Kívánság Üst

4 - első rész

Harry aznap már ki sem mozdult a klubhelyiségből; remélte, hogy azzal, hogy még inkább sejteti, hogy így semmi esélye sincs közelebb kerülni hozzá, Piton változtat a viselkedésén és a stratégiáján. Ő mindenképpen úgy érezte, hogy ennél jobb dolgot nem tehetett volna, minthogy megkérdőjelezi a férfi szándékait, és utána ennek segítségével – már ha nem futott egyből vakvágányra – talán erősebb kötődést akar majd kialakítani közöttük, amíg még nem késő.

Az azonban még az álmaiban sem történt meg, hogy a férfi – kicsit átértelmezve a valóságot – saját maga írt neki bocsánatkérő levelet. Márpedig a bájitaltan tanár, követve a Harry által megkezdett hagyományt, rövid idézetet választott az eszközéül, hogy elmondja, őszintén sajnálja, amiért nem tudott feltétel nélkül jobban bízni benne.

Amikor a fiú kezébe vette az üzenetet, egyből mosolyogni támadt kedve, hogy tényleg zöld utat kapott a kapcsolatuk mindkét fél részéről, ezzel jelentősen előrelendítve a fogadás végkimenetelét, és hogy Piton ezek szerint tényleg ad a véleményére, és hajlandó megfogadni a tanácsait. Az idézet a férfira jellemző módon rövid volt, ám annál komolyabb mondanivalót hordozott:

„Nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.”

Harry, hogy mielőtt kicsúszik az időből, komolyabbra vegye az ügyet, szívhez szólóan közömbös levelet küldött válaszul Pitonnak:

Amíg nem ismersz igazán, nem tudsz megbántani igazán. Persze, amíg nem ismerlek igazán, meg sem tudok bocsátani igazán. Harry

A válaszlevél hétfőn kora reggel, egy lusta, meglehetősen kövér bagollyal egyetemben érkezett; Harry torkában dobogó szívvel bontotta fel, miközben barátai kíváncsian lesték, hogy vajon ezúttal merre lendül a fiú szerencséjének hintája. Az üzenet ismét tömör, és lényegre törő volt:

Kiváló helyet tudok az ismerkedésre. Ma este várlak hétkor a bejárati csarnokban. Hozz kabátot és teát, én viszem a vacsorát. P

– Mi a fene ütött ebbe? – kérdezte hitetlenkedve Ron, amikor a levél végére ért.

– Romantikus alkat a szentem – mosolygott elnézően Harry, de végül mindhármukból kitört a nevetés. Hermione a szemeit törölgetve olvasta el újra a férfi sorait.

– Szerintem te hozod elő belőle – csóválta meg a fejét. – Rá se lehet ismerni.

– Vagy csak ilyen az igazi énje, és senki sem ismeri – vont vállat Harry. – Mindenestre elég ijesztő, hogy randizni fogok a saját bájitaltanárommal, nem?

– Ne izgulj, minden rendben lesz. Csak legyél önmagad – magyarázta Ron. – Tudod, mint ahogy mindenki mondja – vigyorodott el aztán.

– Jó, végül is ha elszúrom, csak kirúghatnak, nem beszélve arról, hogy elveszítem a fogadást.

– Ugyan, Harry – váltott komolyabb hangnemre barátnőjük. – Mégis miért szúrnád el? Tudsz te szívtipró lenni, ha akarsz.

– Tényleg? Honnan értesülsz ilyenekről? – nézett rá derűsen a kócos fiú.

– Ha Ginny a barátnőd, nem sok minden van, amit nem tudsz róla.

– Már értem. Szóval, hogyha önbizalomhiányom van, hozzá forduljak, igaz? – nevetett Harry.

– Nagyjából.

– És persze ne felejtsd el a ruhát!

– Milyen ruhát már megint?

– Ami vonzóvá tesz – magyarázta rendkívül lelkesen Ron.

– Úgy érti, hogy még vonzóbbá – szólt közbe Hermione.

– Na nem! – csattant fel Harry. – Abba megyek, ami kényelmes, és amiben önmagamnak érzem magam. Ebből nem engedek.

