Ajándékozott: Encsy 

Korhatár: nem korhatáros 

Figyelmeztetések: kicsit eltér a könyvben leírt szereplők jellemétől (nem tudom, mi a hivatalos neve)   

Kívánság: Egy humoros Piton, McGalagony történetet szeretnék olvasni, nem feltétlen szükséges a szerelmi szál, de ha úgy jön meg a kedv, akkor az sem baj. Hogy legyen egy kis meghatározás is benne, ezek a szavak szerepeljenek benne: nitrogén, függetlenség vendéglátóipar, szürrealizmus, dementorcsók. 

Leírás: Voldemort halála után tíz év telt el és hőseink visszatértek a száztornyú kastély falai közé – ezúttal tanítani. Ám mi történik, ha két munkatárs (nevezzük őket Potter- illetve Piton professzornak) kötnek egy elég bizarr fogadást: csókot kell lopni egyik kolleginájuktól, különben „veszélyes” titkok kerülnek napvilágra. Humorosra szánt történet Encsy nevű merengőnek, sok szeretettel az elmúlt ünnepek alkalmából. Boldog karácsonyt és sikerekben, örömökben gazdag (és fogadásokban szegény XD) boldog újévet kívánok Neki és minden kedves merengőnek.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
 
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
 
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
 
A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
 
A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Fogadjunk!

Tíz év telt el a Voldemort elleni végső küzdelem óta. Az idősebb emberek mind a mai napig rettegték kimondani a hírhedt nevet, ám az újabb generáció már a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Mágiatörténet óráján tanulhatott az esetről – Binns professzor lassú, katatón, unalmas előadásában. Ez alatt az idő alatt viszont gyökeres változások is mentek végbe a varázsvilágban. Új miniszter, új igazgató az iskolában és… igen új tanárok is. Az arany-trió is úgy gondolta, hogy pallérozni fogják az ifjú növendékek elméit. Így Hermione lett az új Asztrológia tanárnő, Ron a Repülésoktató, míg Harry a Sötét Varázslatok Kivédését vállalta el. De természetesen régiek is maradtak: Piton professzor, McGalagony professzor, Binns professzor, Bimba tanárnő és még sokan mások.

Így természetes volt a feszültség a pedagógusok közt: voltak, akik örömmel látták régi diákjait, s akadtak olyanok is, akik inkább melegebb éghajlatra küldte volna az ifjú tanerőket. Azt hiszem mindenkinek leesett: ebbe a táborba tartozott Piton is. Pontosabban ő volt ez a tábor. Úgy tűnik, hiába keveredett néhány őszes szál fekete hajába, nem változott véleménye Harry Potterről. Ez természetesen kölcsönös volt. Gyakorta volt köztük a szócsata, amiben – Hermióne számításai alapján – Piton vezetett négyszáztizenkettő – négyszáztizenhárommal. S bár a tanári szobába diák nem sűrűn léphet be, mi most megtudjuk, mi is történt az egyik ilyen szócsata alkalmával, amikor Piton elkövetett egy nagy hibát: önként, dalolva sétált a csapdába.

Csütörtökön kezdődött az egész. Piton bosszús képpel, villámló szemekkel tartott a tanári szoba felé. Aznap délután hál’ istennek nem volt órája. Legszívesebben meg is fojtotta volna azt, aki kitalálta, hogy griffendélesek keze közé üstöt és bájital alapanyagokat adjanak. A banda fele felrobbantotta az üstjét, a másik fele pedig gyengélkedőre került az anyagok reakciói miatt. Hullámzó talárral szelte a folyosót és minden diák kitért előle. Csütörtök délután egyenlő volt Perselus Piton professzor idegrohamával. Vagyis feszültsége levezetésének – ahogy az igazgató nevezte finoman.

Ám amint a professzor belépett a súlyos faajtó mögé és megszabadult az ostoba kölyköktől megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mindjárt jobban érezte magát úgy, hogy egyedül volt. De öröme nem tarthatott sokáig: nem volt egyedül. A tanári szobában ott ült az, akit legszívesebben méreggel itatott volna egész nap: Potter. Hisz neki órája lenne!

- Mit keres itt, Potter? – Mordult rá azonnal.

- Hát ön, Piton? – Vigyorgott szemtelenül.

Piton már most tépte lelkiekben a haját. Az a flegma, szemtelen modor, ami kölyökkorában is idegesítő volt, mára kész idegi kínzásnak tűnt – gondolta magában a bájitalmester. Fogait csikorgatva, villámló tekintetet küldött a fiatalember felé.

