×SMN×

Nyolc óra van. Az előbb meséltem el, mi történt az alatt a két óra alatt, aminek köszönhetően teljesen felborult az eddig megszokott, kényelmes világnézetem, s most a kavargó örvényként zsibonganak a fejemben az új információk. Egy pillanattal ezelőtt léptünk ki a szekrényből, s a minket addig körülvevő csendburok egy szempillantás alatt szertefoszlott. Hallottuk, ahogy az óra nyolcat kondul, Narcissa sikolyait, s a madáremberek károgását a földszintről.

Minden érzékemmel észlelem a külvilágot. Fura érzés, hiszen köztudott, hogy az ember érzékszervei tompák, s ezután a mostani, emberfeletti szenzoraim túl nagy terhelést, valóságos információáradatot jelentenek az agyamnak.

Harry int, hogy kövessem, én pedig a lehető legcsendesebben lépdelek a nyomában. Narcissa megint sikít és ezzel egy időben károgó röhögés harsan a földszinten. Undorító férgek… ha rajtam múlna egytől egyig a krematóriumban végeznék.

Megtorpanunk az ajtó előtt, s megkér, hogy fogjam meg a kezét, mert innentől kezdődik csak a veszélyes rész és igazán nem szeretné, ha szétválnánk. Ahogy én sem. Bólintok és lassan kinyúlok hosszú, fehér ujjai után, mikor zavaró neszek csapják meg a füleim kintről. Valaki felfelé halad a lépcsőn és a surrogásból ítélve egy köpeny siklik utána a fokokon.

- Harry! – szólítom meg suttogva. – Az egyik felfelé jön a lépcsőn… fél perc és a folyosón lesz.

- Ez biztos? – kérdezi elsötétülő tekintettel, én pedig bólintok. – Akkor maradj mögöttem. Ha zajt csap, felfedheti a jelenlétünket és azzal minden esélyt elvesztenénk arra nézve, hogy megtaláljuk Siriusékat, vagy megmentsük Narcissát.

- Rendben – suttogom remegő hangon, ő pedig szélesre tárja a szoba ajtaját, majd int, hogy a példáját követve lapuljak a falhoz. És várunk.

A léptek közelednek, s a szívem minden egyes koppanással egyre gyorsabban ver. Legszívesebben elszaladnék, de nincs hová. Nincs hová, hiszen itt vannak, értem jöttek, nem ketten vagy hárman, de legalább tucatnyian. Bárhová is futnék, egyedül esélyem se lenne ellenük.

Kipp… kopp… kipp… kopp…

Közeledik.

Kipp… kopp…

Harry ujjai ráfeszülnek pálcája markolatára.

Kipp…

Csend.

Szaglászik! Megérezte a szagunkat! Rémülten fordulok Harry felé, aki amint elkapja a pillantásom, azonnal kiugrik a folyosóra. Piros fény villan, s egy hatalmas test terül el döngve a padlón.

Hirtelen elcsendesül a ház. Elhalnak Narcissa sikolyai, elhallgat a kínzó, a cinkostársak is abbahagyják a károgást. Meghallottak minket.

- Futás! – ordítja Harry, karon ragad, s még abban a minutumban felhangzik a lépcsőn felfelé rohanó léptek zaja.

Loholva tesszük meg az utat a lépcsőig, s lefelé pillantva már látjuk, ahogy tollas üldözőink elérik az első lépcsőfordulót.

- El kell jutnunk az első emeletre. Előttük. Nem használhatjuk a lépcsőt; ugrunk – közli tárgyilagos hangos, és a következő pillanatban már egy erős kar ki is lök az alacsony lépcsőkorlát mögül.

