Kinek készült az ajándék?: Agatha_Moon
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: Abszolút nem követi egyik Harry Potter könyv történéseit sem, majdnem mindenki él, és virul. Nem épp Szent Potter centrikus, szóval a Harry-fanoktól előre is elnézést
Leírás: Crossover: Anita Blake összefog Harryvel, mivel Harry meggyőzi róla, hogy Voldemort valójában nem egészen "élő" ember...
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Különös karácsony
Irodám csendjében ülök, s kezeim közt szorongatom forró kávéval teli bögrém. Odakinn már rég beesteledett, ám a megszokottakkal ellentétben ma egyáltalán nem olyan nyüzsgő az éjszaka. A város elcsendesült, és csak az utcákat járó gyermekkórus éneke hallatszik. Karácsony. A családok ilyentájt már rég otthonuk melegében ülve fogyasztják ünnepi vacsorájuk, vagy épp ajándékaikat bontogatják izgatottan, én meg ahelyett, hogy ugyanezt tenném, ismét a munkahelyemen dekkolok. Joggal kérdezhetné bárki, hogy nincs-e jobb dolgom, ám Bertnek, a főnökömnek igen különös elképzelései vannak a munkaidőt és a főnök-beosztott viszonyt illetően.
Hosszú, végeláthatatlannak tűnő telefonbeszélgetés után végül sikerült rávennie délután, hogy elvállaljak egy sürgős ügyet, tekintettel az igen különös ügyfélre. Bertet természetesen inkább a szokatlanul nagy jutalék győzte meg, de ezúttal ezt nem dörgöltem az orra alá. Sokkal jobban érdekelt, hogy vajon ki lehet ez a titokzatos Mr. Radcliffe, aki minden előzetes bejelentés nélkül, karácsony éjszakáján képes Angliából ideutazni, csakhogy személyesen kérjen fel.
Ujjaimmal türelmetlenül dobolok asztalom lapján, tekintetem pedig a falióra számlapjára siklik. Tizenkét perccel múlt kilenc óra. Késik – állapítom meg bosszúsan, és eljátszok a gondolattal, hogy mi mindent művelnék Berttel, ha nem tiltaná a törvény az emberölést. Mikor újra az órára pillantok, már fél tíz is elmúlt. - Hogy az a… - kezdenék bele félhangosan, ám magamba fojtom kitörni készülő szitokáradatom, mikor meghallom, hogy valaki bizonytalanul kopogtat ajtómon.
- Szabad – kiáltok ki, miközben igyekszem elrejteni a hangomban bujkáló türelmetlenséget. Bögrém félre tolom, és feltápászkodom az asztal mögül, hogy illően fogadjam késői vendégem.
Lassan nyílik ki az ajtó, majd lép be rajta végre egy magas, kócos, szemüveges… fiú. Egy fiú?! Hisz ez még gyerek! - cikázik át agyamon a gondolat, miközben próbálom leplezni meglepettségem, ami minden bizonnyal sikerült is, mivel a fiú bizonytalanul rám mosolyog.
- Öhm… elnézést a késésért, hölgyem, de tudja, Piton professzor a délután során újabb büntetőmunkát osztott ki rám, amit nem is értek, hogy miért én kaptam, mert tényleg semmi közöm nem volt ahhoz, hogy a talárja pirossá, a haja pedig hófehérré változott… - hadarja egy szuszra, én meg teljesen ledöbbenve próbálom kihámozni mondandója értelmét, de valahogy nem megy. Értetlenségem nagy valószínűséggel ezúttal ki is ül arcomra, mire ő kissé elpirulva végre befogja a száját.
- Miért van az az érzésem, hogy ön nem Mr. Radcliffe? – préselek ki végre magamból egy értelmes mondatot a tőlem telhető leghiggadtabban, miközben összefonom karjaim magam előtt. Óriási piros pont nekem, amiért nem rontok most azonnal Bertre, és puffantom le itt helyben. Mégis mit képzel?! Egy kölyköt küld hozzám? Ez azért már több a soknál!
- Ó, igen, bocsánat. A nevem Potter, Harry Potter – nyújt kezet, miközben fejét magabiztosan felszegve kicsit ki is húzza magát, ám miután látja, hogy neve semmilyen hatást nem gyakorol rám, kissé elbizonytalanodik. Ezek szerint talán ismernem kellene… Hát ez ciki… Fáradtan sóhajtok egyet, gyorsan kezet rázok vele, majd hellyel kínálom. Látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, de akkor mit szóljak én? Ha kiderül, hogy csupán a nem rég elhalálozott házi kedvencét szeretné látni, akkor az Isten sem menti meg Bertet attól, hogy az irodája falához szögezzem.
