Ajándékozott: Lorynia
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Kívánság: Draco Valentin napi meghívása célt téveszt, nem Pansy (akit szülei próbálnak ráerőltetni), hanem Astoria Greengrass kapja meg. De hogyan tovább?
Leírás: Hogyan tovább? Vajon kiderül a turpisság? Draco elfogadja, hogy más lányt hívott el a bálba? Megtudhatod, ha elolvasod az ajándékom. Boldog karácsonyt (jó utólag, egy hónapra rá...:D)

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Véletlenek furcsa játékában

Az egész egy véletlennel kezdődött. Egy furcsa véletlennel. Csakhogy Draco Malfoy sajnos sosem szerette a véletleneket.

***

A Roxfort falai körül elterülő csodás erdő mellett egy fiú ült a fák tövében. Kezében levelet szorongatott, s gondolatai lázasa forogtak az iromány tartalma körül, melyet apjától kapott pár órával azelőtt. Tudta ő, tisztában volt vele, hogy ha tizenhét éves koráig nem talál magának feleséget, akkor Pansy Parkinsot kell majd elvennie, hisz családjaik már születése napján megegyeztek ebben, de arra egy rövid pillanatig sem gondolt, hogy ez a kor ilyen hamar lecsaphat rá. Atyja a levélben felszólította rá, hogy a Valentin- napi bálra hívja meg a lányt magával, amennyiben nem talált más, a családnak megfelelő nőt erre az alkalomra. Az ünnepélyt az iskolában tartották, s minden diáknak kötelező volt rajta a részvétel. De hogy ő, Draco Malfoy, pont azt a túlságosan is „lányos” háztársát meghívja oda… De nem tudott mit tenni. Szívesen kísért volna el mást, aki jobb, de mardekáros fennhéjázása miatt nem ismerkedett más házak tagjaival, sajátjában pedig sajnálatos módon, tényleg Pansy minősült a legjobb választásnak. Ezen gondolatokra jutásán (s azon, hogy az ég alja egyre sötétedett, s esőszagot hozott magával a feltámadó szél) felbuzdulva felállt, s miután leporolta talárjáról a rátapadt faleveleket, elindult a kastély felé, hogy szobájába érve pergament és tollat vegyen elő, majd megkomponálja a legtökéletesebb szerelmeslevelet, amit valaha látott a világ.

„Kedvesem!

Tudod, mit követel tőlünk az élet, a család, a név, az ösztönök. Kérve kérlek jelenj meg társamként a Valentin-napi bálon. Amennyiben elfogadod kérésemet (s természetesen akkor is, ha nem), küldd el bagolyfordultával a válaszodat nekem.

Szeretettel: Draco”

Miután újra átolvasta a rövid, ámde velős levelet, s megállapította, hogy ilyen nyáltól túláradó levelet még sosem írt, határozott léptekkel, de annál határozatlanabb lélekkel a bagolyházba sétált. Magához hívta De Puissance-t, madarát, s lábára kötötte a pergamendarabot.

Az addigra kibontakozó vihar már a fákat tépázta, villámai sűrűn tették látogatásukat a Roxfort udvarában. És Draco útjára engedte az állatot. Látta, ahogy szárnyra kap, s látta azt is, ahogy az nehezen, de biztosan útnak indul a lányok hálótermei felé. Majd a fiú hátat fordított az ablaknak, s elindult vissza szobájába. Így Draco már csak azt nem láthatta, hogy szegény madár, az erős széllökések következtében Pansy mardekáros ablaka helyett egy másik lány, a hollóhátas Astoria Greengrass szobájához vitte csomagját…

***

A lány épp tanult, mikor az ablak zörögni kezdett. Először csak a viharnak tulajdonította a zajt, majd mikor a kopogás kiélesedett, felpillantott, s csodálkozva konstatálta, hogy egy szürke bagoly mereszti rá nagy szemeit az ablakon túlról. Az üveghez sietett, feltépte azt, s a madár egy nagy széllökés kíséretében az ágyára bucskázott. A lány benyomta az ablakot, majd az ágyán terpeszkedő állatra pillantott. Nem ismerte a madarat, s ez furcsa volt. Neki csak a szülei szoktak írni, nagy ritkán a bátyja Erdélyből, de azokat a postai elemeket ismerte. Ezt a jövevényt nem. Óvatosan nyúlt annak lábához, s lekötözte róla a levelet. Kihajtotta, majd olvasásába kezdett. Az első szótól az utolsóig olyan volt, mintha egy rossz tréfába csöppent volna. Ismerte Draco Malfoyt, hogyne ismerte volna. A lányok többsége álmodott arról még az ő házában is, hogy a fiú randevúra hívja őket egyszer, de természetesen ez még sosem történt meg. Nem is történhetett, a fiatal varázsló minden lehetséges kapcsolatot elvágott maga és az emberek között, s csak mardekáros körét engedte érintkezni személyével.

