Kívánság Üst

2 - első rész

Másnap reggel Harry – talán először ebben a tanévben – annyira későn ébredt, hogy nemhogy reggelizni, de még csak rendesen elkészülni sem volt ideje. Mikor kinyitotta fáradt szemeit és tekintete az ébresztőórájára tévedt, ijedten és dühösen, amiért a szobatársai nem keltették fel ült fel az ágyában. Amilyen gyorsan csak tudta, átgondolta, hogy mire lehet szüksége ma, és hogy milyen ruhát vegyen – nem kockázatta volna, hogy még egyszer hajszálvékony talárban üljön végig két gyógynövénytant vagy talpaljon végig egy legendás lények gondozása órát. Különösen azért nem, mert iszonyú erővel hasogatott a feje, és a torka helyén hatalmas tüskés követ érzett, ami minden nyelésnél felkaristolta a bőrét.

Szerencsére öltözködés közben mentő gondolata támadt: minden szempontból hasznosnak tűnt, hogy kihagyja az első órájukat, az asztronómiát, és helyette inkább szerezzen egy termoszban sok-sok forró teát, és látogatást tegyen Madam Pomfrey-nál; mivel a kézfején teljesen átázott a kötés, és amikor letekerte megnézni, hogy milyen állapotban van a két tüske okozta seb, még a tegnapi csípős incidens emléke után is jobbnak látta a javasasszony véleményére hagyatkozni.

Szokás szerint farmert vett fel hosszujjúval és jó meleg kapucnis pulóverrel; miután ruhatárának legmelegebb példányaival felszerelkezve (a csizma kivételével, azt azért túlzásnak találta) gyorsa fogat mosott, ezúttal meleg vízzel, a táskájával együtt rögtön a gyengélkedő felé vette az irányt. Menet közben nyomta a fejébe sapkáját, ahogy tőle-telhetően igyekezett ütközésmentesen átszlalomozni az órára igyekvő diákok között. Éppen akkor érkezett meg kifulladva – a számára is furcsán megerőltető tíz perces séta után – a gyengélkedőre, amikor megszólalt az első óra kezdetét jelző, az egész kastélyt átható harangszó.

Kopogás nélkül lépett be a helyiségbe, ahol Madam Pomfrey már egy beteggel foglalatoskodott; a javasasszony szobájához legközelebb eső ágyon, baloldalon pöttöm fiúcska ült, legfeljebb másodéves lehetett.

– Á, jó reggelt, Mr Potter! – köszöntötte őt a javasasszony, mikor felemelte a fejét, miután sikeresen beleszuszakolt a fiúcskába két kanál sötétzöld gyomorfertőtlenítőt. – Egy pillanat, és kezelésbe veszem, egyszerű ételmérgezésről van szó, úgyhogy egy-két perc, amíg végzünk Jeffrey-vel.

– Nem kell sietnie – bólintott Harry, elmosolyodva a kisfiú őt vizslató kíváncsi tekintete láttán.

Madam Pomfrey a biztonság kedvéért még a gyerek lelkére kötötte, hogy este vacsora után jöjjön fel hozzá egy gyors ellenőrzésre, aztán a fejét csóválva megvárta, amíg a kisfiú szégyenlősen kiszalad az ajtón…

… és néhány másodperccel később visszanéz.

– Te Harry Potter vagy? – kérdezte enyhén vöröslő fülekkel, és az ajtónyílásból Harryre szegezte sötétbarna szemeit.

– Igen – válaszolt meglepetten Harry. – És téged hogy hívnak?

– Jeffrey Taylor – motyogta a fiú; Harry látta rajta, hogy kérdezne valamit, de nem mer belekezdeni.

– Ne félj tőlem, nem harapok – mosolyodott biztatóan a fiúcskára. – Gyere be, ülj le, amíg Madam Pomfrey ellátja a kezemet.

– Bemehetek? – kérdezte óvatosan a gyerek a javasasszonyra kapva tekintetét.

– Gyere nyugodtan, Jeffrey. Ülj oda – mutatott az egyik puha fotel felé a nő –, jobb, ha ezt nem látod. Tehát, látom átvérzett a kötés – fordult Harry felé a nő, és óvatosan szabaddá tette a kezét. Azt hiszem a méreg nem tisztult ki teljesen a sebekből, azért nem tudnak beforrni, úgyhogy kénytelen leszek ezt is fertőtleníteni.

– Rendben – bólintott a sorsába beletörődve Harry; úgy gondolta, hogy még a fájdalmat is megéri elviselni, csak hogy használhassa a kezét. Tegnap egész gyógynövénytanon bal kézzel kellett átültetnie vagy ötven vörös mérgesfolyondárt, aztán pedig bal kézzel volt szerencséje bekebelezni a vacsoráját.

