Ajándékozott: angyalkaLD
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs

Leírás: Romantikus, a végén kicsit talán karácsony hangulatú Harry/Ginny novella. Az első művem ebben a műfajban. Remélem tetszeni fog Nektek, mert szerintem egész jól sikerült :)

Kívánság: Szeretnék egy Harry/Ginny párosítású történetet, legyen romantikus, kissé humoros. Egy karácsonyi eseményt mutasson be, lehetőleg Harry és Ginny egymásra találását 

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Jó olvasást!

– Későn jöttél – állapította meg kis méreggel a hangjában. Ráadásul igaza volt.

– Kicsit tovább tartott a papírmunka, ne haragudj – kértem bocsánatot, bár volt egy megérzésem, ez most nem lesz elég.

– Azt mondtad, ma korán hazajössz, és együtt töltjük az estét…

– Ginny…

– …ahhoz képest már éjfél is elmúlt.

– …bocsáss meg – fejeztük be egyszerre.

– Harry, tudod, hogy én nagyon szeretlek…

– Akárcsak én – vágtam közbe, mert egyre jobban éreztem, ebből a beszélgetésből nem fogok jól kijönni.

– Ebben biztos vagyok. De kérlek, hagy mondjam végig.

– Rendben. Ígérem, nem fogok közbevágni.

– Szóval, úgy gondolom, ez az összeköltözés nem volt túlságosan jó ötlet. Ráadásul mind a kettőnk nagyon elfoglalt, így nehezen tudjuk összeegyeztetni a közös életünket és a kapcsolatunkat.

– Ginny, ugye nem… ugye nem szakítani akarsz? – kérdeztem, mert kissé megrémített a dolog, hisz már pár éve együtt vagyunk.

– Sajnálom, de én így ezt nem bírom. Mindig csak ígérgetsz, aztán a végén nem tartod be, de valahogy mindig kiengesztelsz…

– Nem tehetném most is ezt? – kérdeztem, miközben átöleltem életem szerelmét, és hogy hízelegjek kicsit, a nyakát kezdtem csókolgatni.

– Harry, nem. Ezt ne – próbálkozott az ellenállással.

– Csss, Ginny, csak élvezd – próbálkoztam még több hízelgéssel két puszi között.

– Nem – tolt el magától határozottan. – Ez most nem fog működni.

– Ginny, kérlek, én, szeretlek.

– Tudom. De, ha ezt most nem teszem meg, akkor lehet, hogy örökre meg fogom bánni.

– És ha azt bánod meg, hogy elhagysz?

– Akkor megbánom, és ha lehet, akkor rendbe fogom hozni. Ha lehet – nézett rám, könnyes szemekkel.

– Lehet – leheltem szomorúan.

– Valaki egyszer azt mondta: ha valakit igazán szeretsz, engedd el. Ha visszajön hozzád, örökre a tiéd marad. De ha nem, akkor soha nem is volt igazán a tiéd. Ezt kérlek, jegyezd meg. Rendben? – nem tehettem mást, hát bólintottam, majd a kandallóhoz sétált, kezébe véve egy marék hopp port.

– Ginny, még egy percre!

– Mondd.

– Kérhetek még egy utolsó csókot? És maradhatnánk barátok?

– Persze, örülök, hogy megkérdezted – majd hozzám hajolt és nyomott az ajkaimra, egy gyors szájra puszit, végül belépett a kandallóba, és ugyan mosolyogva, de szomorúan csengő hangján így kiáltott: Az Odú.

Két évvel később: 

Ginny széles mosollyal arcán nézelődött a kirakatokban. Remek napja volt. A dermesztő hideg ellenére ragyogóan sütött a nap, és másnap volt szenteste, ami a legkedvesebb napjai közé tartozott, hiszen akkor a karácsony miatt az egész népes Weasley família az Odúban gyúlt össze, és ha nagy a család, akkor mindig történnie kell valaminek.

