Kívánság Üst

2 - harmadik rész

Harry délutánja többségében eseménytelenül telt; Bimba professzor szokásához híven rengeteg házit adott fel nekik, úgyhogy csak a gyógynövénytan leckéjével vacsora előtt egy órával végzett. E körül toppant be a kellemesen meleg, vidám hangulatú klubhelyiségbe Neville; pontosabban inkább támolygott be a portrélyukon, ugyanis láthatóan nem volt olyan állapotban, hogy beszámíthatóan tudjon közlekedni.

– Neville! – ugrott oda hozzá szinte teljesen egyszerre a tekebábuként eldőlő fiúhoz Harry és Hermione. – Mi történt veled? – kérdezte aggodalmaskodva a lány, és a most odaérkező Ron segítségével (eddig a fiú útját elállta egy különösen makacs fotel) felhúzták őt a kandalló melletti kanapéra.

– Piton – válaszolt morogva a pufók fiú helyett Harry. – Mit csináltatott veled?

– Volt a teremben egy… hordó – próbált válaszolni már az emlékeket felidézve is remegő Neville. – És nekem… ki kellett szednem a szemeket… meg válogatni…

Ennél többet az elkövetkező egy órában sem tudtak kiszedni a csapzott, felismerhetetlen fiúból, úgyhogy végül Harry felajánlotta, hogy ott marad vele a klubhelyiségben, amíg a többiek vacsoráznak, és hoznak nekik enni valamit.

Tulajdonképpen nem kellett volna akár még Neville közelében sem maradnia, ugyanis a fiú, amint barátaik kiléptek a helyiségből, nyomban felrázhatatlan, mély álomba merült. Mindenesetre nem volt kedve semmivel sem foglalkozni, úgyhogy a klubhelyiség egyik ablakába kucorodott, és a kinti, szél dobálta havas eső pelyheit figyelte elmerengve.

Talán félórával később ugrasztotta ki a meghitt kis sarokból egy elvetemült, meglehetősen csapzott és furcsa színű bagoly kopogtatása. Kelletlenül mászott le az ablakpárkányról, és tárta ki a vízcseppek nyomától foltos, olvadt havas esőtől csöpögő ablakot, ami mellett ült eddig. Eme mozdulatnak köszönhetően szinte teljesen egyszerre időzítve hatalmas adag jéghideg hó szakadt a nyakába a közeli tetőről egy elvetemült szélfuvallat mesterkedésének eredményeképpen, mindezt megfűszerezve egy nagy tollas-karmos felismerhetetlen, mocorgó valamivel.

Harry szitkozódva csapta be az ablakot, és bal kezét összekarmolt arcára szorítva fordította rá a kilincset. Nem foglalkozva az arcán futó néhány sebbel, dühösen a helyiség közepére lépett, és körbenézett a közveszélyes bagoly után kutatva. Hogyha Neville nem sietett volna a maga módján a segítségére, akkor nem egyhamar találta volna meg az elvetemült madarat.

– Takarodj innen – szólalt meg azonban a kótyagos fiú morogva, ezzel egyből felkeltve Harry gyanakvását. – Most nem vagyok éhes – tette még hozzá Neville.

A fekete fiú pont ekkorra ért oda, és mielőtt a bagoly magához térhetett volna, és még további károkat tesz barátjában, akinek a hasán trónolt, megragadta a grabancánál fogva, és mintha csak pellengérre állította volna, a szó szoros értelmében leejtette a rúgkapáló madarat az egyik üres asztallapra, és leült vele szemben egy fotelbe.

Mikor a bagoly ismét feltornyozta a szárnyait, hogy fölröppenjen, Harry jobb ötlete nem lévén lábbilincselő átkot küldött rá, így alul mozgásképtelenné téve a kis madarat. Gyors mozdulattal leoldozta a lábán levő neki címzett levelet, de az átkot inkább nem oldotta fel; nem kockáztatta volna meg, hogy a vacsorából visszatérő griffendéleseket klubhelyiség helyett egy romhalmaz fogadja.

