Kívánság Üst

3

Harry már vasárnap kora reggeltől – fogalma sem volt, hogy mitől – szokatlanul idegesen és nyugtalanul végezte a dolgát. Reggelinél csak alig pár falat zabpelyhet tudott magába erőltetni, amikor pedig beült a könyvtárba, hogy legalább a mágiatörténet anyag egy részét megkísérelje megtanulni, öt perc szenvedés után dühösen csapta be a könyvet, és inkább kiment sétálni a parkba.

Az előző napok óta, amióta végre rendes fűtés volt a kastélyban, már egyáltalán nem fázott, sőt néha még inkább jól is esett volna a bőrének egy kis hideg, úgyhogy most nem zavarta, hogy mindössze vékony póló meg pulóver van rajta. Bár nem mondhatta volna, hogy sokáig volt a szabad levegőn, amikor kellőképpen átfázott, egyből visszatért a kastélyba; nagyon nem akarta, hogy rosszabbodjon a megfázása, főleg úgy, hogy kedden este kviddicsmeccsük volt.

A mérkőzés rendhagyó időpontjának a karácsonyi előkészületek voltak az okai, ugyanis az igazgatónő elhatározta, hogy a Karácsony előtti utolsó hétre korcsolyapályává alakítják a kviddicspályát.

Harry egyszerűen nem volt képes nyugodtan végigülni a büntetőmunkájáig hátralevő másfél órát, úgyhogy miután Hermione végzett Ron kikérdezésével a mágiatörténet anyagból, gyorsan lefoglalta barátját egy parti varázslósakkra; ezzel legalább egy időre le tudta kötni a figyelmét.

Ám amikor eljött az idő, így is nyugtalanul lépett ki a klubhelyiségből; sapkáját berögzült mozdulattal a fejébe nyomta, mintegy saját maga megnyugtatásaképpen. Nagyokat lélegezve bandukolt át a kastély túlsó végébe, és őszintén remélte, hogy most nem onnan kezdik Pitonnal az egészet, ahol tegnap a büntetőmunkája előtt. Halkan kopogott be a tanár szobájába, miközben a gyomra nagyot ugrott, ezzel tudatosítva benne, hogy nincs visszaút.

– Máris nyitom – hallatszott bentről Piton rekedt hangja; Harrynek nem volt kedve csak úgy egyszerűen ostobán ácsorogni az ajtó előtt, úgyhogy várakozva dőlt neki az ajtófélfának.

Fél perccel később a férfi menet közben rángatva magára a pólóját nyitott ajtót, és állt félre, hogy a fiú beférjen mellette a helyiségbe.

– Sajnálom, hogy várnia kellett, csak most fürödtem – jegyezte meg magyarázatképpen, miközben becsukta a szobája ajtaját, és hátranézett az egyik zsúfolt falon félig nyitva álló ajtó felé. Harry jólesően beleszimatolt a kisebb helyiségből áradó szokatlan illatba, miközben elismeréssel adózott a lakosztály praktikus kialakításának.

– Nem gond – válaszolt magához térve, és Pitonra emelte zöld szemeit. – Komolyan azért hívott, hogy befejezzem a büntetőmunkámat? – tette fel végül a kérdést, ami már a tegnap esti levél kézhez kapása óta nyugtalanította.

– Hivatalosan igen. A gyakorlatban módosíthatunk rajta egy keveset.

– Mire gondolt? – kérdezte somolyogva karba téve a kezét Harry.

– Rengeteg rendszerezni való megrendelésem van, és gondoltam, hogy esetleg… szívesen segítene.

Harry minden gondolkodás nélkül bólintott; végül is szívesen maradt itt a professzorral, úgysem tudott semmi másra koncentrálni bárhol máshol és másvalakivel a kastélyban (nem volt meglepő, hogy csúfos vereséget szenvedett Rontól a sakkpartijukban).

– Egyébként, ha visszautasítaná a kérésemet, akkor úgyis kötelezném, hogy maradjon – szólalt meg mosolyogva Piton, és a fiúra nézett. Harry hasonló kifejezéssel pillantott vissza rá.

