos csörömpöléssel tört apró darabokra. Lassan felém fordult, és megijedtem, olyan sápadt volt.
- Draco, beszélnünk kell - közölte síri hangon és a nappali felé vette az irányt.
Miután leültetett, mászkálni kezdett, és a kezét tördelte.
- Eddig bírtam - mondta, de mintha magához beszélt volna. A hangja halk volt, és hisztérikus éllel csengett. - Nem túl hosszú idő, de fel kell adnom. Nem titkolózhatok tovább, habár jobb lett volna… Itt az ideje, hogy mindent megtudj, Draco.
Habár kíváncsi voltam, komoly arckifejezésétől egy kicsit meg is ijedtem. Nem értettem, mi lehet ez a félelmetes nagy titok, de azt végképp nem, hogy miért a Lenny szó váltotta ki ezt az egészet…
- Kifejezetten csak egyszer hazudtam neked, de ez az egy takarja az összes hazugságomat. Az igazság az, hogy… mi nagyon is ismerjük egymást. Szó sincs véletlen lelki kapcsolatról, se semmi hasonlóról. Ez az egész olyan, mint egy rossz vicc. Két lehetetlenül szerencsétlen emberről…
Elképedve bámultam rá, és a szavak lassan szivárogtak be a tudatomba. Még nem mondott semmi konkrétat, de én már valahogy megéreztem az egész jelentőségét. Miközben próbáltam felfogni az igazságot, Elaine kíméletlenül folytatta.
- Valójában a történetnek még számomra is vannak homályos részei, sok olyan, ami már sosem tisztázódik. De a lényegen ezek már nem is változtatnának.
Szóval mi szegről-végről rokonok vagyunk. Nem vérrokonok, anyám öccse a te apád unokanővérét vette feleségül… Vagy valami hasonló. A lényeg, hogy a mi házunk pár utcányira állt a régi Malfoy-kúriától. És emiatt a szüleim, lévén hasonló nézeteket vallottak, gyakran jártak össze a te szüleiddel. Nem tudom, ki volt az első, de végül mind a négyen beléptek a halálfalók közé.
Csakhogy az én szüleim kevésbé voltak óvatosak, mint a tieid, és nem álltak Voldemort bukása után rögtön a jó oldalra. Féltek, hogy a Minisztérium esetleg szaglászni kezd, ezért menekülni kezdtek. Egyéves sem voltam, és minden héten más városban éltünk. Végül lassan megunták, és már készültek, hogy feladják magukat, amikor anyád meghívott minket hozzátok.
A szüleimmel együtt nyolcéves koromtól, tízéves koromig nálatok éltünk. Mi azonnal nagyon jó barátok lettünk, és a szüleink azt hiszem, már akkor az esküvőt tervezték, mikor mi még azt sem tudtuk, mi az a szerelem. Minden időnket együtt töltöttük, de te már akkor is komolynak találtad az Elaine nevet. Ez egyébként a középső nevem, de mindenki így szólított. Végül kitaláltad, hogy legyek Lenny, és onnantól úgy hívtál.
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, én pedig próbáltam feldolgozni a rengeteg új információt. Megannyi kérdésemre kaptam már most választ, de sok új keletkezett. Például a legfontosabb, hogy felejtettem el valakit, akivel három évig sülve-főve együtt voltam?
- Aztán mikor elérkezett a roxforti felvétel ideje, a szüleim újra menekülni kezdtek velem. Nem akarták, hogy tudjanak a hollétükről. De végül megtaláltak minket, és őket az Azkabanba vitték. A nagybátyám és a felesége már korábban meghalt, az egyetlen rokonom apám nővére volt, azt kérte, hozzá helyezzenek el engem. De a te szüleid hajlandóak lettek volna hatalmas összegeket kifizetni, hogy ők legyenek a gyámjaim, és ne kelljen elszakítani minket egymástól. A nagynéném ezt semmiképp sem akarta megengedni, a családban ő volt az egyetlen, aki Dumbledore oldalán állt, és félt, hogy a szüleid halálfalót nevelnek belőlem.
