******

A hetek gyorsan teltek, Hermione hamar beilleszkedett. A tanulmányait ott folytatta, ahol abbahagyta, így teljes erőbedobással kellett tanulnia. Mivel Lily és a többiek ötödévesek voltak, nem sok ideje volt velük beszélgetni, de azért a vörös hajú lány gyakran ráköszönt, a fiúk pedig, élükön Sirius Blackkel, fütyültek, kacsingattak, ha meglátták őt, ami két barátnőjéből, Anne-ből és Renée-ből szimpla ájulást váltott ki, míg Hermionét totálisan hidegen hagyta, sőt mi több, bosszantotta.

Februári, hideg délután volt, Hermione a könyvtárban ült, teljesen betemetve könyvekkel.

– Hermione, végre megtaláltalak – Lily állt a lány felett, kedves mosolyával nézett le rá. – Nincs kedved „dumálni” egy kicsit? Besokalltam a sok tanulástól – vallotta be a vörös hajú.

– De, szívesen. De szerintem keressünk egy üres termet, mert itt nem igazán tudunk beszélgetni – válaszolt Hermione, s mikor barátnője bólintott, összeszedte tankönyveit és pergamenjeit, majd halkan kiosontak a könyvtárból. Szerencséjük volt, rögtön az első terem nyitva volt, így bementek, táskáikat ledobták az ajtó mellé, s ők felültek törökülésbe az egyik pad tetejére.

– Szóval? Hogy tetszik a suli? – kérdezte Lily pár perc néma csend után.

– Jaj, nagyon, a kastély szép és a tanárok is többségükben kedvesek – adta meg a választ Hermione, nem akart nagyot hazudni, így nem talált ki meséket volt iskolájáról.

– Aham – bólintott barátnője.

– És neked, hogy megy? Ez az RBF év, igaz? – kíváncsiskodott Hermione.

– Jaj, kérlek, ne beszéljünk erről. Valami általános lányos beszélgetésre vágyom – mondta Lily.

– Jól van, rendben. Szóval, ha jól hallottam Potter igen csak hajt rád – váltott át Hermione enyhén nyávogós hangra, mire Lily nevetésben tört ki. – Na jó, szóval, mi van veletek? És tényleg mesélhetnél arról, miért ájul el minden lány a közelükben? – kérdezősködött a barna hajú lány most már komolyabban.

– Eh…, ez az egész köztem és Potter között olyan harmadik körül kezdődhetett. Addig én voltam a könyvmoly, édes-kedves Lilyke, de aztán megelégeltem ezt a rám erőltetett szerepet, így hát…, megmondtam a magamét a fiúknak elég rendesen, és azóta már csak az elérhetetlen Lily vagyok, és James számára az is fogok maradni mindörökre – olyan furcsa volt Hermionénak ezt hallania legjobb barátja anyjának szájából, „de minden meg fog oldódni”, gondolta. – Aztán ott van Remus. Ő egy nagyon kedves fiú, a legtöbb óránk együtt van, és ő a legnormálisabb a négy közül. Bár van valami furcsa benne, ha hiszed, ha nem, havonta egyszer kihagy mindig egy napot a suliból, állítólag valami rokonát látogatja, de mindig olyan nyúzottan tér vissza – folytatta Lily a beszámolót, Hermione fejében pedig kigyulladt egy kis lámpa. – És persze Peter, ő a legjelentéktelenebb, nem hiszem, hogy túl sokáig jóban lesznek vele a fiúk. Ő köztük a feketebárány, bár már Remus is furcsa, hogy köztük van, de Peter, nyámnyila és csak azt akarja, hogy Potterék megvédjék őt – a másik lány továbbra is érdeklődve szívta magába a sok információt, hisz ha egyszer visszatér saját idejébe, akkor ezek még hasznosak lehetnek Black ellen. – És ott van Sirius – Hermione felkapta a fejét. – Én őt tartom a többiek közül a legtöbbre. Nem tudom, hallottál e már a családjáról. A Blackek mind a Mardekárba kerültek, és egytől egyik Tudod ki emberei lettek. De Sirius dacolt a vérrel és griffendéles lett. És boldog, bár igen nagy nőcsábász, de akkor is becsülöm benne a kitartást, és biztos vagyok benne, hogy soha sem fogja a gonosz erőket képviselni – mondta Lily teljes magabiztossággal. Barátnője szemei kikerekedtek, meg sem tudott szólalni, de végül kipréselt magából egy szót:

– Tévedsz! – mondta félhangosan, de gyorsan szájára is csapta kezét. Ezt hogy fogja megmagyarázni?