Az Abszol úton, mint ilyenkor mindig, most is nagy volt a forgalom, és álmodozásából viszont kiszakította az a tény, hogy valakinek nagy erővel nekiment -, mivel nem figyelt - és az anyafölddel való találkozástól csak az idegen gyors reflexei mentették meg. Éppen sűrűn kérte a bocsánatokat, mikor a meglepettségtől felkiáltott:

– Harry!

– Ginny, micsoda meglepetés.

– Hát még nekem mekkora. Hogy vagy, ezer éve nem láttalak.

– Én viszont igen. Minden meccseden ott vagyok, egyet se hagynék ki.

– Ennek ellenére oda nem jönnél gratulálni – bokszolt bele játékosan a fiú vállába.

– Bocs, de mindig inkognitóban vagyok, ha ilyesmi eseményre megyek. Tudod, ha megjelenek…

– Kitör a tömeghisztéria. Ne is mondd. Melletted is tapasztaltam, de mióta állandóan nyerünk…

– Hiába, remek csapat vagytok. Évek óta töretlen a sikeretek. Gratulálok.

– Köszi, szépen. Rendes vagy.

– Hé, mire valók a barátok?

– Pontosan.

– Ráérsz most? Mert, csak, már ha van kedved, igazán megihatnánk valamit. Mondjuk, meghívnálak egy teára.

– Benne vagyok. Amúgy is rég láttuk egymást, ami a te esetedben annyira nem is igaz.

– Ezt már örökre a szememre fogod vetni?

– Kétség se fér hozzá – nevetett a lány.

– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol.

– Én is. Jut eszembe, nektek is meg kell ma jelenni ezen a karácsonyi bulin, amit a minisztérium szervez?

– Ne is említsd. Semmi kedvem menni, ráadásul, azt se tudom, mit vegyek fel.

– Neked minden jól áll, úgyhogy szerintem, akár egy otthonkában is jöhetnél.

– Jaj, ne bolondoz már, megszakadok a röhögéstől – és tényleg, Ginny kezdett fulladozni a visszafojtott nevetéstől.

– Héhé, meg ne fulladj itt nekem, még a végén Ron engem fog hibáztatni, pedig minden a te hibád lesz – fenyegetőzött Harry vigyorogva.

– Nem baj, de lenne egy kérdésem.

– Neked kettő is lehet.

– Maradok az egynél. Ha megfulladnék, adsz szájon át lélegeztetést?

– Persze. Minden vágyam.

– Akkor minden oké. Egyébként meg tudnád mondani, mennyi az idő?

– Hát, kettő lesz, tíz perc múlva.

– Mamma mia, elkések a csapat megbeszélésről. Ne haragudj, rohannom kell…

– És a tea?

– Jössz holnap hozzánk? Ha nem, meg vagy hívva, megjelenés kötelező, bár muszáj lesz ott lenned, hisz a drága bátyám neked biztos elmondta, mire készül.

– Nyugi, tudom, és ott leszek.

– Na, akkor majd otthon bepótoljuk. Meg különben is, este találkozunk.

– Rendben. Siess, nekem nehogy elkéss. Miattam.

– Ha megemlítem, hogy miattad, már nem is érdekli őket. Most már tényleg rohanok, légy jó majd gyors puszival elköszöntek, és Ginny már el is veszett a tömegben.

– Ginny, Ginny, miért bolondítasz így engem? – kérdezte a tömegben kutakodva a lány után, de mivel nem találta meg, elindult a saját dolgára.

Este:

Ginny délutáni jókedve ellenére, most rémesen érezte magát. Mikor az Abszol úton beszélgetett Harryvel, épp arra járt Rita Vitrol méltó utódja, és jó újságíró lévén a partin csak is őt és Harryt faggatta, hogy újra együtt vannak-e, és a szokásos magánéleti kérdések, melyekre mind a ketten utáltak válaszolni, mivel a magánéletük egy intim dolog, amit egyesek nem tudnak betartani.