Miközben a javasasszony hátrafordult a gyógyszeres-bájitalos polc felé, Jeffrey észrevétlenül áttelepedett Harry mellé az ágyra, és mikor Madam Pomfrey észrevette a helyzetváltoztatást, csak lemondó mosollyal legyintett, hogy maradhat. Leült a kicsiny asztalhoz az ágy mellett, amin Harry és a fiúcska ücsörögtek, és nekiállt összekeverni két különböző hatású fertőtlenítő krémet.

– Mi történt a kezeddel? – kérdezte közben kíváncsian Jeffrey, és villámgyors mozdulattal elkapta Harry kézfejét. Tűnődve vizsgálgatta a két mély sebet, majd nagy szemeivel Harry arcát kezdte pásztázni.

– Beletenyereltem egy bájital maradványaiba Piton óráján.

– Nagyon fáj?

– Fáj, de pár napon belül elmúlik.

– Ott fog maradni a nyoma. Per… Piton professzor mindig figyelmeztet minket, hogy a bájital okozta sebek nyomai sosem múlnak el. – Jeffrey ijedten hajtotta le a fejét; Harrynek is feltűnt, hogy hogyan is kezdte a mondatát, de nem tette szóvá.

– Szereted a bájitaltant? – kérdezte inkább.

– Imádom – bólintott elmosolyodva a fiúcska. – Ebben is különbözök tőled.

– Mire gondolsz? – Harry kíváncsian nézett Jeffrey arcára.

– Lényegtelen – rázta meg a fejét elvörösödve a fiú. – Nem akarom elmondani.

– Ugyan, ennyire rossz?

– Hát,… igen. Szeretnék máskor is beszélgetni veled… mindig csak látlak a folyosón, és olyan, mintha szomorú lennél.

– Talán igazad van – bólintott lassan Harry. – Miért gondolod így?

Jeffrey némán megrázta a fejét.

– Te olyan híres vagy, hogy mindent megkaphatsz, amivel boldog lehetnél. Igaz ez?

– Ha azt mondják – vigyorodott el Harry, de aztán ismét elkomolyodott. – Miért kérdezed? Szeretnél olyan hős lenni, mint én? – a hős szót minden lelkesedés nélkül, már-már undorodva ejtette ki a száján.

Jeffrey lesütötte a szemeit.

– Nézz rám – szólt neki Harry, miközben felszisszent, amikor Madam Pomfrey hozzáért a hüvelykujjához közelebb eső sebhez az égető fertőtlenítővel. – Mit látsz? Az előbb azt mondtad, szerinted nem vagyok boldog. Akkor miért szeretnél olyan lenni, mint én? Biztos, hogy erre vágysz? – fúrta zöld szemeit a kisfiú megszeppent tekintetébe.

– Azt hiszem mégsem – rázta meg a fejét tűnődve. – Én inkább csak azt szeretném, hogy téged ismerhesselek meg – fontolgatta ezt az újabb gondolatot.

– Ennek nincs akadálya. Úgy gondolod, hogy a hősök olyan emberek, akik magányosan élik az életüket, mert mindenki fölött állónak tartják magukat, és senkivel még csak egy szót sem váltanak, mert méltóságukon alulinak érzik?

Jeffrey félve bólintott.

– Tudod, én sem vagyok sebezhetetlen, másképp sem itt nem ülnék, sem nem lennék magányos. Egyszer egy nagyon bölcs ember számba vette, hogy mi mindent tanult meg az élete során – mondta elmerengve. – Többek közt azt írta, hogy „… a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel”. Érted már? Azért mert mindenki azt hiszi rólam, hogy hős vagyok, ne gondold azt, hogy nem vagyok olyan ember, mint mindenki más.

– Akkor sem ismerkedhetünk meg – rázta meg a fejét makacsul a kisfiú.

– Ugyan miért nem?

– Mert… mardekáros vagyok – nyögte ki végül Jeffrey, ami már régóta a nyelve hegyén volt.

– Szerinted ez bárminek az akadálya lehet? – nevetett fel Harry, de a fiúcska komoly maradt.

– A nagybátyám azt mondta, hogy a mardekárosoknak a magányt szánták, és hogy mások nem is akarják látni őket. Én nem akarok magányos lenni – rázta meg a fejét vöröslő szemekkel. – És nem akartam a mardekárba kerülni.

– Jeffrey, nézz rám – mosolygott halványan a könnyes szemű fiúra. – Magányosnak érzed magad a mardekárban?

– Igen. És csak a nagybátyám miatt kerültem oda. Ő sem akarta, hogy mardekáros legyek, de a süveg úgy döntött, hogy odaküld a képességeim és a családunk múltja miatt.

– Ki a te nagybátyád? – kérdezte érdeklődve Harry, hátha később kideríthet valamit Jeffrey rokonairól.

– Nem mondhatom el – rázta meg a fejét ijedten Jeffrey. – Megtiltotta, hogy beszéljek róla. Tudod, a szüleim meghaltak, és azóta ő nev…

– Készen vagyunk, Mr Potter – szólt közbe Madam Pomfrey; Harry észre sem vette, hogy már a kötés is a kezén van. – Ha kérhetném, valamikor a hétvégén még jöjjön vissza egy gyors ellenőrzésre.