Újonnan szerzett vámpír érzékeim és gyorsaságom egy pillanat alatt ébrednek fel bennem, ahogy megragadom az első emelet lépcsőkorlátját, s átbillentem magam rajta. Egy másodpercen belül megérkezik Harry is, aki újfent karon ragad és berángat az egyik szobába, ránk zárja az ajtót és belök egy hatalmas, tárt ajtajú fekete faszekrénybe. Pálcasuhogást hallok, s a következő pillanatban vörösen izzik fel a szekrény zárja, csak úgy, mint az előzőé.

A tökéletes sötétségben tapogatózni kezdek a szekrény sarka után, ahova bekucorodhatok, mikor a kezem beleütközik valamibe. Valami puhába, nedvesbe és… melegbe.

Ijedt nyögés hagyja el ajkaim, és fura gondolatok kezdik kergetni egymást a fejemben. Emberi vér szagát érzem. Éhes vagyok. Nagyon-nagyon éhes…

- Van itt valaki? – suttogom bele a sötétbe.

- Hát persze, te tökfej, itt ülök a másik oldalon – érkezik Harry gúnyos hangja.

- Gyújts fényt! – utasítom remegő hangon. – Nem hiszem, hogy egyedül vagyunk.

A fiú megvetően horkant, mintha csak azt akarná mondani „paranoiás vagy” és fehér fény tölti be a szekrényt.

Velőt rázó sikoltás hagyja el ajkaimat; és Harryét nem különben. A fiú pálcája koppan a szekrény padlóján, a következő pillanatban pedig… Csapkodok és sikítozok, aztán újra sikítozok és csapkodok, a szememből könnyek kezdenek csurogni és átvetem magam a szekrény másik sarkába, Harry mellé. A hullamentes övezetbe.

A fiú testét rázza a sírás és az iszonyat, csak úgy, mint az enyémet. A szekrény szemben lévő és jobboldala mellett három széttépett, sőt, valósággal szétcincált holttest dől ernyedten egymásnak.

Szörnyű így meggyalázni az emberi létet, ahogy azok a madáremberek tették. Sirius egyik szeme hiányzik, a másik az idegen lóg, bénán. Nyakában hatalmas, mély seb, inge szakadt és ázott a támadó csőröktől és az artériákból ráömött vértől. Az ő hullája fest a legemberibben. Mellette, a szekrény falának dőlve hagyták Julianne-t, kinek egyik karja tőből, a másik könyökből hiányzik. Feltörték a koponyáját és beletéptek az agyvelejébe. Lakmároztak mindkettőjükből; úgy, ahogy az állatok teszik.

De a legborzasztóbb mind között mégis Jason teste. Ha nem tudnám, hogy ő volt az egyetlen gyerek a házban, nem merném kijelenteni, hogy ő az. Vagyis, hogy ő volt. Felismerhetetlenségig marcangolták a testét. Az arca valósággal „letépve”, mindkét szeme kifordítva az üregéből, a ruhája szétcincálva, a végtagjai szörnyen megcsonkítva, belei pedig kifordítva a szekrény padlójára. Ez már nem Jason.

Ez már nem Jason, ez már nem az a varázslattól és iszonyattól mentes világ, amiben még reggel, az elromlott kazánommal tartózkodtam, ez már nem is élet; érzem a halál szelét. Na meg forró könnyeimet, ahogy végigcsorognak az arcomon. Félek, rettegek, a pánik környékez, a szívem a torkomban dobog és mégis… magamat még lelkesnek mondhatom, ha jobb felé pillantok. Harry magába roskadva bömböl, mint egy óvodás, karjával csapkod és azt ismételgeti: „Menjetek el! Menjetek el!”. Azt hiszem ő feladta. Akárhogy is, az idegrendszere egészen biztosan nem kerülte el az összeomlást, amit azt hiszem meg is értek. Még engem is tébolyba taszít az émelygés és a halálfélelem, nem hogy őt, aki a saját családtagjait látta ilyen állapotban. Rá már nem számíthatok. Nekem kell kivinnem mindkettőnket és megmentenem Narcissát; ha futja még az erőmből.