- Sejtette, hogy a pénznek hála, hozzátok kerülnék, ezért még a döntés megszületése előtt elvitt engem tőletek. Vele akartam lenni, de nem akartalak téged sem elhagyni - Elaine arcán egy apró könnycsepp gördült le az emlékek hatására. Szerettem volna odamenni hozzá, és megvigasztalni, de képtelen voltam megmozdulni. - Tudod… Kilencévesen mondtad nekem először, hogy szeretsz, és el is hittem. Ezért tudtam, hogy neked is fájna. A nagynéném szólt, hogy mikor jön értem, én pedig írtam a szüleidnek egy búcsúlevelet, és elköszöntem tőled. Aztán kölcsönvettem anyukád pálcáját, és felejtésátkot szórtam rád, mert nem akartam, hogy fájjon neked. Talán észrevetted, hogy arról a néhány évről nem egészen tiszták az emlékeid… Nos, ez nekem köszönhető.
- A nagynénémmel menekülnünk kellett, a bujkálás az életem része lett. Végül Dumbledore-tól kaptuk ezt a házat, és Fidelius bűbájjal elrejtett minket. A szüleid kerestek engem, és néhány régi barátjuk is. A Minisztérium ugyanígy tett, hiszen nekem a Roxfortba kellett volna járnom, de eltűntem.
Tizenöt éves voltam, amikor Dumbledore újra felkeresett minket, hogy Voldemort visszatért, és szüksége lesz mindenkire ellene. A nagynéném harcias nő volt, és minden apró összecsapáson részt vett, míg végül az egyik halálfaló megölte. Én különféle titkos feladatokban segítettem Dumbledore-t, és rajta kívül egyedül McGalagony professzor tudott rólam. Azt hiszem Dumbledore sejthette, hogy mi vár rá, mert megkérte McGalagonyt, hogy készítsünk egy új Fidelius-t, és ezúttal ő rejtse el a titkot.
- De a háborúnak már rég vége, Elaine! Miért bujkálsz még mindig itt? - böktem ki találomra egy kérdést, a fejemben kavargó több száz közül.
- Ezt pont neked magyarázzam? A halálfalók kitudja, miért és hogyan, de emlékeznek rám, és pont úgy meg akarnak ölni, mint téged. Azt mondtam neked, hogy nincs priuszom, de csak azért, mert sosem kaptak el. Több halálfalót is megöltem annak idején, ami bűn, ahogy te is mondtad. Ráadásul McGalagony is bajba kerülhetne, ha én előjönnék, hiszen segített rejtegetni egy szökött gyereket. Rég megszoktam, hogy egyedül vagyok itt. Talán ha már Voldemort egyetlen csatlósa sem lesz szabadlábon, akkor egy másik személyként újra megpróbálok emberek közé menni.
- Hadd segítsek - kaptam az ötleten, és amennyire jelen állapotomban futkosni tudtam, odasiettem hozzá. Mozdulatlanul állt, és a földet bámulta. Ez azonban nem tartott vissza engem, hogy szorosan magamhoz öleljem. Egy darabig csak állt, aztán belém kapaszkodott, és keservesen zokogni kezdett. A hátát simogattam, és közben próbáltam kitalálni valami megoldást. - Lenny, megoldjuk! Van néhány ismerősöm a Minisztériumban, sőt, valami csoda folytán maga Harry Potter is a pártomon áll. Átköltözöl hozzánk, és attól kezdve biztonságban leszel, akár a családom. Megpróbálhatom elintézni, hogy a Minisztérium ne tudja ki vagy, és új életet kezdhess. Velem. Ha akarod, elköltözünk innen messze, ahol senki sem ismer minket, sem a múltunkat. Ketten találunk valami jó megoldást, épp úgy, mint amikor anyám tiltása ellenére sikerült békákat csempésznünk a konyhába, vagy amikor megszöktünk kviddicsezni.
Az utolsó mondatra felkapta a fejét, és hitetlenkedve bámult rám.
- Emlékszel? De hát… hogyan? - értetlenkedett.
- Nem tudom, de nagyon örülök neki. Végre többet tudok rólad, Catharine Elaine Whytock! Eddig nem emlékeztem semmire, de most, hogy mesélni kezdtél a gyerekkorunkról, hirtelen minden beugrott. Azóta sem szórakoztam olyan jól, mint mikor Ambrosia nénikémet kiidegeltük a világból!
Az arcán halvány mosoly jelent meg az emlék hatására.
- Emlékszem, hogy utáltad, és előre tervet készítettünk ellene. Elloptam anyám pálcáját, és megbűvöltük a cipőjét.
