Ajándékozott: Clytia

Korhatár: 16+

Figyelmeztetések: kibelezés, némi angst

Leírás:

Emilie Harlow Johnsson-Jades felvételt nyert Eton ’A’ level tanfolyamára, ezért a nagynevű iskola külvárosába költözik, tizenhét évesen, immár a saját lábán állva. Ám a szépnek induló, szülők nélküli életet a házban történő fura balesetek keserítik meg, míg egy fagyos téli napon Emilie kazánja felmondja a szolgálatot.

A szerelők jól megérdemelt(?) karácsonyi szünetüket töltik, a házban pedig lassan 0°C alá csökken a hőmérséklet, így Emilie-nek kénytelen-kelletlen segítséget kell kérnie a szomszédjában lakó, nagyon is fura Black családtól…

Kívánság:

„Tudom, nem egy karácsonyi téma, de egy jól megírt horrornovellának örülnék. A főszereplő lány legyen, kérlek ne legyen benne slash. Alap ötlet: Adott egy mugli lány, aki egyre furcsábbnak találja a szomszédait (rossz értelemben), míg egyszer belekeveredik valamibe, amibe nem kellett volna. A lány talpraesett legyen, ne olyan, aki csak úgy hagyja magát, de azért kellően lepődjön meg egy-egy varázslat során. Humor lehet benne, de ne menjünk el Szent Mungóba, ha lehet. A kategória: Sötét Varázslatok, lehet 18-as. Happy end nem fontos. Nehéz dolog, karácsony idején ilyen jellegű történetet írni, de azért sok szerencsét hozzá, ha ezt választod!”

 

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

 

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

 

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

 

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 

A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

 

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

 

Jó olvasást!

 

 

Jegyzetek:

GCSE: a magyar érettségi angol megfelelője

’A’ level tanfolyam: 16-18 éves korig tartó képzés, amin a gimnázium elvégzése után vehetnek részt azok a tanulók, akik szeretnének később felsőoktatási intézményekben továbbtanulni.

Eton: híres nagy-britanniai középoktatási intézmény

 

 

 

 

 

Scream my name!

 

 

 

 

 

- A rohadt életbe! – kiáltok fel elkeseredetten és a halántékomra szorított kezeimmel próbálom megakadályozni, hogy felrobbanjon az agyam.

 

Hihetetlen, de igaz! A gázkazán már megint elromlott, én meg itt fagyok meg ebben az átkozott, világvégi kisvárosban a tél közepén. Komolyan mondom, hogy ha lehetne ezerszer is visszacsinálnám azt a napot, amin közöltem a szüleimmel, hogy egyedül is megleszek a számomra bérelt kis házban.

 

Ó, hogy nem meséltem volna a történetemről? Bocsánat. Emilie Harlow Johnsson-Jadesnek hívnak, és nemrég töltöttem a tizenhetet. Hogy honnan az idióta név? Anyám és apám London híres és egyben hírhedt jogászpárosa. Mindenki ódákat zeng róluk, s a munkatársaik nem győznek áradozni, hogy fiatalon mennyire szépek, tehetségesek és szerelmesek voltak, ráadásul még a nevük is ugyanazzal a betűvel kezdődött. Tisztára, mint valami rossz komédiában…

 

De mivel az élet nem valami hollywoodi tinivígjáték, Judy és Johnas megöregedtek, hatalmas presztízst szereztek, s a hatalommal jött a sznobizmus is. Anyám büszkesége ki nem bírta volna, ha csak apám családnevét öröklöm. Így lettem én Emilie Harlow Johnsson-Jades.

 

Londonban fejeztem be a középiskolát. Tizenhat évesen, GCSE-vel a kezemben sétáltam ki a szigorúan privát intézményből és még egy utolsó, becsmérlő pillantást vetettem a márványkorlátra, majd féloldalas mosollyal az arcomon ráléptem a nagybetűs Életbe vezető ösvényre.

 

Etonba jelentkeztem az ’A’ level tanfolyam elvégzésére, hiszen az iskola messze a legjobbak közé tartozik egész Nagy-Britanniában. Csak egy apró bökkenő volt a dologban; Eton bizony nem éppen London szomszédságában található, így egyértelmű volt: vagy lemondok az álmaimról, vagy én költözök.