– Végül is tényleg abban vagy a legvonzóbb, amiben te jól érzed magad – bólintott a lány. – De a lényegről semmiképp se feledkezz meg – szólalt meg kicsivel később.

– Vagyis?

– Hát hogy legyél őszinte, de csak amennyire még a célodat szolgálja.

– Nem hiszem el, hogy ezt te mondtad – rázta meg a fejét hitetlenkedve Harry.

– Miért? Azt hiszed, nem tudok ravasz lenni? – kacsintott rá a lány.

– Dehogy, fel sem merült bennem – tört ki a nevetés a fiúból. – Szóval, hogy viselkedjek, hogy belém szeressen? – vett nagy levegőt, és igyekezett elfojtani a mosolygást.

– Ne foglalkozz azzal, hogy hogyan kellene viselkednetek, a lényeg, hogy közvetlenebb hangulat alakuljon ki köztetek, és hogy arról beszéljetek, ami tényleg érdekel a másikban. Valami ilyesmi – vett nagy levegőt Hermione.

A délelőtti órák nagy része ilyesmi elmélkedésekkel telt, és barátai mindenféle tanácsokkal bombázták Harryt, hogy hogyan érje el, hogy Piton visszafordíthatatlanul a rabjává váljon.

A fekete hajú fiú vacsora után egyből a konyhába sietett, és villámsebességgel két forró teával teli termosszal tért vissza a klubhelyiségbe. A hálójukban belegöngyölte a kabátjába a két edényt, és az egész csomagot becsömöszölte a táskájába, amiből mindent csak az ágyára szórt, amire nem volt szüksége. Pulóverként felkapta még az első keze ügyébe kerülő inget, és kapkodva belebújt; nem gombolta be, öt perce volt odaérni az ötödik emeletre, úgyhogy csak a vállára dobta súlyos táskáját és egy gyors Sziasztok-kal elköszönve barátaitól már ki is száguldott a portrélyukon.

Éppen abban a pillanatban futott be a megbeszélt helyre az ötödiken, amikor Jeffrey is odaért az egyik alsóbb emeletről a lépcső tetejére.

– Szia – torpant meg mosolyogva, és lihegve a kisfiú mellett.

– Szia – válaszolt neki kicsit megilletődve Jeffrey.

– Megyünk?

– Hova?

– Mutatok neked még egy titkot – vigyorodott el Harry.

– Rendben – indult el mellette szökdécselve a kisfiú. – Én is olyan tekergő leszek, mint te és a barátaid?

– Hogy érted? – kérdezte óvatosan az idősebb fiú; a tekergő kifejezést ebben a kastélyban nem igazán lehetett személytelenül érteni.

– A nagybátyám mesélte, hogy az édesapád meg a barátai ismerték az egész kastélyt, a titkos alagutakat, rejtett szobákat, meg minden, és hogy ők hívták tekergőnek magukat. És még azt is mondta, hogy ugyanolyan kalandorok vagytok a barátaiddal, mint az apukád és az ő barátai, és hogy alighanem te ismered a legjobban a kastélyt azok közül, akik most benne élnek.

– Jeffrey, a nagybátyád honnan tudja mindezt? És azt, hogy én mennyit tudok a kastélyról?

– Fogalmam sincs – húzta el tanácstalanul a száját a kisfiú, de Harryt nem tudta megtéveszteni. Egyre gyanakvóbban tűnődött azon, hogy vajon melyik felnőtt lehetne a kastélyban Jeffrey nagybátyja – az most már nyilvánvalóvá vált, hogy az illető a kastélyban él, másképp nem tudna ennyit a diákokról.

– Semmi támpontot nem adsz, hogy ki a nagybátyád? – kérdezte, nem adva fel a próbálkozást, hogy hátha a kisfiú maga árulja el a titkot.

– Nem szabad. Megölne, ha bárkinek is elárulnám. Bár azt mondja, hogy a saját érdekemben nem kell tudnia róla senkinek. Mégis, nekem egyáltalán nem jó, hogyha valaki kérdezi, nem mondhatom el, hogy ki az, akit úgy szeretek, mintha az apukám lenne.

– Az én apukám kiskoromban meghalt, és én is találtam magamnak valakit, akire néha tudtam úgy tekinteni, mintha az apám lenne.