- És miben lehetek a szolgálatára, Mr. Potter, ilyen szokatlan időpontban? – Na, jó! Ez eléggé élesre sikerült, de most már minek szépítsek a dolgon? Valami hatalmas kaliberű dologgal kellene előállnia ahhoz, hogy bármire is rábólintsak… pláne meg ezek után… hahh, még hogy egy kölyök…
- A segítségére lenne szükségem, hogy legyőzhessem a kor leghatalmasabb sötét mágusát, Voldemortot.
- Mágus?! – ütközök meg szavain. – Úgy mint… varázsló? – kérdezek vissza hitetlenkedve, mire ő helyeslően bólogatni kezd.
Nem igaz, hogy minden flúgosnak engem kell megtalálnia!! – fortyogok magamban, és épp azon vagyok, hogy kitaláljak valami igazán epés megjegyzést, amikor a fiú ügyetlenül szabadkozni kezd.
- Én megértem, ha nem hisz nekem, és… és nagyon szívesen be is bizonyítanám önnek azt, hogy mágus vagyok, de sajnos az iskolán kívül nem varázsolhatok… - magyarázza olyan hévvel, hogy közben szemüvege orrnyergére csúszik.
Erre már semmit nem tudok mondani, csak gúnyosan felhúzom szemöldököm, és most már egy cseppet sem fárasztom magam azzal, hogy elrejtsem előle reakciómat. Karba font kezekkel hátradőlök székemen, hátamat a támlájának döntöm, és átható tekintettel méregetem látogatóm. Hosszú percekig ülünk így az egyre kínosabbá váló csendben, amit végül a fiú ideges hangja tör meg.
- Nézze, nem kell, hogy higgyen nekem, de segítenie kell! – pattan fel dühösen a székről. – Voldemort egy könyörtelen gyilkos, aki rettegésben tartja az egész varázslóvilágot! – túr idegesen amúgy is kusza tincsei közé.
- Hullák feltámasztásából élek, Mr. Potter, nem vagyok bérgyilkos – vágok közbe türelmetlenül, s csak nagyon kevés választ el attól, hogy ráordítsak, és kidobjam az irodámból. – Ezzel a problémával forduljon a rendőrséghez – teszem hozzá valamelyest higgadtabban. Potter erre csúnyán nézett rám, de mivel nem vagyok egy gyenge lelkületű teremtés, így ennyitől még nem fogom könnyesre sírni a kispárnám.
- Nos, akkor ha nincs más… - próbálnék az ezek után tőlem telhető legtapintatosabb módon megszabadulni tőle, de nem vagyok benne biztos, hogy szavaim eljutnak tudatáig.
- Rendben – sóhajt nagyot, mire megkönnyebbülten előre dőlök, még biztatóan el is mosolyodom. – Azt szeretném, ha feltámasztaná a keresztapámat – emeli rám komoly tekintetét.
Na, ez most alaposan mellbe vágott. Pedig már kezdtem reménykedni benne, hogy végre sikerül megszabadulnom tőle.
- Hogy mit? – pislogom értetlenül.
- A keresztapámat. Még ma este. Minden előkészítve, akár indulhatnánk is.
- Nem hiszem, hogy még van ma repülőgép járat Angliába… - sápadok el. Már a repülés gondolatától is rosszul vagyok.
- Arra nem is lesz szükség – húz elő köpenye mögül egy kopott karácsonyfa díszt, és tartja a magasba, mintha valami bálvány lenne.
Bambán bámulok rá, közben kezem lassan az íróasztalfiók gombjára siklik. Bert nem szereti, ha fegyver van rajtam, mikor az ügyfelekkel találkozom, de azt még ő sem tilthatja meg, hogy elérhető közelségben tartsak egyet. Túlságosan is veszélyes ez a szakma, én pedig már túl rég dolgozom benne ahhoz, hogy óvatlan legyek. A fiók mélyén lapul a töltött 9mm-es Browlingom, anélkül egy lépést sem teszek. Nem különösebben izgatom magam amiatt, hogy mit fog szólni hozzá, így kényelmesen előveszem a fegyvert, és a magamra szíjazott tokjába teszem. Mikor végzek, várakozásteljesen pillantok rá.