- Gyerünk Harry, ki kell jutnunk innen. – Rángatom a karját, miközben próbálom a szekrény ajtaja felé húzni, de hiába. Meg se moccan. – Harry nyisd ki a szekrényajtót kérlek! Nyisd ki! Gyerünk már, csinálj valamit! – noszogatom elkeseredetten, de ő csak előre-hátra hintázik ültében, térdeit ölelve. – Francba! – rúgok egyet dühösen a szekrényajtóba, mire az kifordul sarokvasaiból. Upsz. A vámpírerő.

Nem tétovázok sokat, erőszakkal rántom ki Harryt a szekrényből és vonszolom magam után a folyosóra. A szektások léptei most a felettünk lévő emeletről konganak; itt már valószínűleg befejezték a keresést. Azt hiszem ők is úgy kalkuláltak, hogy egy hullákkal teli szekrénybe csak nem mászunk be, még akkor se, ha védelmet ad; hát igazuk is lett volna, ha körülnézünk benne, mielőtt beleugrunk.

Ha jól számolom, nyolc madárember tartózkodik a másodikon, egyet már kiütöttünk, tehát kábé hárman lehetnek a földszinten. Annyival még talán elbánok. Vagyis elbánnék, ha Harry nem rángatózna egyfolytában, hogy a markomból kiszabadulva visszamenjen a szekrényhez. Nincs már választásom, ölbe kapom és kényszerrel cipelem őt le a földszintre, ahol leteszem őt a lépcső alá és megparancsolom, hogy várjon ott.

Narcissa nem árult el engem. Sőt, vállalta a kínzást, csak hogy megvédjen; meg kell mentenem.

Veszek egy nagy levegőt és kitörök a lépcső melletti sarok takarásából. A gyors és nyílt támadást választottam; így legalább nincs idejük védekezni. Már egész közel érek, mikor az egyik végre észrevesz és éles rikoltással ront nekem az ujjamból – valamilyen ösztönös mechanizmus gyanánt – pedig zöld fénysugár lövell ki. Koboldmágia! El is felejtettem, hogy Harry felruházott vele…

Ahogy ez eldől, a következőt is megpróbálom kilőni, de úgy látszik a koboldhatalmam csak akkor működik, ha közvetlen életveszélyben vagyok, vagy ha nem koncentrálok, vagy tudom is én… mindenesetre legnagyobb szerencsétlenségemre most éppen nem.

„A támadás a legjobb védekezés” elvet használva nem várom meg, amíg a második hollósisakos elér, hanem elrúgom magam a padlóról és nekiugrok. Mélyen a vállába mélyesztem szemfogaim és kiharapok belőle egy jókora darabot. Úgy látszik ez megteszi a hatását; az egyik fotel tövébe roskad és köpenyével próbálja felitatni az artériákból spriccelő vérét.

A harmadik madárember ellen is ezt a technikát vetem be, bár ő már egy kicsit nehezebben adja meg magát. Több harapást is kap, a nyomorult. Miután végeztem vele, pihegve sietek oda Narcissa, az imént a padlóra roskadt, testéhez.

Rengeteg sebből vérzik, a testét tépésnyomok és rászáradt vér borítja. Szörnyen fest. Lehajolok hozzá és megpróbálom felemelni, de legnagyobb meglepetésemre nincs hozzá elég erőm! Gyengülök… méghozzá rohamosan.

- Várj egy kicsit, Narcissa, hívom Harryt és ketten kiviszünk innen! – simítok végig vér- és könnyáztatta arcán.

- Ne… - sziszegi halkan, s a hangra megállok a mozdulat közben. – Ne… figyelj rám. Az én életem itt… itt ér véget – néz a szemembe gyönyörű, lemondástól csillogó szemekkel. – Fáradt vagyok… nagyon… fáradt.

- Ne mondj ilyet, meggyógyítunk, csak tarts ki! Tarts ki kérlek! – térdelek fel könnyben ázó szemekkel.

