Kívánság Üst

4 - második rész

A bájitaltan tanár néhány perccel később érkezett meg enyhén zaklatott arckifejezéssel, ám mikor meglátta Harryt, mintha valamiféle nyugalom költözött volna a tekintetébe.

– Sajnálom, hogy késtem – lépett az ücsörgő fiú mellé. – Tudom, hogy ezt nem pont most kellett volna, de két büntetőmunkás harmadéves letörte mindkét csapot a bájitalteremben, úgyhogy fel kellett takarítanom egy kisebb árvizet.

– Miért rendelsz mindenkit büntetőmunkára, hogyha ez neked a legrosszabb? – állt fel a táskáját átkarolva Harry, kérdőn, és enyhén szólva szemrehányóan nézve a férfira.

– Ha jobb ötleted van, hogy hogyan tudnám tisztességes munkára szoktatni őket, akkor csak szólj – mosolyodott el Perselus. – Elindulhatunk? – váltott ezután témát.

– Persze – bólintott vállat vonva Harry.

– Vegyél kabátot, hideg van kint – szólalt meg azonban továbbra is egy helyben állva a férfi –; hallom, hogy még mindig köhögsz.

– Nem vagy az apám – válaszolt neheztelve a fiú, de azért megfogadta Piton tanácsát. Azon viszont igencsak meglepődött, hogy a férfinek nem volt semmi hozzáfűznivalója ez előző megjegyzéséhez. Vehemens mozdulatokkal felhúzta hosszujjú ingére a kabátját, és vállára vette a táskáját.

– Induljunk – szólalt meg ismét Piton, és kitárta Harry előtt a kastély tölgyfaajtaját. Mikor már a nedves, kicsit fagyott füvön sétáltak – még a kastély fáklyáinak fénykörében –, a sapkás fiú komolyan fordult a férfihoz, miközben továbbra is a Tiltott Rengeteg irányába haladtak.

– Remélem, nem akarsz úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem köztünk. Ne szólj bele – szólt rá a megszólalni készülő férfira. – Szóval, nemcsak arra gondolok, ami tegnap történt, hanem arra is, ami azt megelőzte. Nyilván összefügg a két dolog, de én tudni akarom, hogy melyik volt valóság, hogyha egyáltalán nem volt csak az én illúzióm, ami megtörtént.

– Miért kéne úgy tennem? Mindig úgy végeztem a dolgomat, hogy ne figyeljek az ábrándjaimra. Most te berobbantál a képbe, és mindent megkavartál az elevenségeddel meg a fiatalságoddal. Teljesen összezavartál. És egész tegnapig úgy véltem, hogy ennek semmi értelme sincs. Persze hogy nem tudtam bízni benned, amikor saját magam sem tudtam eldönteni, hogy mi az, amit átélek.

– És mi változott meg mostanra, ennyi idő alatt? – állt meg Harry, és önkéntelenül is megfogta a férfi karját, hogy forduljon szembe vele.

– Azt hiszem, megtanultam bízni a szavaidban… és az érzelmeidben.

– Szóval mégiscsak észrevetted, hogy van, akinek rád van szüksége.

Miközben a fekete hajú fiú igyekezett kellően vonzó és romantikus válaszokat kiagyalni, lassacskán kezdte észrevenni, hogy nem is bántja annyira ez a helyzet, mint azt egészen ma estig gondolta volna…

– Talán… Válaszolnál egy kérdésemre?

– Talán – somolyodott el Harry. – Mi lenne az?

– Miért én, és miért most?

– Hogyha nem tudok válaszolni? – kérdezett vissza a fiú; erre nem volt felkészülve, és egyébként sem mondhatta meg az igazat.

– Mint azt az előbb mondtam – sóhajtott fel Perselus –, elfogadtam a szándékaidat, ehhez nem kellenek okok.

– Ez túlságosan üresen és érdektelenül hangzott – nézett fel rá Harry.

– Inkább önzetlennek nevezném – vont vállat a férfi. – Sajnálom. Nem vagyok a szavak embere.

– Annyit azért mondhatnál, hogy mi a véleményed az egész helyzetről, vagy legalább rólam – csattant fel megint éledő dühvel Harry.

– Ne kezdj megint kiabálni – figyelmeztette Perselus. – Nem akarlak elutasítani – lépett lassan közelebb a kivételesen zavaros tekintetű fiúhoz. – Csak figyelmeztetni akartalak… Semmi biztosíték nincs rá, hogy ennek az egésznek bármilyen jövője lesz.