- Szerintem a csúcs az volt, amikor ebihalakat tettünk a teájába - tettem hozzá.
- Vagy az, amikor csuklás-átkot szórtam rá, míg te verset mondtál neki. Előadtad, hogy megbántott azzal, hogy nem figyelt rád, még sírni is kezdtél - kuncogott fel, és úgy tűnt, végre jobb hangulatba került. Gyorsan letörölgette a könnyeit.
- Igen, igazad van. Hiszen mi álltunk az egész mögött, mégis kaptam öt csokibékát, annyira kiborított az eset - kacsintottam rá.
- Amiből hármat nekem adtál - bújt újra hozzám.
Kötésekről, és kenőcsökről elfeledkezve ültem vissza a kanapéra, Elaine-t az ölembe húzva. Órákig beszélgettünk, felidéztük közös múltunk legapróbb részleteit, és kihagyott jó néhány évről is meséltünk egymásnak. Szünetet csak néhány forró csók erejéig tartottunk, és végre igazán boldognak éreztem magam.
- Elrepült az idő, és a sebeid nem gyógyulnak meg maguktól - pillantott az órára Lenny, összeráncolt homlokkal. Lassan elkezdett feltápászkodni a kanapéról, és nagyot nyújtózkodott. - Te tényleg nagyon kíváncsi vagy… Ez egy új szokás, vagy csak én nem emlékeztem rá?
- Ezt kifejezetten neked tartogattam. Amúgy nem nagyon szokott érdekelni senki - vontam vállat. - De neked minden apró titkod érdekel. Viszont - most már mondhatom -, ismerlek, és úgysem hagyod, hogy elhúzzam az időt. Úgyhogy csak egy utolsó kérdést engedj meg!
- Majd holnap! - ígérte.
- Nem, most szeretném, nem bírom ki holnapig! - kaptam a keze után. Nagyot sóhajtott, és kelletlenül bólintott egyet. - Köszönöm, Lenny!
Fogaimat összeszorítva térdre ereszkedtem, és gyűrű híján Elaine kezét szorongattam.
- Catharine Elaine Whytock, hozzám jössz feleségül?
A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta, a szemei pedig újra könnybe lábadtak. Remegő gyomorral vártam választ a kérdésre, amelyről úgy tartottam, soha senkinek nem fogom feltenni.
- Igen! - lehelte végül, és óvatosan megölelt.
Miután sikerült magához térnie, izgalomtól kipirult arccal, és kissé még mindig szétszórtan az ágyba parancsolt engem, és kötszereket keresett. A konyhából csörömpölést, és halk szitkozódást hallottam, de Lenny nem sokkal később felbukkant az ajtóban, így nem aggódtam.
- Khm… Légy szíves… - kereste a szavakat egyre vörösödő arccal. - Kérlek, vetkőzz le!
Kaján vigyor terült szét az arcomon, és egyszerre nagyon tetszett nekem a kötések ötlete.
- Nem akarsz te segíteni? Hova ez a nagy sietség, hol marad a romantika? - gondolkodtam hangosan. - Persze ennek is megvan a maga varázsa… Kedvelem a határozott nőket, de ilyen egyszerűen még senki sem parancsolt rám, hogy vetkőzzek.
- Olyan perverz vagy - motyogta, és mindent megtett, hogy arca haragosnak tűnjön.
- Jól van, jól van - emeltem fel a kezem, majd szándékos lassúsággal kezdtem el kigombolni az ingemet.
Elaine pironkodva, de élvezettel figyelte ténykedésemet. Nem akartam túlfeszíteni nála a húrt, így az ingem és a nadrágom után megálltam.
- Kérlek, ne bámulj, szégyenlős vagyok! - viccelődtem.
- Úgy bámullak, ahogy akarlak! - vágott vissza. - Hadd emlékeztesselek, hogy te kukkoltál engem!
Erre nem igazán tudtam mit mondani, így csendben vártam a folytatást.
Az ágy mellé sétált, a kis székre lepakolt minden kelléket, aztán két ujját a kis tálkába mártotta, és a homlokomra kent egy adagot a szúrós szagú kenőcsből. Mikor ezzel végzett, kötszereket fogott, és alaposan körültekerte a fejem. Így haladt tovább a többi sérülésnél. Az volt a gyanúm, hogy a vastag kötéseknek hála a sérüléseim súlyosabbnak fognak hatni, mint amilyenek valójában, de ezt a gondolatot megtartottam magamnak. Elaine csak jót akart, és valószínűleg nálam ezerszer jobban tudta, mi a teendő.