 

Az utóbbi mellett döntöttem. Anyámékat hetekig tartó unszolás árán rávettem, hogy béreljenek nekem egy lakást az iskola környékén. Ezzel még nem is lett volna gond, csakhogy a hezitálásuk miatt annyira kicsúsztunk az időből, hogy a jó helyekre már mind lecsaptak, ezért egy kis külvárosi kertes házzal kellett beérnem.

 

Még az erdő is csak 10 perc sétára van innen. Morbid, nem? Legalábbis nekem az, a londoni betondzsungel után. No de ez még nem is zavarna igazán; ami kikészít az az, hogy reggelente fél órát kell buszoznom a suliba, és mindemellett a házban a dolgok kiemelkedő hajlandóságot mutatnak az elromlásra, felrobbanásra, eltörésre.

 

Az utóbbi időben épp a fűtéssel vannak gondok. A gázkazán elromlás terén nem is időzíthetett volna rosszabbul. December huszonegyedike van, a téli szünet épphogy elkezdődött, kinn hullik a hó és csak úgy recsegnek a mínuszok, én meg majd megfagyok egy vastag kötött pulcsiban és két zoknival a lábamon.

 

Az tuti, ha nem hívok szerelőt záros határidőn belül, akkor itt fogok jéggé fagyni. Csakhogy ugyan ki a fészkes fene jönne ki szerelni ilyenkor? December huszonegyedikén – hála a dicső angol szokásoknak – a szerelők is bőszen élvezik a téli szünetük, elromlott gázkazánokról pedig még legrosszabb rémálmaikban sem szeretnének hallani.

 

Bár mintha a napokban láttam volna azt a Blacket kinn szerelgetni… Talán ha szépen megkérem, vet egy pillantást a kazánra és ki tudja, még az is megeshet, hogy meg tudja javítani. Igaz, a környéken, ha szóba kerülnek kedves szomszédaim, a helyiek csak ennyit mondanak: „Inkább a halál, mint az a család!”, de ha így csökken tovább idebenn a hőmérséklet így is - úgy is meghalok, tehát nem mindegy?

 

A Blackek amolyan „tabunak” számítanak errefelé. Sok legenda övezi őket, már csak azért is, mert Viktória-korabeli, kétemeletes házuk bőven kiemelkedik a környék téglafalú kockaházai közül, belülről pedig a család tagjain kívül még senkinek sem volt szerencséje megcsodálni azt.

 

A családfő, Sirius Black, boldognak mondható házasságban él nejével, Julianne Blackkel, aki anno híres modell volt. A házban lakik még Sirius unokahúga, Narcissa Black, s az ő nevelt fia, Jason. A nő egész Angliában ismert gyönyörű mivoltáról, még sem ment férjhez soha – a híresztelések szerint legalábbis. Néhányan azt is megkockáztatták, hogy leszbikus. Ki tudja? A fia, Jason nemrég ünnepelte tizenegyedik születésnapját, életrevaló, helyes kölyök.

 

No meg persze itt vannak még Sirius és Julianne ikerfiai, Milo és Allen, akik az apjuk lenyűgöző, hanyag eleganciáját örökölték és nemrég töltötték a tizenötöt. Mindennek tetejébe pedig a környék bálványa; Harry Potter. Senki sem tudja, hogy került a tizenhét éves szívtipró a családba, de mivel az iskolai papírokon Sirius van gyámjaként megnevezve, valószínűleg örökbe fogadták. Az igazság az, hogyha a családnevük nem térne el, Mr. Black és Harry apa és fia látszatát keltené; még hasonlítanak is egy kicsit egymásra.

 

A nagy ábrándozásból az arcomba csapó jeges szél zökkent ki. Megdöbbenve konstatálom, hogy felöltözve, kabátban-csizmában állok a boka fölé érő hóban, s a lábam – a tudatom megkérdezése nélkül – a Blackek „kastélya” felé visz. Úgy látom a testem már döntött helyettem; inkább a Blackek, mint a fagyhalál.

