Kinek készült az ajándék? kykyke
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Hermione és Ron, két tinédzser gyerek és karácsony. Ez épp elég ahhoz, hogy a boldogság ünnepéből katasztrófa legyen. Vagy mégsem? Ezzel a történettel szeretnék boldog karácsonyt kívánni kykykének. És nagyon szépen köszönöm a bétázást Lilyanának!
Kérés: 1. Nos, nagyon szívesen olvasnék egy Ron és Hermione párosítású romantikus, néhol humoros karácsonyi ficet. Kikötés: legyenek idősek. Lehetne visszatekintésként megírni, amint előidéznek egy régi, karácsonyi emléket, de a legjobban annak örülnék, ha a jelenben játszódna, ettől még teljesen a szerzőre bízom. Mindenesetre az új generáció, és Harryék (vagyis H&G, meg a kiskölkeik) is jelenjenek meg a történet folyamán. Szeretnék egy jót sírni rajta, meghatódni, így a boldog vagy szomorú véget az íróra bízom.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
„ Boldog karácsonyt, drágám!”
1.Visszatekintés
Késő este volt, mikor Hermione vagy századjára a hajába túrt. Nem tudta eldönteni, hogy mit ajándékozhatna Ronnak. Évek során az összes ajándékötletet kimerítette, vagy legalábbis ő így érezte. Újból a fürtjeibe túrt, de most jóval erősebben.
– Au! – sziszegte, miközben kihúzta a kezét a tincsei közül. Az ujjai közé néhány göndör hajszál akadt. Morcosan állt fel a kanapéról, ahol eddig ült. Körbenézett a szobában: Mennyi édes emlék! - gondolta magában. És valóban, a nappali, és az egész ház teli volt emlékekkel. Némelyik édes, némelyiket pedig maga az idő édesítette meg. Itt van például az első karácsonyuk az új házukban.
Akkoriban vették, mikor Rose-t várta, mert tudták, hogy az a szűk lakás, amit az Abszol úton béreltek, túl kicsi lenne hármójuknak. Hermione mosolyogva ült vissza a fotelbe és kényelmesen elhelyezkedett, hogy elmerülhessen az emlékben.
Tizenhat évvel ezelőtt
Hermione és Ron kissé megilletődve léptek be az új házukba. A bútorok még nem voltak teljesen kipakolva, sok doboz kibontatlanul hevert a nappali fapadlóján.
– Hú, nézd Mio! Micsoda kéglit vettünk magunknak karácsonyra! – kiáltott fel elégedetten Ron, miközben előre szaladt a konyhába. Mintha abban reménykedett volna, hogy a hűtő tele lesz étellel. Hermione még mindig a küszöbön állt. Barna szemei boldogságtól ragyogtak, ahogy magába szívta a szoba légkörét. Otthon, édes otthon – gondolta, majd lassan belépett a nappaliba.
– Ez mind a miénk! – mondta a lány és megremegett a hangja. Amióta terhes lett és a hormonjai megőrültek, lépten-nyomon, a legkisebb dolgon is elérzékenyült.
– Igen, a miénk – szólt Ron, aki visszatért a sikertelen élelem beszerzési körútról. Megsimogatta a felesége kipirult arcát és komoly hangon megjegyezte: – És nemsokára a mi kisbabánké is.
– Rosalie – lehelte Hermione, és a kezét gömbölyű hasára csúsztatta. Most járt a hatodik hónapban. Ron mélyen a felesége szemébe nézett és mosolygott.
– Rosalie Weasley, a mi kisbabánk.
Ron megcsókolta a feleségét, majd fásultan körbetekintett a szobában. A szemében tükröződött az, ami minden valamire való férfi szemében tükröződött volna: Kicsi kedve se kipakolni. Neki teljesen máshoz volt kedve, aminek semmi, de semmi köze sem volt a pakoláshoz. Újból körbenézett. Tudta, hogy varázslással mindent egy pillanat alatt meg tudna oldani, de azt is tudta, hogy sosem volt jó az otthoni varázslatokban. Vagyis Ron férfiésszel gondolkodott, már megint.