- Harry… - suttogja halkan és a lépcső felé fordítja a fejét. – Kérlek… - teszi hozzá alig hallhatóan, még egy utolsó, könyörgő pillantást vet rám, majd végleg kihuny a fény a szemeiben.

Követem a tekintetét és azonnal megértem mire gondolt. A lépcső felől vértócsa kúszik lassan a nappali szőnyegére és egyre terjed én pedig minden további tétovázás nélkül a lépcső irányába indulok; rohanvást.

A sarok mögött egy szektás fekszik, köpenye felcsúszva, a mellkasában egy égett szélű lyuk. Halott. A lépcső aljában Harry kuporog, egész testében reszket, s térdeit ölelve dajkálja magát; erősen vérzik.

Letérdelek mellé és átölelem. Hálás sóhaj hagyja el ajkait és érzem, ahogy lassan felemeli a fejét.

- Ezt küldte le a többi, hogy megnézze mi az a ricsaj odalenn… nem vettem észre időben… sajnálom – suttogja erőtlen, remegő hangon és tart egy kis szünetet, mintha erőt gyűjtene, majd folytatja. – Hagyj itt, Emilie!

- Kizárt! – vágom rá sírós hangon és még szorosabbra zárom az ölelésem.

- Könyörgöm, hagyj itt. Allent megölték, hallottam a sikolyait fentről. Narcissa… Narcissa is halott. Sirius is, Julianne is, Jason is. Hogy Milóval mi van, azt nem tudom, de… de feltételezem, hogy vele is végeztek. – Nehezen ment neki a beszéd; akadozott és gyakran kapott levegő után. Éreztem, hogy forró könnyek áztatják a vállam. – Itt halt meg az egész családom és nemsoká én is… meghalok. Olyan sebet kaptam, amit nem lehet csak úgy összeforrasztani. Nemrég jöttem rá… a csőrük warfi acélból készült, baziliszkusz méreggel átitatva. Az ilyen sebek nem gyógyulnak. Ahogy fogy az erőm, úgy fogynak a te képességeid is… Menekülj! Ez az utolsó kívánságom…

Lerázza magáról az kezeim, majd apró csókot lehel az ajkaimra. Egy percig még egymás szemébe nézünk; tudom, hogy erre a szikrázó szempárra életem végéig emlékezni fogok. Bár ki tudja, hány percem, órám, napom vagy évem van még hátra. Amit most megtanultam az az, hogy egy pillanat alatt is a feje tetejére állhat az egész életed. Rosszabb esetben meg is halhatsz.

Harry térdei közé temeti arcát jelezve, hogy elérkezett az idő, hogy elinduljak. Vetek rá még egy utolsó pillantást és tényleg megteszem; rohanvást indulok a bejárati ajtó felé, amit csodával határos módon épen és sértetlenül érek el. Feltépem és kirohanok a kertbe. A „szabadságba”. Mikor kicsit messzebb érek, megállok egy fagyott málnabokor mellett; pillantásom a kaput kutatja. Megvan! Már épp indulnék felé, mikor puha, finom kezek záródnak szemeim elé, eltakarva előlem az utcalámpák szelíd fényében fürdő világot.

- Hát nem megmondtam, hogy szexi lennél vámpírként? – suttogja a fülembe egy érzéki, gunyoros hang. Beleborzongok abba, ahogy meleg lehelete játszik a nyakam hideg csípte bőrén.

- Milo? – száguld végig rajtam a felismerés. – Milo tényleg te vagy az?

- Tied a jackpot, bébi – susogja szenvtelenül.

- Hogy kerültél ide? Hogy menekültél meg?

- Menekültem? – kacagja el magát élesen a fiú. – Ugyan miért menekültem volna?

- Hát a szektások… a csőrük mérgezett… üldöztek… szétszaggatták őket… megöltek… mindenkit… - dadogom tétován. Ugyan mégis hogy közölhetném vele tapintatosan, hogy az összes családtagja halott?