– Igen, Madam Pomfrey. Gyere Jeffrey, mutatok neked valamit – terelte ki az ajtón az éjfekete hajú fiúcskát, majd gyorsan elköszönt Madam Pomfrey-tól.

– Milyen órád lenne? – kérdezte, amikor már a folyosókat rótták.

– Bájitaltan – motyogta a fiúcska. – De nem olyan fontos, én sokkal szívesebben megyek veled. Piton professzor úgysem bánja, ha hiányzok. Mindig azt mondja, hogy én már mindent tudok, ami az alapok elsajátításához szükséges.

– Hát, felőlem rendben van, Jeffrey. De remélem, nem fogsz mesélni neki arról, hogy velem lófráltál a kastélyban az órája alatt. Tegnap reggel jártam nála, úgyhogy már be van iktatva egy büntetőmunkám a hétvégére. Nem szeretnék még egyet.

– Persze. Semmit nem mondok neki, hogyha kérdezi, akkor sem – mosolygott lelkesen a fiú, és szapora léptekkel tovább haladt Harry mellett. – Elárulod, hova megyünk?

– Titok – rázta meg a fejét Harry.

Néhány perccel később ráfordultak az egyik alagsori folyosóra, és ő megállította a vidáman szökdécselő Jeffrey-t az egyik festmény előtt.

– Látod azt a körtét ott fönt a jobb sarokban? – kérdezte.

– Igen.

– Jól van. Csiklandozd meg, akkor bemehetünk az ajtón.

– Milyen ajtón? És hova? – sorolta egymás után a kérdéseit Jeffrey, de Harry csendre intette.

– Fölemellek, gyere. – Jeffrey odalépett mellé, és Harry a derekánál fogva könnyed mozdulattal felkapta, hogy elérje a körtét. A fiúcska óvatosan megsimogatta az érett, sárga gyümölcsöt, majd miután Harry visszaállította a talpára, kíváncsian várta, hogy mi történik.

Néhány másodperc múlva a festmény lassan kitárult, és Harry maga előtt beterelte őt a finom illatokkal zsúfolt, munka zajától hangos konyhába.

– Nahát – tátotta el a száját Jeffrey, ahogy körülnézett. Csak akkor lepődött meg jobban, amikor egy csapat házimanó sereglett köréjük.

– Mr Potter! Dobby annyira örül, hogy megtisztelt minket a látogatásával – hajolt meg az egyik manó az első sorban. – Miben állhatunk szolgálatára?

– Egy termosz forró teát szeretnék, Jeffrey pedig…

– Egy kis bundás kenyeret – mondta megszeppenten a fiú, majd meglepődve nézte, ahogy a manók szétszélednek, és munkához látnak. – Tényleg készítenek nekem reggelit? – kérdezte csodálkozva.

– Persze. Boldogok, hogyha van munkájuk. Dobby pedig – az a manó ott a tűzhelynél – már-már a barátom néhány éve.

– A mi házimanóink mogorvák – jegyezte meg tűnődve a fiú.

– Van házimanótok?

– Persze; kettő is, bár az egyikük inkább kertimanó, mert egész nap ott lófrál, és elmélkedik a kert dicső múltjáról. Legalábbis a nagybátyám ezt mondja.

Időközben megérkezett a rendelésük, úgyhogy a két fiú Harry vezérletével a nagyterem felé vette az irányt. Ott az idősebb fiú megvárta, amíg Jeffrey jóízűen befalta a két szelet bundáskenyeret, aztán elkísérte őt a pince felé, hogy majd a csengetés után elvegyülhessen bájitaltanról jövő társai között.

– Komolyan, úgy befaltad azt a kenyeret, mintha két napja nem ettél volna – csóválta meg a fejét mosolyogva menet közben.

– Csak tegnap ebéd óta nem ettem – rázta meg a fejét Jeffrey. – Nem is vacsorázhattam, mert Madam Pomfrey azt mondta, ételmérgezésem van.

– A fő, hogy most már rendben vagy. – Hirtelen megszólalt a csengőszó, úgyhogy Harry gyorsan a bájitaltanteremhez kísérte a fiút. – Még szerencse, hogy Piton mindig tovább tartja az óráit. Akkor igyekezz besorolni a többiek közé, és remélem nem fog leszidni téged – mosolygott Jeffrey-re. – De semmiképpen se felejtsd el, amit mondtam a hősökről. Tudod, azt hiszem, hogy még a te kedvenc Piton professzorod is hős a maga módján. Úgyhogy jó kezekben vagy.

– Ugye máskor is fogunk még találkozni? – kérdezte félősen mosolyogva Jeffrey, szembefordulva Harryvel.