– Hermione, mondd, hogy várni akarsz egy kicsit a kipakolással! – mondta Ron, miközben reménykedően nézett a feleségére, aki épp hozzá akart kezdeni a dolgokhoz.
– Ugyan, Ron! Pár pillanat alatt kész leszek, csak a dobozokat a megfelelő szobába kell vinni és azután használni kell azt a pofonegyszerű varázsigét, amit anyukád tanított nekem – darálta egy szuszra Hermione. A pálcájáért nyúlt, miközben Ronra pillantott. A tekintetében benne volt mindaz, amiért Ron Weasley elvette Hermione Grangert és Ron már nem tudta elképzelni az életét nélküle.
– Hát, akkor pakoljunk ki! – csapta össze a két tenyerét.
Hermione és Ron a nappaliban ültek a fapadlón, a nagy kandalló előtt, kezükben egy-egy csésze forró csoki. Óvatosan kortyolgatták az italt. A tűzbe meredtek és a szájuk szélén boldog mosoly játszott. Mindketten Roxfortra gondoltak és az ott töltött szép, de meglehetősen életveszélyes évekre.
– Mio, nem hívjuk át holnap Harryéket? Segíthetnének befejezni a pakolást – mondta a sarokban maradt dobozokra célozva.
– Remekül jönne egy kis segítség – válaszolta Hermione, majd a kandalló melletti falra nézett, amin egy naptár lógott. Csodálkozva kiáltott fel. Az új ház teljesen lefoglalta és mindenről megfeledkezett.
– Ó, te jó ég!- kiáltotta és az arca teljesen elfehéredett. Ron rémülten nyúlt felé.
– Csak nem a baba?
– Nem, nem a baba – suttogta vissza, majd Ronra emelte nagy, bánatos szemeit. – Ron, ma van karácsony. Teljesen elfelejtettem – sírta el magát –, az új ház, a baba, kiszorították a gondolataim közül a karácsonyt! – Ron magához húzta a feleségét, a csészéket ügyeskedve a padlóra rakta, és szívből jövően mosolygott.
– Ssss… nincs semmi baj! Én is elfelejtettem, de attól még karácsony van. Szóval akár meg is Ünnepelhetnénk a magunk módján, de sírás nélkül! – Hermione szorosan bújt bele Ron meleg ölelésébe és szépen lassan a könnyei is elapadtak. Ron azon estén sokáig ringatta a karjai között Hermionét. Beszélt hozzá, simogatta, csókolta és szerette. Másnap hajnalban, a fapadlón elnyúlva, egymás karjaiban ezt suttogták a másiknak:
– Boldog karácsonyt, drágám!
Hermione hirtelen riadt fel az emlékből. Kissé zavartan állt föl a fotelből. Lelkét harmónia és boldogság uralta, sehol sem volt az előbbi idegesség. Nyújtózkodott egyet, majd a konyha felé vette az útját. Ideje lenne vacsorát csinálni – gondolta. Ahogy nekilátott a vacsora elkészítésének, két, erős kar fonódott a dereka köré.
– Hmm… - mormolta a kar gazdája, aki az arcát Hermione nyakába fúrta. Az asszony halk, kuncogó hangot hallatott.
– Szia, Ron! – mondta, miközben megfordult, hogy szemtől szemben legyen a férjével. Karjait Ron nyaka köré fonta, majd lábujjhegyre állva cuppanós puszit nyomott a férfi szájára.
– Mi lesz a vacsora? – kérdezte Ron két csók között. Hermione nem tudott válaszolni, mert a hangos lábdobogások úgyis elnyomták volna a hangját.
– Igen, én is ezt akartam kérdezni… Hééé! Muszáj a ház legjobb helyén nyáladzani? – fakadt ki Hugo, aki tiszta apja volt, külsőre és belsőre is. Két hónapja töltötte a tizennégyet.
