Kívánság Üst

Ajándékozott: Jan Collie

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: nincs

A kiválasztott ötlet: Viktor/Hermione, könyvhű ficet olvasnék szívesen a negyedik kötet alapján. Megismerkedésükről, bimbózó, esetlen kapcsolatukról, vagy mondjuk arról, hogy az a bizonyos csók hogyan zajlott, amelyről sejtjük, hogy megtörtént (Ron ki is akadt miatta a hatodik kötetben).

Leírás: Néhány hosszabb-rövidebb epizód Viktor és Hermione románcából. (A bál nélkül, nem azért mert nem lett volna időm beleírni, hanem mert egyáltalán nem is terveztem, ugyanis szigorúan kétszereplős történetről van szó. Bár Karkarovot erre nem figyelmeztették…) Remélem tényleg esetlen lett – de azért nem túlságosan.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Hermijjóni

Hasogatóan fagyos, december eleji reggel virradt Észak-Skóciára, zúzmarától fehérlő tájjal és szomorú, gyöngyszürke égbolttal. Minden pontosan olyan volt, mint más hasonlóan egyhangúan induló napokon. Az első didergős borzongás, mikor az ember kibújt a takaró alól, a zamatos reggeli a Nagyteremben, Parvati és Lavender csacsogása, akik módfelett élvezték, hogy az üvegház felé menet a cipőjük kopog a csontkeményre fagyott földön. Nem mutatta semmi, hogy bármi rendkívüli készülne, semmi, ami óva inthette volna Hermionét… Az edények ugyanúgy csörömpöltek, a szél ugyanúgy sípolt a huzatos folyosókon, és az idő is ugyanúgy járt, unott, alattomos lassúsággal. Tehát nem kellett – nem szabadott – volna semmi különlegesnek, semmi váratlannak történnie, ám ahogy az lenni szokott, nagyon is történt. Addig azonban, míg bekövetkezett, hogy elfedje valódi szándékait, ez a jeges, zord december harmadika nem átallotta teljesen jellegtelen, unalmas napnak álcázni magát, amelyen McGalagony ugyanolyan szögletes és szigorú volt, mint mindig, Mrs. Norris éppolyan rekedten vernyákolt, mikor a szünetekben a diákok közt cirkált, és egyáltalán minden a jól ismert, biztonságos mederben folyt. Az élőlények a szokott életterükben tartózkodtak: a halak és az óriáspolip a tó jégpáncélja alatt, a vadak az erdőben, Hermione Granger pedig a könyvtárban…

– Szabad ide leülni?

Hermione összerezzent, és mint akit turpisságon kaptak, összecsapta a súlyos könyvet – rá a kezére, amivel olvasás közben a sorokat követte –, aztán felpillantott, majd még feljebb, a dörmögő hang gazdájára, aki szorosan a széke mögött állt, és mogorván várta a feleletet.

– Pe… persze – nyögte, és visszafojtott lélegzettel figyelte Viktor Krumot, aki olyan darabos, merev mozdulatokkal foglalta el a szomszédos széket, mintha vezényszóra cselekedne.

Nem hozott magával olvasni- vagy tanulnivalót, csak ült, egyenes háttal, hallgatagon, és Hermionét bámulta marcona, szinte haragvó tekintettel. A lány persze tudta, abszurd gondolat, hogy Viktor számon kérni jött őt valamiért; legalábbis nem emlékezett rá, hogy bármit is tett volna a fiú ellen – eszébe is csak nagyritkán jutott (mindig másokon keresztül), ha Harry esélyeit latolgatta; ha a könyvtár áldott nyugalmát felforgató lányhordák miatt bosszankodott… –, de hiába tartotta kizártnak, hogy akármiféle bűn terhelné, feszengett a társaságában.

– Zavarlak – jelentette ki Viktor kis idő múlva. – Sajnálom.

Hermionét illedelmességre nevelték, meg akarta mondani, hogy nem – még ha a valóság az volt is, hogy szívesebben foglalkozott volna az addigi kutatásaival, mint egy idegen fiúval –, igazán akarta, de egyetlen hang se jött ki a torkán.

– Tanulás? – érdeklődött Viktor megértően, bár az arca továbbra sem tükrözött semmi finomabb érzelmet; zárkózott és mogorva maradt.

– Ó, nem, ez… nem. Anyagot gyűjtök, tudod. – Hermione megkönnyebbülten nyugtázta, hogy végre kezdi megtalálni a hangját. (Ráadásul mostanra sajgó kezét is sikerült kiszabadítania, ami sokat javított a hangulatán.) A mutatóujját szórakozottan le-fel futtatta a könyv lapjai mentén.

– Feladat?