- Ez egy zsupszkulcs – mutatja be nekem a kopott díszt. Valószínűleg megint értelmesen nézhettem, mert halványan elmosolyodik.
Mondhatom, szép! Segítséget kérni jön, erre jót röhög rajtam. Elég közel állok ahhoz, hogy bevágjam a durcát, és inkább hazafelé vegyem az irányt, de szerencséjére nem igazán van időm eltöprengeni ezen a lehetőségen, mert megfogja a kezem, és hozzáérinti a gömbhöz. Épp készülnék reklamálni, hogy mégis mit képzel magáról, ám mielőtt egy hang is elhagyná a torkom, a gömb felizzik, én pedig különös rántást érzek a köldököm tájékáról. Aztán elmosódik a világ körülöttem. Megfoghatatlan, képlékeny szellemképekként érzékelem csak a mellettünk elsuhanó világot, én pedig képtelen vagyok tovább koncentrálni. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy a különös örvény magával ragadjon.
A szédülésnek egyszer csak vége lesz, majd kisvártatva újra szilárd talajt érzek a lábaim alatt. Egy pillanatra megingok, és érzem, hogy gyomrom idegesen összerándul, de sikerül egyensúlyomat visszanyernem, gyomrom tartalmát pedig bent tartanom. Mikor körül tekintek, a lélegzetem is eláll. Irodám eltűnt, helyette most egy erdő közepén lévő tavacska mellett állunk. Szájtátva hordozom végig tekintetem a ködös éjszakai égbolton. Hosszú fekete hajamba belekap a hűvös északi szél, és felborzolja.
A Potter gyerek elégedetten néz rám… Rendben, elismerem, meggyőzött, én tévedtem. Tovább léphetnénk?
Nagyot sóhajtok, megrázom fejem, és épp a továbbiak felől érdeklődnék, amikor egy éles fénycsóva hasítja ketté az éj sötétjét. Ismét Potterre nézek, hogy megtudjam, ez ebben a közegben normális-e, de arckifejezését látva már tudom, ő sem erre számított. A következő fénycsóva elől épp hogy csak sikerül elugranom. Potter felveszi a harcot támadóinkkal, és én sem szándékozom kimaradni a buliból, ám mielőtt előkaphatnám fegyverem, hátulról valaki erősen megragad, és magával vonszol az erdőbe. Egy ideig tehetetlenül kapálózok és kiabálok, végül elrablóm megelégeli ellenállásom, és egy jól irányzott ütéssel elkábít.
Fáradtan mozdítom meg hasogató fejem, s megpróbálom óvatosan kinyitni szemem, ám a fáklyák lángjai, mint megannyi éles tőr, fájdalmasan fúródnak barna íriszembe. Ösztönösen magam elé kapom kezeim, hogy eltakarjam a hirtelen jött, vakító fényáradatot, ám a mozdulat hatására megcsörrenek láncaim.
Dühösen rángatni kezdem karomat, ám ezzel csak annyit érek el, hogy még jobban kifárasztom magam, s a hasogatást most már egész testemben érzem.
Belenyugodva pillanatnyi sorsomba, mikor valamelyest megszokja szemem a szobában uralkodó világosságot, lázasan kutatni kezdek emlékezetemben, de csak összemosódott eseményekkel találom szembe magam. Nem tudom, mennyi ideje fekhetek itt… és ha már ennél tartunk, azt sem tudod, hol van egyáltalán az az itt. Amennyire a történtekre vissza tudok emlékezni, igen irracionálisnak tűnik ez a hely. Puha ágyban, frissen mosott ágynemű közt fekszem, mikor talán valami börtön leghidegebb cellájában lenne a helyem. Igaz, megbilincseltek, de ez az egész…
Merengésemből az ajtó nyitódása zökkent ki, s a belépő alak láttán hirtelen minden a helyére kattan. Potter… az erdő… a támadás… Ökölbe szorítom kezem, és a tőlem telhető leghidegebb pillantással köszöntöm látogatóm.
A magas, szőke férfi lassú léptekkel indul meg ágyam felé. Kígyófejes sétapálcájának vége minden lépésnél koppan egyet a fapadlón.
- Örömmel látom, hogy végre magához tért, Miss Blake – szólal meg kimérten, s hátratett kézzel megáll az ágy mellett.