Igaz, Astoria és ő néha váltottak pár szót, hisz idén ez a két ház volt együtt átváltoztatástanon, s a McGalagony tanárnő előszeretettel állította őket párba, így muszáj volt váltaniuk néhány szót. Néha. Nagyon ritkán. De még ha mindennapos beszélő viszonyban lévő barátok is lettek volna, egy ilyen hirtelen randevúkérés akkor is meglepőnek tartható. De mivel Astoria Greengrass se nem volt buta, se nem volt naiv, így rögtön cselt, vagy valami tévedést vélt felfedezni a dologban. S, hogy a rejtélynek utána járjon, pergamen és toll után kezdett kutatni asztalán, majd lázas körmölésbe kezdett, s levelet fabrikált. A címzésen pedig Draco Malfoy állt.

„Kedves Draco!

Nem kertelek, meglepett a bálba való meghívásod. Eddigi kapcsolatainkat tekintve nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ez a lépés várható lett volna. Ennek ellenére, ha kérésed komolynak szántad, válaszom is komoly lesz: elmegyek veled a bálba.

Üdvözlettel: Astoria”

Az írás befejeztével az addigra kipihent madárhoz sétált, s annak lábára kötötte az apró csomagot, majd kisebb óvintézkedéseket tett: pár védővarázslatot szórt az állatra, hogy az még véletlenül se tévedhessen el a kint tomboló viharban, majd nehéz szívvel ugyan, de útjára engedte az állatot.

***

Draco, útban szobája felé tovább gondolkozott apja elvárásain. Igaz, szülei legjobban a Parkinson lánynak örültek volna, s ahogy halad élete során, rá kellett jönnie, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy örömet okozzon szüleinek. Nem mintha nem akadt volna más. Nem mintha nem lett volna még több száz lány a Roxfortban, aki az ő kegyeire pályázott. Nem mintha nem lett volna legalább ötven ezek közt, akivel ő is szívesen kapcsolatot teremtett volna. Csak egy bökkenő volt. A család kikötése párválasztásában: nem kérték, hogy szép legyen a lány, nem kérték, hogy okos legyen, még csak az sem volt fontos, hogy a mardekárba járjon. Az egyedüli szabály az aranyvér volt, s Draconak be kellett látnia, aközött az ötven lány között, akikkel szívesen töltött volna éjszakákat, csak egy-kettő akadt elvétve, akik aranyvérűek voltak, s azok is más házakban, így kapcsolatot teremteni velük nehéz volt ifjú hősünk számára. Amint a klubhelységbe ért, már látta is a lányok hálója felől érkező Pansy Parkinsont, kezében levelet szorongatva. Úgy gondolta, a helyzetet megkönnyíthetné avval, ha a írásbeli válaszra várás helyett most menne oda, s kérdezné meg a lány véleményét az ügyről. Ezen gondolatán felbuzdulva lépdelt oda a lányhoz, s egy laza vigyorral arcán köszönt neki.

– Szia Draco! – válaszolt a lány is, s az ő arcán is mosoly játszott, így a fiú már épp minden lelki izgalom nélkül tette volna fel neki a kérdést a bálról, ha az nem kezdett volna hirtelen lányos csivitelésbe valami srácról, meg levélről, meg Blaise-ről, meg a bálról, s arról, hogy ő, mármint Pansy Parkinson az iménti sráccal, azaz Blaise-zel megy a bálba. S ekkor kezdett derengeni valami Draconak arról, hogy ha a lány nem vele, hanem a legjobb barátjával meg a bálba, az azt jelenti, hogy a lány tényleg nem vele, hanem a legjobb barátjával meg. Ezen furfangos megállapításán túljutva döbbent arccal, vigyorának apró szikrája nélkül kérdezett rá a lánynál:

– Mondd Pansy, te ugye az imént a szobádból jöttél ki?

