Kívánság Üst

2 - második rész

Szombaton Harry szokásához híven már korán reggel felébredt, és szabályosan kiugrott az ágyából. Felfrissülésként elment zuhanyozni, és mintha csak minden az ő kedvére akart volna tenni ma reggel, teljes tíz percen keresztül még tűzforró víz is folyt a zuhanyból. Miután kellemes tempóban megmosakodott és igyekezett kicsit egyenesebbre fésülni a haját, megállt a tükör előtt, hogy tanulmányi jelleggel szemügyre vegye arcvonásait. Elgondolkodva tanulmányozta saját magát, mintha csak külső szemlélő lenne; tulajdonképpen minden elvárásának megfelelt a tükörképe, úgy nézett ki, amilyen mindig is lenni akart: teljesen átlagos külsejű ember, aki nem üt el a tömegtől. Mindig bízott benne, hogy nem a külső különlegessége lesz az, ami egyszer megragadja majd valaki figyelmét – és attól a megnyugtató, kiegyensúlyozottságot sugalló tudattól, hogy első lépésben ő barátságosan éldegél együtt szerény saját külsejével, a többi ember véleménye máris csekélységnek tűnt.

Mikor Harry kicsit idegesen – az alig néhány óra múlva kezdődő büntetőmunkája miatt – legyalogolt a korai órán még teljesen néptelen klubhelyiségbe, újabb meglepetés várta őt: a kandallóban vígan lobogott a kellemes meleget ontó tűz, és még az ablakok melletti radiátorok sem voltak jéghidegek; úgy tűnt, Frics végre rávette magát, hogy tegyen valamit a kastély jobb fűtése érdekében.

Harry letelepedett az egyik – tűz melletti – fotelbe, és Piton szakadt, égett talárját, amit ki akart selejtezni, de a fogadás katasztrofális kimenetele után mégis a későbbiekben még hasznosnak ítélt, leterítette a kör alakú asztalra, amin Ronnal és Hermionéval rendszerint a házijukat írták. Pár percig csöndben tanakodott a kényelmes fotelben, aztán a lehető legegyszerűbben, és persze a cél érdekében a lehető legnagyobb pontosságot szem előtt tartva úgy döntött, hogy egy restauráló bűbájjal hozza a talárt az eredeti állapotába; így nem kell Piton méretét találgatnia, és biztosan a kellő eredményt éri el. A büntetésére gondolva, és talán egy kicsit szórakozottságból még alig érzékelhető tél-illatot is varázsolt az anyagba; szerette ezt a bűbájt, kellemesnek találta, hogy mindig érezheti a kedvenc illatait, és hogy sosem múlik el a ruhák aromája. Az pedig különösen jó érzéssel töltötte el, hogy a – egy ősrégi varázstrükkökkel foglalkozó könyvben – fellelt varázslatot, ami, akkor még használhatatlannak bizonyult, sikerült egy jól működő, és ötletes bűbájjá alakítania, amely lassacskán az egész évfolyamban körbejárt, és elnyerte mindenkinek a tetszését.

További menetrendként Harry egy gyors reggelit iktatott be, majd rövid – a külsejét illető – egyeztetést ejtett meg Ronnal, utána pedig már indulnia is kellett a bájitaltan terembe. Nagyon szerencsétlenül jött volna ki, ha éppen most késik (egyrészt, mert gyakorlatilag Piton tett neki engedményt a tegnapi dolgozat pótlási lehetőségével, másrészt pedig jó benyomást kellett tennie a férfira), úgyhogy inkább korábban indult el a klubhelyiségből, legfeljebb – úgy döntött, hogy – megvárja a folyosón, amíg eljön az előre kitűzött időpont.

Mikor a gyomrában dobogó szívvel rákanyarodott a pince szintjére vezető lépcsőre, számonkérő férfihang ütötte meg a fülét; lejjebb lopózott, és úgy, hogy a folyosón tartózkodók véletlenül se láthassák meg, de ő szemmel tarthassa őket, bepréselte magát a mélyedésbe, ahol tegnap délelőtt már járt egyszer.

Megnyugodva a tudattól, hogy itt biztos nem fogják felfedezni, kíváncsian lesett ki a hűvös folyosóra, hogy kik és milyen társalgást folytatnak szombat délelőtt a bájitaltan terem környékén. Érdeklődése és egyben értetlensége csak akkor nőtt nagyobbra, amikor megpillantotta Pitont (tehát ő volt az előbb beszélő férfi), és a vele szemben álló, rémesen kicsinek tűnő Jeffrey Taylort.

– Hányszor mondjam még, hogy azért nem voltam órán, mert beszélgettem valakivel? – kérdezte felcsattanva a kisfiú; a professzor nyilván többször is feltette már neki ezt a kérdést korábban.