– Na, de Hugo! – dörrent rá Mio. – Jobban örülnél, ha veszekednénk Apáddal?
– Egyébként is szoktatok – jött a gúnyos válasz.
– Mi az, fiam? Csak nem dobott a barátnőd a téli szünet előtt? – kérdezte szórakozottan Ron. Nem is sejtve, hogy mennyire kényes dolgot pendített meg.
– Ige… Ez nem tartozik rátok! – kiáltotta, majd kipördült a konyhából. Tisztán lehetett hallani a dübögést, ahogy a lépcsőn felfelé szaladt, majd a hangos ajtócsapódást, amitől megremegett a házban minden ablak. Ron és Hermione összenéztek. Majd mindketten keserűen megrázták a fejüket. A téli szünet eleje óta nem lehet bírni Hugóval. Most már legalább tudják, hogy miért.
– Remek példa rá, hogy a férfiak miért nem beszélik meg egymással a magánjellegű dolgaikat – morogta Ron. Vörös hajába túrt, majd a feleségére kacsintott. – Az én fiam, tehát nemsokára rá fog jönni, hogy mekkora baromságot mondott.
– Előbb vagy utóbb. Félek inkább utóbb – mondta Hermione, miközben a csirkecombokat a megvajazott tepsibe rakta, megsózta, majd a sütőbe rakta sülni.
– Ne aggódj! Minden rendbe jön – nevetett kicsit rájátszva Ron. A konyhapultnak támaszkodott és hívogatóan tárta szét karjait. Hermione megadó mosollyal az ajkán hozzá simult.
– Kukorica- vagy paradicsomsaláta? – kérdezte.
– Mindkettő – mondta Ron, homlokon csókolva a feleségét.
2. A nagy bevásárlás
– Anya! Nézd! Én ezt a könyvet szeretném karácsonyra! – Rose reménykedően nézett fel az anyjára. A könyv jó vastag volt és nem mellékesen méregdrága.
– Biztos, kicsim? – vette át a könyvet Hermione.
– Igen, biztos. És nem kérek mást, csak ezt! – mondta és hátravetette a haját. Göndör, barna haját kiegyenesítve hordta, mert szörnyen idegesítette az a szénaboglya a feje tetején, amivel nem lehetett semmit sem kezdeni. Volt, hogy a fésű is beletört.
– Hmm – mustrálta Hermione a könyvet. Nagy, aranyozott betűkkel ez volt felírva rá: Sárkányok, avagy a férfiak más néven
– Mióta érdekelnek téged a fiúk? – nyújtotta vissza Hermione a könyvet.
– Nos, én nem így mondanám ezt, Anyu – mondta, miközben beálltak a sorba a kassza elé.
– Hát akkor mit mondanál? – kérdezte Hermione.
– Hát azt, hogy… útmutatót kérek a férfiakhoz. Igen, ezt mondanám.
Mikor lett az én kis lányomból tinédzser, aki meg akarja fejteni a férfiakat? Hermione tűnődve nézett a lányára, miközben a sor elejére kerültek és az eladónő elvette a lányától a könyvet, majd felé fordult a könyv árát mondva és kérve az összeget. Hermione összerezzent. Már a kezében volt a pénztárcája, mikor meggondolta magát.
– El tudná tenni nekem, holnapra? Azt hiszem jobb lesz, ha holnap veszem meg – mondta határozottan, a lánya tekintetét kerülve. Az eladónő meglepetten bólintott, majd elrakta a könyvet a háta mögötti polcra.
– Holnap hány órára jönne a könyvért? – kérdezte, miközben Hermione elé csúsztatott egy lapot, hogy töltse ki.
– Három óra körül – jött a válasz. Hermione gyorsan kitöltötte a lapot.
– Köszönöm és várjuk holnap!
Hermione nem válaszolt, csak kisétált az üzletből nyomában a felháborodott lányával.