– Persze. Hogyha látsz a folyosón, nyugodtan kapj el, de hogyha nem találkozunk, akkor írj az iskolai baglyokkal, és biztos, hogy válaszolok.

– Rendben, Harry. Tudod, nem értem miért vagy magányos. Kicsit hasonlítasz a nagybátyámra, és azt sem tudom, hogy őt miért nem…

Ebben a pillanatban nyílt ki a bájitalterem ajtaja, úgyhogy Jeffrey ijedten felkapta a fejét, és még gyorsan visszaintegetve újdonsült barátjának elvegyült a szép rendben kivonuló többi mardekáros között.

Harry egy falmélyedésbe behúzódva megvárta, amíg mindegyik kisgyerek felér a pincéből az alagsorba fölvezető lépcső tetejére, aztán óvatosan kiosont a retekhelyéről, és az átváltoztatástan terem felé vette az irányt. A harmadik emeleti folyosón futott össze Ronnal, Hermionéval és Neville-lel, akik közül ez utóbbi meglehetősen lehangoltnak tűnt.

Mikor odalépett hozzájuk, Hermione mosolyogva, csevegve köszöntötte – mostanában nem töltöttek olyan sok időt együtt, mert a lány hol Ronnal foglalkozott, hol szeretett könyveivel mulatta az időt. A barátságuk nem lazult meg, csupán úgy élték meg, hogy nem töltötték együtt a napjaik minden percét. Harryt meglátva a lány lelkes beszámolóba kezdett a Végzősök Báljáról, vagyis arról a pletykáról, hogy vajon McGalagony tényleg élő karmos- és gurgulázólepkéket rendelt-e dekoráció gyanánt. Azonban mondókáját nemsokára félbeszakította Ron figyelmeztető köhhentése.

– Mi az? – kérdezte meglepődve felé fordulva Harry, majd amikor barátja Neville felé intett a fejével, ijesztően szapora szívveréssel nézett a pufók fiúra. – Neville, kérlek, mondd, hogy igent mondott! – nézett rá könyörgő tekintettel, amikor hirtelen, egy világot döntve romba benne felrémlett előtte az előző este emléke.

– Nagyon jól esik Harry, hogy ennyire bízol bennem, de Sarah akkor is Stuart Duvalllal megy a bálba. Sajnálom – rázta meg a fejét Neville csalódottan.

– Semmi baj, Neville – veregette vállba valahova a folyosó távoljába révedő szemmel Harry, ahogy mint aki sokkot kapott, igyekezett feldolgozni, hogy mit is jelent Sarah visszautasítása az ő számára: komolyan ki kell dolgoznia egy haditervet, és el kell csábítania Pitont. És mindezt karácsony estig, különben Seamusék valamilyen őrült büntetést eszelnek ki a számára.

– Minden rendben, Harry? – kérdezte furcsa arckifejezéssel Hermione.

– Persze, csak nem vagyok túl jól. Fáj a torkom, és hasogat a fejem – magyarázta teljes nyugalommal, miközben barátnőjük aggódva pásztázta az arcát.

– Biztos, hogy csak ez a baj?

– Persze, Hermione, minden rendben. Most bemegyek átváltoztatástanra – azzal otthagyta a döbbent lányt, és a kevésbé furcsálkodó Ront és Neville-t, és beslisszolt a nyitva álló ajtón.

Lehuppant az egyik hátsó padba, és arcát a kezeibe temette; megpróbált gondolkodni – nem sok sikerrel. Ahogy jobban átvette a lehetőségeit Piton elcsábítására, a legközelebbi valamire használható alkalom a másnap délelőtt volt, amikor büntetőmunkára kellett mennie a férfihoz. Azonban épkézláb terv egyszerűen nem jutott az eszébe, és hamarosan megjelent McGalagony is, úgyhogy egy időre félre kellett tennie a kétségbeesett elmélkedést.

Az óra során az igazgatónő RAVASZ feladatokat gyakoroltatott velük párosával, közben pedig névsorban mindenkit az asztalához rendelt, hogy véletlenszerűen kiválasztott transzformációkat mutasson be, ugyanúgy, ahogy a vizsgán kérni fogják. Harry majdnem utolsóként került sorra; mikor a tanárnő szólította, kicsit idegesen lépett oda hozzá, ugyanis a jobb kezét mozgatni is alig tudta, nemhogy pálcát fogni vele. Eddig csak kiváló eredményei voltak átváltoztatástanból, nem akarta most lerontani őket; de akkor sem akart engedményt vagy halasztást kérni.

Azonban legnagyobb meglepetésére maga McGalagony ajánlotta fel, látva a keze állapotát, hogy inkább hagyja ki a mai gyakorlati feleletét, és majd jövő héten bepótolják. Harry mégis inkább úgy döntött, hogy a bizalom és az emberi összetartás ezen megnyilvánulása ellenére inkább megpróbálkozik bal kézzel végrehajtani az átváltoztatásokat, mert jövő pénteken félévzáró összefoglaló számonkérést írtak az összes eddig tanult élőlény-átváltoztató bűbáj elméletéből.