– Mi? – kérdezte furcsán Lily.

– Öhm… – már nem tudta tovább elhallgatni kilétét a barna hajú lány. Úgy érezte, Lilyben megbízhat, így elmondhatja neki az igazságot. – Lily, tudod mi az az időnyerő? – kérdezte rekedtes hangon, a másik bólintott. – Én…, én 1979-ben születtem, kérlek, ne szakíts félbe – kezdte, majd töviről hegyire elmesélte idekerülte okát. Mesélt Sirius rabságáról, meneküléséről, s arról, hogy Harry lesz Lily és James közös gyermeke, végül pedig megmutatta a tönkre ment időnyerőt. A vörös hajú lány először nem akarta elhinni barátnője meséjét, de amikor kezébe vette a kis kattogó műszert, meggyőzte magát, hogy a vele szemben ülő lány ilyen dolgokkal nem viccelődne.

– Tehát akkor, Sirius elárul minket és utána Tudod ki megöli Jamest, majd engem, és csak Harry marad életben, aki a te legjobb barátod? – kérdezte vissza Lily, szemeiben a mély szomorúság, képtelenség és a megrázkódtatás jelent meg. Nem akarta elhinni, hogy olyan fiatalon meghal, bár enyhítés volt szívének, hogy fia életét mentheti így meg. .

– Pontosan. És figyelj csak Lily, ezt nekem nem szabadott volna elmondanom, kérlek, te is tartsd titokban!

– Természetesen, de akkor sem tudom elhinni, hogy Sirius… Szóljunk nekik, hisz akkor…

– Nem, nem szólhatunk, mert akkor minden más felborul. Gondolj bele, mi lesz, ha én visszamegyek? Lesz még egy Potter csemete? Vagy lehet, hogy te is tanár leszel? Nem, nem mondhatjuk el senkinek!

– Értem… későre jár Hermione, szerintem menjünk aludni! – mondta végül megtörten beleegyezve, és elindultak a Griffendél toronyba.

Hamar eltelt egy hét, majd kettő s végül már a tél tavaszba hajlott át. Hermione és Lily még sokat beszélgettek, a jövőről, a múltról és mindenféléről.

Egy hűvös tavaszi napon a tó partjánál lévő tölgyfa törzsének vetve hátát ült Hermione egy rúnákkal teli könyvvel ölében. Teljesen elmerült a könyvben, s észre se vette a közelgő alak lépteit.

– Hát te kislány, mit keresel itt a fámnál? – Sirius önelégült mosollyal emelkedett a lány fölé.

– Ki mondta, hogy a te fád? Nincs ráírva a neved! – adta meg a választ Hermione, a könyvből fel sem nézve.

– Most mi bajod? Csak poénkodni próbáltam. Hermione, igaz? Tudod mit, kezdjük tiszta lappal. Sirius Black, állok szolgálatára, hölgyem – Hermione összecsapta a könyvet és színlelt mosollyal kezet rázott a fiúval.

– Hermione Hagyjinkábbékénmostolvasok, én is örülök, hogy megismerhetlek – majd fogta könyvét és tovább olvasott.

– Mi ez az ellenszenv? Én csak ismerkedni szeretnék veled – a fiú letelepedett mellé és komoly hangon folytatta a nem túl jól induló csevejt.

– Nem ellenszenv, csak most nincs kedvem beszélgetni veled – adta meg az egyszerű választ a lányt.

– És mikor lesz?

– Szállj le rólam, nincs más préda a környéken?

– Préda? Szerinted számomra egy lány csak préda lehet?

– Gondolom.

–Nem ismersz.

– Csak hiszed.

– Nem is akarsz megismerni.

– Jól látod.

– De én meg szeretnélek ismerni.

– Nem kéne tanulnod? Mindjárt itt vannak a vizsgák!

– De nem tudnék tanulni, mert csak te járnál az eszemben.

– Még hogy nem préda…

– Szörnyű egy nőszemély vagy.

– Mondja ezt Sirius Black.

– Heh…

– Nem ismersz.

– Akkor engedd, hogy megismerjelek.