Nem szólok semmit, helyettem szemem úgyis mindent elárul. A létező összes gyűlöletem összesűrítem egyetlen fagyos pillantásba, ám ő nem hátrál. Ehelyett csak gúnyos félmosolyra húzza szája szélét, s felsőbbrendűen méreget.
Jéghideg, szürke tekintetében megcsillan valami, és csak ekkor szakítom el pillantásom róla, hogy felmérjem saját helyzetem.
Annyira lekötött jelenlegi szállásom feltérképezése, hogy az fel sem tűnt, nincs rajtam egy árva ruhadarab sem. Hevességemnek köszönhetően takaróm a derekamra csúszott, felfedve látogatóm előtt meztelen testemet. Zavartan kapom magam elé jobb kezem, majd a másikkal ügyetlenkedve magamra húzom a takarót. Erre hűvösen elmosolyodik.
- Mit akar tőlem? – kérdem bizonytalanul. Nem felel… ugyan miért is felelne? Lassan járkálni kezd az ágyam előtt, végül úgy dönt, hogy mégis megtisztel válaszával.
- Sokat hallottam már önről, Miss Blake, de meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. A híresztelésekkel ellentétben túl könnyen sikerült elfognom.
- Ha ennyire gyengének és gyámoltalannak tart, akkor miért vagyok még megbilincselve? – szegezem neki a kérdést pimaszul. Csak vegye le a bilincseket, majd megmutatom én neki, milyen könnyű préda vagyok.
Ismét elmosolyodik, majd felém fordulva legyint egyet kezével. Ösztönösen összébb húzom magam, ám aggodalmam hiába való volt, ezúttal nem ártó szándék vezérelte. Karjaimról lekerülnek bilincseim. Értetlenül nézek rá, ám mielőtt kinyögnék valami köszönet félét, széthúzza sétapálcáját, és különös szavakat mondva nekem támad. A pálcából fénycsóva indul meg felém.
Reflexből pattanok ki az ágyból, majd egy macska ügyességével végig gurulok a padlón, s már talpon is vagyok. Jelen pillanatban cseppet sem érdekel fedetlen testem, túlélési ösztönöm hajt. Felkapom a sarokban lévő széket, és azzal próbálom védeni magam.
Hosszas dulakodás után valahogy sikerül kiütnöm kezéből a pálcát, s most már mindketten puszta kézzel esünk a másiknak.
Hősiesen állom támadóm csapásait, ám érzem, hogy ez a rövid pihenő még nem volt képes fizikai erőmet maximalizálni, így egy újabb ütés következtében az ágyra zuhanok. Nem adom ám olyan könnyen magam, és húzom magammal a szőke mágust is
Végül ő győz. Két kezem fejem mellé szorítja a párnára, majd egyik lábát átveti testem fölött, és ráül combjaimra, hogy véget nem érő ficánkolásomat is megakadályozza.
- Adja fel! – kiáltja győzelme mámorában.
- Adja fel! – kiáltja győzelme mámorában.
- Soha! – szűröm fogaim között, mire halkan felnevet.
- Most már kezdem érteni, mit értettek az alatt, hogy igen tüzes a természete… a Sötét Nagyúr elégedett lesz – bólint elismerően, miközben egész közel hajol arcomhoz. Szavai már suttogássá halkultak.
- Csak nehogy elbízza magát! – fújtatok dühösen, s továbbra is megvetően nézek rá. Teste megfeszül a ténytől, hogy még ilyen helyzetben sem vagyok képes elismerni fölényét. Egy ér idegesen lüktet halántékán.
Van ebben az egész helyzetben valami aljasul szentségtelen, tiltott erotika. Ahogy szürke szemei szikrákat szórnak pimaszságom hallatán, ahogy vállig érő, szőke haja az arcomba lóg, ahogy forró lehelete a nyakamat csiklandozza, ahogy teste az enyémhez ér, valami elfojtott, ősi, pikáns testi élvezetet sejtetve…
- Várja csak ki a végét – leheli csupán milliméterekre ajkaimtól – ezzel még koránt sincs vége – néz mélyen a szemembe, mint ahogy az éhes oroszlán fürkészi áldozatát, majd mielőtt elengedné karom, nyelvével érzékien végigszánt nyakamon. A váratlan érintés hatására testem megremeg alatta, s tüdőmből önkéntelenül szakad fel egy halk sóhaj.