– Akkor is késő, az érzéseim ellen már semmit sem tudok tenni – rázta meg a fejét Harry.

– Ez a szerencsém – lépett még közelebb a láthatóan riadt fiúhoz Perselus; most már csak alig tíz centi választotta el őket egymástól, és Harry érezte, hogy a lábai megremegnek az idegességtől – ezt nem írhatta csak a hideg rovására.

– Nyugtalan vagy? – kérdezte tőle szokatlan lágysággal a hangjában Perselus.

– Én csak… – Harry, hogyha őszinte akar lenni, valami olyasmit mondott volna, hogy igencsak megrémíti a helyzet, hogy egy eddig teljes szívéből gyűlölt felnőtt férfival vannak most igencsak furcsa és meglehetősen közeli helyzetben, és – bár talán még bízott is benne – ez túlontúl új tapasztalat volt. Ám semmi ilyesmit nem volt lehetősége mondani, ugyanis Perselus jótékonyan megóvva a választás kötelességétől megfogta a karját, és húzni kezdte maga után.

– Áruld már el, hogy hova megyünk – szólalt meg Harry, amikor a férfi csak mellékesen körbekémlelve, gondolkodás nélkül bevette magát a Tiltott Rengeteg sűrű fái közé.

– Akkor nem lenne annyira eredeti a meglepetés – rázta meg a fejét Perselus. – Egyébként is, nemsokára ott vagyunk.

A nemsokára kifejezés a fekete hajú fiú szerint leheletnyivel mást takart, ugyanis még tíz perccel később is a vaksötét erdőben, a göcsörtös talajon botladozva haladtak valamerre – Harrynek lövése sem volt, hogy vajon Piton tudja-e egyáltalán, hogy merre mennek.

Amikor végre megérkeztek megközelítőleg a semmi közepére (pontosabb definíciót a fekete hajú fiú képtelen lett volna kitalálni), Piton megállította őt, és megfordította úgy, hogy neki háttal legyen.

– Indulj el hátrafelé – rendelkezett, mire Harry megrökönyödve pördült meg.

– Perselus! Erre tényleg most van szükség?

– Hallgass rám – kérte a férfi türelmetlenül. – Ne félj, nem akarlak itt hagyni – mosolyodott el, ezzel az apró gesztussal némi derűt csempészve Harry szívébe is.

– Rendben – törődött bele a fiú az elkerülhetetlenbe, és a szemét inkább behunyva – nagyon nem akarta tudni, hogy miben is fogja kitörni a nyakát, márpedig biztos volt benne, hogy nem tudná megállni, hogy ne forduljon hátra –, eléggé labilis léptekkel elindult hátrafelé. – Meddig menjek még? – kérdezte kicsivel később, amikor fájdalmában hirtelen ugrott egyet, mivel meglehetősen vékonytalpú cipőjével rálépett egy kimeredő göcsörtre.

– Megállhatsz – hallotta furcsán visszhangozva Perselus hangját; óvatosan nyitotta ki a szemét, és meglepődve kellett észrevennie, hogy sötétzöld sövénnyel szemben áll. A legkülönösebb az volt, hogy abból az irányból érkezett, ahol most a fal szerepét betöltő sövény az útját állta.

– Hol vagy? – kérdezte kicsit nyugtalanul a férfitól, miközben kíváncsian megfordult a sötétben, hogy feltérképezze, hova is került.

– Jövök, menj odébb egy kicsit.

– Micsoda? – értetlenkedett Harry.

– Lényegtelen, csak a küszöbön álltál – érkezett meg Piton is igencsak stílusos belépővel, vagyis kis híján eltaposta a fiú bal lábát, mivel hátrafelé nem látta, hogy mennyire van távol tőle.

– Ja, bocsánat – nevetett fel Harry, bár maga sem tudta, mit is tart ennyire mulatságosnak. – Csak nem értettem, hogy mire gondolsz. Hol vagyunk? – kérdezte kíváncsian.

Válasz helyett a férfi elmormolt egy halk Lumos-t, mire pálcája végén apró láng jelent meg; a feje fölé emelte a lámpásként szolgáló pálcát, hogy megvilágítsa vele a környezetüket.