– Különben is, hol a négyes fogat többi tagja?

– Láttam az ablakból, hogy itt ülsz egyedül.

– Máskor elhúzom a függönyt.

– Nem örülsz, hogy lejöttem hozzád?

– Nem túlzottan.

Végül Siriusnak elege lett, megfogta a könyvet és maga mellé tette, a lányt karjánál fogva pedig maga felé fordította. Dühösen a szemébe nézett. Meleg mogyoróbarna szemek néztek vissza rá, amik meglepettséget tükröztek.

– Mi a bajod velem?

– Sirius, kérlek, engedj el.

– Addig nem, amíg nem válaszolsz!

– Elárultad…, elárultad a barátaidat, öltél, s most újra ölni akarsz! – Hermione lehajtotta fejét, könnyei kicsordultak szeméből, miközben suttogva beszélt.

– Hogy mi?

– Sirius, én…, én a keresztfiad barátja vagyok, és…

– Nekem nincs is keresztfiam.

– De lesz.

– Miket beszélsz, te bolond lány? – Hermione remegő tekintettel nézett a fiúra. Nem tudta, mit tegyen, most már késő visszakozni. „Elmondjam? Nem, nem szabad!” – morfondírozott magában. De legbelül érezte, megbízhat Siriusban.

– Én 1994-ből jövök, egy szerencsétlen ártás az időnyerőmet találta el, amivel vissza tudtam menni az időben egy-két órát, hogy részt tudjak venni az össze tanórán. De egy hátráltató ártás ideküldött. Ez tulajdonképpen lehetetlen és hihetetlen, de én már két és fél éve idejártam, amikor újra idejöttem – adta meg a választ Hermione. Már szinte zokogott, de erőt vett magán, és elmesélte mindezt. Látta Sirius arcán a megrökönyödést és a hitetlenséget. Újra a fiú szemébe nézett, hogy lássa, nem hazudik, majd folytatta beszámolóját, s végül mindazt elmondta, amit pár hete Lilynek is. Sirius alig mert hinni a fülének, hisz ő sohasem fordult volna a barátai ellen.

– De Hermione, én Jamest úgy szeretem, mint édes testvéremet, nem árulnám el soha – fakadt ki végül.

– Pedig te leszel a titokgazdájuk, és te árulod el őket!

– Az is hihetetlen és merész, hogy időutazásról beszélsz, de ez már mindennek a teteje.

– Kérlek, higgy nekem Sirius, én nem hazudnék soha – mondta Hermione könnyeit törölgetve.

– Értem. De akkor…, ha tényleg igazat mondasz…, nem fogom elvállalni a titokgazdaságot – mondta a fiú lágyan, miközben letörölt egy könnycseppet a lány arcáról.

– De Sirius, nem változtathatjuk meg a jövőt, a jelenemet.

– Akkor sem fogom.

– De…

– Nem, Hermione, nem fogom elvállalni és itt lezártuk a vitát. Gyere inkább be, kezd hűvös lenni.

– Hát jó – adta fel végül a lány, majd néma csendben elindultak a kastélyba vezető úton.

Egyre gyorsabban repültek a napok. Mindenki tanult az év végi vizsgákra, s ingerült, kétségbeesett és fáradt volt. Hermione nem sokat tudott beszélni se Lilyvel, se Siriusszal, bár a fiúval néha megejtettek egy sétát. Látta rajta a lány, hogy nem is olyan rossz ember, sokat tanul, s bár ökörködik is sokszor, az megbocsájtható bűn. Barátnői teljesen elaléltak, ha látták őt Siriusszal társalogni, s állandóan faggatták a szerencsétlen lányt.

Hamar eljött az évvége, már többen túl voltak jó pár vizsgán. Nagyon meleg volt, így mindenki kint hűsölt a tónál. Hermione és Lily a vizsgákat beszélték át, míg a fiúk a part szélén henyéltek.

– Unatkozom Ágas! – panaszkodott Sirius.

– Nézd csak Tapmancs, ki ül ott a másik oldalon!? – mutatott át James arra helyre, ahol történetesen Perselus Piton ült egymagában könyvel a kezében.

– Jó ötlet cimbi – vigyorogva felpattantak és átmentek a túlpartra. Lily és Hermione rosszat szimatolva követték őket.