- Lucius! – szól rá erélyesen az ajtóból egy fekete hajú férfi, és fejével idegesen int egyet. A szőke mágus végre elengedi a csuklóm, majd visszateszi a bilincseket karomra, és a másik férfit követve elhagyja a szobát. Az ajtó bezárul, majd hallgatom, ahogy lépteik zaja elhal a folyosón. Visszabújok a takaró alá, és szabad utat engedek gondolataimnak, figyelmen kívül hagyva nyakamon azt a csíkot, mely most forrón lüktet.
Valami különös érzékkel vagyok képes állandóan a legnagyobb bajba keveredni. Hogy ebből hogy mászok ki, azt még magam sem tudom.
Épp csak elmerülnék gondolataimban, amikor hirtelen megremegnek a falak. Először azt hiszem, hogy biztos csak a képzeletem játszik velem, de aztán újra megérzem, ezúttal azonban erősebben. Újabb döngés, majd újabb, végül az egyik fal beszakad.
Por és törmelék lepi el a szobát, majd a lyukon keresztül egy seprűn ülő alak tűnik fel. Nem kell sokáig töprengenem, ki az, egyből felismerem Pottert. Valószínűleg ez az a pillanat, amikor a legjobban örülök annak, hogy látom.
Pillanatok alatt megszabadít bilincseimtől, majd pálcája intésével a fotelben lévő ruháim ismét rajtam vannak. Még elmormol valami varázsigét az ajtóra, majd megragadja karom, és a falon tátongó lyuk felé vonszol. Aztán ráül seprűjére, és várakozásteljesen néz rám.
- Ugye nem gondolod, hogy én azon fogok utazni? – bökök bizonytalanul a seprűre.
- Nincs más lehetőség. A kúria területén nem lehet hoppanálni, zsupszkulcsot nem hoztam magammal, a hopp-hálózatot pedig ellenőrzik – hadarja úgy, mintha nekem ezt értenem kellene. – Nem lesz baj – néz rám biztatóan, de valahogy ennyivel nem tud meggyőzni. Kelletlenül elhúzom a számat, majd rándítok egyet vállamon, és ügyetlenkedve mögé ülök. A szoba ajtaja ekkor hangos robajjal kivágódik, és több dühös férfi rohan be rajta. Mi végre a magasba emelkedünk, és a lyukon keresztül elegánsan távozunk.
Ahogy suhanunk az éjszakában, egy fekete pont tűnik fel mögöttünk. A francba! Követnek! Az út során immár sokadszor tör rám a rosszullét, de igyekszem uralkodni háborgó gyomromon. A Potter gyerek seprűjét nem tömegközlekedésre, de még csak nem is két személyre tervezték. A súlyunk alatt nem tudja hozni a sebességet, pedig a fiú állítása szerint ez valami csúcstechnikás seprű. Hát legyen. Nekem csak egy közönséges seprű marad… Bocs, seprű, ugye nincs harag? Továbbra is az a véleményem: gyalog biztonságosabb.
Végre feltűnik előttünk a távolban egy kastély, ahová tartunk. Elég impozáns épület lehetett fénykorában, mára azonban igencsak megkopott régi fénye. Hatalmas falain, melyek omlásnak indultak, még mindig láthatóak a lőrések, a sarkokon pedig egy-egy kerek vagy négyzet alakú bástya helyezkedik el. Ha nem üldöznének éppen, még a látványban is tudnék gyönyörködni.
Idegesen megrángatom a fiú karját, és megmutatom az egyre közeledő problémát. Már lő távon belül van, és ezt ő is tudja. Nem halljuk, amit mond, csak a szélsebesen közeledő fénycsóvát látjuk. Az első átok ártalmatlanul suhan el mellettünk. De pár másodperccel később jön a következő.
- Sajnos nem tudok gyorsabban repülni – kiáltja Potter.
- Te csak a repülésre koncentrálj, én megpróbálom leszedni. - Megfordulok, és előveszem a Browlingot. A mozdulat a földön semmi nehézséget nem okozott volna, de itt a levegőben csak komoly nehézségek árán sikerül csak. Sajnos azt a lőgyakorlatot épp kihagytam, amikor egy mozgó, repülő seprűről kellett eltalálni a célt…
Kezem remeg, így a célzás nagyon nehéz. Azon már meg sem lepődöm, hogy nem tudom eltalálni. Miért is sikerülne? Újra célzok, újra lövök, de ez is mellé. A szél feltámad, így kénytelen vagyok megkapaszkodni, ha nem szeretnék idő előtt földet érni. Ezt kihasználva a halálfaló közelebb merészkedik hozzánk, s mire újra felpillantok, már majdnem mellettünk van. Gúnyos mosollyal szegezi rám pálcáját, ám aztán Potterre fogja.