– És mégis kivel, hm? – kérdezte szemlátomást visszafojtott dühvel a hangjában Piton. – Attól még, hogy nekem köszönhetőn kirázod a kisujjadból az első félév anyagát, nem teheted meg, hogy egyszerűen csak minden ok nélkül lógsz az órámról. Ajánlom, hogy ne csinálj rendszert ebből.

– Bocsánat, Perselus – sunyta le a fejét a kisfiú; nem igazán értette meg Piton mondanivalójának lényegét, de nem akarta, hogy haragudjanak rá. – De tudod, olyan jót beszélgettünk – folytatta hirtelen. – Nem is vagy kíváncsi rá, hogy kiről beszélek?

– De, okvetlenül. Ki az? – kérdezte beletörődve Jeffrey véget nem érő mondókájának kötelező jellegű meghallgatásába a férfi.

– Nem mondhatom el – vigyorodott el a kisfiú. – Azt mondta, hogy ez legyen a mi titkunk. De azt hiszem… annyit azért megtudhatsz – tanakodott egy sort –, hogy mit mondott… – A mondat végét Jeffrey felágaskodva a hozzá lehajoló Piton fülébe súgta. – Azt hiszem, igaza van – töprengett, miközben a bájitaltan tanár homloka sűrű ráncokba redőződött.

– Jeffrey. Kiről beszéltél az előbb? – kérdezte rosszat sejtve. – Azonnal mondd meg, ez nem játék.

– Titok – nevetett fel a fiú. – Most már legalább elhiszed, hogy nem ok nélkül lógtam.

– Jeffrey! – csattant fel hirtelen türelmét vesztve a professzor. – Ne felejtsd el, hogy az igazgatóhelyettessel beszélsz, úgyhogy egy szavamba kerül, és egész hétvégén nálam leszel büntetőmunkán. Bimba professzor elmondta, hogy mennyire kellemesnek találtad az ő büntetőmunkáját, amiért kidobtad az egyik bagolyköptető pálmát az üvegház ablakán.

A kisfiú megszeppenten rázta meg a fejét, ahogy felrémlett benne a büntetés emléke. Azonban nem sokkal később megint felragyogott az arca, ahogy összekombinált a fejében néhány egybevágó részletet.

– Most jut eszembe – nevetett fel. – Az a fiú, akivel beszéltem, ő is kapott büntetőmunkát a hétvégére, és pont te…

Harry ebben a pillanatban látta jónak közbe lépni, úgyhogy gyors mozdulattal, mintha csak a most ért volna le a lépcső aljára, közelebb lépett a beszélgető pároshoz.

– Attól tartok, professzor, én voltam az, akiről Jeffrey beszélt – nézett aggódva Piton arcára. Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó lehetősége, hogy megnyerje magának a férfi bizalmát; és ő griffendéles becsületének hála, halálos nyugalommal kártyázta el.

A bájitaltan tanár arca a pillanat töredéke alatt változott a kimondhatatlan megrökönyödés kifejeződésének ékes példájává.

– Menj vissza a klubhelyiségbe, Jeffrey – küldte el rekedten a riadtan a tanár és Harry között ingázó tekintetű kisfiút. – Menj már! – ismételte meg hangosabban, mire Jeffrey hátat fordított, és csaknem elszaladt az ellenkező irányba, mint amerről Harry jött.

– Professzor, én… nagyon sajnálom, hogy elrángattam magammal Jeffrey-t – igyekezett valamilyen közérthető formában (emberi hangok kiadására még mindig szinte teljesen képtelenül) a férfi tudomására hozni, hogy most tényleg belátta, hogy a kisfiú egyébként sem könnyű eset, és azzal, hogy ilyen példát mutatott neki, a lehető leghelytelenebbül cselekedett. – Csak annyira elkeseredett volt, amikor összefutottunk a gyengélkedőn, hogy… Én… azt hiszem, nem tudom megmagyarázni – fejezte be végül a mondatot, és felkészülve, hogy mivel fogja szembetalálni magát, zöld szemeit Piton arcára emelte.

– Ne is próbálkozzon – bólintott helyeslően, kifürkészhetetlen arccal a férfi. – Javíthatatlan – morogta még maga elé, miközben bármilyen gesztus nélkül hátat fordított a fiúnak, és a bájitaltan terem előtt elhaladva nekiindult valamerre a pince homályos mélye felé.

Harry jobb ötlete nem lévén hasonlóan szótlanul követte őt, miközben igyekezett valamilyen értelmet hozzárendelni a professzor utolsó megállapításához; tulajdonképpen részletesen elemezve a helyzetet, nem igazán tűnt úgy, hogy Piton neheztelt volna. Tanácstalanul követte a férfit¸ nem tudta, hogy mitévő legyen.

