Kinek készült az ajándék? minden merengő ajándéka
Korhatár: 18
Figyelmeztetések: AU, slash, gyilkosság, kínzás, nemi erőszak
Leírás: Harry Potter elsőéves korában korántsem volt bátor. Elfogadta Draco Malfoy barátságát, hogy ne kerüljön a célkeresztbe, ezzel megpecsételve a sorsát. A kis túlélőt nem Dumbledore óvó-féltő tanácsai irányítják, hanem az ifjabb Malfoy önző parancsai. Harry mégis nagy hatalomra tesz szert a mágia terén – olyannyira nagyra, hogy az már másnak is szemet szúr. Draco Malfoy tehát bajba kerül: az egyik oldalon ott van Harry, aki a végsőkig kitart mellette, a halálba is követné, és erejét sosem használná ellene; a másik oldalon azonban a legfelsőbb hatalom fenyeget – Malfoynak valahogyan el kell tűntetnie Harry erejét, vagy maga Voldemort nagyúr intézi el a kis problémát egyszer s mindenkorra.
Az ötlet, ami alapján dolgoztál:Abszolút nem Rowling-hű fanfictiont szeretnék, sőt, az ő története egy az egyben a feje tetejére áll, mikor Harry az első tanév kezdetén elfogadja Draco barátságát. Tegyük fel, hogy Harry később tényleg nagyhatalmú varázslóvá lesz (totálisan OOC), és Draco végig manipulálja (a tökéletes hatás elérése érdekében akár 18+ is lehet, de mindenképpen slash - magától értetődő, hogy időben jóval továbbra nyúljon attól az első tanéves incidenstől).
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Bizonyítsd a hűséged, Draco!
Ahogyan ott feküdt, és a borostyánszínű üveg lassan kicsúszott a kezéből, nem értette, hogyan juthatott idáig. Gazdag, befolyásos, viszonylag erős varázsló, akinek egyetlen dolga a Sötét Nagyúr szolgálása és a Malfoy-birtok igazgatása - ez volt ő. A legfényűzőbb partikat ő adta, a legelegánsabban ő öltözött, a legügyesebben ő nyalta a Nagyúr talpát. Zúgó fejjel próbált visszaemlékezni rá, hogy mikor romlott el minden.
Pár hete kezdett hűvösödni körülötte a légkör. Hiába ült a Nagyúr mellett, a mágus nem szólt hozzá többet a kelleténél. A gyűléseken nem kapott dicséretet, nem voltak fontos magánbeszélgetések, nem voltak olyan ügyek, amelyeket csak ő tudott elintézni. Draco Malfoy, aki magában mindig panaszkodott, hogy sok a dolga, tétlenül várt. Rengeteg galleont adott volna érte, hogy a Nagyúr akár csak egy icipici üggyel is megbízza.
A Nagyúr viselkedését persze mindenki utánozta, sorra fordítottak hátat neki a régi barátok. Nem tudta, miért, nem értette, mit tett… a többiek lassan elmaradoztak az estélyeiről, már nem is volt kedve megrendezni őket. Dühös volt, amiért valami nyilvánvalóan mondvacsinált indok miatt kirekesztik őt a halálfalók. Aztán feltűnt neki, hogy Harry Potter sem szívesen látott személy a Körben. Igaz, rá még mindig jobban figyelt a Nagyúr, de ahogyan Draco végiggondolta, ez a figyelem nem volt több, mint a kígyó támadás előtti szenvtelen méregetése.
Sejtett valamit, de inkább nem mondta ki. Félt, hogy igaznak bizonyul. Aztán addig-addig halogatta, hogy a Nagyúr magához hívatta. Négyszemközt beszélt vele Harryről. Nem tudta elfelejteni… minden pillanat élesen égett bele az agyába…
~*~
A kúriában meghitt sötétség honolt, puha léptei nem zavarták a Nagyúr házában felgyülemlett csendet. A dolgozószobához sétált, és óvatosan hármat koppantott a vastag tölgyajtón. Egyetlen szívszorító pillanatig semmi válasz sem érkezett, aztán az ajtó némán kitárult. Odabent jégfehér gyertyalángok villogtak, éles, tiszta fényt vetve mindenre, amit értek. A Nagyúr levelet írt, a karmazsinvörös főnixtollat megmártotta a fekete tintában. Fejével intett, hogy a másik leülhet az íróasztal másik oldalához. Az halkan kihúzta a széket, úgy nézte, ahogyan ír.