Gondolkodás nélkül húzom meg a ravaszt. Nem is célzok, a mozdulat közben sütöm el a fegyvert. Ilyen közelről csak eltalálom. Hát nem. Faszilánkok repülnek minden felé. A seprűt sikerült eltalálni. 1:0 az én javamra a seprűk ellen. A halálfalót azonban ez is kellőképpen megzavarja, és átbucskázik seprűjén. Szememmel követem az útját, szeretném látni, ahogy meghal, de egyszer csak eltűnik.
- Francba! – szitkozódom félhangosan, ám ekkor alattunk megpillantok három hatalmas, fekete árnyékot. Trollok. Igaz, nem teljesen olyanok, mint amik nálunk, az északi hegyekben élnek, de a troll már csak troll marad. Mögöttük sok kis apró árnyék halad rendezett sorokban. Ebből aztán jó kis ostrom lesz.
- Hogy fogunk bejutni? – kérdezem bizonytalanul, mert a kaput épp most vették ostrom alá a trollok. Potter azonban nem válaszol. Eléggé szokatlan ez olyantól, akinek állandó közlés ingere van. Tekintetemmel az övét követem, és akkor látom, hogy a kastély teteje alig ötven méternyire van már csak tőlünk, amit nem éppen leszállási ívben közelítünk meg.
– Ne… ne merészeld! – kiáltom kétségbeesetten, amikor rádöbbenek, mire is készül.
A tető szerencsére már eléggé elkorhadt, így nem okoz komolyabb károkat bennünk, az ütközés utáni másodpercek azonban kínzó lassúsággal telnek. Végül mégis nagyon hamar egy asztalon találom magam. Az földet érés elég fájdalmasra sikerült. Bele telik pár percbe, mire sikerül feltápászkodnom, bezzeg a fiú addigra már javában egy nagy szakállú öreg emberrel beszélget. Hirtelen nagyon is fölöslegesnek érzem magam, és nem vágyom másra, mint egy forró fürdő után bebújni a puha ágyikómba.
- Te… - sziszegem a fiú felé, miközben igyekszem méltóságteljesen feltápászkodni az asztalról. – Ezért most megöllek! – rontanék neki, ám mielőtt rávethetném magam, négy férfi terem ott, és fog vissza.
- Miss Blake, kérem nyugodjon meg – mondja higgadtan a szakállas öregember. – Harry minden bizonnyal rettentően sajnálja azt, amit tett, de nem volt más választása, ezt kérem értse meg. Igazán örülök, hogy épségben sikerült ideérnie hozzánk – zárja le ezzel az igencsak egyoldalúra sikerült beszélgetést, de valahogy mégis csak elérte, hogy dühöm elillanjon.
Ezután a teremben lévők felé fordulva parancsokat kezd osztogatni, hogy kellőképpen felkészüljünk látogatóink fogadására.
Én öt másik emberrel az ajtót torlaszolom el mindennel, ami csak mozdítható, majd az ajtó előtti csarnokban felállított fedezékek mögé bújva várunk. Potter lép mellém, és átnyújt egy alkarvédőt, meg egy íjpuskát, ezzel szerez is pár jó pontot magának. Gyorsan magamra csatolom újonnan kapott fegyvereim, és leellenőrzöm, hogy megfelelően működnek-e. Nem szeretném, ha pont csata közben ragadna be a tőr.
Az ajtó hatalmasat rázkódik. Átkokkal próbálták betörni, majd amikor ez nem sikerül, a falat kezdik ostromolni. A mennyezetből ember nagyságú kövek szakadnak le, amik remek akadálypályává változtatják a kapu előtti területet, majd kisvártatva minden abbamarad, csak az dübörgés nem. Ritmikus, súlyos dübörgés. A trollok a kaput próbálják bedönteni.
- Milyen kár, hogy az ajtó kifelé, és nem befelé nyílik. Még szerencse, hogy a trollok buták – jegyzi meg mellettem egy magas, sápadt férfi. – Remus Lupin – nyújt kezet, amit illedelmesen el is fogadok. Amint hozzáérek, különös erőhullám fut végig rajtam, felkorbácsolva ezzel véremben szunnyadó szörnyetegem. Amilyen hirtelen csak lehet, úgy kapom vissza kezem, de látszik rajta, hogy ő is meglepődött.