A sokadik mögöttük elmaradó sarok után nem sokkal jutott eszébe, hogy vissza akarta adni Pitonnak a talárját. Egy pillanatra megtorpant, és miközben a férfi időközben megállt az egyik, meglepő módon Perselus Piton feliratú ajtó előtt (Harry egyből kitalálta, hogy ez a férfi privát szobája lehet), fél térdén egyensúlyozva a táskáját, előhúzta a gondosan összehajtogatott ruhadarabot.

– Ezt visszahoztam – köszörülte meg a torkát esetlenül; a professzor közben néhány követhetetlen pálcamozdulattal és parancsszóval kinyitotta a szobája ajtaját. Harry szavai a küszöbön érték, és ő érdektelen arccal fordult meg, hogy kiderítse, mit akar a fiú. Annál jobban megdöbbent, mikor felfogta, hogy miről van szó; végül néhány másodperces zavart csönd után belépett az ajtaján.

– Jöjjön be – invitálta beljebb a fiút is, és hanyag mozdulattal ledobta a közvetlenül az ajtó mellé bezsúfolt komódra az eddig a hóna alatt szorongatott vastag pergamenköteget. – Azt rakja le oda – intett a Harry kezében levő talár, majd a komód felé. – Minek köszönhetem a figyelmességét? – fordult ezután karba tett kézzel Harry felé. Ajaj, most jött el a magyarázat ideje? – fordult meg egy pillanatra a fiú fejében a meghátrálás lehetősége, de azonnal el is vetette. Inkább – végre a sarkára állva – gyakorlatban is nekilátott megvalósítani a csábítási hadművelet első lépését.

– És én minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy csak nekem lehetőséget adott, hogy ma feleljek az anyagból? – válaszolt kérdéssel a kérdésre; remélte, hogy ez vonzónak tűnhet. – És ha már itt tartunk, arra is kíváncsi lennék, hogy miért hozott engem a szobájába. – A férfihoz hasonló stílusban karba vágta a kezét, és ugyanazzal a mozdulattal, mint amivel nekidőlt, belökte maga mögött az ajtót.

Piton néhány pillanatig elgondolkodva figyelte tanítványa arcát, majd rá annyira jellemző módon megvonta a vállát.

– Hogyha nem örül annak, hogy nem akarom minden ok nélkül lerontani a jegyeit, akkor világosabban is kifejezhetné magát.

– Ellenkezőleg – rázta meg a fejét derűs, és a lelkében dúló kusza érzelmekhez képest nyugodt arckifejezéssel Harry. – Csak meglepett ez a gesztus.

– Engem pedig meglepett, hogy az egyik, megjegyzem ráadásként elsős tanítványommal mulatja a szabadidejét – villant meg a férfi szeme rejtett fenyegetésként. – Nagyon remélem, hogy tényleg csak annyit történt abban az órában, amennyit Jeffrey majd kicsattanva a boldogságtól elmesélt.

– Csak nem képzeli rólam, hogy… – a mondatot szándékosan nyitva hagyta, és megtoldotta egy kacér, mesterkélt mosollyal.

– Én nem képzelem, én biztosan tudom magáról, hogy nem normális – foglalta össze a véleményét Piton, és megelégelve a haszontalan semmittevést, talárját ledobva, a szűkös szobába beszuszakolt egyik mennyezetig érő szekrényhez lépett. – Először végezze el a dolgát – váltott témát minden összekötés nélkül, és kitárta a szekrény ajtaját –, utána meghallgatom a válaszát a maradék két dolgozatkérdésre. A büntetőmunkája nem túl komplikált, az itt levő pergamenkötegeket – mutatott a bútor tartalmára – kell levinnie a saját bájitalszertáramba; amennyiben nem tévedek, már van gyakorlata a holmijaim közt való kutakodásban.

Harry jól tudta, hogy a férfi a másodikban készített százfűlé-főzetre utal; tavaly egy apróbb baleset következtében a trió kénytelen volt beismerni, hogy rendelkeznek némi korábbi tapasztalattal a bájital elkészítését illetően. A kócos fiú most szándékosan figyelmen kívül hagyta a bájitaltan tanár hangjában megbújó iróniát.

– Itt van a raktárom kulcsa – szólalt meg ismét a férfi. Ahogy tipikusan pitonos, villámgyors mozdulattal Harry kezébe ejtette a hűvös kis fémdarabot, a fiú zöld szemeivel célba vette a férfi fekete tekintetét. Miközben a világért sem vette volna le szemeit a professzor arcáról, most kivételesen hasznosan kócos haja alatt érezte, hogy a füle lángol a bosszantó zavartól.