– Önszorgalom – pontosította büszkén, de rögtön el is szégyellte magát. – Ez az én… – megpaskolta a könyv fedelét – …küldetésem. – Félrehajtotta a talárja gallérját, és az ott virító kitűzőre bökött. – A Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom. M. A. J. O. M. – mutatta sorban a betűket. - Viszont ahhoz, hogy hatékonyabban működhessen, jobban bele kell mélyednem a témába; tanulmányozni a házimanók történelmét, megérteni a gazdájukhoz fűződő viszony természetét… Félpolcnyi, kimerítően részletes köteten rágtam már át magam, mégse fér a fejembe, miért ilyen alázatosak, miért fogadják el, hogy az életüket a varázslók kénye-kedvére bízzák, miért ragaszkodnak hozzá mániákusan… Egyszerűen képtelen vagyok felfogni… – fejezte be gondterhelten.

Viktor a homlokát ráncolta; eltöprengett a dolgon. – Én sose gondolkodtam házimanók sorsán. Nem figyeltem rájuk. – Mentegetőzve, szinte bocsánatkérően mondta, közben pedig aggodalmasan leste Hermione mit szól ehhez. – Nem sokat tudok. De van időm keresni… veled.

A lány szája egy pillanatra elnyílt a döbbenettől. – Igazán megtennéd? Nahát! – Egyszeriben óriási, fényes távlatok tárultak fel a szeme előtt. Ha egy nemzetközi hírű sportoló támogatná az ügyét, lenne esély rá, hogy mások is mellé szegődnének a most még kétségbeejtően magányos harcban. Látta a háborgó, követelőző szalagcímeket, az egyforma kitűzőt viselő boszorkányok és varázslók tömegét, a minisztériumbeli éles vitákat, a díszes pecsétet a Lex Granger okmányán… Aztán megálljt parancsolt száguldó képzeletének, és meghatottan ereszkedett alá a fellegekből Viktorhoz. – Te vagy az első, aki komolyan vesz. Mert nem csak ugratsz, ugye? – A szeme gyanakvóan megvillant. – A barátaimtól se telt több, minthogy egy kiadósat nevessenek rajtam.

- Akarsz tőlem segítség? – kérdezte újra Viktor lovagiasan.

Csábító lehetőség volt, ó de még mennyire… Hermione viszont nem vette volna a lelkére, hogy ilyen csúnyán kihasználjon egy fiút, akivel eddig alig néhány szót váltott. Márpedig, ha beleegyezik, hogy Viktor Krum felcsapjon a társának – ismerve a saját mértéktelen munkabírását és elhivatottságát –, kegyetlenül megdolgoztatta volna a fiút.

– Nem akarom rabolni az idődet – rázta meg a fejét határozottan. – Készülnöd kell a második próbára, gyakorolni… Különben se láncolhatlak a házimanó-irodalomhoz, amikor a Roxforté Nagy-Britannia második és a varázsvilág tizenharmadik leggazdagabb könyvgyűjteménye.

Nem volt éppenséggel könnyű Viktor vonásaiból olvasni, de azt most Hermione is azonnal kitalálta, hogy a visszautasítással megbántotta a fiút.

– Azért nagyon dicséretes, hogy tájékozódni szeretnél – fűzte tovább a gondolatot kapkodva; mindenképpen szeretett volna valami kedveset is mondani. – Ron és Harry még az alapvető műveltségüket se hajlandók fejleszteni. Pedig hányszor tanácsoltam nekik, hogy olvassák el a Roxfort történetét!

– Én elolvasom, ha akarod – ajánlkozott Viktor újraéledő reménnyel a hangjában.

Hermione fülig pirult. – Ne azért tedd, mert kérem. Bár… hasznodra válna. Mindenkinek hasznára válna – jelentette ki harciasan.

Viktor szemmel láthatóan remekül mulatott rajta. – De így lehetsz te a legokosabb – pendítette meg tettetett ártatlansággal.

Hermione bosszúsan mosolyodott el. Nem tetszett neki, hogy a fiú röpke ismeretség után is így átlát rajta. Mert ez – a tudásával való kérkedés – mégiscsak a hiúság egy fajtája volt, amit ő elvileg mélyen elítélt és elutasított. Szerette volna, amilyen gyorsan csak lehet, másra terelni a szót, így végül arra kérdezett rá, ami a leginkább fúrta az oldalát, a fiú mesébe illő felbukkanása óta.

Összeráncolta a homlokát, hogy az arckifejezése illeszkedjen a mondandójához. – Hogyhogy ideültél hozzám, Viktor? – A szíve erősen, követelőzően dobbant, amikor kiejtette a fiú nevét, Viktor arca pedig felragyogott. – Mindenki szívesen látna maga mellett.

– De te nem.

– Egyáltalán nem erről van szó – sietett tiltakozni Hermione. – Mindössze nem értem, miért éppen engem választottál?