A dolog egész nyugodtan zajlott, amíg el nem érkeztünk a hasamon lévő sebig. A kenőcsöt - remegő kezekkel ugyan, de - fennakadás nélkül rákente. Ám a lendülete megtorpant, amikor körül kellett volna tekernie gézzel.
- Talán, emeld meg a csípőd - javasolta, kerülve a tekintetemet.
Komikus helyzet alakult ki, mialatt háromszor-négyszer körbetekerte rajtam a könnyű anyagot. Megemeltem a csípőm, míg áthúzta alattam, aztán leengedtem, majd újra… Nem néztünk egymásra, de tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Én tisztában voltam vele, hogy egész egyszerűen fel is ülhettem volna, de túlságosan élveztem, ahogy Lenny puha kezei minden alkalommal a hátamat súrolják, így bölcsen hallgattam.
Mire a combomhoz ért, már nem is remegett a keze, nekem azonban ez még nagyobb megpróbáltatást jelentett.
Az utolsó kötés után megkért, hogy öltözzek fel, és úgy véltem, mára eleget szemtelenkedtem, így azonnal teljesítettem a kérését.
Gyorsan elpakolászott, aztán nekiállt, hogy megágyazzon magának a kanapén.
- Lenny, nem aludnál mellettem? - kérdeztem halkan. Féltem, hogy az egész csak egy szép álom, és kellett, hogy ott legyen mellettem az élő bizonyíték.
Egy darabig tétovázott, a sebeimre hivatkozott, de én nem adtam fel.
- Még a Malfoy család szigorú etikettje sem tiltja, hogy együtt aludjunk, Lenny! Elvégre jegyesek vagyunk!
Erre elmosolyodott, és a következő pillanatban már szorosan hozzám simulva suttogta:
- Szeretlek!
A következő napok olyanok voltak, mintha egy mesébe csöppentünk volna. Csak mi ketten voltunk, egész nap együtt. Hosszan beszélgettünk, Elaine mindenre kíváncsi volt, ami háborúban történt. Háromnaponta cserélte a kötéseket, és egyre nagyobb gyakorlatunk volt benne…
Összesen két hetet töltöttem nála, mire elég egészségesnek nyilvánított ahhoz, hogy hazamehessek, habár a kint ólálkodó halálfalóktól továbbra is féltett. De fényes nappal, erősen és varázspálcával felszerelkezve készültem hazatérni, hogy mindent előkészítsek, a másnapra tervezett érkezéséhez.
Hosszan búcsúzkodtunk, és én ezerféle ígéretet tettem neki, hogy óvatos leszek. A kezem már a kilincsen volt, és egy utolsó mély lélegzetet vettem, hogy Lenny bódító illatát magammal vihessem, amikor hirtelen megszólalt.
- Draco! Kérlek, nagyon vigyázz! - mondta már ezredszerre. - Rossz érzésem van, kérlek, légy nagyon óvatos! És ígérd meg, hogy… hogy soha nem felejtesz el!
- Hát persze, Lenny! Ne aggódj, minden rendben lesz. Holnap ugyanekkor visszajövök érted, és boldogan élünk, míg meg nem halunk - simítottam végig az arcán.
- Nem felejtesz el? - kérdezte aggodalmasan.
- Soha! Legutóbb sem magamtól felejtettelek el…
- Szeretlek - suttogta érzelmekkel teli hangon, de nem hagyott időt, hogy válaszoljak, forrón megölelt, és csókolni kezdett, ahol ért.
Még mielőtt felfoghattam volna, mire készül, megindult a nappali felé velem együtt, a következő percben már az apró ágyon feküdtünk, és Elaine ezúttal nem kért semmit - maga rángatta le rólam a ruháimat.
Végül jócskán megkésve, de boldogan, és egy szebb jövő reményével telve értem haza.
- Megjöttem - kiáltottam el magam, amint beléptem az ajtón.
- Nahát, Draco, kedves tőled, hogy megtisztelsz minket - jegyezte meg epésen apám, aztán el is vonult. - Narcissa, megjött a csavargó!