Mikor Harryben tudatosult, hogy hol van, leesett állal, hitetlenkedve sétált a kicsiny kör alakú lugas közepe felé. Gyönyörködve jártatta végig a tekintetét a sövényfalon belül álló, elsősorban esztétikai célt szolgáló üvegfalon és -kupolán, amely a feje fölött futott össze, és ért egybe egy, a „mennyezetről” lógó ólomlámpás foglalataként.

– Fázol még? – kérdezte tőle, a fiú meglepődöttségén somolyogva Perselus, miközben a pálcáján lobogó apró lángocskával ügyes kis bűbájjal távolról meggyújtotta a hétszögletű lugas üvegfalain levő fáklyákat.

– Nem – nézett rá tűnődve Harry; ezek szerint nem kerülte el a férfi figyelmét, hogy egészen eddig vacogva a csípős hidegtől követte őt a Tiltott Rengeteg mélyébe.

– Min gondolkodsz?

– Csak azon, hogy hogyan létezhet egy ilyen hely úgy az erdő közepén, hogy senki sem tud róla.

– Tudnak róla páran – vont vállat Perselus. – Csak nem szólnak róla. Mindenki szereti megtartani magának. Én másodéves koromban jártam itt először, és akkor szerettem bele. Ötletes egy helyiség ez. Mondhatni, itt minden megtörténhet: nyáron, ha meleg van, hűvös az idő, télen fogalmam sincs hogy honnan, de árad a meleg, sőt, ha úgy tartja kedve, még az is előfordul, hogy zenét játszik, vagy valamilyen finomsággal kedveskedik. Karácsonykor általában magyal és fagyöngy futja be a tető tartórúdjait, de előfordult már az is, hogy puha, meleg hó szálingózott.

– Ez olyan, mintha ennek a lugasnak mindig jó kedve lenne. Sosincs eső, vagy szomorúság benne?

– Nem. És ezért kimondhatatlanul hálás vagyok annak, aki felépítette. Nem tudom, hol van a legközelebbi olyan hely, ahol sosincs bánat és fájdalom, de valószínűleg nincs valami közel.

– Értem mire gondolsz – bólintott Harry. – Nem ülünk le? – kérdezte végül, és körbefuttatta a szemeit az üvegfal tövében végighúzódó fapadon. A lugas közepén egyszerű, minta nélküli faasztal állt, Perselus most arra rakta le az eddig a vállán hozott fekete bőrtáskát; a fiú követte a példáját.

Miután megszabadultak terhüktől, mindketten levették a kabátjukat; Harry ámuldozva akasztotta fel a sajátját a most megjelenő, ajtó melletti fogasra. Mikor megfordult, és Perselusra tévedt a tekintete, csak akkor tűnt fel neki, hogy a férfi most nem szokásos fekete talárjainak és ingjeinek egyikét viseli. Bár fekete nadrágjától láthatóan nem tudott megválni, fölülre közönséges bordó hosszujjút vett, rá pedig fekete gombnélküli vastag mellényt. Rövidre vágott, elegáns hajával egészen úgy festett, mint egy mugli családapa; Harry jót mosolygott a képen, hiszen ilyen sem jutott még soha az eszébe, mikor a hírhedt bájitaltan professzorra nézett.

– Üljünk le – bólintott Perselus, és találomra lehuppant a körbefutó pad egyik részére. – Gyere

Harry rövid ideig töprengve nézett a férfira és a padok között álló asztalra. Végül nyíltan a bájitaltan tanár szemeibe nézve vele szemben ült le, és az asztalra könyökölt. Hogyha mindketten akarták volna, akkor átnyúlhattak volna az asztalon a másikhoz.

– Semmi köze hozzád, hogy ide ültem – mosolyodott el Harry Perselus meglepődött, kérdő tekintetét látva. – Csak így jobban tudunk beszélgetni.

Végül is, igaza van – értett egyet vele gondoltban a férfi. Másképp, hogyha csak rajta múlt volna, nem biztos, hogy sor került volna rá. Nagyon is meg akarta ismerni a fiút, és szívesen beszélgetett vele bármikor, de úgy érezte, hogy így biztosabb, hogy nem térnek el az összejövetelük céljától egy bizonyos másik irányba.

– Rendben, igazat adok neked – válaszolt Perselus. – Kérdezhetek valamit?

– Persze. Megint – vigyorodott el szórakozottan a sapkás fiú.

– Hogy jött az az ötleted, hogy elsős mardekárosokkal töltsd az idődet?