– És most vele élsz? – kérdezte kíváncsian, leplezetlenül csodálva őt Jeffrey.

– Nem, ő meghalt másfél éve egy halálfalók elleni harcban. Én már nagykorú vagyok, úgyhogy ha elvégeztem a Roxfortot, egyedül fogok élni.

– Nem félsz, hogy nincs hova hazamenned? Én éjszakánként sosem aludtam, amikor a nagybátyám küldetésre ment, mikor még élt Voldemort. Mindig attól féltem, hogyha nem jön vissza, akkor nem lesz otthonom.

– Itt vagyunk – állt meg az egyik folyosó közepe táján Harry, dühösen megrázva a fejét; nem volt képes megérteni, hogy miért kellett még a kisgyerekeknek is ennyit szenvedni az ostoba háború miatt, ami miatt kis híján mindenkit elvesztett, aki a legfontosabb volt az életében.

– De hát hol? – nézett rá értetlenül Jeffrey.

– Sosem találnád ki, hogy mit rejt ez a fal itt előttünk.

– Ez csak egy téglafal – bámult maga elé kétkedve a kisfiú.

– Nem csak – rázta meg a fejét Harry. – Sétálj el előtte háromszor, és gondolj egy olyan szobára, amiben most szeretnél lenni. – Nem viccelek – mosolyodott el, Jeffrey kérdő tekintetét látva.

– Rendben – egyezett bele végül a játékba a fekete hajú kisfiú, és lendületes léptekkel nekiindult a folyosó hosszában. Mikor harmadszor haladt el a kiszemelt falfelület előtt, erősen, csukott szemmel koncentrálva az elképzelt szobára, indás, zöldes kúszónövényekkel befuttatott kovácsolt kapu tűnt fel a falban.

– Gyere, menjünk be – szólt a tátott szájjal bámuló Jeffreynek Harry, és kitárta előtte az ajtót. – Kíváncsi vagyok, mit képzeltél nekünk – kukkantott be.

Jeffrey még mindig ámuldozva lépett be a nem túl nagy helyiségbe, és meglepetten kiáltott fel, ahogy jobban körülnézett.

– Minden itt van, amit kívántam! – lépett a sarokban álló csobogó szökőkúthoz ujjongva.

Harry is elismeréssel tekintett körbe a szobában. A világos narancssárgás falakon körbe minden oldalon kúszónövények tették keletiessé a helyiséget, ülőalkalmatosság gyanánt pedig két tengerkék, rémesen kényelmesnek és hívogatónak tűnő függőágy szolgált a szoba közepén. Az idősebb fiú gondolkodás nélkül helyet foglalt az egyikben, és még néhány másodperces tátott szájjal végrehajtott bámulás után Jeffrey is elfoglalta a saját ágyát.

– Te kviddicsezel, igaz? – szólalt meg kíváncsian ezután minden bevezetés nélkül.

– Igen. Miért kérdezed? – nézett rá meglepődve az idősebb fiú.

– Én még nem játszhatok – biggyesztette le a száját Jeffrey.

– Ezek szerint elsőéves vagy, igaz? – Harrynek erről jutott eszébe, hogy azt is tervezte, hogy kideríti Piton unokaöccsének a kilétét. Kíváncsi volt, hogy vajon milyen fiú lehet az, akit a mindig rettegett bájitaltanár nevelt fel.

– Igen. De Madam Hooch azt mondta, jól repülök, és jövőre, hogyha lesz válogatás, van esélyem bekerülni a csapatba. Milyen igazi meccsen játszani? Mi repülésórán csak repülni tanulunk, kviddicsezni nem szoktunk.

– Fantasztikus érzés – mosolyodott el Harry. – Bár még mindig izgulok a meccsek előtt… , de amint felszállunk a levegőbe, már csak azt élvezem, hogy végre repülhetek. Most kedden is lesz meccsünk, a mardekárral játszunk. Kijössz megnézni?

– Persze – bólintott lelkesen Jeffrey. – De a saját házamnak kell majd szurkolnom. De azért én remélem, hogy ti fogtok nyerni.

– Remélem is – somolyodott el Harry.

– Te vagy a kapitány a griffendél csapatában?

– Igen. Miért nézel így? – vonta fel a szemöldökét, a kisfiú furcsa arckifejezését látva.