– Tanárnő, esetleg megpróbálhatnám mégis bal kézzel? – kérdezte óvatosan; fel volt készülve rá, hogy McGalagony nem fogja megengedni, és hátha úgy érzi, hogy nagyzolni akar, amiért neki még úgy is mennének a transzformációk. – Jövő héten inkább a számonkérésre készülnék.

– Hogyha így látja jónak, Potter, természetesen. Akkor kérem, először tekerje ki ezt a tekercs pergament, majd változtassa meg a papír színét.

Az átváltoztatástan óra így folytatódott tovább, és Harry – leginkább saját megrökönyödésére – minden feladatában remekelt. Miután mind a hat átváltoztatást kiválóan végrehajtotta (bár a magabiztossága még hiányzott), McGalagony külön az osztály előtt megdicsérte őt (ami nem egyszer fordult már elő a tanévben), amiért bal kézzel is képes ennyire kontrollálni a varázserejét.

Kicsöngetés után a trió kivételesen együtt sétált néhány percet a kastélyban a bájitaltan óra kezdete előtt. Harry azonban mintha ott sem lett volna, folyamatosan azon járt az esze, hogy hogy a jó futóféregbe fogja teljesíteni a büntetését.

– Harry, látom, hogy nyomaszt valami – szólította meg óvatosan Hermione, mikor már az előcsarnokban jártak. – Nekünk nyugodtan elmondhatod, hátha tudunk segíteni.

– Nem hinném. Egyébként Ron tud róla, majd ő elmondja, ha akarja.

– Miről van szó? – fordult ijedten barátja felé Hermione. – Mondd már el! Valami baj van?

– Dehogy is. Majd később elmondom, jó?

– Lehet, hogy tudnék segíteni – makacsolta meg magát a lány. – Miért nem tudhatom meg?

– Azt hiszem, Harry kellemetlennek érzi – súgta a fülébe Ron. – Gyere – fogta meg aztán a karját, és intve barátjuknak, hogy mindjárt mennek, behúzta őt az egyik falmélyedésbe a pincében.

Mikor pár perccel később megérkeztek a bájitalteremhez, és Harry elkapta Hermione pillantását, a lány arcáról az őszinte megrökönyödést és döbbenetet olvasta le.

– Hogy akarsz hozzákezdeni? – kérdezte nagyot nyelve Hermione, mikor odaléptek hozzá.

– Sejtelmem sincs. A holnapi büntetőmunkát kéne kihasználnom, akkor talán meg tudom oldani, hogy kettesben legyek vele. De ahhoz szükségem van Neville segítségére. Csak az a gond, hogy hiába maradok kettesben vele, valószínűleg közli, hogy mosogassak el kétszáz edényt, meg még vakarjak föl húsz varangytetemet a padlóról, miközben ő felvonul a szobájába olvasni, vagy nem tudom. Mégis mit kéne tennem, hogy felkeltsem a figyelmét? Egy diák vagyok, könyörgöm! Persze nem felejthetem el azt a mellékes részletet sem, hogy még mindig utál engem.

Ahogy Harry előadta bánatának és kétségbeesésének okát, kénytelen volt észrevenni, hogy érvelése hiába teszi majdnem lehetetlenné a büntetése teljesítését, ezen kívül mintha le is hangolná őt – már amennyire még lehetett lefelé nyomni a hangulatát.

– Tudod, szerintem azt kéne tenned, hogy nem Pitont nézed, hanem azt az embert igyekszel jobban megismerni, aki mögötte van. Hogy mit szeret, milyen a természete, mikben leli az örömét. Akkor tudnál a kedvében járni, és persze ő sem vetné meg a kedvességedet és a megnyílásodat; vagy valami ilyesmi – mosolygott rá tőle telhetően bátorítóan Hermione.

– Ez még mindig több, mint amire én eddig jutottam – mosolygott vissza hálásan Harry. – Mindegy, bájitaltan után megkeresem Neville-t, és legalább azt elintézem, hogy kihagyja a büntetőmunkáját. Ennyivel végül is tartozik, hiszen miatta vagyok ebben az őrült helyzetben. Nem? – miközben igyekezett kiszedni valamilyen használható segítséget barátaiból, fájós torkát szorongatta, és hangosan megköszörülte, hogy egy kicsit is kevésbé legyen rekedt a hangja – nem járt sikerrel.

– Szerintem egyébként is megtenné – vigyorodott el derűsen Ron, ám Hermione jó erősen oldalba könyökölte. – Szóval… úgy értettem, hogy szerintem is jó ötlet, mindenképpen próbáld meg – módosított a mondanivalója lényegén.