Hirtelen kapta el a tekintetét ugyanazzal a mozdulattal, amivel könnyed léptekkel ellépett Piton és a fal mellett álló – egyszemélyes kihajtható ágyként is funkcionáló – kanapé között.

– Csak rakjam le őket a szertárban? – kérdezte közömbös hangon, ahogy megtorpant a szekrény előtt, és leemelte az első három köteg poros pergament a rogyásig megrakott legalsó polcról.

– Felszabadítottam az iratoknak egy szekrényt, ha meg tudja tenni, akkor, ha lehet, ugyanúgy rámolja be őket, ahogy itt voltak. Mire vár még? – kérdezte az előbbinél kicsit élesebb hangon, amikor Harry ismételten nekiállt szorgalmasan bámulni őt nagyra nyitott szemeivel. – Ezt vegyem úgy, hogy minél több időt szeretne a társaságomban tölteni? – érdeklődött kibogozhatatlan arccal a tanár, hátha így kirobbanthatja a fiút ebből a láthatóan félig kába állapotból.

– Ha akarja – húzta felocsúdva féloldalas mosolyra a száját Harry, és – reményei szerint legalább minimális vívódás társaságában – otthagyta a professzort.

Mikor öt perccel később végig poros karú talárban, kimelegedve a visszafelé való felfelé kaptatásban újra betoppant a bájitaltan tanár szobájába, Pitont már az íróasztalánál találta, amint egyik kezében tejjel megtöltött bögrét tartott, szemeivel pedig valamilyen hivatalosnak tűnő irat sorait böngészte elmélyülten.

– Hol van Longbottom? – szólalt meg váratlanul (Harry legalábbis azt hitte, hogy észre sem vette, hogy visszaért), és kérdőn nézett fel a fiúra. Harrynek csak most szúrt szemet a férfi arcát kicsit leárnyékoló sötét keretes szemüveg, és mindenféle előzetes gondolkodás nélkül megszólalt:

– Jól áll, ha szemüveg van magán. – Mikor felocsúdva észbe kapott, és nagy nehezen tudatosította magában, hogy mit mondott, már-már fájó zavarában jó hangosan megköszörülte a torkát, és megpróbált a férfi kérdésére koncentrálni. – Nem tudom, hol van, uram – nyögte ki a választ, és gyorsan ismét a szekrényhez lépett, hogy reményei szerint egy jó nagy adag porral elfedje látványosan rákvörös arcát.

Ám hiába ugrott hatalmasat a gyomra, amikor ráébredt, hogy mit is mondott az előbb, mégiscsak be kellett ismernie magának, hogy amióta Piton középhosszúra vágva hordta a haját, és nem mindig gúnyos, lenéző kifejezés ült az arcán, sokkal emberibbnek és barátságosabbnak tűnt; az összhatást tökéletessé fokozta az egyszerű szemüveg, ami mondhatni akár még elegánssá is tette a férfi arcát.

– Jellemző Longbottomra, hogy még a büntetőmunkáját is képes elfelejteni – bólintott valahova a semmibe révedő tekintettel Piton, láthatóan a megrökönyödéstől teljesen a tudtán kívül annak, hogy mit is mond éppen.

– Talán hiányolja őt? – vigyorodott el Harry most először őszintén, szinte teljesen a karjában levő pergamenkupac takarásában. Lehetetlen volt nem észrevenni bájitaltan órákon a professzor látványos szenvedését, akárhányszor csak elsétált Neville főzete, illetve általánosabb esetben a mellett, ami valamikor a főzetnek indult.

– A legkevésbé sem – ocsúdott fel Piton a fiú mosolyát látva, és most először, amióta Harry belépett az ajtón, ő is elmosolyodott.

Harry mikor a következő forduló után megint belépett a helyiségbe, lopva kicsit jobban szemügyre vette a szobát – az első látásra leírhatatlanul zsúfoltnak tűnt, de igazából mindennek megvolt a helye, így inkább a rendezett szót használta volna a jellemzésére. Ahogy tekintetét végigjártatta a mindenféle stílusú és színű bútorokon, a szoba jobb sarkában, a kirámolásra kárhoztatott szekrény és az asztal közötti alacsonyabb szekrény tetején levő kartondobozon – általa jó réginek vélt – gramofont fedezett fel; most már értette, hogy honnan szól a fülében csengő halk zongora-szólam.