Gyorsan dolgozott, a vörös toll, amit Harrytől kapott a tisztelet jeleként, miután megölte Dumbledore-t, villámgyorsan kaparta fel a szöveget a pergamenre. A Nagyúr megölte Dumbledore-t, és Harry – Draco ötletére – elkérte a Sötét Nagyúrtól félholdalakú szemüvegét, majd azzal lejtett végig a Roxforton. Mennyit röhögtek a vén bolondon akkoriban!
Aztán Harry megpróbálta megszelídíteni Fawkest (megint csak Draco unszolására), de a madár inkább megpróbálta megölni Harryt. Aki persze nem hagyta magát. Egy röpke baziliszkusz, és a buta tollasnak már annyi is volt, Harry pedig elküldte a Nagyúrnak egy tollát. Draco ezt először nagyon jó ötletnek, szép tisztelgésnek érezte, de aztán rájött, hogy sértés volt, méghozzá meglehetősen ostoba módon hencegés is.
Mintha Harry azt mondta volna: „Hé, Nagyúr, ezt nézd, Fawkes adott még egy tollat, nem is volt olyan nehéz megszerezni tőle… nem akarsz tollbetétcserét a pálcádban? Ja, és király, hogy megölted Dumbledore-t, én meg kinyírtam a háziállatát, nem vagyok tök ügyes? Oké, a te zseniális ősöd csodaszörnyét kellett ráeresztenem arra a kis tyúkra, de mekkora jó volt, nem? Az igaz, hogy nem adtál rá engedélyt, utólag is bocsi…”
A Nagyúrnak pedig, amióta így hívták (és talán előtte is), egyetlen állandó válasza volt az ilyen megmozdulásokra: „Kedves XY! Remek napokat/heteket/hónapokat/éveket töltöttünk együtt, jól szolgáltál, jó halálfaló voltál, stb., stb. Fáj a szívem, de mivel hülye seggfejként viselkedtél, ennyi volt. Adava Kedavra.”
Legalábbis Draco híres Malfoy-cinizmusa így ábrázolta a dolgokat. Miközben gondolataiba mélyedt, a Nagyúr befejezte levelét, és félretette azt. A fiatal férfi figyelme azonnal feléledt, izmai harckészültségbe feszültek, ereiben a vér kétszeres erővel száguldott.
- Hány éves is vagy, Draco? – jött a zavarba ejtő kérdés.
- Huszonhárom, Nagyúr – felelte viszonylag higgadtan.
- Mikor lettél halálfaló?
- Hét éve, Nagyúr, de előtte is téged és az eszmét szolgáltam szóval és tettel, hallgatással és tétlenséggel – darálta Draco a betanult szöveget.
- Mi volt a legnagyobb dolog, amit tettél értem? – szegezte neki a kérdést a mágus. A varázsló sokáig fontolgatta a választ.
- Megszereztem neked Harry Pottert, Nagyuram – mondta végül.
- Pontosan – dőlt előre székében a másik. – Draco, nem akarok célozgatni. Potter ereje napról napra nő.
Draco nem tudott mit tenni, meglepte a hirtelen őszinteség, ami már a halálfalóknál is ritka kincsnek bizonyult, nem, hogy a Nagyúrnál. Bólintott.
- Most még kellemes és hasznos szövetséges, de tartanunk kell tőle, hogy átpártol az ellenséghez – folytatta a Nagyúr.
- Nagyuram… engedelmeddel én nem látok okot az aggodalomra. Évek óta ismerem, mindig tudtam rá hatni… sosem fordulna ellenünk – fejezte be sután Draco.
- Igen, Draco, de mivel hatottál rá? – tette fel a kérdést az idősebb férfi. – Szerelmet ébresztettél benne, szeret téged, teljes szívéből, azért teszi, amit mondasz, azért a szolgám, azért halálfaló! Nem ragaszkodik sem az eszméhez, sem hozzám!
- A… a szerelmi bájitaloknak van ellenszerük, Piton majd megoldja, ha valaki esetleg… – dadogta a fiatal varázsló ijedten. Rettegett attól, hogy hogyan fogja befejezni a Nagyúr az eszmefuttatást.