– Itt van Piton – kapta fel hirtelen a fejét Harry, ahogy a professzor fekete talárjában lesietett a pincelépcsőn, és lendületes mozdulattal kitárta diákjai előtt a bájitaltanterem ajtaját. Mikor Harry elment mellette, még csak fel se nézett, szégyellte azt, amit meg kellett tennie – úgy érezte, hogy a férfi egyből átlátna rajta, hogyha a szemébe néz. Persze ez butaság volt, hiszen honnan sejthette volna, hogy mi jár Harry fejében; több mint egy éve a fiú éppen az ő segítségével fejlesztette tökélyre az okklumencia képességét és a védekezést a gondolati úton érkező támadások ellen.

Azonban mégis igyekezett nem nézni a professzorra, és Neville-lel együtt az egyik leghátsó padba ültek le. Ám a próbálkozás ellenére, hogy észrevétlen maradhasson, és minél kevesebb – a büntetés megvalósítását nem éppen előrelendítő – kellemetlenséggel megússza az órát, igyekezete hasztalannak bizonyult, ugyanis Piton az első tanuló megérkezése után bejelentette, hogy dolgozatot írnak.

Már csak ez hiányzott – zuhant magába Harry, ahogy végiggondolta, mi jóra számíthat az órán ezek után. Az anyaggal nem volt problémája, ugyanis előző nap napközben tőle telhetően megtanulta azt, amit a mérgekről vettek az elmúlt egy hónapban; viszont jelentősen hátráltatta őt az ismereteiről való számadásban az a tény, hogy keze állapota a fertőtlenítő kenőcs ellenére nemhogy javult volna, hanem ujjai és egész kézfeje egyre látványosabban remegett, úgyhogy Harry inkább a zsebébe dugta, hogy ne foglalkozzon vele.

Most viszont, miközben a professzor mindenki elé odavarázsolta a dolgozatnak szánt pergament, kénytelen volt jelezni, hogy bármennyire is akar, egyszerűen nem tud írni. Gyorsan még átgondolta, hogy nem lenne-e lehetősége valahogy máshogy megoldani a kérdést, de Piton szokásához híven már az év első óráján kikötötte, hogy a számonkérések ideje alatt a pálca a táskában marad, és hogy a teremben varázslat-érzékelő mágnes van, úgyhogy azonnal a tudomására jut, hogyha valaki a dolgozatának mágikus úton való megírásával kísérletezik.

Mindenesetre abban a tudatban, hogy azzal, hogy Piton dolgát nehezíti, biztos, hogy nem teremti elő a saját feladatának a megvalósításához szükséges hátteret, emelte fel a kezét, hogy mondanivalója van.

– Nocsak, Potter, hogyhogy időt fordít olyan formaságokra, mint a jelentkezés? – kérdezte gúnyosan Piton, miközben a dolgozatkérdéseket varázsolta fel a táblára, és észrevette a pergamenjére ügyet sem vető fiút.

Harry a hangnemet és a kérdés lényegét figyelmen kívül hagyva válaszolt:

– Nem tudom használni a jobb kezemet – jegyezte meg, kis híján elakadva a mondat közepén; a most már folyamatos, eddig jelentéktelen köhögés közepette így is olyannak hallotta a saját hangját, mintha valamilyen lápi szörny költözött volna a testébe, és mindenképpen emberi nyelven igyekezett volna a környezete tudomására hozni mondanivalóját.

– Értem – bólintott mindenféle érzelem kimutatása nélkül a férfi. – Ezzel azt akarja kimagyarázni, hogy miért nem akarja megírni a dolgozatot? Feltételezem nem készült…

– Dehogynem készültem – morogta Harry; teljesen normális hangnemben akart válaszolni, de a hangja egy oktávval mélyebb volt a normálisnál, és minduntalan elbicsaklott. A probléma egyszerűbb megoldása érdekében fölemelte bekötött jobb kezét, hogy ne kelljen magyarázkodnia. – Látja, igazat mondtam. Ha gondolja, megkérdezheti Madam Pomfrey-t, nála voltam reggel, hogy fertőtlenítse ki a sebeket, amiket tegnap bájitaltanon szereztem, mert éjszaka begyulladtak.

Az egész – eddig szorgalmasan körmölő – csoport egy emberként kapta fel a fejét, hogy lássák, mi sül ki a bájitaltan tanár és Harry párbeszédéből. Hermione tűnődő arckifejezéssel nézett kócos hajú barátjára (Harry elővigyázatosságból Piton óráján mindig levette a fejéről sapkáját); előző este ő is azt tanácsolta neki, hogy menjen el a gyengélkedőre, és ragaszkodott hozzá, hogy szóljon a tanároknak, hogy így nem tud dolgozni.

– Rendben, Potter. Akkor kérem, jöjjön ide, és szóban számoljon be mindarról, amit megtanult. Maguk folytassák a munkát! – csattant rá a bámészkodó diákokra.

– Hajrá Harry! – súgta még oda Parvati a fiúnak, ám Piton vérszomjas tekintetét látva villámgyorsan leszegte a fejét, és visszatért a dolgozatához.