 

Remegő tagokkal állok meg az ajtajuk előtt és gyanítom; nem csak a hideg az, ami erre kényszerít. Megnyomom a kapucsengőt. És várok. Majd újra megnyomom. És várok. Csend.

 

Már vagy három perce álldogálhatok ott, mikor megelégelve a Blackek bujkálását – a kocsi a felhajtón áll, biztosan itthon vannak -, úgy döntök, nincs ételme tovább fagyoskodni a kovácsoltvas pántokkal díszített ajtó előtt. Éppen hátat fordítok, mikor egy kellemes, lezser hang csapja meg a fülem.

 

- Segíthetek, szépségem? – Harry áll az ajtóban, hanyagul az ajtófélfának támaszkodva, egyszál laza farmerben és mintás pólóban. Úgy látszik náluk nincsen hideg…

 

- Emilie-nek hívnak – vetem oda egy apró grimasszal, mire ajkai finom mosolyra húzódnak.

 

- Nos ez esetben Emilie, miben segíthetek? – mér végig amolyan „perverzül stírölő tekintettel”, majd egy hirtelen mozdulattal megragadja a csuklóm és közelebb ránt az ajtóhoz. – Na nézze meg az ember! Csak nem te vagy a kis szomszédlány?

 

- Ami azt illeti, nem vagyok én olyan „kicsi” – vágok vissza sértődötten elhúzva a szám és kitépem a csuklóm ujjai közül. – Elromlott a gázkazánom és abban reménykedtem, hogy esetleg te, vagy az apukád tudnátok segíteni egy kicsit. Ugyanis ha nem lép működésbe záros határidőn belül, órák kérdése és megfagyok.

 

- Tegyük fel, hogy segítek – villant rám egy ravasz mosolyt. – Mit kapok cserébe?

 

- Ötven fontot – felelem unottan. Igaz, errefelé ez viszonylag nagy összegnek számít, de ha az anyád és az apád nagymenő ügyvédek, egynapi kajapénznek is szánalmasan kevés.

 

- Nem kell a pénzed – susogja rámenős tónusban és egy szemtelen pillantással végigmér. – Viszont finomnak tűnsz…

 

- Bocs Potter, még nem árulom a testem, olyanoknak sem, mint te – vetek rá egy gyűlölködő pillantást és egyre erősödik bennem az érzés; nem kedvelem ezt az arrogáns barmot.

 

- Nem hiszem, hogy megértetted mire céloztam – húzódik még szélesebbre az arcán a vigyor. – De nem is lényeg. Van egy ajánlatom a számodra. Lassan úgyis beesteledik, ma már kétlem, hogy meg tudnánk javítani a kazánt és azt sem szeretném, hogyha a lelkemen száradna, hogy kihűlésben elhalálozol az este, szóval töltsd itt az éjszakát. Nem az én ágyamban, természetesen – teszi hozzá negédesen, az előbbi rosszalló felmordulásomat hallva. – Van két vendégszobánk, választhatsz melyikben alszol.

 

- Kösz, de inkább megfagyok – vetem oda fintorogva.

 

- Akkor is ez a válaszod, ha azt mondom, hogy ezt kérem cserébe azért, hogy holnap én és Sirius megjavítsuk a kazánod? – méreget érdeklődve.

 

- A szavadat adod? – kérdezek vissza bizalmatlanul.

 

- Cserkész becsszó! – teszi a szívére színpadias mozdulattal a jobbkezét.

 

- Rendben, akkor átszaladok pár cuccért és nemsokára itt vagyok.

 

- Felesleges áthoznod bármit is – villant rám egy fura pillantást. – Kapsz mindent, ami kell; hálóinget, fogkefét, tusfürdőt… Még megfáznál nekem odaát.

 

- Hahó Potter, lassan tíz perce ácsorgok kinn veled a hidegben, odahaza sem lehet alacsonyabb a hőmérséklet! – lengetem meg kesztyűbe bújtatott tenyerem az arca előtt.

 

- Ugyan már, ne tökölj ennyit – mordul fel türelmetlenül. – Odabenn legalább meleg van, nem folytathatnánk esetleg ott ezt a kellemes kis délutáni csevejt?