- Nem vagyok ostoba! – rivallt rá a mágus. – Természetesen tudom, hogy a szerelmi bájitalok nem nyomják el az igaz szerelmet. De az érzelem törékeny jószág. Ha Potter netán más felé is elgyengülne…
- Éjjel-nappal szemmel fogom tartani, Nagyuram, megbízhatsz bennem! – fogadkozott Draco sietősen.
- Úgy gondolod? – ettől a két szótól megfagyott a vér a varázsló ereiben. A mágus hangjában nyoma sem volt az ingerlő kajánságnak, ami valami ijesztő étkezőasztali viccet jelzett volna. Nem. A Sötét Nagyúr hűtlenséggel vádolta Draco Malfoyt, szemtől szembe, négyszemközt. – A családod mindig is törtető volt, tombolt bennetek a nagyravágyás, a mindenetek volt a felsőbbrendűség-tudat, a hiúság, a híres Malfoy-arrogancia - a férfi csak úgy köpte az utolsó szavakat. – De sosem tettetek semmit azért, hogy egyedül felépítsetek valamit. Apád is… miután eltűntem, titokban a helyemre ült, irányította a halálfalókat, mint valami helyettes, akit sosem neveztem ki, de egy szavam se lett volna, ha legalább folytatja, amit elkezdtem! De nem! Az apádnak arra kellettek a halálfalók, hogy a Malfoy-család felemelkedését intézze, hogy megszedje magát! Semmit sem tett az eszméért, sőt, nyíltan megtagadta azt, ilyen példát mutatva a többieknek is! A halálfalók tizenegy év után a felismerhetetlenségig elzüllöttek! Tizenegy év! Egyetlen ember nagyravágyása tizenegy év alatt tönkretette azt, amit évtizedekig tartott felépítenem!
Draco összehúzta volna magát ültében, de nem tette; mindig azt tanították neki, hogy emelt fővel viselje a felelősségre vonást – főleg, ha az még jogos is.
- Nem bízom a Malfoyokban, Draco. A nagyapád elvitatta a jogomat a tisztavérűek vezetésére – a fiatal férfi lélegzete elakadt. Abraxas ugyan mesélt neki arról, hogy a Nagyúr nem is aranyvérű, csak félvér… de akkor azt hitte, hogy a bolond öregember félrebeszél. - Az apád, míg közel voltam, a talpam nyalta, de amikor neki kellett volna tennie valamit értem, érdemtelenül elfoglalta a helyemet. Te pedig… még nem mutattad ki a fogad fehérjét. Potter az ütőkártyád, akit talán kijátszhatsz ellenem. Te talán vagy olyan gerinces, vagy éppen ostoba, hogy nyíltan szembeszállj velem… Még most szólok, Draco: fékezd a kis háziállatodat. Nem tűrhetem, hogy az ereje lassan vetekszik az enyémmel… és ezt ilyen gusztustalan, sárvérűhöz méltó otrombasággal adja a tudtomra – a mágus undorodva csippentette két ujja közé a főnixtoll pennát. – Bizonyítsd a hűséged, Draco!
- Mit kell tennem, Nagyúr? – kérdezte rekedten a varázsló.
- Potter erős ugyan, de még nem szakadt el a pálcájától. Fawkes tolla nagy hatással van rá, nélküle feleakkora hatalma sincs, mint vele. Hozd el nekem a pálcáját, Draco – hozd el, és megint első leszel a halálfalók közt.
- Igen, Nagyúr – hajtotta meg fejét a férfi. – És… ha szabad kérdeznem, mit… mit fogsz tenni a pálcával, Nagyuram?
Egy ideig nem érkezett válasz, így Draco lassan felemelte a fejét. A pillanat megfagyott: a Nagyúr arcán széles, gonosz mosoly húzódott, karmazsinvörös szemében – pont olyan, mint Fawkes tolla, gondolta Draco – lángolt a kegyetlenség. Hófehér ujjai még mindig tartották a pennát, mikor az hirtelen lángra kapott.
- Legyen ez figyelmeztetés – mondta a mágus halkan, miközben a toll halkan zúgva-sírva hamvadt el a zöld lángok között. – Mindkettőtöknek.
~*~
Legyen ez figyelmeztetés. Mindkettőtöknek.