A következő majdnem egy óra Harry számára néma csöndben telt el. Piton is szó nélkül tette a dolgát, legközelebb akkor szólította meg a fiút, amikor eszébe jutott, hogy az egyik pergamenkupacra, amit most vitetett le a szertárba, mégiscsak szüksége lenne. Így a fiú nekiállhatott kibányászni a pince mélyén lévő bájitalraktárból a pergamenes szekrény egyik polcán egymás mögött két sorba bezsúfolt kötegek közül azt, ami természetesen jobb oldalon hátul, és persze legalul foglalt helyet.

Mikor portól köhögve, letörten, hogy valaha fog-e egyáltalán végezni a büntetőmunkájával, beesett a bájitaltan tanár szobájába, kecses mozdulattal kis híján odavágta a professzor elé a most felcipelt porzó pergamenköteget, aztán vehemens, dühös léptekkel megint a még kétharmad részig teli szekrény elé lépett.

– Egyáltalán mi az, amit cipeltet velem? – csattant fel néhány másodperccel később; tudta, hogy nem szabadna így viselkednie, de az értelmetlen, vég nélkülinek tűnő feladat és szüntelenül kaparó torka kimondhatatlanul idegessé tette.

Piton eddig magában lenyelte Harry pukkancs, minden ok nélkül dühös viselkedését, ám a fiú számon kérő kérdését már a legkevésbé sem volt kedve tolerálni; ezen kívül bántotta őt, hogy a fiú alig egy órával ezelőtt még vidáman mosolygott rá, most meg ilyeneket vág a képéhez.

– Mit képzel magáról? – emelte fel a hangját olyan hirtelen, hogy Harry ijedten fordult hátra, és a professzor dühös arcát meglátva akaratlanul is hátrébb lépett egy lépést. – Rendkívül örülnék, hogyha nem magánk állna följebb, amiért el kell végeznie a büntetőmunkáját. És hálás lehetne, amiért nem a mínusz negyven fokos bájitalszertárba küldtem egy vizes ronggyal polcokat törölgetni – döngölte rezzenéstelen arccal a padlóba a meglepődve rá bámuló fiút.

Harry megszólalni képtelenül bólintott, a férfi rendreutasítása hideg vizes zuhanyként érte; mikor azonban pár perccel később lent a szertárban, a legutolsó körben lecipelt kötegeket pakolta be egymás fölé a szekrénybe, józan ésszel átgondolta, amit Piton mondott. A professzornak teljesen igaza volt abban, hogy a büntetőmunkáját teljesen jogosan kell elvégeznie; bár végül is a végzetes pillanat a tegnap előtti bájital életében az volt, amikor Neville beleejtette a pálcáját.

Ezen kívül viszont felkeltette az érdeklődését az, hogy vajon Piton – az előző ténynek nyilvánvaló tudatában – miért rendelte ide mindkettőjüket büntetőmunkára. És hogy miért nem küldte le valóban takarítani a szertárba, ahogy mondta, hogy nyugodtan megtehette volna. Hiú ábránd volt, hogy mindezt talán valamilyen szintű hozzá fűződő vonzalom miatt tehette, de végül is egészen biztató reakciónak tűnt a csábítási hadműveletre. Azt azonban továbbra sem értette, hogy a férfi miért nem szedte le a fejét, amiért végül is támogatta Jeffrey-t abban, hogy kihagyja a bájitaltan óráját.

Ahogy legközelebb belépett a bájitaltan professzor szobájába, igyekezett legalább a kisugárzásával visszaállítani a korábbi barátságosabb hangulatot (valamiért tényleg bántotta őt, hogy nem voltak beszélő viszonyban a professzorral), ám Piton fel sem nézett az előtte heverő vaskos, sűrűn telekörmölt könyvből.

Néhány forduló után Harry megelégelte a levegőben lebegő bosszantó feszültséget, úgyhogy közelebb lépett az éppen a pennáját fekete tintába mártó tanárhoz, és megállt az asztala mellett; a férfi jobb oldalán rátenyerelt a hűvös sötétbarna falapra ott, ahol az előbb visszahozott pergamenköteg hevert, a tetején valamiféle bájital-listával.

– Sajnálom az előbbit – szólalt meg rekedten, és makacsul az asztallapra szegezte a tekintetét, annak ellenére, hogy a szeme sarkából látta, amint Piton meglepődve felkapja a fejét.

– Becsületre méltó, hogy végre levetkőzte azt a fene nagy büszkeségét – jegyezte meg pár másodperccel később cseppet sem bántó szándékkal a férfi, sőt mi több, Harry inkább úgy érezte, hogy ezzel elismeri, hogy valamennyire meglátta benne az embert, és végre ledobta magáról az előítéleteit iránta.