– Hé, Pipogyusz! – kiáltotta James. A mardekáros fiú nyomban előkapta pálcáját, de a griffendéles gyorsabb volt. – Capitulatus!

– Hogy sikerült a vizsga Pipogyi? Láttam, teljesen belemerültél az írásba – szajkózta Sirius. – Sajnos nem fogják tudni elolvasni, mert tele lesz a lap zsírfoltokkal.

– Várjatok csak, majd én megmutatom… – nyöszörögte Piton, mert közben James válogatott ártásokkal díjazta őt.

– Mit mutatsz meg? Hogy…

– Elég legyen, hagyjátok már, ő nem ártott nektek semmit! – Lily szikrázó zöld szemekkel ordibált a fiúkkal.

– Evans, te maradj ki ebből.

– Hagyjátok békén Potter!

– Jó, békén hagyom, ha eljössz velem randizni – adta meg végül magát színpadiasan James.

– Előbb randiznék egy polippal, mint veled – vágta oda a keserű szavakat a lány.

– Hát ez bebuktad Ágas – vonta le hamar a következtetést Sirius.

– Mi van Potter, nem megy a csajozás? – kérdezte diadalittas hangon Piton, s pálcával a kezében állt a másik fiú előtt.

– Mit mondtál Pipogyi? – de elkésett, mert a mardekáros már lendítette is a pálcáját, aminek következménye egy hatalmas vágás lett James arcán.

– Te kis piszok! Levicorpus – ordította a megsebzett, mire Piton könnyedén felemelkedett fejjel lefelé. Talárja szemébe hullott, s a kibukkanó szürke alsónadrág nem kevés ember számára szerzett felhőtlen jókedvet.

– Potter, ereszd le – visította túl a tömeget Lily.

– Hát jó, most az egyszer szerencséd van Pipogyi, itt van a kis őrangyalod, Evans – mondta James, majd elmotyogta az ellenvarázslatot, aminek következtébe Piton alaposan fejre esett.

– Nem szorulok a kis sárvérű oltalmára – fakadt ki dühösen Piton. Lily szava is elállt. Ránézett gyerekkori barátjára, aki sose mondott volna ilyet rá, sose. De most mégis.

– Mit mondtál Lilyre, te kis pondró? – kérdezte dühösen James, miközben pálcáját előre tartva közelített.

– Hagyd James, nem éri meg! – tartotta vissza most már Hermione, mert látta, hogy barátnője teljesen összezuhant.

– De…

– Ne Ágas, hagyd, inkább gyere, nemsokára kezdődik a következő vizsga – mondta Remus is, majd Peterrel együtt beterelte barátját. Hermione letérdelt Lily mellé, szeme sarkából látta, hogy Piton rá se hederít a lányra, inkább önkéntesen elvonult.

– Jól vagy Lily? – kérdezte a lány.

– Ühüm, persze – mondta, majd feltápászkodott. Letörölt egy könnycseppet arcáról. – Túlélem.

– Hermione, van egy perced? – kérdezte Sirius félénken.

– Lily?

– Menj csak.

A két fiatal elsétált egy kihaltabb helyre, s ott leültek a pázsitra.

– Igaz, hogy a vizsgáid után mész? – kérdezte Sirius.

– Hogy lehettetek ennyire tahók? Miért kellett azt a szerencsétlen Perselust provokálnotok? Most jobban érzed magad? – kérdezte indulatosan a lány.

– Figyelj Hermione, ezt hagyjuk. Pipo… akarom mondani Piton egy idegesítő ficsúr – mondta a fiú kicsit durván, de aztán megenyhült a hangja. – Inkább felelj, tényleg nem látlak ezután soha többet?

– Pénteken lesz az utolsó vizsgám, az még három nap – mondta üveges tekintettel Hermione.

– El kell mondanom valamit. Amikor odaültél az asztalunkhoz, aztán, amikor közömbösen lepergett rólad minden bók és satöbbi, akkor… Hermione ez alatt a fél év alatt elérted, ami egy lánynak se sikerült öt év alatt – a lány Sirius szemébe nézett, látszott, nem hazudik. Megremegtek pillái, majd kérdőn nézett a fiúra, várva a folytatást. De a folytatás nem jött. Csak ültek egymással szemben, aztán a fiú ajkai közelíttetek a lányéhoz. Egy kicsit megrémült, de aztán már arra sem volt ideje, hogy meglepődjön. Ajkaik forrón tapadtak össze, bársonyos csókokat lehelve a másikéra.