- Úgy tudom, órája van – Sziszegte.

- Ugyan, dehogy – Látszólag észre se vette, hogy drága kollegája neki akar esni, mind a modora, mind a beszédstílusa miatt. – ma elmaradt, valami bájital-baleset miatt. De ön még nem válaszolt.

- Nem hinném, hogy önre tartozna, de csütörtökönként nincs ilyenkor órám.

Potter csak vigyorgott.

- Kipiheni a griffendélesek bájital produkcióit? – Kérdezte, de nem várt rá választ – Ám ahogy elnézem, hogy a gyengélkedő belép a vendéglátóiparba, látom, hogy magát sem kell féltenem.

Piton nem válaszolt. Csak beletörődve munkatársa jelenlétébe, leült az egyik kényelmes székbe és egy pohár brandy-t varázsolt elő magának. A borostyán színű folyadék jólesően melegítette át tagjait és nem is törődött a vele közös légtérben lévő tanerővel. A fiatalember még mindig vigyorgott. Egy jó darabig egyikük sem szólalt meg és élvezték a csöndet. Ám semmi sem tarthat örökké, nem igaz? Potternek ismét meg kellett törnie a csöndet.

- Nem lehetne, hogy egy kicsit visszafogd magad az óráidon? – Úgy tűnik nem érdekelte, hogy tegezte kollegáját. – Tudod, a harmadéves griffendéleseknek bájitaltan után van SVK-juk.

- Hol érdekel engem, hogy milyen óráik vannak? – Morogta a bájital mester.

- Mindjárt gondoltam – Villant meg Harry szemüvege nem sok jót sejtetően. – De ajánlok valamit: ha egy kicsit kegyesebb leszel velük, akkor nem árulom el, milyen kedves ember is vagy te valójában.

Perselus összevonta a szemöldökét. Miről beszél ez? Még hogy ő kedves?

- El van tájolva, Potter! – Horkantotta gúnyosan, nem is törődve a vigyorgó Harry-vel. – Előbb csókolom szájon McGalagonyt, mintsem bárki is elhiggye azt a képtelenséget, amit összehordana.

- Perselus, Perselus… elszóltad magad – Nézett gonosz vigyorral rá Harry. – Vannak bizonyítékaim, így gondolom, belemész egy kis játékba.

- Miféle bizonyítékok? – Vigyorgott gúnyosan a professzor, de egy kicsit kevesebb magabiztossággal.

Tudta (legalábbis remélte), hogy Potternek nincs semmije ellene.

- Egy-két fotó, hangfelvétel… - Tette ujját állára Harry, mintha csak gondolkodna. – azt hiszem csak ennyi. Ugyan, hiszen senki nem hinné el, hogy valaha is megnyugtatnál egy Hollóhátas elsőst, vagy megvigasztalnál egy hugrabugos szerelmi bánatban szenvedő lányt.

Perselus arcából a maradék szín is kifutott. Szürreálisnak hangzott, de igaz volt: a Hollóhátas gyerek szülei a válás szélén álltak és az óráján – ahol egyébként egész tűrhetően dolgozott- olyan volt, mintha csak visszament volna az időbe és Neville Longbotom ült volna a helyén. És a hugrabugos lánynak is képes volt tanácsot adni, bár nem tudta, mi ütött belé akkor.

- Mit akarsz? – Sziszegte dühtől tajtékozva. – Miféle játékról beszélsz?

Egyáltalán nem érdekelte, mit akar Potter, de az már sokkal inkább, hogy mi lenne nehezen felépített hírnevével. Így úgy tűnik kénytelen belemenni, bármilyen őrültséget is találjon ki a kölyök – mert számára még mindig egy kölyök volt. Egy nagyképű, arrogáns, független…

- Csak egy kis apróság, semmi különös – Vigyorgott Harry, s Perselus érezte, hogy ez a semmi különös számára igen is különös lesz… legalább is kellemetlen. – Ha huszonnégy órán belül szájon csókolod McGalagony professzort, akkor minden bizonyítékot a kezedre adok, és azt teszel velük, amit akarsz.

Piton úgy nézett rá, mint egy elmebetegre szokás. Ezt most komolyan mondta?! Ám a fölényes, gúnyos vigyor kollegája arcán biztosította: komolyan gondolta. Szíve szerint inkább kért volna dementorcsókot, mintsem hogy McGalagony ajkaival érintkezzen bármilyen formában – de nincs más választása. Harry kinyújtotta felé a jobbját és ravasz vigyorral várta a professzor válaszát. Perselus szinte már sajnálta, hogy annak idején a Teszlek Süveg nem a Mardekárba osztotta be.