Hátradőlt a fotelében, és röpke pillantást vetve a címzésre feltépte a sárgás borítékot. Kis papírfecni került elő belőle, még kisebb – macskakaparásra emlékeztető – betűs, nem túl hosszú üzenettel:

Remélem Piton professzor nem volt nagyon dühös. Mondtam neki, hogy nem annak a hibája volt, hogy nem voltam órán, akivel beszélgettem. Sajnálom, ha bajba sodortalak, nem akartam. Van amikor sosem hisz nekem. Találkozhatunk újra? Bár nem hiszem, hogy a barátaid örülnének. Ha mégis szeretnél, küldj baglyot. Ne ezt, mert túl feltűnő lenne, ha sokszor járna erre. És tényleg véletlenül változtattam lilává, nem akarom, hogy Perselus megtudja, hogy én voltam.

Jeffrey

Ui.: becsszó, hogy nem volt szándékos. De ha esetleg visszaváltoztatnád, nagyon hálás lennék; a nagybátyámtól kaptam.

Harry felüdülten, mosolyogva tette le maga mellé a kisfiú levelét, és tanakodva az előtte ácsorgó csőrét csattogtató bagolyra nézett.

– Rendben – mondta végül halkan a madárnak –, nyertél.

Szórakozottan kihúzta a pálcáját a talárja zsebéből, és csinos sötétbarna árnyalatra színezte a bagoly tollait. Azonban, hogy véletlenül se feledkezzen el életének szemet gyönyörködtető, emlékezetes lila színben leélt időszakáról, egy kis rombusz alakú lila foltot mintegy ékkőkét meghagyott a madárka homlokán.

– Na, hogy tetszik? – szólította meg a mostanra egészen nyugodt madarat. A bagolyka hálásan felhuhogott, ám még mindig kicsit neheztelve nézett Harryre a cseppet sem kíméletes lábbilincselő átok miatt. – Egy percet várj még – ingatta a fejét Harry, és megfordította Jeffrey levelét, hogy arra írja a válaszát, semmi kedve sem volt fölmenni a hálójukba papírért.

Ne viccelj, én örülök, hogyha találkozhatok veled – kezdett bele a rövidke levélbe. Hétfőn este megfelel fél hétkor? Gyere az ötödik emeleti lépcsőfordulóhoz. Hogyha nem válaszolsz, akkor ott várlak este.

Harry

Ui.: és nyugodtan egyél, és TANULJ, jobban örülök neki, mintha megállás nélkül csak arra gondolsz, hogy mikor lesz már hétfő este. Aludj jól

Az utóiratot egyrészt a saját lelkiismerete miatt, de főleg amiatt írta le, amire a folyosón ébredt rá Piton szavainak hatásaképpen.

Óvatos mozdulatokkal a türelmetlen bagoly lábára kötözte az újra lezárt borítékban a levelet, a címzést átmódosította Jeffrey nevére, és a nyirkos ablakhoz sétált, hogy kitárja. Mikor levette a lábbilincselő átkot a kis madár lábáról, az gondolkodás nélkül kiszárnyalt az ablakon; csak az üvegen túlról vetett még egy jellemző fellengzős, mégis barátságos bagolypillantást Harryre.

A fiú fejét csóválva mozdította a karját, hogy becsukja az ablakot, nehogy kihűljön a klubhelyiség, azonban abban a pillanatban újabb, ezúttal – az előző tökéletes ellentéteként – igencsak méretes bagoly huppant le az ablakpárkányra.

– Mekkora a forgalom ma este – jegyezte meg Harry, és lekötözte a madár lábáról a négyrétbe hajtott papírlapot, amit hozott. A bagoly huhogott egyet mintegy búcsúzásképpen, és elszárnyalt a kinti sötétben a bagolyház felé.

– Mi az már megint? – hallatszott a kanapé mögül Neville álomittas hangja, miközben a kócos fiú becsukta, reményei szerint utoljára a klubhelyiség ablakát.

– Semmi, Neville, aludj csak tovább – igyekezett megnyugtatni és leszerelni barátját Harry, és milliószor idegesebben, mint az előző üzenet kézbevételekor, idegesen ült le korábbi fotelébe, kezében a markáns betűkkel megcímzett levéllel.

Nagy levegőt vett, és széthajtotta a takaros papírt; nem sok minden állt rajta, de az annál sokatmondóbb volt:

Mr Potter, holnap ugyanebben az időpontban várom a büntetőmunkája további részére. Gondolja meg jobban, én is megtettem.

Aláírás nem volt, bár ezen Harry nem lepődött meg. Annál jobban azon, hogy végül is Piton újabb jelet adva arra, hogy ő is csak emberből, ráadásul sebezhető és érzékeny emberből van, megfogadta a tanácsát.