******

– Hermione, jól vagy? – A lány éppen jókor érkezett vissza saját idejébe. Az ártás átlökte egy másik folyosóra, így könnyedén átvehette az eltűnt önmaga szerepét. Gyorsan felpattant, majd kábán mosolygott barátaira.

– Persze Harry, de most… meg kell keresnem Dumbledore-t, majd jövök! – mondta sietve, s gyorsan felfutott az igazgató irodájába. Barátai szóhoz sem jutottak, de végül úgy döntöttek, inkább megvárják a magyarázatot.

Hangos dübörgés hallatszott a nehéz fán, bentről egy rekedtes hang válaszolt. Hermione belépett a kör alakú szobába.

– Professzor úr… Lily, James? – kérdezte zihálva.

– Hermione, kérésem ellenére elmondta Siriusnak, mi fog történni a jövőben, de sajnálatos módon így sem jártunk sikerrel… - mondta az igazgató szomorúsággal a szemében. – Bár ennek így kellett lennie, s azt kell mondanom, semmit nem változtatott az események során. Sirius végül mégis titokgazdája lett a Potter családnak.

– Nem, az nem lehet! Nekem megígérte… – akadékoskodott a lány, szemében könny gyűlt.

– Sajnálom – tette még hozzá Dumbledore.

– És… Te jó ég Remus és Perselus, akarom mondani Lupin professzor és Piton professzor, hisz ők tudták a nevemet és most a tanáraim… És…, az össze többi tanár, ugye nem történt semmi eget rengető?

– Biztosíthatom, hogy semmi sem változott, ugyan úgy megmaradtak a barátai és az összes eddigi történtek ugyan úgy lezajlottak. A tanárait természetesen tájékoztattam a szerencsétlen balesetről, és szavukat adták, hogy nem beszélnek az eseményekről. Bár szerintem már el is felejtették önt – tette még a végén hozzá mosolyogva.

– Rendben, köszönöm… és… viszlát! – mondta végül a lány, majd szépen kisétált az irodából, le a lépcsőn egyenesen a Griffendél ház tornyáig. Ránézett a Dámára, s már mondta is a jelszót. – Csillagpor.

– Sajnálom, nem ez a helyes, ez utoljára azt hiszem húsz…, nem is, tizennyolc éve volt jelszó – tette hozzá a rózsaszín hölgy kedélyesen. Hermione elhúzta a száját, majd erősen koncentrált, hogy elbányássza agyából az ekkori jelszót.

– Szalamandra – adta meg végül a helyes jelszót, s a kép kinyílt.

A történteket nem merte elmesélni senkinek, hisz akkor az időnyerőről is be kéne számolnia, pedig azt igazán élvezte, amikor a fiúk azon tanakodtak, hogy képes egyszerre két órán lenni. Egyszer már a klónozás ötlete is felvetült, amin jót derült.

A tavasz hamar elérkezett, hozta magával a lágyan melengető szellőket, s zölden rügyező fákkal díszítette a kopár tájat.

Hagrid levele, miszerint Csikócsőrt napnyugtakor végzik ki, csapásként érte a triót. Nem tudták mit tegyenek, de végül Hermione vezénylésével lementek a láthatatlanná tévő köpeny alatt a vadőrhöz. Hamar ki lettek paterolva a vadőrházból, és bár már messze jártak, hallották a hóhér hatalmas bárdjának csapását.

Ekkor történt egy hatalmas fordulat. Makesz ficánkolni kezdett Ron zsebében, majd megharapta gazdája kezét. És jött…, jött az a hatalmas fekete kutya, akiről Harry azt hitte maga a Zordó. Nem tétovázott tovább, mivel a patkány újra Ronnál volt, elragadta a fiút és a fúriafűz gyökere felé vette az irányt. Harry és Hermione összenéztek és néma beleegyezéssel barátjuk után mentek. A fával kisebb harc folyt le, de kisebb-nagyobb karcolásokkal megúszták. Beléptek egy titkos alagútba, melyről fogalmuk sem volt hova vezet.

– Ron, te jó ég, a lábad! – Hermione pálcáját maga előtt tartva lépett be a Szellemszállás poros szobájába. Barátja sérült lábbal ült a sarokban.