- Nem öltek meg senkit – feleli és bár nem látom, a hangjából érzem, hogy mosolyog.

- De hát… Sirius! Narcissa! És az összes családtagod… ők mind… - kezdek bele újra, de kacagva a szavamba vág.

- Hát igen. A mai bábok kétségtelenül élethűre sikerültek. Tetszett a show?

- Bábok? Milyen bábok? És milyen show? – értetlenkedek megrökönyödve, mire még harsányabb kacajra fakad.

- Istenem, olyan édesen naiv vagy… ha túléled, esküszöm megtartalak magamnak!

- Ha túlélem? – kérdezek vissza remegő hangon. Rosszat sejtek. - Ha mit élek túl?

- Ezt – susogja a fülembe, majd a következő pillanatban éles vámpírfogak tépnek a nyakam bőrébe.

Ez… maga a halál. A testem elernyed, a térdeim felmondják a szolgálatot, de Milo erős karjai mégis állva tartanak. Tűz terjed bennem, pusztító tűz, mely olyan lánggal lobog, mi még a félelmet is kiégeti belőlem. Nem félek többé. Ez itt a vég, mégis mitől féljek? Vége lesz. Hamarosan. Hagyom, hogy felemésszen a belső tűz…

Szemeim lassan összezáródnak, s tudatomba beleég a megfagyott málnabokor képe. Nem soká csatlakozom hozzá az örökkévalóságban…

Ám mielőtt még elhagyna minden erőm, a fiú a földre ejt és ülő helyzetbe húz. Lassan leguggol velem szembe, s mesésen helyes arca vigyorogva méreget.

- Nagyon bátor lány vagy – tűri el az arcom elől az odahullott tincseket. – Bátrabb, mint bármelyik, akit ezelőtt megöltem. Csodállak Emilie… - lassan közel hajol hozzám és a véremtől nedves, telt ajkaival óvatosan megcsókol.

Értenem kellene, hogy mi folyik itt? A mai nap iszonyai után azt hittem, végre eljött a megváltó halál, s mégis, ahelyett, hogy megölne, megcsókol. Vajon hol ebben a ráció?

Fejem enyhén előre bukik, szemem lejjebb kalandozik a testén, s majdnem szörnyethalok a felismeréstől. Testét a varjak népének tollas köpenye borítja, a málnabokor mögül pedig egy varjúsisak bámul rám.

- Te?! Te is… velük vagy? – sziszegem gyűlölettől csöpögő hangon.

- Hogy „velük” vagyok? – kérdez vissza kacagva. – Emilie, te mindig megnevettetsz. Itt az idő, hogy lehulljon a lepel, édes szomszédlányka; nincs olyan, hogy „velük”.

- Ezt hogy érted? – suttogom rekedten.

- Úgy, hogy mi vagyunk, a „velük”. Mikor már az egész család otthon volt és te filmet néztél Harryvel, emlékszel, hogy azt mondta leszalad a konyhába popcornért? Hát tényleg le is jött. De vissza már sosem ment…

A felismerés villámként csak belém. Lassan a helyére kerülnek a puzzle darabjai… és ez a játszma lassan minden eddiginél fájdalmasabbá válik.

- A bábok… a halottak mind csak bábok voltak? – kérdezem remegő hangon.

- Harryé egy viaszból gyúrt, emberi vérrel és varázslattal életre keltett gólem, a három hulla a szekrényben pedig három helybéli transzformált holtteste. Tudom, tudom, még a nevüket sem tudtuk, de a jó szórakozás érdekében néha szó szerint áldozatokat kell hozni, nem? – mosolyog gunyorosan.

- Ti szemétládák… - sziszegem dühösen. – És mi van a hollók népével?

- Hollók népe? – kacag fel újból. Immár sokadjára. – Nem mondod, hogy bevetted ezt a gyenge mesét! Pedig én váltig állítottam, hogy senki sincs olyan hülye, hogy elhiggye. Na meg, hogy téged akarnak… ugyan miért akarnának pont téged? Egy szép, de egyszerű mugli lányt?