– Látja, így, hogy nem akarja mindenáron, hogy utáljam, máris mennyivel jobban vagyunk. Nem gondolja? – Harrynek muszáj volt beszélnie valamiről, ha nem akarta, hogy kínos csönd álljon közéjük. Azonban ez a mondat, ami nemcsak a jelen napokra, hanem a későbbiekben talán többre is vonatkozott, kellőképpen visszarángatta Pitont a nyers valóságba.

– Úgy véli? Végül is, maga ezt akarta – vont vállat a bájitaltan professzor.

– Így van – válaszolt nyugodtan Harry. Ám a lelkének – hiába tagadta volna – nem esett jól a férfi érdektelensége. – Lehet egy kérdésem? – szólalt meg ismét.

– Még egy? – sóhajtott fel Piton. – Rendben – bólintott végül.

– Maga élvezi, hogy magázódunk? Tudja, engem nagyon zavar, hogy folyton professzornak meg magának szólítom. Egyet ért?

– Igen – válaszolt minden érdeklődés nélkül a bájitaltan tanár. – Ezzel oda akar kilyukadni, hogy szólítsam a keresztnevén? Felőlem, ha ez minden vágya; azt hiszem át tudok szokni rá.

– Jó lenne – bólintott Harry. – És megengedi, hogy én is Perselusnak szólítsam?

– Ez rajtad múlik. Hogyha szeretnéd; elvégre ez a nevem, engem nem zavar.

– Nagyszerű, Perselus – mosolyodott el a fekete hajú fiú, mintha csak végre kipipálhatta volna ezt a napirendi pontot is. – Tehát, miben állhatok rendelkezésedre? – lépett közelebb az asztalánál kifordított széken ülő férfihoz.

Kapásból lenne néhány ötletem – futott át Perselus fején a gondolat, de az minden bizonnyal elég furcsán jött volna ki, ha ezt Harry orrára is köti.

– Először is, hozzon ide egy széket a sarokból.

– Igenis. És most? – szólalt meg, amikor lehuppant a férfi és egyben az asztal mellé.

– Itt vannak ezek a borítékok – tolt a fiú elé egy spárgával összekötözött borítékköteget. – Bontsd fel őket, és írd bele ebbe a könyvbe a megrendelés dátumát, az illető nevét, címét, és a rendelt termékeket, mennyiséggel együtt. – Miközben felállt az asztaltól, vaskos, megsárgult lapú keménykötéses nyilvántartókönyvet tett Harry elé.

– Nem is tudtam, hogy mást is csinálsz a tanári álláson kívül – jegyezte meg a fiú kicsivel később.

– A bájitalkészítés az egyik szenvedélyem; hogyha szeretem, és értek hozzá, miért ne használjam ki? És persze élni is kell valamiből.

– Egyik szenvedély? – mosolyodott el magában Harry. – És, milyen szenvedélyeid vannak még?

– Nem akarod tudni.

– Dehogynem – nevetett fel a fekete hajú fiú. – Másképp miért lennék itt?

– Ezt még mindig nem tudom – nézett rá Piton. – Rendben, írtál nekem egy üzenetet, de miért kéne, hogy ez bármit jelentsen? Nem bízok holmi közhelyekben – rázta meg tagadóan és elutasítóan a fejét a férfi.

– Bennem sem bízol?

– Szerinted ha nem bíznék, itt lennél most?

– Honnan tudjam? – csattant fel Harry. – Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad! – pattant fel a székéből, és dühösen kiabált tovább. – Észre sem veszed, hogy mit művelsz! Egyszer úgy nézel rám, mintha fel akarnál falni, utána meg azt hiszem, hogy fél percen belül kidobsz a szobádból. Ne viselkedj úgy, mintha én is ugyanilyen kiszámíthatatlan lennék, mint te!

Mikor a kócos fiú (kiabálás közben dühösen rángatta le a fejéről a sapkáját) befejezte mondanivalóját, amit egy szuszra hadart el, szó nélkül az ajtóhoz lépett, és vehemens mozdulattal kitárta.

– Állj meg – szólt utána nyugodt hangon Perselus.