– Anyu, ezt most miért kellett? Azt hiszem, elég nagy vagyok az ilyesfajta könyvekhez! – fakadt ki Rose.
– Rose, drágám. Holnap majd megveszem. Csak éppenséggel nem veled – mormolta védekezően.
Sokáig sétáltak egymás mellett csöndben. Rose dühöngött magában. Úgy érezte, az anyja még mindig négyévesként kezeli, holott ő már rég nem négyéves! Nagyot fújtatott, miközben maga elé meredt. Barna szemei megbántottan csillogtak. Hermione bocsánatkérően kereste a tekintetét, majd mikor találkozott vele, bűbájos mosolyt varázsolt az arcára.
– Rose, mit szólnál hozzá, ha beülnénk egy vajsörre abba a kis kávézóba? – mutatott a hangulatos üzletre a bevásárlóutca sarkában. Rose viszonozta a mosolyt, és mint egy varázsütésre, újra az a kislány lett, aki azelőtt volt, hogy elment a Roxfortba.
– Hmm, vajsör… vigyázz, jövök! – kacagta. A kávézó nagyon hangulatos volt. Kicsi, zsúfolt, de nagyon otthonos. Piros kis bokszok voltak elhelyezve a falaknál, középen pedig lekerekített asztalok és pihe-puha székek sorakoztak. És az az édes illat, ami körbelengte a helyiséget, maga volt a karácsonyi hangulat. Anya és lánya belépve elámultak, majd boldogan felsóhajtottak, miközben leültek az egyik bokszhoz. Kényelmesen elhelyezkedtek egymással szemben és magukba szívták a helyiség hangulatát. Néhány pillanat múlva egy fiatal pincér tűnt fel az asztaluk mellett, arcán kedves, várakózó mosollyal.
– Jó napot, kedves hölgyek! Mivel szolgálhatok önöknek ilyen hideg délután? – Olasz akcentussal beszélt, és külön figyelmet szentelt Rose-nak.
– Két vajsör lesz, köszönjük – válaszolta Mio. Ajkán halvány mosoly játszott, miközben a pincér fiúról a fülig pirult lányára tekintett.
– Remek választás, hozom is! – mondta, majd rákacsintott Rose-ra.
– Hmm… édes – somolyogta Hermione hátradőlve, miután távozott a pincér.
– Igen, édes – válaszolta kissé zavartan. Rose is hátradőlt és a hajával játszott, teljesen megfeledkezett Hermione jelenlétéről. Az anya oldalra billentette a fejét és azon tűnődött, hogy vajon lányának is van-e valamilyen szerelmi problémája, mint a fiának.
– Mi a baj, Rosalie? – kérdezte Hermione aggódva. A lánya felkapta a fejét és egyenesen az anyja szemébe nézett. Barna szemei boldogtalanul csillogtak. Majd, mint akibe villám csapott, megrázta magát és arca megmerevedett, mint egy maszk.
– Semmi bajom, Anyu! Tényleg. Te viszont nem azt mondtad reggel, hogy nem tudod, hogy mit ajándékozz Apunak?
– De igen, azt mondtam. És valóban fogalmam sincs róla. Nem tudnál valamilyen ötletet adni? – Hermione olyan reménykedően nézett a lányára, hogy Rose-nak nevetnie kellett.
– Hát, talán segíthetek…
Eközben a város másik végében Ron Weasley és a legjobb barátja, Harry Potter, épp most tértek be egy ékszerkereskedésbe. Az ajtó csilingelve tárult ki, ahogy beléptek. Az üzlet szép tágas volt és aranyló fényben úszott, mint valami kincses barlang.
– Jó napot, uraim! – köszöntötte őket egy kisember a pult mögül, aki oda is intette magához őket, hogy jobban szemügyre vehessék az ékszereket.– Mit adhatok önöknek?
– Hát, tudja, a feleségemnek szeretnék venni valamilyen különleges ajándékot – válaszolta Ron az ékszereket böngészve az üveglapon keresztül. Megannyi ékszer szikrázott az üveglap mögött.