- Szóval ti eljátszottátok a madárembereket… - köpöm undorodva.

- Hatot mi, a többit a gólemek. Jason túl alacsony ahhoz, hogy elmenjen madárembernek, így ő addig inkább átment az egyik haverjához, de nyugodj meg, nemsoká visszatér – mosolygott kitartóan és szenvtelenül Milo.

- De hát a nappaliban a szektások… olyan élethűnek tűntek! – lehelem. A harapás megtette a hatását; elhagy az erőm.

- Megdöbbennél, hogy a megfelelő bűbájokkal mennyire élethűvé is lehet tenni egy gólemet – kuncogott a fiú, majd alaposan végigmért. – Na nézd csak… még haldokolva is gyönyörű vagy. Soha sem lesz még egy olyan játékunk, amibe sikerül ilyen talpraesett és szép főszereplőt találnunk.

- Szóval ezt most bóknak kéne vennem? – fintorogtam rá undorodva.

- Olyasminek… Tudod Julianne mindig azt mondja, hogy ne játsszunk az étellel, mert az nem fair, de… te mégis olyan különleges vagy. Azt hiszem tényleg megtartalak. Hú, nézd csak, már jönnek is a többiek! – intett a ház bejárata felé.

Hátra akartam fordulni, hogy megnézzem, pontosan kik is jönnek, de már nem volt erőm rá. Fáradtan terültem el a fagyos földön. Milo meleg kezei lassan az ölébe húztak és a kívánt irányba fordítottak.

Öt alak közeledett felénk a kerten át, mind hosszú, tollas köpenyben, sisak és kesztyű nélkül. Felismertem őket. Ballról jobbra haladva: Allen, Sirius, Harry, Julianne és Narcissa. Harry arcán – amennyire ilyen messziről láttam – megszállottság és vad öröm csillogott. Mintha ő tűnt volna a legfeldobottabbnak.

Hát már értem, miért változott nagyképű seggfejből szelíd, családcentrikus fiúvá olyan hirtelen… Nem ő volt. És tényleg nem ő.

Elárultak. Megszégyenítve, földbe taposva éreztem magam, s a könnyek patakokban kezdtek folyni a szemeimből. Mind eddig hinni akartam, hogy Milo hazudik. Hinni akartam… és tessék, itt a bizonyíték. A mosolygó arcok, a meleg ölelések, a védelmező karok, az értük elhullatott könnyek mind nem jelentettek semmit, semmit. Hiszen ők csak játszottak. Tesztelték, mennyit élek túl fizikailag, vagy lelkileg. Talán mindkettő.

Így már tényleg megváltás a halál. Ez után a nap után soha többé nem tudnék normális életet élni. Soha. Hát akkor ugyan miért is éljem túl? Győztek. Eltiportak. Hát most egyék meg, amit főztek… méghozzá szó szerint.

Milo puha ujjai lassan letörölik a könnyeket az arcomról, s ő apró puszit nyom az arcomra.

- Ne sírj, nemsokára tényleg vége, kicsi Emilie… Nemsokára valami új, merőben más kezdődik. Hát nézz gőggel a Sátán szemébe; új életet adunk. Jobb életet. Ne sírj… - dajkál az ölében a fiú, s nyugtatónak szánt szavai groteszk zűrzavart, kérdések összevisszaságát szülik a fejemben.

Nehezemre esik gondolkozni. Lassan elhagy az élet, a látásom homályosodik, tagjaim fokozatosan elernyednek… Utolsó képként, igen a legutolsóként, elmémbe ég az öt közeledő alak karcsú, gyönyörű alakja, az utánuk lobogó köpenyük és hajuk, délceg, királyi tartásuk.

És a holdfény még utoljára megcsillan azokon az igéző gyöngyház metszőfogakon…

VÉGE

Vissza