Harry nagy levegőt vett; nem azért, mert izgult, hogy nem tud válaszolni a professzor valamelyik kérdésére (bár ilyen sem fordult még elő gyakran), hanem hogy nem szúrja-e el annyira a következő pár percet, hogy nem mond-e véletlenül valami olyasmit, amivel eleve lehetetlenné teszi, hogy később közelebb férkőzhessen Pitonhoz. Lassan tápászkodott fel a székéből, és ezt nyugodtan foghatta arra is, hogy nem érzi jól magát; mintha a testrészei nem akartak volna együttműködni egymással. Többé-kevésbé egyenes léptekkel a tanári asztalhoz araszolt a sűrűn egymás mellé tolt padsorok között, és a professzor által – igen kedves gesztusként – maga mellé varázsolt széket célozta meg; rövid ideig bekötött kezével még az asztalra is kellett támaszkodnia, hogy le tudjon ülni, annyira nehézkesnek érezte a tagjait. Most, hogy belegondolt, talán még sosem volt ennyire megfázva, és most utólag mindent bepótolt, ami e nagyszerű betegséggel akár csak összefüggésbe volt hozható.

– Nos, mielőtt elhalálozna – fordult szembe vele Piton, miután még egyszer végigjártatta fürkésző tekintetét a dolgozó csoporton –, bevezetésként mondja el, hogy mi okozta Mr Longbottom és a maga tegnapi bájitalának végzetes sorsát. Térjen ki a hozzávalók és egyéb anyagok egymásból kiváltott reakcióira, és a következményekre, amiket a saját bőrén is megtapasztalt.

Harry tőle telhetően elmagyarázta, hogy miért váltott ki robbanó hatást a bájital és Neville pálcája anyagának a reakciója, és hogy milyen külső tényezők játszottak szerepet abban, hogy a főzet éppen szilárd tüskékké formálódott a robbanás lejátszódása után. Miután így végeredményben helyesen megfelelt a kérdésre, a professzor rövid gondolkodás után a táblára felírt egyik feladatot adta meg Harry számára is, csak neki nem a méreggyökér, hanem a holdnyelv mérgező összetevőit kellett felsorolnia a – reménykedve, de sajnos hiábavalóan felpillantó – dolgozatírók miatt.

A kócos, kíméletlenül rekedt hangú fiú amennyire koncentrálni bírt a kérdésre, elkezdte felsorolni a holdnyelv alkotórészeit, ám még a válasz felénél sem tartott, amikor a hangja végleg elcsuklott, és fulladozva köhögni kezdett. Még egyszer megpróbált nekifutni úgy, hogy közben bosszúsan igyekezett figyelmen kívül hagyni kegyetlenül sajgó torkát, de egyre kevésbé bírt hangokat kipréselni a száján. Végül lemondóan hátradőlt a székben, és megrázta a fejét. Tisztában volt vele, hogy Piton a lehető legnagyobb nyugalommal fogja beírni neki a „borzalmas” osztályzatot, azonban sokkal inkább letaglózta az a tudat, hogy ennél silányabban nem is szerepelhetett volna a bájitaltan professzor előtt.

Ám legnagyobb meglepetésére Piton ahelyett, hogy azonnal őrjöngve a helyére küldte volna őt mindenféle kedves megjegyzéssel megtoldva a mondanivalóját, emberi hangon tett neki, Harrynek tőle szokatlanul emberi ajánlatot:

– Képesnek érzi magát Potter arra, hogy holnap a büntetőmunkájuk előtt lefeleljen az anyag többi részéből? – kérdezte kiolvashatatlan arckifejezéssel. – Elég, hogyha bólint – tette még hozzá látva Harry kérdő tekintetét.

Végül a fiú bólintott; bár még a helyén maradt, megkönnyebbülve, hogy végre visszaülhet a saját padjába, és nyugodtan szenvedhet tovább némán, még egy halvány, hálás mosolyt is megeresztett – persze annak, hogy megengedte magának ezt a gesztust Piton felé, elsősorban a fogadás volt az oka.

A hatás leírhatatlan volt: a bájitaltan tanár arcán gyors egymásutánban különböző hangulati fázisok jelei mutatkoztak meg, pillanatnyi gondolatai demonstrálásaképpen: először is olyan arckifejezést öltött az arca, mintha most nyert volna végső bizonyságot, hogy Harry nem teljesen épelméjű. Ezután az előbbi sejtelmében való kétkedés ráncai jelentek meg az arcán; ezt az összehatást az értetlenség összehúzott szemöldökei és kérdő pillantásai követték, végül egy értelmes, viszont kifürkészhetetlen kifejezéssel, és a szája szögletében játszó mosollyal szólalt meg ismét:

– Menjen a helyére, és hogyha elfogadja a tanácsomat, akkor kicsöngetés után bebújik az ágyába, és holnap reggelig semmi mást nem csinál, csak forró teát iszik minden mennyiségben.