- Honnan tudjam, hogy nem csapsz be? – Vetette fel az első kérdést, ami (akaratán kívül) úgy hangzott, mintha már beleegyezett volna az ajánlatba.

- Griffendél Godric kardjára esküszöm! – Ígérte kicsit komolyabb arccal.

Na persze van annak is előnye, hogy Griffendél ház gazdagodott velük: a griffendéleseket olyan könnyű kiszámítani. Mindig bátrak, becsületesek, és ha esküsznek, mindig megtartják szavukat.

- Huszonnégy órán belül? – Sóhajtott Perselus. – És ha nem sikerül?

- Más kérdés, hogy sikerül-e és megint más, hogy egyáltalán próbálkozol-e. Ha tudom, hogy megtettél minden tőled telhetőt, mégsem jött össze, természetesen te nyersz, ám ha meg sem próbálod, vagy egy-két próbálkozás után feladnád… Nos, mondjuk úgy, napvilágra kerülnek bizonyos titkok. Vagy te olyan madekáros, hogy feltaláld magad.

Talán össze kéne hozni egy olyan házat, ami Mardekár és Griffendél tulajdonságait is magukba fogadja- gondolta Perselus. Vonakodva bár, de elfogadta a felé nyújtott jobbot, s reménykedett benne, hogy egyik próbálkozása sem fog beválni.

Az óra végét jelző csengő egyúttal Perselus Piton professzor újabb dührohamának időpontja volt. És természetesen a játék kezdetét is jelentette, ami miatt fortyogó dühe kitörni készült, mint egy vulkán. Ostoba fejjel belesétált a csapdába és most már csak egyféleképpen evickélhet ki belőle… Átkozott griffendélesek! Nem várta meg, míg kollegái betoppannak, elhagyta a tanárit és még mindig pufogva állt neki gondolkozni, hogyan is hozza össze azt a csókot. Egyébként, Potter nem mondta, hogy korlátozza az eszközeit…

*

Minerva McGalagony gyanútlanul sétált a Roxfort egyik hosszú folyosóján, maga előtt lebegtetve egy nagy köteg javításra váró dolgozatot. Nem is sejtette, hogy az őt követő árny a csókjára játszik. Pedig az árny, aki történetesen és teljesen természetesen Perselus Piton volt, már tervet is dolgozott ki rá, hogyan hódítsa meg kolleginája ajkait – és hogyan kerülje el a hányást. Perselus megszaporázta a lépteit és igyekezett émelygő arcára erőltetni a szokásos utálok-mindent-és-mindenkit grimaszát.

Pálcájával intett egyet és figyelte az eredményt: McGalagony lába a csúszós-sikamlós kőhöz ért és szinte azonnal hanyatt vágta magát. Perselus legszívesebben jót nevetett volna a nőn, de per pillanat másra kellett koncentrálnia. Érzelemmentes álarcát magára öltve – mint aki semmit sem látott – ment tovább és szándékosan keresztül esett a tanárnőn. McGalagonyból elhaló nyögés tört ki a hirtelen plusz súlytól.

- Perselus, mégis mi a fenét művel?!

- Éppen felállni próbálok, amint látja – Morogta vissza – Ha megtalálom azt a vicces kedvű bohócot, aki ezt tette, egy jó időre megfosztom a függetlenségétől.

Perselus nem kínozta magukat tovább, felállt és pusztán illendőségből – ám külső szemlélővel nézve más okból – felsegítette a tanárnőt is. Szándékosan közelebb rántotta magához és mélyen a nő szemébe nézett. Ha jól látta… Nem, biztos, hogy McGalagony nem pirult el! De, ha talán mégis…

Hiába tűnt véletlennek, mi tudjuk, hogy akarattal billentette meg kicsit a fejét, hogy ajka McGalagony… hajához érjen? Igen, Minerva, mint minden lány ilyenkor, menekülőre fogta a dolgot: lehajtotta a fejét. Mire felemelte, már nem állt előtte a bájital mester, de még csak a hosszú folyosón sem látta. Pedig alig egy sarokkal arrébb Perselus Piton hangosan átkokat szórt a griffendélesek, Potter, McGalagony, Potter és természetesen Potter fejére. Már olyan közel volt hozzá, hogy végre vége legyen ennek az egész ostobaságnak! Nem sok hiányzott, hogy kedvenc professzorunk feladja a küzdelmet. De szerencséjére – és valljuk be, a mi szerencsénkre is – felhagyott az ötlettel és tovább próbálkozott.