– Hermione, Harry, meneküljetek, ez nem egy kutya, hanem animágus…

– Sirius Black! – fejezte be Harry barátja hisztérikus mondatát, mikor meglátta a szoba másik felében álló férfit. Ruházata mocskos volt és szakadt, haja csimbókokban lógott, de szemében égett a tűz.

– Sirius – mondta Hermione is elhalt hangon. – Megígérted, megígérted, hogy nem vállalod el a titokgazdaságot, de te mégis…, mégis megtetted! – sírásban tört ki a lány, könnyeit törölgetve kiabált a férfival.

– Én nem vállaltam el, Peter lett a titokgazda, ő árulta el Lilyéket – mondta csípősen Sirius.

– Mi? – kérdezte a két fiú értetlenül.

– Hogy érted, hogy Peter? De hát McGalagony professzor és a miniszter úr azt mondták, hogy te voltál… – értetlenkedett most már Hermione is, barátaira oda se figyelve.

– Hermione, nem akartad megváltoztatni a jövőt, hát nem is változtattad. Ugyan az történt, amit te elmeséltél nekem. Egy kis kivétellel. Nem én árultam el Potteréket, és nem öltem meg Petert. Sőt, az a kis patkány meg sem halt. Csak levágta az ujját, amikor bosszút akartam állni. Fogta magát és átváltozott patkánnyá – mesélte el kissé tébolyultan Sirius, majd az utolsó szónál Makeszra mutatott. Az állat erősen ficánkolni kezdett, de Ron nem engedte.

– Remus! – Hermione az ajtóban megpillantotta sötét varázslatok kivédése tanárát.

– Hol van? – kérdezte a belépő férfi, majd pillantása a patkányra esett.

– Ő az, és most megfizet mindenért – mondta Sirius.

– Mi ez? Valaki magyarázza már el, mi történik itt! – követelte Harry.

– Ez hosszú – intette le Hermione, aki kezdte érteni a helyzetet. Lelke megnyugodott, hisz akkor tényleg nem Sirius volt. Most újra fellobbant benne a láng, melyet a tizenhat éves fiú ébresztett fel benne csókjával. Számára alig fél év telt el, de vajon Sirius érez még iránta valamit tizennyolc év távlatában?

– El kéne magyarázni, mielőtt megtesszük, nem? – kérdezte Lupin.

– Majd ha megtettük, elmagyarázzuk – vetette oda Sirius.

– Remusnak igaza van – helyeselt a lány is.

– Lám-lám! A kis csapat újra együtt. A két szerelmes galamb újra találkozik – Piton lépett be a szobába. Minden szem rá szegeződött.

– Mit keresel itt Pipogyusz? – kérdezte dühösen Sirius.

– Amikor láttam a három jó madárkát – fejével a három diák felé bökött –, tudtam, hogy valami rosszban sántikálnak. Így követtem őket…

– Capitulatus! – Harry, Ron és Hermione egyszerre mondták ki a lefegyverző bűbájt bájitaltan tanárukra, aki hangos puffanással a sarokban álló ágyra zuhant.

– Beszéljen! – mondta Harry Lupinnak.

– Az egész ötödikben kezdődött.

– Ne kérlek Remus ezt ne… – suttogta Hermione.

– Peter, James, Sirius és én jó barátok voltunk. Az iskola befejeztével…

– …én lehettem volna Lily és James titokgazdája, de sajnos egy… belső hang azt mondta ne vállaljam el, így Peter lett.

- De Peter elárulta a szüleidet, és ezután már tudjuk a történteket.

– Én ott voltam pár órával Voldemort támadása után. Amikor megtaláltam Petert, tudtam mi történt. Meg akartam ölni, de a piszok levágta az ujját és elmenekült.

– Animágus volt, James szarvassá, Peter patkánnyá, Sirius pedig kutyává tudott átalakulni.

– Remus pedig vérfarkas – a két férfi egymás mondatait kiegészítve mesélték el a történetet, de az utolsó mondat Hermione szájából hangzott el. Mindenki a lányra meredt.

Ezek után felfedték Petert, megkötözték, és elindultak a szűk alagútban a kastély felé. Hermione Sirius mögött haladt és alig hallhatóan beszélgettek.

– Sirius, én…, én úgy sajnálom. Még Dumbledore se tudta és… Én nem tudtam, hogy ez így történt. Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte könnyektől homályos szemmel a lány.