- Kisfiam! - szaladt felém anyám. Magához ölelt, de a következő pillanatban már el is tolt magától, hogy jobban szemügyre vegyen. - Mi történt veled, mi ez a seb a homlokodon? Mégis hol jártál? Egyetlen baglyot tudtál csak küldeni…?
- Anyám, apám beszélnem kell veletek - fogtam hozzá, és részletesen elmeséltem a halálfalókat, Elaine-t, az eljegyzésünket, és a jövőre vonatkozó terveimet.
Anyám boldogan ölelt újra magához, régi álma vált valóra, apámat kevésbé érintette meg az esemény. De áldását adta rá, hogy Lenny ideköltözzön, és nekem ez elég volt tőle.
Befelé jövet láttam, hogy Kingsley is éppen szolgálatban van, így a vacsora után kimentem hozzá, tanácsot kérni. Adott néhány tippet, én pedig részletesen leírtam a két szökött halálfalót, hogy az aurorok végre elfogják őket.
Másnap reggel a javaslatának megfelelően egyedül indultam útnak, hogy ne keltsek feltűnést. Lenny elárulta nekem a házszámot, így előlem nem rejtette el a Fidelius bűbáj. Úgy láttam, senki sem követett, de azért igyekeztem mihamarabb a házba jutni.
- Draco! - ugrott azonnal a nyakamba Elaine.
Egész eddig úgy gondoltam, hogy ő feleslegesen aggodalmaskodott, és hogy én teljesen nyugodt voltam. Ám amikor láttam, hogy jól van, elöntött a megkönnyebbülés, így kénytelen voltam beismerni - kizárólag magamnak -, hogy mégiscsak féltettem.
- Látod, minden rendben! - nyugtattam. - Már beszéltem az egyik aurorral, keresik azt a kettőt, akit te nem tudtál elkapni, és a jövő héten egyéb ügyekben is intézkedhetünk. A szüleim pedig tárt karokkal várnak!
Már összekészítette a legfontosabb dolgait, én pedig egy apró bűbájjal összezsugorítottam, így a zsebembe tehettem, megkönnyítve az utazást.
- Tudsz hoppanálni? - kérdeztem hirtelen, mire ő összerezzent.
- Évek óta nem próbáltam, de régebben ment… - felelte elgondolkozva.
- Akkor inkább kapaszkodj szorosan a karomba - javasoltam. A társashoppanálásban egész biztos született tehetség vagyok, hiszen mikor legutóbb idekeveredtem, három megtermett halálfalót hoztam véletlenül magammal. A házban azonban nem lehetett hoppanálni, így kénytelenek voltunk kimenni az utcára.
Egy kis parkos rész volt pár méterre a háztól, innen indultam előző nap is, most is ide tartottunk. Utoljára figyelmeztettem Elaine-t, hogy bármi történjék, el ne engedjen. Lendületet vettem, ám rémült kis sikoltása megállásra kényszerített.
Követtem a tekintetét, és megpillantottam Eliont és a kövérebbik halálfalót. Azonnal pálcát rántottam, nem törődve vele, hány mugli lehet a közelben. Már küldtem is az első átkot, de Elion sem tétlenkedett, és az én egyszerű lefegyverzőbűbájommal párhuzamosan ő is kilőtt egy gyilkos átkot.
Az események hirtelen felgyorsultak. Egyszerre próbáltam legyőzni a két halálfalót, és a hátam mögé tuszkolni a kővé dermedt Elaine-t. Egyetlen másodpercre fordítottam el róluk a tekintetemet, de már semmit sem tehettem a felénk száguldó újabb zöld csóva ellen, mely elsuhant mellettem és eltalálta Elaine-t. Ajkait egy utolsó néma sikoly hagyta el, aztán összerogyott.
- NE! - ordítottam fel, és kétségbeesetten utánakaptam, habár a lelkem mélyén éreztem, hogy nincs remény.
A két halálfaló kéjesen nevetett, és engem hecceltek, de én már nem is hallottam. Egyetlen dolog töltötte ki a gondolataimat: a bosszú. Annyira elégedettek voltak a kis trükkjükkel, hogy nem figyeltek rám eléggé.