Minerva McGalagony állította, hogy ez volt eddigi élete – amiben már jócskán benne járt – legfurcsább napja, ami úgy tűnt, délutántól vette szokatlanul szokatlan fordulatát. Először Perselus Piton átesett rajta, amikor valamelyik csirkefogó csúszóssá bűvölte a padlót, majd alig egy perccel később meg is próbálta csókolni. Nem vicc! Aztán az eset még párszor megismétlődött a délután folyamán csak más-más forgatókönyvvel:

Először az irodájába rontott be morogva néhány másodéves griffendélesről, akik bumszalagbőrt loptak a szertárból, hogy eladhassák – egy icipicit ismerős volt a mese -, aztán amikor felállt, hogy megkeresse a nebulókat „véletlenül” megbotlott kollegája lábában, és ha egyetlenegy centivel magasabb lett volna, a férfi megcsókolja… Nyilvánvaló volt, hogy a történelem nem ismételte magát és nem ürült ki megint a bájital-szertár.

Később a bájitalmester furcsán előzékeny volt, amikor az utolsó órájára tartva elvette a kezéből a házi dolgozatokat, amiket már nem tudott úgy lebegtetni, mint a súlyos átváltozástankönyveket – amiket a biztonság kedvéért minden órára bevitt, hátha valamelyik lókötő nem hozza magával a sajátját – és irodája ajtaját is kinyitotta előtte. Számított rá, hogy a következő jelenet az lesz, hogy megint „megbotlik” és megint csak centik választják el majd attól, hogy találkozzon a professzor ajkaival. Épp ezért, mielőtt Perselus még beléphetett volna, erélyesen megköszönte a segítségét, majd gyakorlatilag hősünk orrára csapta a kemény tölgyfaajtót.

Volt egy hasonló jelenet a könyvtárban is, és belegondolni sem mert, ki átkozta meg, vagy ki kevert mérget a bájitalmester italába, hogy ilyesmit akart elérni – mert ezekből csak arra tudott következtetni, hogy csókot akart tőle – valamint kissé paranoiásan lépett be a Nagyterembe vacsorára. De az zavartalanul zajlott: Piton korán jött, csendben, gyorsan evett és nem sokkal később távozott is. Ennek ellenére Minerva McGalagony esküdni mert volna rá, hogy a méreg, vagy átok, amivel sújtották kollegáját, másnapra sem fog enyhülni. Így kicsit nyugtalanul feküdt ágyába, de sokkal nyugodtabban tért álom a szemére, mikor megfogadta magában: ha megismétlődik a délutáni események sora, az átokszóróra, olyan bűbájt szór, amilyentől még a Szent Mungóban sem tudják megszabadítani…

*

Perselus idegesen lépett ki másnap reggel a Nagyteremből és aggódott. Igen, aggódott. Bár maga sem tudta, miért próbálkozik, hisz Potter nem tudhatja, hányszor és hogyan akar ürügyet a csókra, de valami azt súgta, nem véletlenül kerültek hozzá a „bizonyítékok”. Így nem mert kockáztatni és próbálkozott – kevés sikerrel. Most, reggeli után, pedig azért aggódott, mert gyakorlatilag az ideje fele már eltelt. Ki kellett találnia hát valamit, de sürgősen. A hírnevét évek alatt építette fel, de Potter képes egyetlen pillanat alatt romba dönteni. Morgolódva ment az első órájára, fekete talárja csak úgy hullámzott utána. Diákjai észre vették a változását: nem vont le azonnal pontokat, akár minden ok nélkül, nem szidta a griffendéleseket, nem alázta a hugrabugosokat, nem ríkatta meg az elsős hollóhátas lányokat és nem dicsérte a mardekárosokat. Ez már alapjába véve nagyon különös volt, de az, hogy minden óráján magában merengve, szótlanul gondolkodik, - miközben nem üvöltözik, vagy alázza meg azt, aki éppen felrobbantja az üstjét – egyenesen abszurdnak tűnt a férfitól.

De ha észre is vették rajta a változásokat, ha nyugton is hagyta a nebulókat, meg volt az eredménye – kész tervvel lépett be ebédidőben a Nagyterembe. Magában persze milliószor megfogadta, hogy a diákokon majd behajtja ezt a napot és, hogy Potter olyan keservesen meg fog fizetni ezért, hogy hetekkel később is nyögni fogja. De nem teketóriázhatott tovább, cselekednie kellett. Így magában füstölögve lépett a tanári asztalhoz, de majdnem visszafordult, amikor látta Potter elégedett vigyorát. Aztán mégsem tette meg, csak dühösen lehuppant a helyére és feszülten várta McGalagony jöttét. Most, hogy itt ült, már nem tűnt olyan jó ötletnek… de amint a tanárnő belépett a terembe csak arra tudott gondolni, hogy ez az utolsóesélye: pénteken nincs lyukas órája.