Harrynek semmi kedve nem volt most megfordulni; ötlete sem volt, hogy vajon a férfi mit reagálhat a kifakadására, és egyelőre nem is volt kíváncsi rá. Ennél még jobban megrettent azonban a saját viselkedésén. Hogy a fenébe jutott eszembe kiabálni a bájitaltan tanárommal? – vágta volna legszívesebben a fejét jó erősen bele a kastély valamelyik falába feszültség-levezetésképpen. A legjobb ebben az egészben mégis az volt, hogy jól tudta, a legkevésbé sem a fogadás miatt csinálta. Egyszerűen dühítette, hogy a férfi még, mint emberben sem bízik benne, és most jutott el arra a pontra, hogyha úgy látja, hogy értelmetlen az egész szenvedés, és ráadásul még kínozza is vele magát, akkor önként feladja a fogadást, csakhogy megszabaduljon ettől a rémálomtól. Időközben ugyanis ráébredt, ez, bárhogy is nézi, rémálom: minden gondolatát ez az ostoba fogadás kísértette, és saját maga is egyre jobban szenvedett attól, hogy nem ér el semmilyen haladást – nem azért, mert félt veszíteni, hanem mert a büszkeségét és az önbizalmát kezdte ki az az elutasítás, ami időről-időre hatalmas erővel fogadta Piton részéről.

– Hagyj békén – szólt vissza – ezzel csak tovább hergelve magát – a férfinak, és teljes erővel rávágta az ajtót.

– Ha nem állsz meg, semmi jóra ne számíts – tárta ki az ajtót megint Perselus, és tett néhány lépést a jéghideg folyosón Harry felé. – Ne szórakozz velem, annak nem lesz jó vége. Nemcsak a befolyásom, az elszántságom is megvan hozzá, hogy…

– Te szórakozol! – ordított vissza Harry hátra se nézve, és vehemens léptekkel tovább trappolt fölfelé a lépcsőn. Amellett, hogy egyszerűen jobban érezte magát attól, hogy végre beolvasott a bájitaltan tanárának, nagyon remélte, hogy – az utóbbi időben időnként úgy érezte, hogy fontos a professzor számára – ha a férfi megijed, hogy örökre elveszítheti őt, hátha visszakozik, és meghittebb kapcsolatot akar majd vele.

– Potter! – szólt rá ismét fenyegető hangsúllyal a kócos fiúra Perselus.

– Hová lett a Harry megszólítás? – fordult szembe vele továbbra is hátrálva a fiú, miközben Piton nála gyorsabb léptekkel végig a nyomában volt. – Á, már értem… – kezdte gúnyosan. – Csak, mert most csalódtál bennem, máris visszakozol a saját érzéseidtől, és azt kívánod, bárcsak meg sem történt volna ez az egész. Jól érzem? Látod, kiismertelek!

– Mondtam, hogy ne szórakozz! – érte utol lassan a férfi az egyre sebesebben gyalogló Harryt, aki mostanra teljesen belelovallta magát Piton iránti haragjába.

– Én meg azt mondtam, hogy hagyj békén! Takarodj a közelemből! – szorította erőnek erejével a fülére a kezét a fiú; lassacskán kezdte úgy érezni, hogy az őrület kerülgeti, ahogy teli torokból kiabált, és kezdett szédülni az eszeveszett rohanástól a folyosókon keresztül. – Menj innen! – ismételte tényleg már csak ennyit kívánva.

Perselus ebben a pillanatban érte utol a hátra sem néző Harryt, és erős karjával hátulról elkapta a derekát.

– Eressz! – fordult meg a hirtelen érintés miatt összerezzenve és ijedten a fiú. Mikor felfogta, hogy a férfi így sosem fogja elengedni őt, gondolkodás nélkül erős pofont kevert le neki, amibe bele adta az utóbbi napok minden őrületét.

A bájitaltan tanárt váratlanul érte Harry reakciója; és ki is józanította annyira, hogy ellenkezés nélkül széttárja a karjait, ezzel engedve, hogy a fiú kiszabaduljon a szorításából. Védekezőn, és egyszerre bocsánatért esedezve –, amikor ráébredt, hogy hogyan fenyegette néhány perccel ezelőtt a fiút –, emelte fel a kezeit, ám a kócos fiú karjait még mindig a fejére szorítva befordult az előcsarnok előtti utolsó sarkon, és végleg eltűnt Perselus szeme elől.

2. fejezet - harmadik rész     4. fejezet - első rész