Harry nem tudott válaszolni, pedig ugyancsak lett volna mondani-, vagyis inkább kérdeznivalója. Igencsak érdekelte volna, hogy a professzor miért viselkedik vele hol úgy, mint egy másodéves, csak a terhére levő ostoba kisdiákkal, hol pedig miért osztogat neki már-már baráti tanácsokat. Egyszerűen nem tudott kiigazodni a férfin – bár egyébként sem volt az erős oldala a jó emberismeret.

Még amikor barátai mögött sétálva elhagyta a tantermet – természetesen anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a bájitaltan tanárra –, akkor is azon járt az agya, hogy vajon hogyha valamilyen csoda folytán valóban sikerülne elcsábítania Pitont, akkor megértené-e a viselkedését. Mind az előbbi, mind az utóbbi dologban erősen kételkedett.

Ám nem volt más választása, lépnie kellett a fogadás ügyében, úgyhogy ebéd után Neville nyomába szegődött, és a könyvtárban el is kapta a fiút. Szerencsére Neville megnyerésekor az ügynek nem volt nehéz dolga (a pantomimes előadás kivitelezését leszámítva), a pufók fiú szívesen segített neki, örült, hogy neki is van valamilyen szerepe a fogadásban. Így Harrynek aznap délutánra – most kivételesen tudott örülni neki, hogy pénteken ebéd után az elsősöknek és a végzősöknek már nem volt tanítás – már nem volt más dolga, mint kidolgozni a haditerv első lépését.

Szobatársai a hét végének örömére néhány lányt is meghívva sakkpartit szerveztek lent a klubhelyiségben, így ő teljes nyugalomban sajátíthatta ki magának a hálójukat. Takaróját maga köré csavarva pizsamában felkucorodott az ablak alatti radiátor melletti rövid kanapéra, és a reggeli teát egy gyors bűbájjal ismét forróra varázsolta, így látott hozzá, hogy kieszeljen valamilyen csábítási menetrendet.

Egyelőre abban az egyben volt biztos, hogy Piton cafatokra égetett talárját a büntetőmunkájakor visszaszolgáltatja a férfinak. Egyrészt nem akart adós maradni, másrészt pedig remélte, hogy a „figyelmesség” talán egy fokkal melegebb hangulatot kölcsönöz majd a holnap délelőtti együtt töltött óráknak.

A továbbiakat illetően tanácstalan volt, de azt mindenképpen biztató jelként könyvelte el, hogy a professzor, akár még azt is mondhatjuk, hogy visszamosolygott rá délelőtti órájukon. Elég ijesztő volt ebbe és az egész fogadás lényegbe belegondolni, de tulajdonképpen átértelmezve a dolgot nem volt ő olyan tanácstalan. Volt valamennyi tapasztalata Chóval és Ginnyvel; bár mindkettőjük vitathatatlanul lány volt, amivel tökéletes ellentétben álltak „érdeklődésének" mostani „tárgyával", akkor is valóságos kapcsolata volt velük.

Ahogy tárgyilagosabban szemlélte a rá váró feladatot, mindenképpen fontos lépésként véste az emlékezetébe azt a tényt, miszerint egy kapcsolat két részből áll: a szellemi és a testi vonzalomból. Ennek értelmében első mozzanatként valamilyen szinten bizalmasabb viszonyt kellett teremtenie a bájitaltan professzor és saját maga között – ezt a jobb átláthatóság érdekében kétféleképpen segíthette elő: hogyha megpróbálja az előítéleteit és hátsó gondolatait félretéve felfedezni, majd ezután megérteni a férfi igazi énjét; vagy legalább megpróbálja jobban megismerni, és hogyha ez is reménytelen, akkor legrosszabb esetben beszélő viszonyba kerülni vele. A másik dolog, vagyis a testi csábítás véleménye szerint nagyjából arra korlátozódott, hogy elgondolkozott rajta, vajon milyen holmiban kéne megjelennie a másnapi büntetőmunkán, hogy megfeleljen Piton tetszésének; és persze nem feledkezhetett el a feltétlenül szükséges kellőképpen vonzó és csábos mozgásról és gesztusokról sem. Testi adottságainak – amiket nem igazán sorolt volna a különösebben jelentősek közé – nagyobb kihasználására nagyon remélte, hogy nem lesz szüksége; azt még a fenyegető büntetés ismeretében sem vállalta volna be.

Butaságnak tűnt, de miközben ilyesmiken jártak a gondolatai, egyre inkább kezdte magát úgy érezni, mint egy macska; a csábításról és a vonzódásról jutott eszébe ez a hasonlat, és az est előrehaladtával kezdte egyre frappánsabbnak és helyénvalóbbnak, sőt mi több, tetszetősnek találni.

*

1. fejezet - második rész     2. fejezet - második rész