Csak várta, hogy végre leüljön a boszorkány és mélyről jövő sóhajjal próbálta leküzdeni azon akaratát, miszerint üvöltve ront Potterre – aki még mindig önelégülten vigyorgott és a szemüvege is megvillant egy percre. Minerva McGalagony a tanári asztal legszélén ült, mellette pedig Hermione Granger – azaz Mrs. Weasley – foglalt helyet. Perselus vett egy mély levegőt és felkészült élete legmegalázóbb pillanataira. Felállt az asztaltól, de nem a Bejárati csarnok felé ment, hanem a másik irányba, az asztal legszéléhez. Körülbelül harminc diák ült a Nagyteremben, valamint –Hagrid kivételével- az összes tanár. Most előttük, a szemük láttára ereszkedett térdre a fogadás alanya előtt és – habár magában százféle mardekárosabbnál mardekárosabb bosszúkon törte a fejét Potter ellen – kedvesen felmosolygott a csodálkozó tanárnő szemébe.

Hermione keze megállt a mozdulat közben, amint épp a serlegét emelte a szájához, de mindenki így volt a teremben: leplezetlenül bámulták a bájitalmestert, és magukban elképzelték a jelenetet, valamint a tanárnő reakcióját. Perselus még egyszer lopva körülnézett és nem csalódott: mindenki őket bámulta. Magában lassan háromig számolt, majd megragadta a tanárnő kezét és mélyen a szemébe nézve feltette a kérdést:

- Minerva McGalagony, – A mugli születésű lányok visszafojtották a lélegzetüket is: a varázstalan világban így kezdődik a leánykérés „általános” szövege. – megtisztelnél egy csókoddal?

Három diák leborult az asztal mellől, Hermione csak fuldoklott, Harry szemei elkerekedtek, Ron vörösödött a visszafojtott nevetéstől, hogy a többiek reakciójáról már ne is beszéljünk.

McGalagony fülig pirulva pislogott. Égett az arca, mint a kazán és valószínűleg nitrogénnel se hűthették volna le. Perselus utolsó reményével nézett a tanárnő szemébe. Minerva szinte megsajnálta már, így alig láthatón biccentett egy aprót. Perselus nem habozott, arcához hajolt és a tanárnő ajkaihoz érintette az övéit.

Egy pillanatig dobhártyaszaggató csend ült a termen, majd hatalmas tapsvihar és éljenzés tört ki. Perselus utána elemelkedett Minerva arcától és immár a Bejárati csarnok felé tartva elhagyta a termet – miközben sokan felállva tapsolták meg őt. McGalagony professzor mélyen elpirulva hajolt az ebédje fölé és magában már el is tervezte a legjobb bosszút az átokszórónak, aki ezt tette Perselusszal. Potter pedig gyanúsan hamar követte a professzort – meg is találta a ludast.

Harry a tanári szobában találta Perselust, aki villámló tekintettel, karba tett kézzel állt: rá várt eddig. Harry idegesen vigyorogva húzott elő a zsebéből néhány összehajtogatott papírt és egy aprócska varázs-kazettát. Közben nem állta meg a szövegelést:

- Gratulálok! Nem hittem volna, hogy a végén ehhez folyamodsz.

- A szükség órája mindenre ráveheti az embert – Felelte tömören.

Harry vigyorogva biccentett, átadta zsebei tartalmát volt tanárának, majd intett egyet és kilépett a tanári ajtaján. Még rámosolygott a tanári felé tartó McGalagony professzorra és indult a következő órájára, mit sem sejtve róla, hogy a Perselus beavatja Minervát fogadásukba és arról sem tudott semmit, mi vár rá másnap.

*

Másnap szombat volt, így mindenki később kelt. Senkinek sem volt órája, ezért komótosan baktattak a Nagyterembe, mind a diákok, mind a tanárok. Alaposan meglepődtek, amikor a Bejárati csarnokban Harry Potter a levegőben fejjel lefelé lógott, silencioval elnémítva, mellette egy tábla megbűvölve szintén lebegett, ezt hirdetve:

„Szánj, meg, adj egy csókot és a századik után le tudok jönni!”

De ez, már egy másik történet…