– Nem a te hibád. Nem tudhattad. Jót akartál, és ez… Még szeretlek Hermione. Amikor beléptél azon az ajtón… Egyetlen percre sem felejtettelek el, részben a bosszú és részben a te viszontlátásod tartotta bennem az erőt.

– Húsz év… Áthidalhatatlan, ez gondolom már eszedbe jutott – mondta csendesen a lány.

– De én… Olyan keveset lehettünk együtt. Olyan rövid volt az idő, az a pár hónap. Most, hogy újra itt vagyunk…

– Tizennégy éves vagyok, te harminchárom – akadékoskodott a lány.

– Így kimondva olyan szörnyű – mondta elcsukló hangon a férfi.

Kiértek a szabadba. Aztán felgyorsult minden. Feljött a hold, Lupin átváltozott. Perselus felébredt, Sirius pedig Remus nyomába eredt. Harry a kutya után.

Fél órával később pedig a gyengélkedőn ébredtek fel. Dumbledore kiadta az utasítást, meg kell menteniük Siriust. Hermione előkapta időnyerőjét és Harry nyakába akasztotta, három fordítás és már pergett is az idő.

Három órával előrébb voltak, és futottak is Hagrid házához. Hermione elmagyarázta mi is ez a kis műszer, majd hirtelen ötlettől vezérelve fogták a kivégezendő hippogriff kantárát és elvonszolták a helyszínről. Hallották, ahogy suhan a bárd, de csak a puszta levegőt vágta át, nem Csikócsőr nyakát.

Bemenekültek az erdőbe és vártak.

– Hermione, mi volt ez a fura beszélgetés Siriusszal? Mintha már ismertétek volna egymást – a lány barátjára nézett, és belátta, most már ideje felfedni titkát. Elejétől a végéig elmesélte a furcsa időutazás történetét.

– És ezt miért nem mondtad el? Hogy találkoztál a szüleimmel? Hermione…

– Jönnek! – szakította félbe a felbőszült Harryt, majd futva a fák között megközelítették a feneketlen tavat. Hangos vonyítással elcsalogatta az immár átváltozott Remust. Más ötlet nem lévén futottak.

Aztán elérték a tavat. A dementorok már ott voltak és gyengítették Harry és Sirius auráját. Hermione felkiáltott, és Harry cselekedett. Hatalmas ezüstösen derengő szarvas szabadult ki pálcájából és ijesztette el a dementorokat.

Ezek után a Dumbledore által megadott ablakhoz repültek és kiszabadították Harry keresztapját.

– Harry, hálás vagyok nektek, olyan vagy, mint apád. De a szemed…

– A szemem az anyámé – mosolygott a fiú.

– Ígérem, tartom veled a kapcsolatot. Gondolom, most bujdosnom kell majd, de megtalálom a módját, hogy írjak neked levelet – Harry hálásan bólintott. – És ha esetleg a bácsikádék szívóznának veled, nyugodtan említs meg nekik – tette még hozzá cinkosan, aztán Hermionéra nézett.

A lány kicsit hátrébb állt, haját gyengéden lökdöste az tavaszi szellő. Eddig csak nézett ki a fejéből, de amikor megérezte a férfi pillantását, viszonozta azt. Sirius megindult felé, s mikor a közvetlen közelébe ért, karjaiba zárta a lányt. Jóval magasabb volt, mint serdülő korában, de nem számított. Újra diáknak érezte magát. Hermione könnyei megeredtek, és szomorúan nézett a férfire.

– Úgy sajnálok mindent! – mondta fel se nézve a férfira. – Szeretlek – mondta még elhalóan. Sirius kicsit eltolta magától, majd egy csókot nyomott a lány arcára.

– Idő van, mennem kell Hermione! – mondta a férfi, majd felpattant a hippogriff hátára. – Ég veletek, és üdvözöljétek Ront is. Ígérem, még találkozunk! – mondta a férfi, és már el is repült.

Harry és Hermione rohantak a gyengélkedő felé. Éppen időben értek vissza. Dumbledore mosolyogva engedte be őket. Még aznap nem mehettek el, de Hermione ugyan olyan boldogan hajtotta le fejét a patyolat tiszta gyengélkedő párnájára, mintha a saját szobájában lett volna.

Álmaiban újra ott ült a tizenöt éves Siriusszal a tó partján, és boldog volt.

Vissza