– Te nem loholsz mindig nyakamon… ban. – Tűnődve végigmérte Hermionét. – Te nem loholsz nyakamban soha.

– Ez olyasmi, ami zavar? – tippelt Hermione.

Viktor a fejét ingatta. – Nem, ez tetszik. Más. – Várta, hogy Hermione mondjon valamit, a lány azonban csak nézett rá töprengve, csodálkozón. – Gondoltam arra, mi beszélgethetnénk.

Hermione sebtében végigvette a lehetséges témákat, és a sporthoz érve – mielőtt megregulázhatta volna a vonásait – önkéntelenül is vágott egy fintort. – Ott voltam a világkupa döntőjén – jegyezte meg aztán beletörődően.

– Én is – felelte Viktor apró mosollyal, ami bár nem tette kellemesebbé a vonásait, ellágyította őket.

Hermionétól csak bátortalan viszonzásra futotta, túlontúl ideges volt. – Szép volt az a manőver, a Bromcsíny… Lenszkij… Vronszkij! – vágta ki diadalmasan, aztán ahogy folytatni akarta, rájött, hogy csak félig oldotta meg a problémát. – Vronszkij… mű…

A fiú végül megkegyelmezett neki. – Te nem szeret kviddics?

– Hát… nem igazán – vallotta be Hermione pironkodva.

Viktor ettől teljesen felderült. – Én örülök ennek.

– Tényleg? – Hermione őszintén meghökkent. – Hogyhogy? Úgy értem, az eddigi tapasztalataim alapján… – Nem fejezte be, engedte, hogy a fiú válaszoljon.

– Nem mondok jól történetek. Pedig az emberek éppen várják azt, hogy mesélek győzelmek, nagy mutatványok – magyarázta Viktor keserűen.

– A kviddicsezők általában ezt teszik – vonta meg a vállát Hermione. – Játszanak, vagy a játékról beszélnek. Volt alkalmam megfigyelni – fűzte hozzá kedvetlenül. – Akkor viszont, mi az, ami érdekelne?

– Amit mondasz. Bármi. Én nem szívesen beszélek. Nem megy jól a nyelv.

– És máskor?

Viktor, úgy tűnt, eltűnődik a dolgon. – Máskor se – jelentette ki végül, és mosolygott, mintha valami különleges felfedezést tett volna.

– Tehát azt várod, hogy én beszéljek? – Hermionét megrémítette ez a kilátás.

– Azt sem kell, ha megmondasz egy utolsó dolgot.

A lány bólintott, jelezve, hogy hallgatja.

Viktor mély levegőt vett, és kivételesen mintha ő jött volna zavarba. – Lennél a párom a bálon? – bökte ki végül.

Hermione lehajtotta fejét, és a jegyzetelésre szánt pergamenekkel szöszmötölt. Viktor sokáig várt. Először nevetésre, majd mikor annak a veszélye elmúlt, arra, hogy szívhez szóló beszéddel – vagy akár anélkül – kikosarazzák. A lány azonban konokul hallgatott.

– Ezt hogy hívják? – Hermione zavartan nézett rá; nem értette. – Amit most te csinálsz? Mit mondtok rá?

– Habozok.

Viktor bólintott, és motyogott valamit (oroszul vagy az anyanyelvén, Hermione nehezen tudta a kettőt megkülönböztetni; ahhoz egyiket se hallotta még elégszer). Valószínűleg az új szót próbálta az emlékezetébe vésni.

– Miért habozik… Habozasz… – Még az ő fülének se stimmelt. Bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

– Habozol.

– Igen. Miért? Másik fiú?

– Dehogyis – vágta rá Hermione magabiztosan, valamiért mégse tudott közben Viktor szemébe nézni.

Persze eszébe jutott, hogyne jutott volna, hogy Harry vagy egy másik griffendéles esetleg felkérné partnerének. (Bizakodóbb pillanataiban még az állandóan a polcok között – az ő közelében – lébecoló hollóhátasokon is gondolkodott.) Egy griffendéles, végül is… akár… Kivéve természetesen Ront. Ő felszínesebb volt annál, semhogy hajlandó legyen őrá fanyalodni. Ha valamiben, hát ebben teljesen biztos volt. Viszont Harry… Harry irtózott a bál puszta gondolatától is. Így talán örömmel megragadná a lehetőséget, hogy megspórolva temérdek kínos pillanatot és kötelességet, egy baráttal az oldalán jelenhet meg.