Miközben ezeken töprengett, Harry lépett hozzá.

– Szia, Ginny – a lánya kissé összerezzent. – Ó, csak nem megijesztettelek?

– Jaj, dehogy…

– Persze.

– Hanyagoljuk. Hogy vagy?

– Jól. Kösz. Te?

– Rémesen.

– Sose bírtad a Vitrol féléket.

– Ennyire látszik?

– Ismerlek. Ne feledd, mindent tudok rólad.

– Ja, hogy is lehet ilyen lyukas a memóriám? – mérgelődött, bár a külvilág felé szédítő mosolyt küldött. – Kérsz te is egy italt, Harry?

– Kösz nem, ma este nem iszom egy kortyot se.

– Akkor én iszom helyetted is – emelte magasba poharát Ginny, melyben gyönyörűen gyöngyözött a legjobb minőségű pezsgő. – Egészségedre.

– A tiédre. Megyek, megkeresem, Ront.

– Ők is itt vannak?

– Persze, hisz ők szervezték ezt a bulit lényegében.

– Ezért még kap a bátyám… - de Harry már messze járt. Ekkor ért oda Hermione.

– Hello. Nekem is hagysz inni, vagy szándékodban áll mindent egymagad meginni?

– Csak az ökör iszik magában – majd odanyújtott barátnőjének is egy poharat.

– Baj van?

– Á, dehogy! Végül is az életem csak egy kész katasztrófa. Se pasim, se kutyám, se macskám…

– Jaj, ne rinyálj már ennyit! Szerezd vissza Harryt, ha már annyit nyafogsz, hogy mennyire szereted még mindig!

– Azt nem lehet.

– Miért?

– Mert neki kell lépni. Ő a férfi.

– Egyszer a sírba viszel, Ginny.

– Tudom – vigyorgott, miközben már kissé becsípve a fiúk felé indult. – De kit érdekel?

– Micsoda érdekel, kit? – kérdezte Ron, miközben erősen törte a fejét.

– Mit érdekel az téged bátyuska…

– Ginny, te részeg vagy.

– Ááá, dehogy. Hisz nem imbolygok meg semmi… - ekkor viszont megszédült, de Harry elkapta.

– Ron, elviszem Gint.

– Rendben, de ne a lakására, inkább anyáékhoz. Ő majd kikúrálja Ginnyt.

– Rendben. Akkor holnap találkozunk.

– Ami már ma van – vigyorgott.

Az Odú felé:

Kicsit messzebb hoppanáltam Ginnyvel az Odútól, mivel szerettem volna vele beszélni, a másik meg az, hogy a hideg csípős időben talán kicsit kitisztul a feje, ami szinte azonnal megtörtént, ráadásul majdnem 100%-osan.

Kicsit meglepődött, hogy hol vagyunk, és miért nem a partin, mint elmagyaráztam neki, rögtön jobb is lett a kedve, hisz nem kell egy csomó alakkal bájcsevegnie, amit egyébként is utál, ugyanúgy, ahogy én.

Ahogy így sétálunk egymás mellett csendben, és hallgatjuk a hó ropogását a talpunk alatt, csak így vettem észre, hogy valami, aminek eddig folyamatosan éreztem a hiányát, de nem tudtam rájönni mi az, most visszatért, és postosan tudom már, mi az: Ginny jelenléte. Persze nem csak a jelenléte, hanem a kisugárzása, és minden, ami ő maga, amivel betölti az összes üres helyet a szívemben…

Miközben így lelkizek magammal, közben észleltem, hogy szívem hölgye vacog, így ráterítettem a kabátom. Közben persze vészesen közeledtünk, így gondoltam, cselekednem kell, ha vissza akarom őt szerezni magamnak. Ráterítettem a kabátom, mire ő így tiltakozott:

– Harry, azonnal vedd vissza a kabátodat, meg fogsz fázni.

– De ha visszaveszem, akkor te fogsz fázni.