– Ez egy kicsit félreérthető volt – válaszolt első körben Harry. – Egyébként pedig, csak Jeffrey-vel találkoztam, vele is csak két alkalommal, és először véletlenül futottunk össze a gyengélkedőn. Olyan fontos ez?

– Csak érdekelt.

– Rendben, most én jövök – tápászkodott kicsit följebb a padon Harry. – Hogyha már az elsősöknél tartunk: hogy lehet, hogy nem találkoztam még az unokaöcséddel?

– Ez aztán a rejtély – mosolyodott el zavartan a férfi. – Biztos össze fogsz futni vele valamikor.

– El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. Hogyhogy te nevelted föl?

– Ez hosszú történet. Jól van, elmondom – emelte fel megadóan a kezét, látva Harry lesújtó pillantását.

– Van időnk – bólintott elmosolyodva a fiú, és karját keresztbe téve hátradőlt.

– Ketten voltunk testvérek – fogott bele a történetbe Perselus –, Blythe és én. Idősebb volt nálam, és külföldön kezdte el a tanulmányait, ezért ő sosem lett roxfortos. Talán ekkor kezdtünk elhidegülni egymástól; pedig gyerekként egyikünk sem kívánhatott volna jobb testvért, büszkék voltunk magunkra, hogy sosem veszekszünk, és mindig mindent tudunk a másikról. Ám szép lassan arra ébredtünk rá, hogy már beszélő viszonyban sem vagyunk. Az életünk elágazott: én a sötét oldalra álltam, míg ő Dumbledore kedvencévé vált a tehetsége és az enyémnél sokkal kellemesebb jelleme miatt – mosolyodott el keserűen. – Aztán számára szempillantás alatt véget ért minden: a feleségét megölték a halálfalók, ő pedig a bosszúja közben esett el.

– Hogyan került hozzád a fia, hogyha ennyire elszigetelődtetek egymástól? – kérdezte Harry, miközben ismét elöntötte a düh, amit a rengeteg értelmetlen pusztítás és minden értelemben vett kínzás élesztett fel benne.

– Blythe a végrendeletében azt kérte, hogy én neveljem fel. Közülünk mindig én voltam a felelősségtudóbb, a felnőttesebb, és mert úgy gondolta, hogy hatalmasat hibázott, amikor a különböző eszméink ellenére megszakította velem a kapcsolatot. Azt írta, teljes szívéből reméli, hogy talán annak a szeretetnek egy részét, amint mint testvéremtől, tőle kellett volna kapnom, a fia talán megadhatja majd nekem.

– Nem lehetett könnyű sem neki, sem neked – könyökölt ismét az asztalra a fiú, és a tenyerébe támasztotta az arcát.

– Mindennap hálát adok azért, hogy mindazok ellenére, amin keresztül ment, olyan fiúvá nőtt fel, ahogy megéri élni. Bár amíg fiatalabb volt, rengeteg álmatlan éjszakát okozott nekem. Nem is beszélve arról, amikor a Rend bevetéseire kellett mennem. Alig mertem egyedül hagyni a házban, sosem lehetett tudni, mire érkezek haza.

– Úgy látom, sikerült rosszcsont gyereket nevelned belőle – mosolyodott el szándékosan szurkálva a férfi öntudatát Harry.

– Csak annyira neveletlen, ami még szükséges ahhoz, hogy ne váljon bajkeverővé – vágott vissza sokatmondó pillantással, mégis elnézően mosolyogva Perselus. – Mindenesetre nem egyszerű vele, az biztos.

– Olyan jó megismerni, hogy ilyen oldalad is van.

– Ezt hogy gondolod?

– Hát, hogy van, aki csak a rettegett bájitaltantanár arcodat ismeri, van, akinek tapasztalt nagybácsi vagy, és van, aki érzelmes férfit lát benned.

– És veled nem ez a helyzet? – nézett Harry szemébe Perselus. – A varázslók kilencvenkilenc egész kilenc százalékának te vagy a hős, aki megszabadította őket a Nagyúrtól. Talán a maradék nulla egész egy százalék az, akit te is fenntartás nélkül mondhatsz a barátodnak. És teljes szívemből reménykedek, hogy csak egyvalaki van, aki a szerelmének nevezhet.

A férfi óvatosan érintette meg a fiú asztalon nyugtatott kezeit, és látva, hogy Harry nem ellenkezik, lassan összekulcsolta őket a sajátjával.