Ugyanakkor nem vágyott különösképpen arra, hogy így történjen. Elfogadta volna, mert benne is volt annyi önérzet, hogy szentül higgye, bármi jobb, mint szégyenszemre egyedül menni, ugyanakkor épp emiatt, szerette volna, ha valaki szájhúzogatás nélkül, esetleg némi lelkesedéssel hívja meg, nem pedig azért, mert nem maradt más. Arra azonban legmerészebb álmaiban sem számított – nem úgy, mint például a szobatársai –, hogy az illető a körülrajongott, lépten-nyomon ajnározott Viktor Krum lesz. Egyetlen öntelt, rebellis porcikája se kívánt efféle dicsőséget. Neki megfelelt volna egy hétköznapi, kevésbé feltűnő partner is, sőt, éppen az felelt volna meg.

– Várom napok óta, hogy megkérdezzem. Szólok későn? Vagy nem jössz kedvvel velem? – faggatta Viktor aggodalmasan.

Hermione igazán nem tudott mást tenni, elmosolyodott kínjában.

– Mi történt a fogaid?

A lány a szája elé kapta a kezét.

– Kisebbek. Miért?

– Szóra sem érdemes az egész. – Hermione olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy idegesítő bogarat próbálna elhessegetni. – Draco Malfoy életében valószínűleg először csinált valami hasznosat. Harrynek még csak fel sem tűnt… és Ronnak sem, bár az nem is csoda – tette hozzá füstölögve. - Vagyis láttál a régi, nagy fogaimmal is?

– Mikor mi megérkeztünk – bólintott Viktor.

Hermione – maga sem értette mi ütött belé – egészen szokatlan hangon kérdezte: – Jobban tetszik így? – Általában Lavender beszélt ezen a módon a fiúkkal, ilyen… kacéran. Hermione, miután ez tudatosult benne, legszívesebben a föld mélységes-mélyére süllyedt volna.

– Nekem egyforma. Csinos így is, úgy is. Csak észreveszem.

- Igen, te igen – bólogatott Hermione elmélázva. – Örömmel lennék a párod a karácsonyi bálon – mondta hirtelen.

Viktor el se merte hinni, hogy ilyen gyorsan fordult a szerencséje. – Vagy biztos?

– Tökéletesen.

A fiú megkönnyebbülten, boldogan mosolyodott el. – Ez jó.

– Csak jó? – Hermione csípőre tette a kezét, és haragos arcot vágott. – Ha így állunk, talán mindjárt meggondolom magam.

Viktor elvörösödött, és behúzta a nyakát szégyenében. Hermione elbizonytalanodott. Sosem csinált még ilyesmit. Félt, hogy túl durva volt, vagy félreérthető; hogy rosszul bánt a hangjával, a gesztusaival…

– Nagyszerű? – kockáztatta meg Viktor félénken.

Hermione megkegyelmezett. (Valójában alig várta, hogy megtehesse.) – Esetleg. Bár sokkal inkább… fantasztikus. – Legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Annyira furcsa volt, annyira idegen tőle. Ez a viselkedés… Egyszerű, hétköznapi – gyengécske – flört. Parvati és Lavender majd’ egész nap művelte, olykor öntudatlanul is. Flört, évődés... Hermione büszkén kihúzta magát. Egészen felvillanyozta a gondolat, hogy ő is képes ilyesmire.

– Csodálatos, Her… májjóné.

Hermione kuncogott. – Majdnem. Her-mi-o… Jaj, ne haragudj! – mentegetőzött riadtan. – Bonyolult név. Nem baj, ha rosszul mondod.

– Javíts csak ki – biztatta Viktor –, mint előbb már egyszer. Sőt! Ha kérlek, tanítasz nyelv?

– Velem nem járnál jól.

– Miért? Vagy te a legjobb.

Hermione résen volt, nem hagyta, hogy az ilyen olcsó hízelgés levegye a lábáról – legalábbis teljesen. – Figyelmeztetlek, rettenetesen szőrszálhasogató leszek. – Viktor zavartan nézett rá. – Szigorú, aprólékos, kötözködő – magyarázta a lány.

– Látod? – vigyorodott el Viktor győzedelmesen. – Rám fér gyakorolni.

– Legyen – suttogta a lány ádázul –, de fogalmad sincs, mire vállalkozol.

– Arra, hogy beszélek veled többet – mondta Viktor keresetlen egyszerűséggel. Közben az ablak felé sandított, amelyen az ég sötétkékjében már csak a tükörképük látszott, a kinti táj nem. - Kell mennem – állapította meg bánatosan. Ímmel-ámmal tápászkodott fel, aztán a szék támlájára nehezedve közelebb hajolt Hermionéhoz, hogy illetéktelen fülek ne hallhassák a mondandóját. – Megengeded, hogy üljek hozzád holnap is? – kérdezte szertartásosan.

– Ha szeretnéd… – Hermione mindent elkövetett, hogy a válasz inkább legyen nagylelkű, mint lelkes, azonban érezte, hogy az alakítása hagy némi kívánnivalót maga után. – Nem foglak elküldeni.

Folytatás