– Én nem is…

– Ismerlek, és láttam rajtad. Különben is, nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon, hogy beteg legyél. Ron jól szét is átkozna.

– Én se akarom, hogy te beteg legyél, ezért kérlek, vedd vissza.

– Nem.

– Harry, kérlek.

– Nem.

– Makacs vagy, ugye tudod?

– De így szeretsz nem?

– Jobb lenne, ha néha engednél. Vedd fel a kabátod – nyújtotta felém.

– Mi lenne, ha mind a ketten bele bújnánk – vettem fel az egyik felét, miközben ő is bebújt mellém.

– Kicsit kicsi ez a kabát kettőnknek, nem gondolod?

– Nem. Én így nagyon jól érzem magam. Szorosan melletted. A közeledben.

– Harry…

– Ginny, ne mondj semmit. Ginny, én, még mindig… szeretlek – majd gyorsan megcsókoltam, hogy ne tudjon reagálni.

Egy darabig csak állt döbbenten, majd visszacsókolt, végül ellökött magától.

– Harry, én ezt nem akarom. MÉG nem.

– De, Ginny…

– Nem. A szívem szeretné, de az eszem még nem akarja.

– Mikor fogja?

– Nem tudom… Hamarosan – majd.

Másnap az ikrek érkezését két hatalmas pukkanás jelzett. Hiába, ha a család és a barátok összegyűlnek, régi jó szokásukhoz híven, minden hova hoppanálva közlekednek, így mikor már elegünk van ebből, valaki kiszórja a gátló bűbájt, de akkor meg jönnek a többi, még tesztelésre váró termékeik. Mindenki nagyon szokta élvezni, de hát ettől karácsony a karácsony. Miközben így méláztam, Fred, és George, mint a hurrikán robbantak be, és akiről úgy gondolták, hogy benne kell lennie egy kis játékban, már vonszolták is ki. Tegyük hozzá, senkinek nem volt ellenére egy kis hócsata, kivéve Percyt, de hamar meggyőztük. Így két csapat alakult ki. Az elsőben voltam én, Ron, Hermione, Percy, Fleur, George és Bill. A másodikban Ginny, Charlie, Penelope, Angelina, Fred, és hogy a kicsit se maradjanak ki, beállt Victorie, és a kis Teddy. Szerintem, ha nagyok lesznek, összejönnek, mert most nagyon dúl a gyerek szerelem…

Na, kezdődik a csata. Én egyből Ginnyt vette célba, aki bemenekült előlem az erdőbe. Persze majdnem mindenki arra vette az irányt. Mi egy idő után teljesen elszakadtunk a többiektől, persze cseppet sem bántam, és kicsit ez is volt a célom. Aztán, ahogy így űztem egyre beljebb az erdőben, eltűnt a szemem elől. Nem tudom, hogy hova lett. Majd egyszer csak valami hirtelen a hátamra ugrott, és a fejembe nyomott egy jéghideg hógolyót. A nem várt súlyfeleslegtől térdre estem, de volt annyi eszem, hogy ledobjam a hátamról, így kiejtve őt a csatából. A meglepetéstől még mindig a földön volt. Felé hajoltam, hogy megnézzem, nincs-e semmi baja, mivel két perce mozdulatlanul feküdt. Ekkor bevillant, amit tegnap az Abszol úton mondott nekem, hogy adnék-e neki szájon átlélegeztetést. Gondoltam, itt az alakalom, és megcsókoltam. Ő visszacsókolt, hosszan csókolóztunk, mikor átfordulva ő került felülre.

– Harry, kiestél! – kiáltott fel boldogan.

– Mi van? – kérdeztem, mert nem egészen értettem, mire gondol.

– A hátadon fekszel, kiestél.

– Te is.

– Tudom –, mondta, majd megcsókolt.

– Ginny…

– Tudom, mit akarsz mondani. De most már nem csak a szívem akarja, az eszem is.

– Szeretlek.

– Én is téged. Boldog karácsonyt.