 

- Te most… behívsz? – vetek rá egy hitetlenkedő pillantást tátott szájjal. Élő ember még nem járt kívülállóként a Black házban.

 

- Naná, miért, mit gondoltál, a kezed kérem meg? – kérdez vissza szemforgatva, majd egy határozott rántással bependerít az ajtón, ami másodpercre pontosan apró dörrenéssel csapódik be mögöttem.

 

Kész. Ennyi. Csapdába estem. Most majd egész este bájcseveghetek Mrs. Blackkel, vagy bébiszittelhetem a kis Jasont. Ó Istenem, komolyan magam se értem mit meg nem tesz az ember azért, hogy meg ne fagyjon.

 

Az első dolog, ami szöget üt a fejembe, az a ház hangulata. Olyan, mintha egy középkori kastély előszobájában állnék; márványkorlátok, kristálycsillár, vörös kárpit, kovácsoltvas fogas és elegáns kilincsek mindenfelé, amerre nézek.

 

- Tetszik? – hallom Potter ravaszkás hangját, miközben finom mozdulatokkal lesegíti rólam a kabátot.

 

- Egész elfogadható – válaszolok unottan. Nem akarom elárulni neki, mennyire lenyűgöz az épület berendezése, tekintve, hogy kiskorom óta odavagyok a középkori kastélyokért.

 

- Remek, akkor lennél olyan kedves és velem jönnél? Bemutatlak a családnak, vagyis a család azon tagjának, akik jelenleg itthon tartózkodik. Sirius és Julianne elmentek karácsonyi ajándékokat vásárolni és Jasont is magukkal vitték. Allen és Milo pedig ki tudja hova tűntek már megint.

 

Kábultan bandukolok utána, s szöget üt a fejemben a gondolat. A szüleit tényleg nem „apának és anyának” szólítja, hanem a keresztnevükön hívja őket, ez nem szokványos még az örökbe fogadott gyerekeknél sem. Megeshet, hogy Mr. és Mrs. Black már a kezdetektől fogva abban a tudatban nevelték, hogy nem ők az igazi szülei? Esetleg még ismerték is Harry édesanyját és –apját?

 

Talán igen. Mindenesetre azt hiszem nincs jogom más családi ügyeiben kutakodni. Anyámék megeshet, hogy egyenesen perre vinnék az ügyet. Még hogy az ő csemetéjük megsérti más magánszféráját, akár csak gondolatban is! Hallatlan!

 

- Narcissa! – kiáltja el magát Harry, s a hangtól feleszmélve pillantok körbe. Valószínűleg a nappaliban állhatunk; elegáns fotelok, márványkandalló, falba épített gigászi plazmatévé és minibár tartoznak például a szoba luxuskellékei közé.

 

- Ahh, nem tanultad még meg, hogy anélkül is hallak, hogy elrepesztenéd a dobhártyám? – emelkedik fel az egyik fotelből egy elmondhatatlanul gyönyörű, szőke teremtés. – Bocsássa meg az unokaöcsém modortalanságát, még nem nőtt be a feje lágya! – biccent felém elegánstan. – Harry, esetleg bemutatnál minket?

 

- A morcos, ámde keresetlenül gyönyörű hölgy a nagynéném, Narcissa – mutat a nőre egy színpadias karlendítés kíséretében, majd a nő felé fordítja a fejét. – Ő pedig a szomszédlány, Emilie. Elromlott nála a fűtés és félő, hogy megfagyna, ha otthon töltené az éjszakát, ezért felajánlottam neki az egyik vendégszobát.

 

- Elbűvölő – hajt fejet lassan Narcissa, ám szeméből a lenyűgözöttség legapróbb szikrája sem néz vissza rám. Valószínűleg túl érdektelennek talál a további társalgáshoz, mert visszaereszkedik a kanapéra és újból magazinjába temetkezik.

 

Harry egy vállrántással jelzi, hogy valószínűleg ennyi jutott nekem a híres Narcissa Blackből, az ajtó felé terelget s már a kilincsen pihen a keze, hogy lenyomja azt, mikor felcsendül a nő friss, az egész szobát finoman bezengő hangja.