Többet azonban nem törhette a fejét azon, hogy vajon mennyire javulhattak az esélyei a hadművelet megkezdése óta, ugyanis nem kis patáliát csapva egy csoport negyedéves lány özönlött be a klubhelyiségbe, nyomukban a vigyorgó Ronnal és Hermionéval, akik nyomban odaléptek hozzá.

– Mi az, Harry? – kérdezte kíváncsian a barna hajú lány, a meglehetősen szórakozott fiú kezében levő levél felé intve a fejével.

– Levél Pitontól, hogy mikor kell mennem büntetőmunkára holnap.

– Hogyhogy nem mondtad, hogy még nem telt le?

– Én se tudtam – rázta meg a fejét Harry.

– Vagyis ha jól értem, azért kell holnap is büntetőmunkára menned hozzá, mert akar tőled valamit, nem? – vigyorodott el a lány tőle szokatlanul mindentudóan.

– Azt hiszem – bólintott a fiú. – De egy kicsit halkabban, ha kérhetlek, Hermione.

– Ja, bocsi – bólintott a lány, amikor körbenézve észrevette a döbbenten rájuk bámuló negyedéves lányokat. – Szóval akkor valamit biztos jól csináltál, hogyha látni akar. Miről beszéltetek?

– Semmiről – rázta meg a fejét töprengve Harry. – Az unokaöccséről pár szót – vont vállat végül; azt valamiért meg akarta tartani magának, hogy hogyan búcsúztak el egymástól. Ahogy azokat az őszinte pillanatokat is, amikor ismét szégyentelenül kellemesnek érezte a bájitaltan tanár társaságát.

– Látod, egészen belejöttél a dologba – veregette jó erősen hátba barátját Ron. – És mivel akarsz előrukkolni holnap?

– Mire gondolsz? – nézett rá gyanakodva Harry; zavaró sejtés tört be a gondolatai közé – mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat.

– Hát, hogy mondjuk milyen cuccot veszel fel, vagy nem tudom.

– Végül is, máshogy tényleg nem tudok hozzákezdeni – adott igazat a vörös fiúnak kelletlenül Harry. – És, milyen cuccot vegyek fel, ami kicsit is más, mint amit mindig hordok? – kérdezte. – Nincs semmilyen „más” holmim.

– Majd én keresek neked valamit – lépett a beszélgető hármashoz a láthatóan rendkívül lelkes Dean Thomas, aki pár szóval elköszönt az egyik körülötte lebzselő lánytól. – Azt hiszem ennyiben hozzájárulhatok az előrelépésedhez – vigyorodott el a fiú. – Na, gyere; olyan holmid biztos van, ami előnyösen áll, nem?

– Szolgáld ki magad – huppant le az ágyára Harry a hálójukban nem sokkal később, a szekrénye felé intve a fiúnak.

– Mit szólsz ehhez? – szólalt meg néhány percnyi kotorászás után Dean.

– Fekete nadrág? Ez most ironikus volt, ugye? Szerinted hatásos, hogyha én is feketében megyek, azért, mert Piton is mindig azt hord?

– Inkább csak szimplán jól áll – bólintott magának a fiú, és máris visszabújt a gyűrött ruhák közé.

Végül tíz percnyi vita és keresgélés után Dean diadalmasan bányászott ki egy – a szekrény alja és a hátsófal közé szorult – türkizkékes pólót.

– Ez a nyerő – jelentette ki magabiztosan, és felmutatta a gyűrött ruhadarabot, ami legutóbb év elején került Harry szeme elé; teljesen elfeledkezett róla, és most sem tette volna fel rá a fogadás sikerét.

– Miért éppen ez? – kérdezte pusztán érdeklődésből.

– Jó a minta rajta – lengette meg Harry szeme előtt a ruhadarabot.

– Ez egy kovácsoltvas kapu – válaszolt leesett állal Harry.

– És? Téged, hogyha ránézel nem fog el valamilyen megnyugtató érzés?

– Nem éppen. De bízok benned – legyintett a kócos fiú. – Bárcsak elég lenne ennyi ahhoz, hogy Piton belém szeressen.

– Hát, ne add fel – vigyorodott el Dean. – Na megyek, Shelly vár rám.

– Köszi – bólintott Harry, és a párnájára dobta az eddig a karjában tartott ruhákat, amiket a fiú választott neki; ő maga kifáradtan a mai naptól dőlt oldalra az ágyán.

2. fejezet - második rész     3. fejezet