– Mit ír? – próbálkozott Harry ismét kideríteni, hogy mivel foglalkozik a professzor; már az is nyújthatott neki támpontot, hogy milyen papírokat kell levinnie a szertárba, illetve a most az asztalon fekvő köteg esetén visszahoznia onnan. A felül levő pergamenekre mindig vetett néhány pillantást ennek érdekében mielőtt bepakolta őket a lenti szertárba, ám azokon mindig csak az a dátum szerepelt, amikor Piton gyaníthatóan összekötözte őket.

– Nem hinném, hogy magára tartozik – válaszolt azonban visszatérve az íráshoz, elutasítóan a férfi; Harry szórakozottan nézte el a professzor fürgén mozgó kezét, ahogy nagy, hurkolt betűivel egymás után rótta a sorokat a sárgás papírra. – Nem kéne visszatérnie a munkájához? – kérdezte nem sokkal később, megelégelve a fiú vizslató tekintetét.

Harry szó nélkül lépett odébb az asztaltól, hogy folytassa a cipekedést. Azt azonban nem adta fel, hogy később kiszedje a férfiból, hogy mivel tölti az idejét, ami ennyire bizalmas; már csak azért is, mert neki elsősorban pont a bizalmába kellett beférkőznie.

Miközben vagy újabb tíz fordulót tett meg a bájitalszertárba és vissza, azon tanakodott, hogy hogyan vehetné rá Pitont mégis, hogy megossza vele a titkát; Harry úgy érezte, hogy valami komoly dolog az, amit a férfi olyan komor arccal ír a szobájában.

A fiú nem igazán érzékelte a körülötte eltelt időt, és az óráját meglehetősen ostobán a szobájában hagyta, így meglepődve torpant meg, amikor Piton halk puffanással becsukta az előtte heverő könyvet, és a pennát beleejtette a fekete tintatartóba.

– Azt, ami a kezében van, még vigye le, aztán lefeleltetem az anyagból – hozta a lehető legközömbösebben Harry tudomására mondanivalóját. – Ebédidő van – tette még hozzá magyarázatként. – És a kulcsot is hozza vissza – szólt Harry után, amikor ő teli karral kioldalazott az ajtón.

Amilyen gyorsan csak tudott, lesietett a raktárba, és gyorsan feltuszkolta a polcra a kezében tartott papírokat. Sietnie kellett a haditerv következő lépésének megvalósításával, ha nem akarta, hogy Piton gyanút fogjon. Meglepetésnek kellett lennie annak, amit kieszelt.

Kapkodva belenyúlt a farmerje zsebébe, és égetett szélű pergamenfecnit meg éjkéken fogó töltőtollat húzott elő; leguggolt a kis helyiségben, és a térdére fektetve a papírt írni kezdett. Mikor befejezte a mondatot, aláírás nélkül hagyva a pergament, egy apró gombostűvel a szertár egyik felét teljesen elfoglaló bájitalosüveg-fakkok előtt lógó egész falas sötét színű szövetbe tűzte az üzenetet. Remélte, hogy Piton elgondolkodik a mondanivalóján, és hátha valóban teret kaphat a férfi mélyén rejlő igazi, szeretetre vágyó énje; az már a terv további részét képezte, hogy a bizalmat közöttük megpróbálja feltétel nélkülivé tenni valamilyen módon, hogy ő legyen az, akiben a professzor meglátja azt az embert, akivel át tudja élni ezt a szeretet. Erre azonban egyelőre nem volt ötlete, ugyanis hiába vetett be mindent eddig a büntetőmunkája során, érzése szerint nagyjából a semmivel egyenlő mértékű haladást ért. Mindenesetre az üzenet, amit hagyott a férfinak, talán előrelendíthette az ügyét.

A fiú sóhajtva, reménytelenül gondolva a feladatára hajtotta be maga után az ajtót, és fordította el benne a rozsdás kulcsot. Viszonylag sietős léptekkel vette visszafelé az irányt, és nagy levegőt véve lépett be Piton szobájába. Szó nélkül letette a kulcsot a még mindig az iratait rendezgető férfi elé az asztalra, aztán várakozóan hátrébb lépett.

– Üljön le – intett maga mögé a professzor hátra sem nézve. Harry lehuppant a szoba jobb felén álló két egymással szembeni fotel egyikébe, és összekulcsolta maga előtt a karjait. Szórakozottan bámulta az elgondolkodva tevékenykedő férfit, míg az végül felállt, betolta a székét, és véletlenül sem nézve a fiúra leült a szabad fotelbe.