– Hmm… azt hiszem, tudom, mi kell maguknak! – kacagta sejtelmesen a pöttöm öregember. – Na, jöjjenek csak velem! – Terelgető mozdulatokkal az üzlet raktár részébe vezette Ronékat.
– Hú, ez olyan, mint valami rejtekhely – álmélkodott Harry, mikor beléptek.
– Mert az is, fiam – kuncogta az öregember –, itt tartom a legértékesebb kincseimet. Ide csak azok léphetnek be, akik méltóak rá – suttogta, majd otthagyta a két jó barátot a félhomályban.
– Ez meg hova tűnt? – csattant fel dühösen Ron. – Ha át akar vágni, rossz emberrel kezdett ki!
– Ugyan, Ron, mindjárt visszajön. Nem vagy békés karácsonyi hangulatban, öregem! – nevetett Harry és oldalba bokszolta öklével vörös hajú barátját. Ron visszaütött és a dühét, mintha csak a szél fújta volna el, és helyébe egy szomorú, elkeseredett férfit hozott volna.
– Harry, annyira ki vagyok! Úgy érzem, a világom összeomlik. A gyerekek szemtelenek és túl gyorsan nőnek fel, és mostanában tízszeres lett a rablási ügyek, illetve a varázslással visszaélő mágusok, boszorkányok száma is. Szóval sok a meló és alig vagyok otthon – Ron beletúrt a hajába és leült a sarokban álló székre. Nagyon fáradt volt és a sokévnyi elnyomott érzelmei most kezdtek előtörni belőle. – És, Hermione is számít rám. Úgy érzem, agyonnyom a sok teher, a munka, az otthoni dolgok, a család. Attól félek, egyszer csak minden összedől és semmi sem marad belőle. És a terveim, álmaim újra a padlón lesznek. – Harry néhány pillanatig csak nézte a lelkileg összetört barátját, majd felhúzta a székről.
– Figyelj, Ron, még semmi sem dőlt össze! Lehet, hogy vannak problémáid, de kinek nincsenek? Gondolj bele! Megvan a családod, van egy jól jövedelmező állásod a Mágiaügyi Minisztériumban és vannak barátaid is. Szóval nem merészeld feladni a harcot öregem! Most szépen megvesszük a kicsi feleségeinknek a karácsonyi ajándékot és aztán beülünk egy italra az Aranycikeszbe! – Ez volt a végszó. Ron kihúzta magát és hálásan nézett a barátjára, majd ugyanebben a pillanatban megjelent az öregember a kezében két nyakékkel.
– Nos, mivel ma ilyen remek hangulatomban vagyok, maguknak adom, ezeket ingyen és bérmentve. Viszont meg kell ígérniük, hogy szólnak másoknak is, hogy micsoda remek ékszerkereskedés van itt.
– Igazán köszönjük! – lelkendezett Harry, megfeledkezve róla, hogy úriember ilyen ajánlatot sosem fogad el. Ron és Harry elvették a nyakláncokat.
A nyakékek színaranyból készültek és egy gyönyörű medalionnal voltak kiegészítve. Óvatosan kipattintották őket.
– És mondja, mit lehet rakni ebbe? – kérdezte Ron, már az üzlet kivilágított részében állva.
– Egy emléket arról, akinek adjuk a nyakéket – mondta az öregember mosolyogva.
– Óh – Ron összepattintotta a medaliont és csodálkozva simított végig rajta. A medalionra egy nagybetűs H volt vésve, míg Harryére egy G betű. A két mágus egyszerre kiáltott fel.
– Honnan tudta?!
Az öregember nem válaszolt, csak a halántékára helyezte mutatóujját és megkocogatta vele. Majd csettintett egyet és a két jóbarát az utcán találta magát. Az ékszerkereskedésnek hűlt helye sem maradt.