Szerencsére nem igazán van időnk a jelenségen merengeni, ugyanis az ajtó és a barikád hangos robajjal berobban, hanyatt lökve bennünket. Gyorsan felpattanok, és tüzet nyitok a porfelhőbe, amelyből két troll körvonala rajzolódik ki. Mögöttük a halálfalók özönlenek be, és a harc kezdetét veszi. Átkok sokasága cikázik át a termen, a levegőt pisztolyom éles hangja, és halálsikolyok töltik meg. Az egyik troll holtan zuhan össze, a másik azonban egyenesen felénk rohan.
Futásnak eredünk, hogy távolabb találjunk menedéket. Többen követik példánkat, de sajnos nem mindenkinek sikerül. Végül négyen érjük el a lépcsőt. Ketten maradnak lent, ám mielőtt még fel tudnánk húzni őket, az egyikük lábát elkapja a troll, és széttépi, a másikat pedig egy átok teríti le. A troll nem törődik velem, és a lépcső aljához megy, ahol Lupin próbál menedéket találni. Felsóhajtok, majd átmászom a korláton. Egyik kezemben az íjpuskámat tartva, a másikban kiengedve a pengét a troll hátára vetem magam. A penge az állat nyakát találja el, mire az felüvölt. Gyorsan célzok a nyílpuskával is, és a nyíl hegye már át is fúródott a troll nyakán. Undorodva lököm el magamtól, majd földet érésnél a lehető legmesszebb gurulok, nehogy rám essen.
- Futás! – ordítok rá Lupinra, aki csak kábultan állva néz előre, és mintha nem hallaná szavaim, meg se mozdul. Minden finomkodás nélkül felrántom a földről, és újra futásnak eredünk. Nem számít az irány, csak el innen.
Amikor az egyik folyosó feléhez érünk, a fal mögöttünk berobban, s eltorlaszolja azt az utat, ahonnan jöttünk. Ismét összenézünk Lupinnal. Nincs más választásunk, egy ideig csak előre mehetünk. Lélekszakadva szaladunk tovább, s próbálunk megfelelő fedezéket keresni. Mögöttünk robbanások rázzák meg az ódon kastélyt, majd kövek hullnak alá a mennyezetről. A folyosó végén megállok az egyik fal mögött, s hátamat zihálva nekitámasztom. A másik oldalon Lupin kapkod levegő után.
Óvatosan kipattintom pisztolyom tölténytárát, és megszámolom, mennyi lövedékem maradt. Egy, plusz egy a csőben. Hát ezzel nem fogom megmenteni a világot, ez tény. A folyosóról ekkor nevetés hallatszik. Gyorsan visszateszem a tárat, majd jelzek Lupinnak. Ő pálcáját maga elé emeli, majd határozottan bólint. Egyszerre ugrunk ki rejtekünkből, és lövünk. A folyosó felerősíti a hangokat.
A por akkora, hogy semmit sem lehet látni. Hosszú másodpercekig cseng a fülünk, majd a szokatlan csendet hallgatjuk. A por lassan leül, s három halálfaló holttestét találjuk a földön. Lupin óvatosan közelebb megy hozzájuk, hogy ellenőrizze, tényleg meghaltak.
Amíg ő a testekkel van elfoglalva, én tovább megyek a folyosón. Ekkor újabb robbanás rázza meg az épületet, s a leváló kődarabok elválasztanak bennünket egymástól.
- Anita! Anita, jól van? – hallom Remus aggódó hangját.
- Persze, minden rendben! – kiáltom vissza, miközben a rám rakódott porréteget igyekszem lesöpörni ruhámról.
- Nocsak, nocsak… Blake kisasszony… hát újra találkozunk – csendül fel egy ismerős hang a hátam mögött, mire villámgyorsan megpördülök tengelyem körül.
- Lucius, hagyd őt békén! – kiálltja Lupin kétségbeesetten, de a szőke mágus figyelmen kívül hagyja szavait, s megindul felém.
– Miért ártja magát olyan dolgokba, amik nem önre tartoznak? – kérdi hűvösen.
- Majdnem megöltek, és nem rám tartozik? – ordítom magamból kikelve, és csak nagyon kevés választ el attól, hogy puszta kézzel neki ne essek.