A következő percek végtelenül unalmasan, és a célnak a legkevésbé sem megfelelve túlontúl udvariasan zajlottak le. Miután Harry nagyjából helyesen megválaszolta Piton mindkét kérdését, a tanár elég nyilvánvaló szándékkal küldte el őt ebédelni (bár a fiú sejtette, hogy inkább máshová küldené el és hosszabb időre), még csak azt téve hozzá az elköszönéshez, hogy szóljon Neville-nek, hogy ebéd után várja őt a bájitaltanteremnél.

Harry megalázottan – nevetséges volt, de tényleg így érezte magát – és emiatt dühösen lépett ki az ajtón, kicsit hangosabban vágva be azt maga mögött a kelleténél. Ám miután ilyen módon egy kicsit levezette feszültségét, ami folyamatosan gyűlt benne, míg Piton közelében volt, megállt a professzor ajtajával szemben álló egészen kellemes hőmérsékletű fűtőtest mellett, és hanyagul nekidőlt; nem tehette meg, hogy annyiban hagyja a dolgot, akkor tényleg elúszott volna a lehetőségére a büntetése teljesítésére.

Mikor a férfi néhány perccel később immár ismét talárban, és szemüveg nélkül kilépett az ajtaján, meglepődve torpant meg, amikor meglátta a számára észbontónak tetsző testtartásban vele szemben ácsorgó Harryt.

– Mire vár? – kérdezte dühös hanghordozással; máshogy nem tudta elterelni a figyelmét az előtte várakozó fiúról.

– Még nem találta ki? – mosolyodott el halványan Harry; ijesztően „rossznak” érezte magát, ahogy ott állt hajdan gyűlölt bájitaltanárával szemben az eldugott pincefolyosón. – Ugye nem gondolta, hogy ilyen könnyen lerázhat? – kérdezte továbbra is derűsen mosolyogva; már-már szórakoztatta a szituáció, aminek a részese volt.

– Csak reméltem – sóhajtott fel a láthatóan ugyancsak zavarban levő Piton¸ majd lassú léptekkel a földszintre vezető lépcső felé indult. Fel se kellett tekintenie a padló kitartó bámulásából, úgyis tudta, hogy Harry mellé szegődött.

– Mit írt az előbb? – szakította félbe a férfi gondolatait nem sokkal később a fiú; nem hagyta nyugodni a kérdés, és egyébként is kínos lett volna, hogyha már megvárta a professzort, akkor miért nem szól hozzá egy szót sem.

– Mi ütött magába? – kérdezte a témához mindenképpen passzolva Piton.

– Én kérdeztem előbb – rázta meg a fejét makacsul Harry; kezdte úgy érezni, mintha csak egy barátjával beszélne, amilyen hangnemet és stílust most megengedett magának.

– Mint már mondtam, nem tartozik magára – ismételte meg korábbi válaszát Piton, szintén megmakacsolva magát.

– És hogyha én szeretném, hogy rám is tartozzon?

– Akkor még ütődöttebb, mint hittem – csóválta meg a fejét Perselus.

Mintha Harry utóbbi viselkedésével a legféltettebb álma vált volna valóra; azonban hiába illesztette össze a fejében a kirakós túlontúl egymáshoz illő darabkáit, nem bízott benne, hogy az utolsó darab helyének megtalálása után azt a képet kapná, amit remélt. Valami nagyon nem volt rendben, és főleg az nem, hogy mi a fenét akarhat pont tőle Potter; az álmaiban ez az egész valahogy nem így játszódott le.

– Addig nem engedem tovább, amíg nem mondja el – ugrott hirtelen a férfi elé Harry, és szembefordulva vele a karjait a folyosó előttük levő szűk átjárójába támasztotta, hogy Piton véletlenül se férjen el mellette.

– És mit akar kezdeni vele, miután elmondtam? – hitetlenkedett magában a férfi, és karba tette a kezeit.

– Töprengeni rajta – mosolyodott el Harry. – A titkán, amit őrizhetek…

– Hogyha ennyire akarja tudni, az emlékirataimat írom. Hogyha valaha is tisztázni akarom a családom nevét, akkor nincs más választásom a világ tudomására hozni az igazat. És a rokonaim érdekében ezt mindenképp meg kell tennem. Most elégedett? – tolta félre az útból a ledöbbent kócos fiút. Akaratlanul is fürkésző pillantást vetett rá, amikor hozzáért a karjához, hogy elférjen mellette.

Harryt ebben az egy percben két dolog is megdöbbentette gyors egymásutánban: az első az volt, hogy Piton nagyon szeretheti azokat a valakiket, akik miatt ilyesmit is megtesz. A másik pedig a jóleső bizsergés volt, ami a férfi ujjai nyomán átjárta a bőrét; kezdte kifejezetten nevetségesnek érezni magát, és jobb ötlet híján annak a számlájára írta ezt a hihetetlen érzést, hogy egyszerűen csak szokatlanul érintette Piton mozdulata.