 

- Ez a hivatalos mese, vagy ha Siriusék kérdezik, mondjam inkább, hogy nem tudom?

 

- Hivatalos mese…? – kérdezek vissza értetlenül.

 

- Ugyan már, én is voltam fiatal… Bár azt hiszem a mi időnkben jobb meséket találtunk ki, mikor haza akartunk hozni a szeretőnket. – A nő hangja arról tanúskodik, hogy kegyetlenül jól szórakozik a kialakult helyzeten.

 

- Istenem Cissy, annyira nő vagy! Még a leghétköznapibb dolgok mögött is a romantikus szálat keresed – sóhajt fáradtan Harry, majd egy apró lökéssel kipenderít a nappali ajtaján.

 

 

×SMN×

 

 

 

Este nyolcfelé jár az idő, s azt hiszem a világról alkotott eddigi összes elméletem megdőlt.

 

Régebben különösnek tartottam, hogy miért esik a vajas kenyér mindig a vajas oldalával a padlóra, vagy hogyha napokon keresztül mondogatom, hogy csak azt a bizonyos okmányt ne felejtsem otthon, természetesen az ominózus reggel otthon felejtem, de ezek mikroszkopikus, érdektelen dolgokká törpültek mindazokhoz képest, amit azután tapasztaltam, hogy este hétre a család összes tagja befutott.

 

Harry és Én éppen tévéztünk a fenti nappaliban, mikor hatalmas csattanás rázta meg a villát. A fiú rohanvást indult a földszintre, s én követtem.

 

Legnagyobb megdöbbenésemre Jasont pillantottam meg egy lebegő… seprűn. Igen, tudom, hogy ez hatalmas baromságnak tűnhet, de a kisgyerek vagy egy méterrel a föld felett levitált egy valódi, kézzel fogható seprűn.

 

És mintha ez még nem lett volna elég, hirtelen lebegő szatyrok jelentek meg az ajtóban, majd mögöttük belibegett Julianne, akit Sirius követett laza léptekkel, valami faágat szorongatva.

 

- Jézusom Jason, lennél szíves máskor csendesebben megérkezni? Már azt hittem, hogy a halálfalók…

 

- Khm, Harry… - vágtam a fiú szavába azzal a feltett szándékkal, hogy megkérdezem, ugyan mi a fene az a halálfaló és mi a rohadt élet folyik itt, de mielőtt még időm lett volna folytatni, újabb két puffanás rázta meg a házat.

 

Jason, seprűstül-mindenestül, rövid úton a padlón végezte, csak úgy, mint az eddig az előszoba légterében lebegő szatyrok.

 

Mindenki bámult. Mindenki másra. Jason fájós medencecsontját dörzsölgette és a seprűjén keletkezett károk felmérésével volt elfoglalva, Harry Jasont nézte, Julianne és Sirius engem bámultak, én pedig a jelenet összes résztvevője között járattam a tekintetem.

 

- Tudja? – horkant fel Sirius rám mutatva az első sokk elmúlta után.

 

- Hogy mit tudok? – meredtem rá elkerekedett szemekkel.

 

- Nyugodj meg Sirius, nem mondtam neki semmit – szólalt meg békítő hangon Harry.

 

- Hát ez remek, csakhogy talán fél perce sincsen, hogy egy gyereket látott versenyseprűn repkedni, na meg persze bevásárlószatyrokat maguktól belebegni az ajtón. Ha eddig nem mondtad el neki, hát azt hiszem mostanra nem sok választásod maradt.

 

- Jól mondja! – húztam ki magam és jelentőségteljes pillantást villantottam Harryre, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mitől versenyseprű egy közönséges fadarab, ami helyett a modernebb háztartásokban már inkább porszívót használnak. Vajon a porszívón is lehet repülni? Ha előállnak nekem a „versenyporszívó” elméletével, én esküszöm önként jelentkezem a pszichiátrián.

 

- Ahh – sóhajtott fáradtan a fiú. – Hát rendben, de nem fogom cifrázni. Varázslók vagyunk. Tudod, olyan pálcával hadonászós, seprűn repkedős fajta, amiről annyi adást sugároznak a mugli… akarom mondani varázstalan tévécsatornák.