– Haragszol? – kérdezte a fekete hajú fiú zavart tekintetét látva.

– Nem. Csak annyira furcsa így kimondva. Neked nem? – mintha csak most vált volna teljesen valósággá ez az egész.

Harry most már biztos volt benne, hogy kifogásolhatatlanul teljesítette a fogadás tétjét. Azonban nemcsak ez töltötte el furcsa elégedettséggel és megnyugvással, hanem lassacskán már az okozott volna fájdalmat és hiányérzetet neki, hogyha nem Perselus körül járnak a gondolati. És most nem gondolva semmi másra, élvezettel hagyta, hogy a férfi érdes kezével lassan simogassa a bőrét.

– Valakinek ki kell mondania – mosolyodott el a férfi, titkon megkönnyebbülve, hogy Harry nem utasította el a közeledését. – Nem vacsorázunk? – kérdezte kicsivel később, és csábítóan meglengette a sapkás fiú előtt a táskát, amit hozott.

– Farkaséhes vagyok. Te sem vacsoráztál, ugye?

– Nem. Akkor rajta – oldozta ki a bőrtáska száján levő csomót, és nekiállt kipakolni az asztalra a tartalmát. Harry az ölébe vette a saját hátizsákját, és az asztalra tette belőle a két enyhén átmelegedett termoszt. Azonban abban a pillanatban vissza is kapta róla, ugyanis a tömör fára az asztal szélétől a semmiből előtűnve éj–sötétkék terítő gördült.

– Ne lepődj meg, mindig ezt csinálja – csóválta meg a fejét Perselus. – Bár ezzel újabb pontot szerzett nálam. Terítő még nem volt – magyarázta a csodálkozó fiúnak. – De mindig váratlanul áll elő valamilyen újabb ötlettel; a személyes kedvencem egyébként a konfettieső és Debussy Claire de Lune-je volt, valamikor tavaly tavasszal.

– Értem – nevetett fel Harry. – Hogyha kérnék valamit, vajon teljesítené?

– Nem hinném. Meglepetésre dolgozik.

Időközben Perselus két – eddig egy gyufásdobozba helyezett – tányért és borospoharat visszanagyított az eredeti méretére, majd néhány egyszerű pálcaintéssel kiszedte beléjük a konyhából szerzett ételt és italt.

– Az evőeszközöket hova rejtetted? – kérdezte tréfásan Harry, ahogy a ténykedő férfit figyelte.

– Nem biztos, hogy elraktam őket – emelte fel tűnődve a fejét.

– Akkor majd én gondoskodok róluk – mosolyodott el a fiú. – Így nem csak te dolgozol.

– Mire gondoltál? – dobta le a puha, füves földre kiürült táskáját a férfi, és visszaült korábbi helyére.

– Csak figyelj – kacsintott rá Harry.

– Örömmel – vigyorodott el Perselus. Nem kellett eljátszania, hogy mennyire örömmel legelteti a fiún a szemeit.

Harry gyorsan feltérképezte az otthonos lugast, hogy miből is varázsolhatna megfelelő evőeszközöket, végül négy faágat szedett fel a földről, és egy – még valamilyen ősrégi – könyvben olvasott ügyes kis bűbájjal fényes ezüstös evőeszközökké változtatta őket.

– Ez ügyes volt – nézett rá elismerően Perselus, mikor a fiú lerakta a két kést és villát az asztalra.

– Csak hogy megmutassam, én is tudok valamit – vont vállat a fiú.

– És nem csak ezt, biztos vagyok benne. A tanáriban lassan mindennapi téma lesz a te átváltoztatástan órai brillírozásodnak a taglalása.

– Komolyan? – vörösödött el Harry; nem akarta, hogy bárki arról beszéljen, hogy ő mennyire jó vagy rossz valamilyen tantárgyból. Még szerencséje volt, hogy a bájitaltan tanár nem szándékozta kiteregetni az ő óráján való viselkedését és munkáját.

– Igen. Ez nem szégyen. Csak mert tehetséges vagy valamiben (megjegyzem, nem csak ebben), nem kell szégyellned, ha okkal megdicsérnek.

– Tudom, csak ez olyan, mintha kérkednék. Pedig én nem is igyekszem különösebben jó lenni átváltoztatástanból. Egyszerűen csak megy; és azért is nekem van lelkiismeret-furdalásom, hogy jobb vagyok mint Hermione, pedig ő éjjel-nappal mást sem csinál, csak tanul.