3. Karácsony estéje
Hermione a konyhában ügyeskedett. Kilenc emberre főzni nem móka és kacagás. Vagyis az lenne, ha nem kellene a sok finnyás miatt többféle étellel készülnie a megszokottnál. Derekára egy nagy pöttyös, eredetileg piros kötényt kötött, ami most fehér volt a liszt miatt. Göndör haját gumival fogta össze. Kezével a homlokához nyúlt, hogy letörölje az izzadság cseppjeit. Kissé zavart volt és ideges, Ron még nem ért haza. Dühösen nézett a pudingos tálra, amit az előbb rakott félre. Mintha az tehetett volna róla, hogy a férje egy nappal ezelőtt levelet kapott, hogy azonnal utazzon Írországba, mert megtalálták a karácsonyi rablókat, akik több boltot is kifosztottak. És Ronnak már délelőtt meg kellett volna érkeznie, de késik. Emiatt az egész ház feszülten várakozott. A gyerekek a nappaliban a karácsonyfát díszítették. Látszólag jókedvűen kacagnak, de igyekeznek nem félpercenként a családi órára nézni, amit a nagymamájuktól kaptak még néhány éve karácsonyra. Az órán tisztán kivehető volt Ron neve, ami alatt az „úton hazafelé” mondat lebegett már kora délelőtt óta.
– Héé, Mio, mit szorgoskodsz még mindig? Nem azt mondtad, hogy mindjárt készen vagy? – kérdezte Ginny. Nemrég érkeztek Harryvel és a gyerekeikkel, hogy segítsenek Hermionének időben elkészülni. De Hermione köszönte szépen, nem kért a segítségből. Ő a háziasszony, neki kell vinnie a hátán a karácsonyi vacsorát.
– Mindjárt készen vagyok, csak még a sütinek kell sülnie egy kicsit – fújta ki feszülten a levegőt. Ginny előrelépett és kedvesen széttárta a karjait. Hermione megadóan ölelte meg a legjobb barátnőjét.
– Nyugi, Ron bármelyik pillanatban beeshet.
– Tudom. De nem tudok nem aggódni – szipogta. Ginny nyugtatgatóan megveregette a hátát, akárcsak egy kisbabának.
– Akkor szólok a többieknek, hogy lehet asztalhoz ülni – mondta, és már ott sem volt. Hermione nagyot sóhajtott. Kénytelenek lesznek elkezdeni Ron nélkül. Ő addig húzta, ameddig csak tudta. A konyhapultnak támaszkodott és kinézett az ablakon. Az elmúlt napokban nagyon sok hó esett a gyerekek örömére. Végre fehér karácsonyuk lesz! Hermione aznap először mosolyodott el. Levette a kötényét, megigazította a szoknyáját és a blúzát, majd intett a varázspálcájával. A karácsonyi menü lebegve indult meg az ebédlő felé. A gyerekek hangos tapsviharral fogadták az ételsort, ami szépen rászállt az asztalukra.
– Éljen, a kedvencem! – csapta össze a kezét James. Ez felért egy felszólítással. Mire Hermione helyet foglalt közöttük, már lehetett hallani a jóízű csámcsogást.
– Nektek is jó étvágyat – kuncogta Lily, aki illedelmesen megvárta, hogy a ház asszonya is leüljön közéjük. Rose felnevetett. A kávézós nap után nagyon jókedve volt. Mario lett a gyógyszer a rosszkedvére. Nem is kérte végül azt a bizonyos könyvet, mondván nincs szüksége rá többet, ha vele van a dél-olasz barátja.
Ha az ember jó társaságban van, az idő nagyon gyorsan eltelik. És valóban, a Weasley házban az idő repült egészen a desszertig, mikor végre valahára befutott az, akire vártak.
– Ron! – sikította Hermione és a férjéhez rohant. Ron kis híján hanyatt esett, ugyanis a gyerekei is beszálltak a nagy közös ölelésbe.