– Le a pálcával! – utasítottam fegyverem rá szegezve, neki azonban esze ágában sem áll engedelmeskedni. Vállamat megrándítom, és meghúzom a ravaszt. Épp hogy csak a keze mellett megy el a golyó. – A következő már nem a falba fúródik – közlöm higgadtan. Ez már eléggé hatásosnak bizonyul, és sikerül elérnem, hogy engedelmeskedjen. Lassan engedi le pálcáját, majd lép távolabb egy lépést. Vigyázva odalépkedek, és lábammal megpróbálom ellökni még messzebb a pálcát, ám az egyik törmeléken megcsúszom, és ő ezt a pillanatnyi bizonytalanságot kihasználva kiüti kezemből a Browlingot.
Rögtön támadóállásba állok, és amint biztos talajt érzek a lábam alatt, már neki ugrok. Könnyen védi az ütéseimet, sok elől egyszerűen elhajol, majd megelégelve a védekezést, ő is támadásba lendül. Jobb kezem újabb ütését kivédi, és azzal a mozdulattal ki is csavarja. Arccal a falnak tol, jobb lábát a lábaim közé teszi, majd előre hajol. Megcsap az illata, lehelete a vállamat csiklandozza. Megremegek. Bár háttal állok neki, mégis érzem,ahogy elmosolyodik reakcióm láttán.
Megrázom magam, és próbálom kiüríteni az elmém. Nem gondolkodom sokáig. Egy penge érces csengése hallatszik, majd egy hirtelen mozdulattal szembe fordulok vele, és döfök. A bal combját találom el. Fájdalmas kiáltása tölti be a folyosót. Kirántom magam szorításából, majd megpördülök körülötte. A pengét ezután a jobb vállába döföm. Ismét felkiált. Arcom szinte az övét súrolja. Szemeit becsukta a fájdalomtól, majd mikor elengedem, lassan csúszik le, véres csíkot hagyva maga után a falon.
A pengét letisztítom, és visszateszem helyére. Lucius zihálva emeli szürke szemeit rám. Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy megérintsem. Letérdelek, és fejét állánál megemelve magam felé fordítom. Behunyom szemem, s gyengéd csókot lehelek ajkaira. Ő mohón kap szám után, s ép karjával szorosan magához húz. Türelmetlenül simít végig testemen, majd a hajamba túr.
Egy újabb robbanás zaja zökkent ki bennünket révületünkből, majd valaki hangosan, fájdalmasan felkiált. Lucius szemei elkerekednek a hang hallatán, és idegesen feltűri az inget bal alkarján. Hitetlenkedve simít végig a csupasz bőrfelületen.
- Meghalt… - leheli megkönnyebbülten.
Értetlenül nézek rá, de kérdezni már nincs lehetőségem, mert az átjáró megnyílik, és az életben maradt mágusok gyűlnek körénk.
***
Nyugtalanul hánykolódom, amikor valami szörnyen irritálóan éles, idegesítő visításra leszek figyelmes. Tudom, hogy ismerem ezt a hangot, de annyira tompa az agyam, hogy egyszerűen képtelen vagyok beazonosítani. De ez a hang csak nem akar elhallgatni, és egyre csak erősödik. Valami ösztön szerű, vagy talán reflex azt súgja,hogy emeljem fel a kezem,és elhallgat. Erőt veszek magamon, felemelem jobb kezem, és lesújtok.
Az ébresztő óra hangos koppanással landol a földön, és végre elhallgat. Nagyot nyújtózok ágyamban, majd kis híján szívrohamot kapok, mikor megmozdul valami kemény az ölemben. Egy könyv.
Harry Potter és bölcsek köve… - olvasom a borítót. Aztán becsukom, és jó messzire hajítom.
- Mit vétett neked ez a könyv, Anita? – kérdi jót derülve rajtam Nathaniel, az én kis leopárdom, aki egy hatalmas bögre kávéval, és sok-sok saját készítésű sütivel egyensúlyoz be a szobába. – Talán nem tetszik az ajándékom? Pedig Angliában igen nagy sikereket aratott – teszi le a szóban forgó tárgyat az éjjeli szekrényemre, majd bebújik mellém a takaró alá.
- Á, csak különöset álmodtam – simulok meleg testéhez, és miközben magam köré tekerem gyönyörű, hosszú haját, jó mélyen beszívom vanília illatát.
- Jut eszembe, Bert keresett telefonon – nyújtja át a jegyzettömböt. - Lenne egy sürgős ügyfél… valami Mr. Radcliffe…
VÉGE
Utolsó kommentek