– Figyelj, ő biztos, hogy másban tehetséges annyira, mint te. Úgyhogy ne legyen bűntudatod emiatt. – Tényleg, Granger és Weasley gondolkodnak már rajta, hogy mit fognak tanulni, ha befejezték a Roxfortot? Közben szerintem kezdjünk enni – tette még hozzá; Harry látta rajta, hogy már egy ideje vágyakozva pislog az asztalon álló ropogósra sült vadhús és hagymás burgonya felé.

– Jó étvágyat – mosolygott egyetértően a férfira. – Szóval, Ron azt hiszem szívesen kviddicsezne, bár nem nagyon bízik benne, hogy egyből jövőre fel fogják venni valamelyik nemzetközi csapatba. Hermione persze már jó ideje azt tervezi, hogy külföldre megy varázskincs kutatónak tanulni. Beleszeretett a rúnaismeretbe, és én is azt hiszem neki való lesz valamilyen jó kis kutatós munka.

– Csak képzeltem, vagy a persze szót szándékosan ejtetted ki ilyen gúnyosan? – nézett rá Perselus, belekortyolva a borába.

– Nem akartam. Csak állati mázlisták, hogy mindketten tudják, mit akarnak kezdeni az életükkel. Én nem is akarok gondolni rá. Mi van akkor, hogyha nem megyek továbbtanulni jövőre?

– Rossz döntés lenne – válaszolt őszintén Perselus. – Nem szabadna kirázódnod a tanulásból, később nehéz újra belejönni.

– Talán – vont vállat Harry; nem különösebben érdekelte senkinek a véleménye, egyáltalán, a háta közepére kívánta ezt az egész végzősdit.

– És egyébként sem mehetsz el innen.

– Már miért ne mehetnék? – kapta fel a fejét a fiú.

– Mert nem engedlek el. Ilyen egyszerű – válaszolt Perselus.

– Ugyan, a varázsvilágban a távolság a legkisebb akadály – mosolyodott el biztatóan Harry. – Engem az aggaszt, hogy mi lesz, hogyha úgy élem le az életemet, hogy azt sem tudtam kideríteni, mit szeretnék kezdeni vele.

– Tudod, az életed már most sem lehet többé értéktelen, mert én észreveszem. A tanúja vagyok.

– Sosem képzeltem volna rólad, hogy pont te leszel az, aki ilyeneket mond nekem – hajtotta le a fejét Harry.

– Ez most jó vagy rossz? – kérdezte megjátszott tanácstalansággal Perselus.

– Persze hogy jó – tört ki a nevetés Harryből. – Csak annyira új ez az egész – mondta ismét halkan, miközben keresztbe tette az evőeszközét a tányérján.

– Közösen átélni valami újat szerintem mindenképpen kellemes dolog. – A férfi arca az elmúlt egy órában rengeteget változott, amivel tudtán kívül is alátámasztotta egyébként is őszinte szavait: a homlokán kisimultak a ráncok, és a szeme düh vagy lenézés helyett vidámságot és megnyugodottságot sugárzott.

– Igen, csak hozzá kell szoknom, hogy „így” közösen.

– Nekem nincs nehéz dolgom. Kis híján egy éve kísérted a gondolataimat és az álmait.

Harry szíve nagyot dobbant, ahogy Perselus őszinte vallomását hallotta; hogyhogy nem vette észre mindezt? – tépelődött magában.

– Hogy lehet? – kérdezte őszinte csodálkozással. – Mi olyasmi lehet bennem, ami magával ragad egy olyan férfit, mint amilyen te vagy?

– Nem szerettem beléd egyből – fejezte be a férfi is a vacsoráját, és hátradőlt a padnak. – Először csak a kitartásodat kezdtem csodálni. Hihetetlen volt, hogy miután szókimondóan a földhöz döngöltelek a roxmortsi rajtaütéskor, utána is talpra álltál, és volt erőd bebizonyítani, hogy hazugság mindaz, amit a varázsvilág állít rólad. És hogy valóban hős vagy; segítettél meglátni, hogy vannak még hősök – csakhogy ők maguknak bizonyítanak, nem a világnak, és saját magukban szenvednek, belül vívják meg a harcaikat.

– Senkinek sem mutattam még példát semmivel – mosolyodott el kicsit zavarban Harry, ahogy Perselus monológját hallgatta. – Különleges élmény ezt hallani.