 

- Oké Mr. Abrakadabra, április elseje még négy hónap múlva lesz – nevettem fel amolyan keserű, beletörődő kacajjal. Tagadtam a nyilvánvalót. – És ha ti mind varázslók vagytok, akkor én elf? Kobold? Vámpír?

 

- Sajnálatos módon csak egy mugli. Pedig szexi vámpír lennél… - csapta meg a fülem egy gunyoros hang és Sirius ikerfiainak egyikét, Milót pillantottam meg, ahogy az ajtófélfának támaszkodva méregetett.

 

- Szerintem elfként is egész dögös lenne… - harsant egy hasonlóan szenvtelen hang és Milo szakasztott mása, Allen lépett be az ajtón. A fiúkat csak a nyakukban hordott M és A betűkről lehetett megkülönböztetni, amelyek amolyan beteges billogként hatottak – legalábbis véleményem szerint.

 

- Aha… - hagytam rájuk egy rosszalló fintorral. – Tehát csak egy mugli vagyok. Gondolom ez nem valami menő dolog, nem tudok tüzet fújni, se jégszikrákat vetni meg hasonlók…

 

- Jól gondolod – bólintott Harry egy apró mosollyal. – Muglinak lenni egyet jelent minden varázshatalom nélkül élni. A muglikat szebb és udvariasabb – itt egy jelentőségteljes pillantást vetett Milóra – szóval varázstalanoknak hívjuk. Az emberek, vagy emberekként élők 80%-a sorolható ebbe a „kasztba”.

 

- Hú – szusszantam elkerekedett szemmel. – Ez… „emberként élők”… milyen más fajok laknak még az emberek között? A szomszédom lehet, hogy egy vámpír? Vagy egy tündér? Vagy… jézusom…

 

- Gondoltam, hogy hasonlóan fogsz reagálni – bólintott türelmesen Harry és a vállamat átkarolva vezetett a nappaliba, hogy elmagyarázza nekem a varázsvilág mibenlétét.

 

 

 

×SMN×

 

 

 

Háromnegyed nyolc. Sikítást hallottunk a földszintről. Vérfagyasztó sikolyt.

 

Harry gondolkodás nélkül felrántott az emeleti nappali egyik foteléből és maga előtt taszigálva vezetett fel a második emeletre, ami harmadik szobájának ajtaján szinte belökött. Halkan csukta be az ajtót maga mögött és suttogva utasított hogy nyissam ki a falnál álló hatalmas szekrény ajtaját és másszak be.

 

Megtettem, amit kért, ő pedig követett. Ránk csukta a szekrényajtót és a tökéletes sötétségben csak halk motozást hallottam, míg hirtelen halvány fény nem gyúlt a fiú pálcájának végén.

 

- Ne ijedj meg! – suttogta és a számra tapasztotta a kezét, majd egy fura alakzatot írt le a levegőben pálcájával, mire a szekrény zárja vörösen felszikrázott és egybeforrt.

 

- Hát ez remek, és most hogy jutunk ki? – szegeztem neki a kérdést vádló hangon.

 

- Megbolondultál?! Csendesebben! – sziszegte ingerülten, majd pár perc hallgatózás után szíveskedett válaszolni. – Egyelőre még sehogy. Nem tudom mik mozognak lenn a földszinten, de magas szintű mágia jelenlétét érzem. És bárkik is legyenek azok, akik ezeket a rezgéseket sugározzák, semmiképpen sem jófiúk…

 

- Aha, tehát megtámadták a házat valami hű-de-erős mágiával rendelkező cuccok, mi meg elbújunk a szekrényben, hátha ott nem vesznek észre – prüszköltem föl félig gúnyosan, félig kétségbeesetten. – Sosem játszottál gyerekkorodban bújócskát, Harry? Még anyámék, akik teljesen „muglik” is megtaláltak a szekrényben és mindössze kábé két percükbe telt mindenféle varázshatalom nélkül.