– Nem is tudtam, hogy vannak rokonai – szólalt meg ismét, a professzor után loholva, amikor felocsúdott döbbenetéből.

– Mivel az egész iskolában egyedül a tanári kar tud róla, ezen nem kéne csodálkoznia.

– Több rokona is él? – kíváncsiskodott most kivételesen tényleg érdeklődve Harry; nem ártott tudnia, hogy milyen a férfi családi állapota.

– Csak az unokaöcsém. Rajta kívül a két mostohanővéremet mondhatom a rokonomnak, de ők ellátják magukat.

– Nem tudom elképzelni magát családos emberként – jegyezte meg Harry. – Mennyi idős az unokaöccse?

– Tizenegy lesz tavasszal. Elsőéves.

– Roxfortos?

– Természetesen. Az életemért cserébe sem hagynám, hogy külföldi varázslóiskolába járjon.

– Ha belegondolunk, ironikus – gondolkodott hangosan Harry –, hogy magának sosem volt igazi családja, míg én, akinek egy valódi és egy mostoha családja is volt, elvesztettem mindkettőt – mosolyodott el keserűen. – Most maga nincs egyedül, míg engem hagyott el mindenki.

A fiú szavai nyomán kongó csend vegyült a lépteik kopogásába.

– Mikor nőtt fel, Potter? – kérdezte pár perccel később halkan, szinte csak saját magától Piton. – Hogyhogy nem vettem észre, amikor a lázadó, pökhendi kamaszból érett férfi lett?

– Sok mindenről maradt le, professzor. Ahogy én is több mindent nem tudok magáról, mint amennyit valaha is megmutatott a világnak. Pedig úgy érzem, hogy meg kell ismernem magát. – Harry most már kevésbé volt zavarban; saját maga számára volt a legmeglepőbb, de az előző néhány percben olyan különlegesen őszintének érezte a szavait, mint amit akkor tapasztalt meg először, mikor Piton a segítségére sietett a Végső Csata napján, hogy ne a varázsvilág hőse feküdjön egyedül a hideg kövön – de ő akkor is érezte, hogy azok a szavak nem a hősnek szóltak.

– Ezt nem teszi jól – rázta meg a fejét tagadóan a bájitaltan professzor. – Mire számít, mi újat találhat meg bennem, amit másban nem?

– Nem tudom – vont vállat Harry. – Pont ezért kell kiderítenem. Tudja, Hagrid egyszer azt mondta nekem, hogyha találunk valakit, akire ha ránézünk, magunkra ismerünk benne, akkor ne hagyjuk őt elmenni addig, amíg nem szeretnénk megválni az életünktől.

– Gondolja, hogy igaza volt? – nézett fürkészően a fiú arcára Perselus.

– Kezdem úgy érezni – bólintott Harry megmagyarázhatatlanul nyugodt és teljes szívvel.

– Akkor sürgősen kezdje el elfelejteni, mielőtt visszafordíthatatlanul valóra válik – rázta meg lehetetlenül közömbösen a fejét Piton, és kicsit megszaporázta lépteit.

Időközben felértek az előcsarnokba, ahol Harry anélkül, hogy észrevette volna, lemaradt a professzortól, aki ezúttal csak akkor vette észre, hogy a fiú nincs mellette, amikor egy csábító, mégis bűnös késztetés hatására hátra nézett.

– Hajlandó megfogadni tőlem egy tanácsot? – ocsúdott fel gondolataiból Harry, amikor megérezte magán a férfi fekete tekintetét.

Perselus szó nélkül bólintott, ebben a pillanatban valószínűleg mindent megtett volna, amit a fiú kér tőle; egyszerűen ez volt az az eszményi pillanat, ami halvány körvonalakban mindig kísértette az álmait.

– Tegyen egy látogatást a bájitalszertárban, és utána mondja el újra a véleményét arról, amit az előbb mondtam – mosolyodott el alig láthatóan Harry, és tőle szokásos esetlen, mégis éppen ettől vonzó léptekkel belépett a résnyire nyitott ajtón a diákoktól nyüzsgő nagyterembe.

Ahogy elsietett a négy ház hosszú asztala előtt, a szeme sarkából látva, hogy a bájitaltan professzor helyet foglal a tanárok között, még egyszer felidézte a rövid üzenetet, amit a férfinek hagyott. Mindössze egy mondat volt, de elmondott mindent, amiről úgy érezte, kifejezi mindazt, amivel „megmagyarázta” utóbbi, és reményei szerint az üzenetnek köszönhetően jövőbeni viselkedését:

„Vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki.”

*

2. fejezet - első rész     2. fejezet - harmadik rész