– Azt csak hiszed – nevetett fel a férfi. – Ha csak egy embert akarunk említeni, akkor ajánlom figyelmedbe az unokaöcsémet. Bár kicsit hitetetlen az elmúlt öt és fél év után, hogy te vagy a példaképe, de ez vitathatatlan. Ha hallanád, hogy miket áradozik rólad. Nem rajong érted, hanem tisztel; azt hiszem igazából ez jelenti a legtöbbet neked, nem igaz?

– Hogy ismerhettél ki ilyen gyorsan? – fúrta a tekintetét Perselus sötét szemeibe Harry. – Én azért vágyom tiszteletre és megbecsülésre, mert korábban sosem volt részem benne igazán.

– Ahogy én is azért vágyom a szerelmedre, mert sosem tapasztaltam meg igazán.

A kócos fiú még egy pillantást vetett a férfire, aztán a karjaira hajtotta a fejét; szemeit behunyta, jól esett neki, hogy egy pillanatra befelé fordulhat.

– Szeretnél indulni? – kérdezte tapintatosan Perselus. – Ahogy elnézem, fáradt vagy. És át kell gondolnod néhány dolgot, jól sejtem?

Harry csak némán bólintott, miközben felemelte a fejét.

– Akkor induljunk vissza, nemsokára, hogyha mindketten akarjuk, úgy is tudunk újra találkozni.

– Nem bánod?

– Ugyan már. Ez a legkevesebb. El tudom képzelni, mennyire letaglózott, amit érzek.

– Inkább az döntött le a lábamról, hogy valóra vált, amit megálmodtam.

Közös erővel néhány perc alatt összepakoltak, és egymás után kiléptek a fáklyákat saját maga eloltó mágikus lugasból.

– Hogy találhatok újra ide az erdő közepére, ha szeretnék? – kérdezte Harry, ahogy visszafelé indult Perselus nyomában. Hirtelen ólmos fáradtság vett erőt rajta, úgyhogy igencsak kellett figyelnie, nehogy elbotoljon a Tiltott Rengeteg göröngyös talaján.

– Aki egyszer járt itt, az utána mindig visszatalál. Nem tudom, hogy lehet ez, de mindenki erről számolt be, aki ismeri a helyet.

– Nem bánod, ha egyedül is eljövök ide néha?

– Ha baj lenne, nem mutattam volna meg neked, hogy létezik ez a hely.

A Tiltott Rengeteg széléig ez után már kölcsönös, cseppet sem bántó csöndben haladtak; mikor kiértek az árnyas fák közül, némán lépdeltek föl egymás mellett a lankás, a kastély tölgyfaajtajához vezető emelkedőn. A férfi csak a súlyos ajtó előtt néhány méterrel torpant meg; Harry ösztönösen állt meg mellette, és emelte rá a tekintetét – Perselus legfeljebb egy fejjel volt magasabb nála.

– Megengeded, hogy… – szólalt meg óvatosan a férfi, és egy lépéssel közelebb lépett a fiúhoz; azonban nem tudta befejezni a kérdést.

Harry elvesztve minden józanságát és önuralmát, mikor meglátta Perselus vággyal teli tekintetét, és meghallotta nagyon távolinak tetsző szavait, saját maga lépett szorosan a férfi elé, és kisfiúsan őszintén csókolta meg a száján. Mikor megérezte Perselus puha bőrét a szája alatt, és gyengéd csókját, egyáltalán nem riadt meg, hanem hagyta, hogy magával ragadja a férfi ajkainak lágy, ám egyre határozottabb csókja, és belefeledkezve magukba kulcsolta a nyaka köré a karjait.

Hamarosan megszakították első, ám ezt szemlélve, a maga módján ezerszer szenvedélyesebb és őszintébb csókjukat. Mikor már csak egymás szemét nézték töprengve és boldogan, akkor sem szólaltak meg; csönddel búcsúztak el egymástól, és azzal kívántak egymásnak jó éjszakát az ürességtől kongó előcsarnokban.

Nagyon késő lehetett; Harry a bejárati csarnokból tíz perc alatt fölért a toronyba, de már a rövid séta közben is csak puha ágyacskájáról álmodozott. Mikor hullafáradtan végre bezuhant a takarói közé, nyomban álomtalan álomba merült – kivételesen mélyen aludt, és az éjszaka során egy pillanatra sem gondolt az este történtekre.

4. fejezet - első rész     5. fejezet