 

- Nagyon vicces… - fintorgott a fiú. – Természetesen nem vagyunk idióták. Bizonyos szekrényeket vészhelyzet esetére erős bűbájokkal láttunk el. Ezt is. Mi csak „védelmi szekrényeknek” nevezzük őket és tértágító bűbájjal kezeltük a belsejüket, hogyha a helyzet úgy adja, a család mind a hét tagja kényelmesen elférjen benne. Nem jókedvemből zártam be kettőnket ide, ebben biztos lehetsz.

 

Csend telepedett ránk, pár percig egyikünk sem szólalt meg, s Harry fejét a térdeire hajtva motyogott maga elé. Mikor megelégeltem a dermedtséget, enyhén remegő hangon így szóltam:

 

- Most meg mit csinálsz?

 

- Megpróbálok visszaidézni varázsigéket, amivel felvértezhetek egy varázstalant akkora hatalommal, hogy meg tudja védeni magát akár tőlük is.

 

- „Tőlük”. Nem lenne egyszerűbb megtalálni a megfelelő varázsigét, ha tudnánk, pontosan kik azok az „ők”? – vontam fel lassan az egyik szemöldököm.

 

- Mennyire igazad van! – csapott a homlokára és nagy kört írt le pálcájával a levegőben, minek következtében egy örvénylő, gyöngyház fényű anyaggal teli kör jelent meg a levegőben. – Dugd bele a fejed! – utasított, majd meg sem várva, hogy megtegyem amit kért, nyakig mártózott a hűvös fényt árasztó anyagban.

 

- Rendben Emilie, ne félj, nagy levegő! Ha egy férfi képes rá, te is az vagy! – suttogtam bátorítóan, csak úgy magamnak, majd enyhén remegve dugtam a fejem az örvénylő körbe.

 

Hirtelen megelevenedett minden. Mint valami mozifilmet, felülről, enyhén dőlt szögben láttam a földszinti nappalit. Harryre néztem, ő biccentett, majd apró intéssel jelezte, hogy forduljak a kandalló melletti sarok felé.

 

A látványtól elborzadtam. Narcissa ott lebegett a levegőben félájultan, ruhája szakadozott és több helyen véres. A közelében több varjúmaszkot viselő alak csoportosult; néhányan beöltözött embereknek tűntek, mások inkább bestiának. Egy biztos; hátborzongató látványt nyújtottak földig érő, fekete, varjúfej-sisakban végződő tollköpenyükben és úgyszintén ében lakkozott bőrkesztyűikben.

 

- Hol a lány? – recsegte az egyik, inkább bestiának tűnő példány. Szavai jobban hasonlítottak károgásra, mint emberi beszédre, a gyakorlott fül mégis megérthette, mit mond a lény.

 

- Nincs itt semmilyen lány – lehelte hátravetett, bénán lógó fejjel Narcissa, mire az egyik varjú-ember belemélyesztette csőrét a nő oldalába.

 

Újabb halálsikoly.

 

- Hazudsz – károgta a vallató szerepét játszó bestia. – Kár akaratoskodnod, csinos hölgy, előbb-utóbb úgyis megtöröm az ellenállásod, úgyhogy jobban teszed, ha most megmondod hol találom a muglit, akkor talán megparancsolom a többieknek, hogy hagyjanak meg a mostani dögös alakodban. Viszont ha túl sokáig tagadod meg tőlünk az információt, nem fogom visszafogni a testvéreim attól, hogy kedvük szerint lakmározzanak belőled… - csattintotta meg a csőrét a varjúember.

 

Egy végtelen pillanatig tökéletes csend ült a helyiségre, majd Narcissa csengő kacaja töltötte be a szobát; visszaverődött a falakról, s visszhangként felerősödve zengte be lassan az egész házat, ő mégsem hagyta abba a nevetést. A nő testébe belemélyedtek a mágikus kötések, ahogy izmai nevetéstől összehúzódva feszültek nekik.

 

- Mi olyan vicces azon, hogy nemsoká vacsora leszel, banya? – harsogta túl őt a madárember feszülten.

 

- Szóval vacsora leszek? Megtörtök? – suttogta még mindig hátravetett fejjel a nő.