– Boldog karácsonyt! Jaj, agyonöleltek – nyögte, de a világért sem engedte volna el a kis családját. A ház fellélegzett és örömmámorban úszott. A gyerekek kacagva bújtak ki az ölelésből.
– Anyu, ugye kibonthatjuk az ajándékainkat? – kérdezte Hugo bociszemekkel nézve a szüleire.
– Nincs túl korán még ehhez?
– Nincs! Naa, kérlek! – Rose oldalra billentette a fejét és rezegtette a szempilláit.
– Nos, nem bánom, bontsátok! – Hermione most már semmit sem bánt volna. A gyerekek és a felnőttek egy emberként léptek a karácsonyfához. Harry a zsebéből elővett egy csengőt és megrázta. James és Albus izgatottan felnyögtek. A három lány egymás kezét fogva várta a csengőszó végét. Harry rázott még egyet a csengőn, majd nevetve figyelte, ahogy a gyerekek nekivetik magukat az ajándékoknak. Harry és Ginny egymásra néztek és félrevonultak az egyik sarokba, hogy átadják egymásnak a személyes ajándékukat. Ron megszorította Hermione kezét és elhúzta az ebédlő(lásd lentebb) felé.
– Mire készülsz, Ronald? – Hermione kislányosan kuncogott, ahogy megálltak.
– Szeretném meghitten átadni az ajándékodat, drágám. De előtte hadd mondjak neked valamit! Tudnod kell, hogy én nagyon szeretlek és tisztellek téged. Te vagy az életem! És ezért adom ezt neked. – Ron előhúzott a zsebéből egy kis csomagot.
Hermione izgatottan nyúlt az ajándékáért. Az ujjai remegtek, miközben kinyitotta. A csomagoló papír a földön landolt, az ékszer pedig Hermione kezébe maradt.
– Ron, ez gyönyörű! – mondta és sírva fakadt. – A férfi megsimogatta az arcát, de ő is vele könnyezett.
– Nyisd ki! – A felesége engedelmeskedett és szétpattintotta a medaliont. Az ékszer megremegett a kezében. A medálból egy aranyló fénysugár tört elő, majd kiszélesedett és egy régi emlékképpé változott. Az első találkozásuk volt az.
– Akkor még nem tudtam, amit most már igen, hogy ez volt az életem egyik legfontosabb pillanata.
– Nekem is az – suttogta Hermione, még mindig az emlékképet nézve, ami egyre halványabb és halványabb lett, végül teljesen eltűnt. Hermione lábujjhegyre állt, hogy megcsókolhassa férjét. Nem ragadták el magukat, a ház tele volt vendéggel és tudták, hogy az éjszaka csak az övék lesz.
– Boldog karácsonyt, drágám! – duruzsolta Ron Hermione fülébe.
– Várj, az én ajándékom még hátravan!
– És mi lenne az? – lett hirtelen kíváncsi.
– Az én ajándékom nagyon egyszerű – somolyogta -, viszont annál nagyobb baj van vele…
– Csak nem egy kutya? – szakította félbe reménykedően a férfi.
– Ron! Hadd mondjam végig… azért adom neked, mert érzem, hogy nagyon vágytál rá. Viszont azt is tudnod kell, hogy nekem is meglepetés volt, szóóval…
– Jajj, Mio mondjad már! Tudod, hogy nem bírom az ilyen idegtépő helyzeteket!
– Ron… terhes vagyok!
– Merlinkém… Köszönöm, köszönöm! – Ron magához rántotta a szerelmét és forrón megcsókolta. Hirtelen megszűnt körülöttük minden, és csak ő és Hermione léteztek. - Abban a pillanatban butaságnak tűnt volna uralkodni az érzéseiken.
– Nagyon szívesen! – kacagta Hermione. Újra megcsókolták egymást. A szerelem heve egészen megrészegítette őket, majd kipirulva váltak el egymástól, hogy elmondhassák a másiknak:
– Boldog karácsonyt, drágám!
Utolsó kommentek