– Csak eszembe jutott valami.

– Micsoda?

– Hogy esetleg még néhány elsőssel, akivel egész jóban vagyok szívesen lemennék kviddicsezni valamikor a nagypályájára. Nincs kedved velünk jönni? Úgy sokkal jobb lenne – magyarázta lelkesen Jeffrey, hogy meggyőzze Harryt. – Te tudsz játszani, sokkal izgalmasabb lenne, hogyha tényleg nem csak röpködnénk, hanem mutatnál valamit.

– De hát nekem holnap kviddicsmeccsem lesz, és utána csütörtöktől lezárják a pályát.

– Akkor szerdán – próbálta tovább fűzni az idősebb fiút Jeffrey. – Annyira jó lenne – mosolyodott el, bizonyára, ahogy elképzelte, mennyire örülne, ha tényleg megcsinálhatnák a programot.

– Rendben – egyezett bele Jeffrey vidám, kérlelő tekintetét látva Harry, és megadóan felemelte a kezét. – De csak miután kész vagy minden háziddal. – Azt nem tette hozzá, hogy neki is fel kell készülnie az újabb, előre bejelentett bájitaltan dolgozatra, és azt nem halogatja; ideje volt végzősként végeznie a teendőit, sorrendet állítva fel a dolgok fontossága alapján. Remélte, hogy így le tudja kenyerezni a fiút, csak hogy ne menjen a barátságuk a tanulmányi eredménye rovására; így is elég megpróbáltatásnak néztek elébe hetedévesként.

– Klassz! – kiáltott fel ujjongva a kisfiú. – Mikor megyünk?

– Mondjuk este nyolctól kilencig jó? Akkor vacsora előtt lesz időd megírni a házidat, és az se tűnik fel majd a többieknek, hogy nem megyünk enni. Ugye tudod, hogy nektek nem lenne szabad tanári felügyelet nélkül repülni?

– Tudom – bólintott nagy komolyan a kisfiú. – Megígérem, hogy tartjuk a szánkat – jelentette ki ünnepélyesen.

– Senki nem tudhat róla – tette még hozzá titokzatosan Harry. – Bízhatok bennetek?

– Persze – mosolyodott el boldogan Jeffrey.

A következő majdnem fél órában mindenféléről beszélgettek, ami csak az eszükbe jutott. Harry rengeteg mindent tudott meg a kisfiúról, és egyre jobban kezdte megkedvelni. Vadóc volt, kicsit naiv, de ezzel együtt talpraesett, és egyszerűen nem lehetett nem szeretni.

Amikor eljött az ideje, hogy elinduljon a találkájára Pitonnal, kedvetlenül magyarázta el a fiúnak, hogy mennie kell, mert megbeszélnivalója van az egyik tanárával. Azt nem kötötte Jeffrey orrára, hogy a bájitaltan tanárral lesz találkozója, és a megbeszélnivaló inkább ismerkedő beszélgetésként lett meghirdetve. Mindenesetre nem volt választása, mennie kellett, úgyhogy a Szükség Szobája előtt elbúcsúztak a kisfiúval, és Harry az egyik titkos lépcső felé indult (hogy Jeffrey ne sejtse, a bejárati csarnok felé fogja vinni az útja), ő pedig lefelé, a mardekáros hálókörlet felé.

Harry titkos átjárókon keresztül vette a földszint felé az irányt, és meglepetésére még Pitont is megelőzte; a sötét előcsarnokban egy lélek sem volt, amikor megérkezett, és bár a kastély többi részéről még távoli visszhangok érkeztek ide, a nagyteremben és az előcsarnokban már szinte vágható volt a csönd. Harry szórakozottan ült le az első emeletre vezető lépcső tetejére, és nem foglalkozva azzal, hogy vajon ha Piton befut, mit gondol majd róla, kihalászta az egyik termoszt a táskájából, és jólesően belekortyolt a forró teába. A változatosság kedvéért a torka ugyanúgy fájt, ha nem jobban a tegnapi kiabálástól, mint néhány nappal ezelőtt, úgyhogy most csak a meleg innivaló tudta megnyugtatni, és kicsit visszafogni a köhögését.

3. fejezet     4. fejezet - második rész