- Avada Kedavra! - kiáltottam, és Elion holtan zuhant a földre. A kövér halálfaló dermedten bámulta, és még mielőtt menekülni kezdett volna, rá is küldtem egy gyilkos átkot. Már nem érdekelt, mi lenne ilyen esetben a helyes eljárás a Minisztérium szerint.
Térdre zuhantam Lenny teste mellett, és kétségbeesetten hajtogattam a nevét, de ő nem reagált többé. Szorongattam a kezét, és könyörögtem neki, de mindhiába. Mindig titokzatos, és pajkosan csillanó szemei üvegesen meredtek a távolba. Lassan kezdtem felfogni, hogy soha többé nem néz rám velük megrovóan, hogy nem pirul el többé kétértelmű megjegyzéseimtől, nem suttogja már, hogy szeretlek.
Sutba dobva minden büszkeségemet a mellkasára borulva zokogni kezdtem. Tudtam, hogy rengeteg bűnöm volt, sok helyrehozhatatlan. Hiszen a Dumbledore elleni gyilkossági kísérletek és kis híján a halála is a lelkemen száradt. Sosem voltam jó ember, talán ezért nem érdemeltem boldogságot. De miért egy olyan tiszta, ártatlan és végtelenül jószívű lény fizetett ezért az életével, miért nem én?
Halk pukkanások sorozata jelezte, hogy az aurorok megérkeztek. Ilyenkor bezzeg intézkednek, a kis törvénybuzik! Fel sem néztem, míg egyikük oda nem lépett mellém, és felrángatott a földről. Felsorolták a jogaimat, kérdezgettek, de nem hallottam semmit az egészből, és továbbra is Elaine testét bámultam, várva a csodát.
- Kérem, a temetését bízzák a szüleimre - mondtam végül halkan.
Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Hiszen én öltem meg! Biztonságban volt, amíg a nyakára nem hoztam a halálfalókat. Tudtam, hogy anyám gondoskodni fog a szép temetésről és sírról.
Ismertették a vádakat, aztán leültettek egy ablaktalan helyiségben, hogy várjak a kihallgatásomra. A pálcámat elvették, így nem tehettem azt, amire vágytam - nem ölhettem meg magam.
- Hozhatok valami italt? - kérdezte egy kellemes női hang. Csak megráztam a fejemet. Miért nem hagynak békén? Végezzenek ki, küldjenek Azkabanba, és dögöljek bele a dementorok csókjába, csak ne kelljen ezt a fájdalmat éreznem!
Hallottam, ahogy a nő lassan közelebb lép és közben beszél. Lassan felemeltem a fejem, hogy megnézzem, ki az, aki ilyen kitartóan vigasztal.
- Figyelembe fogják venni, a körülményeket. Mr Shacklebolt már vallomást tett, és Mr Pottert is értesítettük. Azonnal elindult ide, szabadságon volt, de amint meghallotta a történteket intézkedni kezdett - bíztatott, mintha örülnöm kellene, hogy Potter jön, és megment a vágyott haláltól.
Ebben a percben utáltam mindent, és mindenkit. Idegesített ez a nő, aki olyan őszinte igyekezettel győzködött, hogy minden rendbe fog jönni. Haragudtam Elaine-re is, mert megtanított érezni. Így most nem volt szívem elküldeni ezt a nőt, mint ahogy korábban tettem volna. Tudtam, hogy csak jót akar, láttam az arcán. A szemébe néztem, és láttam benne valamit, ami Lenny-re emlékeztetett, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetemet.
- Higgye el, Mr Malfoy, mindre lehet megoldást találni! Lesz még maga boldog - mondta, és kezét bátorítóan a vállamra tette.
Amikor először megláttam Elaine-t, volt benne valami, aminek köszönhetően azonnal bíztam benne. Ennek a nőnek a hangjában is volt valami, ami elhitette velem, hogy igaza van. Talán ezért nem ráztam le magamról a kezét, mint ahogy az első gondolatom szerint tettem volna. Talán van még remény… Elaine több mint tíz évet várt a boldogságra, és én hinni akartam, hogy mielőtt meghalt boldog volt. Talán egyszer én is lehetek újra boldog, talán szeretni is fogok még? Persze nem úgy. Őt sosem felejtem el, és nála fontosabb senki sem lesz. De nem szabad feladni! Csak várni kell, ahogy Ő tette…
Utolsó kommentek