 

- Látom kezded felfogni a helyzeted… - kulcsolta össze kesztyűs kezeit elégedetten a vallató.

 

- SOHA! – Narcissa hangja ostorként csattant a szoba fülledt levegőjében, s ahogy felkapta fejét, a szemeiben szörnyű daccal, ajkain féloldalas mosollyal méregette vallatóját, majd határozott hangon folytatta. – Megölhettek, megkínozhattok, de megtörni sosem fogtok! tyűes. A közelében több va

 

- Úgy gondolod? – suttogta mézédesen a madárember és – bár a varjúsisak eltakarta a száját, - a hangjából érződött; mosolyog. Csettintett egyet, s egy újabb lény mélyesztette csőrét a nő hátába. Velőt rázó sikoltás.

 

Hirtelen rántást éreztem és a következő pillanatban újra a szekrény ajtóival néztem farkasszemet, a mágikus örvény pedig lassan feloszlott a levegőben.

 

- Nincs vesztegetni való időnk – szólt komoran zengő hangon Harry.

 

- Kik ezek? – kérdeztem bizonytalanul.

 

- A varjak népének nevezik magukat. És te kellesz nekik – közölte az amúgy is nyilvánvalót, majd mikor nem reagáltam, folytatta. - Amolyan spirituális szekta; Sirius egyszer mesélt róluk, de akkor jobb dolgom is volt, mint őt hallgatni… sajnos.

 

- De… egyáltalán mik ezek? Emberek vagy madarak?

 

- Is-is. Sőt más lények is akadnak köztük, ha jól emlékszem – húzta el a száját kelletlenül. – Holtak és élők egyaránt.

 

- Holtak? Képesek vagytok holtakat éleszteni? – meresztettem rá nagy szemeket.

 

- Mi inferusoknak hívjuk őket. Bizonyos értelemben élnek, hiszen mozognak és az uruk parancsát teljesíti, de sem szabad akarattal, sem lélekkel nem rendelkeznek – válaszolt komoran. – Emilie, nézd – köszörülte meg a torkát – nincs több időnk. Útközben mesélek majd, ha akarod, de nem várhatunk tovább. Döntöttem. Siriusnak köszönhetően ismerek pár illegális varázslatot, amikkel különböző varázslények erejét lehet kölcsönadni embereknek néhány óra erejéig. Azt hiszem számodra a gyorsaság, az erő és az alapvető mágikus tudás a birtoklása a legfontosabb jelenleg, tehát felruházlak a vámpírok és a koboldok erejével.
Nem garantálom, hogy sikerülni fog. Alig csináltam még ilyet gyakorlatban ezelőtt, tehát megeshet, hogy csak nagyon kevés, vagy kis ideig tartó erőt tudok neked átadni, de megpróbálom minél jobban elvégezni a bűbájokat. Arra kérlek, hogy most csukd be a szemed és ne sikíts. Fájni fog.

 

Harry aggodalommal teli hangját hallva cseppet sem nyugtatott meg a tudat, hogy kapok valamennyi, erőt, mikor valószínűleg jóval többre lenne szükségem az optimális védekezéshez, de azért engedelmesen becsuktam a szemem és vártam.

 

Először csak suttogó, ősi nyelven elhangzó szavakat hallottam az engem körülfogó csendburokban, majd a burok mintha hirtelen vákuummá erősödött volna, kezdte szétfeszíteni a testem. A fájdalomtól remegett az egész testem; olyan volt, mintha láthatatlan kötelek húznák a testem egyszerre minden irányba, s az eleven hús nem lenne képes a kötelek által diktált tempóban tágulni. Eszembe jutott, hogy ilyen lehetett középkori kínzások tárgyának lenni.

 

Nemsoká alábbhagyott a fájdalom és Harry szólt, hogy kinyithatom a szemem, én pedig kimerülten dőltem a szekrény falának.

 

- Készen állsz arra, hogy elhagyjuk a szekrényt? – kérdezte egy komor pillantás kíséretében.

 

- Készen – bólintottam, s ő egy széles pálcamozdulattal feloldotta a szekrényt záró bűbájokat.

 

 

 

 

Tovább