Draco felnyögött, és fél karjával eltakarta arcát. Nem számított erre… hiszen azt hitte, Potter miatt lesz majd a Nagyúr kedvence! Ő nem volt áruló, mindig csak őt szolgálta, nem úgy, mint az apja, vagy akár a nagyapja! Bárki bármit mondjon is, a Malfoyok ereiben nemes vér csörgedezik, és akinek egyszer esküt tettek, azt nem árulják el. Legalábbis Draco szerette volna ezt hinni magáról. Irtózott a gondolattól is, hogy olyan szánalmas, rettegő áruló lesz, mint az apja volt, mielőtt megölte volna.
- Az apád elárult engem, Draco. Elárulta az eszménket. Tudod, mi ezért a büntetése?
- Halál, Nagyuram, ha jól tudom.
- Pontosan. Mit gondolsz, ennek ellenére megkegyelmezzek neki?
- Az apád vagyok, Draco!
- Te kegyes úr vagy, Nagyuram…
- Ez nem válasz, Draco!
- Fiam, légy észnél!
- Ha tényleg elárult minket, Nagyúr, akkor… akkor nem érdemel kegyelmet.
- Fiam!
- Helyes. Öld meg, Draco.
- Na…Nagyúr?
- Jól hallottad. Öld meg! Ki más lenne rá jogosult? Apád a gyenge szem családotok hosszú láncán. Tépd ki!
- Ne tedd, Draco! Velem is megölette az apámat!
- Hazudik, Draco! Te is tudod, hogy a nagyapád betegségben halt meg!
- Éppen kigyógyult, amikor ki kellett végeznem! Ne higgy ennek a szörnyetegnek, fiam!
- Öld meg! Mire vársz?! Nem érdemli meg, hogy éljen!
- Adava Ke… Adava… Adava Kedav…
- Hát ennyire sajnálod az áruló apádat? Te is gyenge vagy? Mitől félsz?
- Ne ölj meg, fiam, téged is meg fog…
- Miért kell még mindig hallgatnom ezt az árulót?! Bizonyítsd a hűséged, Draco!
- Adava Kedavra!
Egy elfojtott zokogás első hulláma rázta meg a testét. Évek óta így ment ez, amikor sírnia kellett volna. Egy idő után olyannyira el tudta zárni a könnyeit, hogy ilyenkor még csak erőlködnie sem kellett.
- Draco – hallatszott hirtelen egy halk hang, és Harry a kanapé mellé térdelt, úgy simogatta szerelme szőke haját. – Mi a baj?
Draco egy pillanatig tétovázott, majd döntött. Felült, és szembefordult a másikkal. Két tenyerébe vette Harry arcát, belenézett a valószínűtlenül zöld szemekbe, aztán nagyot sóhajtott.
- Az erőd – mondta végül. Harry értetlenül nézett rá. – A Nagyúr szerint túl erős vagy, és ezt az orra alá is dörgölöd.
- Csak képzelődsz – mosolyodott el a fekete hajú férfi. – Ugyanúgy viselkedik velem, mint eddig. Nincs velem baja, Draco.
- Harry, beszélt velem! – fakadt ki a varázsló. – Azt mondta, vegyem el a pálcád, és adjam oda neki!
- Talán meg akarja vizsgálni, tudod, az ikermagok…
Draco nem bírta tovább, és felpattant.
- Nem érted?! – ordította. – Fél tőled, fél tőlem, meg akar ölni minket!
- Túldramatizálod – felelte Harry higgadtan. – Draco, kettőnk közül mindig te voltál az okosabb, mi történt veled?
- Megint azt mondta – suttogta a férfi megtörten. – Megint azt parancsolta…
- Mit? – vonta fel szemöldökét Harry. – Mit mondott a Nagyúr, Draco?
- „Bizonyítsd a hűséged, Draco!” – a varázsló tenyerébe temette arcát, és visszarogyott a kanapéra. – Ezt mondta, amikor meg kellett ölnöm az apámat. Azt akarja, hogy megöljelek…
- Ugyan! – mosolyodott el Harry ostobán. Harry, aki sosem látott tovább reálisan a holnapnál, Harry, akivel a Nagyúr mindig úgy bánt, mint egy nem túl okos, de harapós kutyával; Draco kutyájával.
Utolsó kommentek