– Igen – válaszolta a lány s értetlenül nézett a fiú arcába, aki újabb kérdéssel folytatta:

– És, tegyük fel, hogy ha az iménti tíz percben kaptál volna egy levelet hm… egy illetőtől, akkor azt te biztosan megkaptad volna, igaz? – nézett most már kétkedőn az ifjú varázsló.

– Minden bizonnyal Draco, Blaise levelét is most kaptam kézhez – kezdte a lány, arcán egyre nagyobb nyugtalansággal, majd hozzátette – Szólnom is kell neki, hogy ilyen időben ne engedje ki többé a madarát a szabadba. Láttam is, ahogy több jószágot ide-oda csapott a vihar, míg a feladatát próbálta teljesíteni.

És Draco megértette. A lány útnak indult az ajtó felé, ahol megpillantotta az ott belépő Blaise Zambinit, s akivel egy örömteli ölelkezés után már rögtön a fejét korholta madara miatt. De most Draco nem tudott ezzel foglalkozni. Megérteni megértette ugyan, de arra még mindig nem tudott rájönni, hogy ha nem Pansyhoz, akkor kihez került az a fránya báli meghívó. Legjobb esetben (s ebben reménykedett), a bagoly, érezve a rossz időt visszafordult, s csak később kívánta megtenni útját a lányok hálóterme felé. Rosszabb esetben eltévedt, s valahol az erdő fái felett elejtve csomagját tért vissza társai közé. S harmadszor, a legrosszabb esetben valaki másnak a kezében van most az a levél, amit ő írt, amit Pansynek írt, s amire ő bolond sehova nem jegyezte fel a lány nevét.

Tervet kellett kieszelnie arról, hogy tudhatná meg leggyorsabban a levél sorsát, ehhez azonban szobájába sietett, hogy ágyán eldőlve, párnáját fejére húzva, nyugodtan gondolkozhasson. Amint alvóeszközére dőlt, s amint paplanját magára vetette, zörgést hallott az ablak felől. Nagy nyögések, szitkok közepette felkászálódott az imént megszerzett fekhelyéről, s a megnevezett felülethez sétált, kinyitotta azt, majd beengedte rajta madarát, De Puissance-ot. Lábáról lekötözte az irományt, majd elolvasása után egyszerre érzett örömet, hisz nem kell tovább keresnie (nem mintha eddig sokat keresett volna), bánatot, hogy a harmadig, egyben legrosszabb eshetőség jött be, és kétséget. Kétséget, mert nem tudta, most mi tévő legyen.

Ismerte Astoriát. Vele volt átváltoztatástanon, helyes lány volt. Fekete hosszú haja hullámos-kócosan hullott hátára, zöld szemei smaragdként ragyogtak fehér arcán, s ajkai mindig vörösen izzottak. Vékony volt, alacsony, igaz nem nőies idomokkal megáldott, de arányos. De Draco sosem gondolt rá úgy, mint nőre. Ezidáig.

Most kénytelen volt értékelni, elemezni a helyzetet. Adott egy lány. Akit akaratán kívül ugyan, de elhívott a bálba. Egy lány, aki érzi, hogy valami turpisság van a dologban, mégis eljönne vele, annak ellenére, hogy sosem voltak baráti viszonyban. Egy lány, aki Draco legjobb tudomása szerint szép, okos, és… és aranyvérű.

A helyzet úgy állt az ifjú mardekáros számára, hogy, mivel a megjelenés a bálon kötelező volt, apja is megbízta egy aranyvérű lány meghívásával, s ő sem szándékozott egyedül mutatkozni az estélyen, elviszi azt a Greengrass lányt, és megpróbál vele mulatni egy jót. Hátha sikerül. Nagyon bízott benne…

***

A Valentin-napi bál hamar eljött. Astoria idegesen járt fel s alá a szobájában. Nem tartotta magát olyannak, mint a többi fruska, aki egész álló nap a tükör előtt áll, s cicomázza magát serényen, mégis, most hogy Draco Malfoy lesz a párja…

A levélváltásuk óta, azaz két napja csak pár szót váltottak a fiúval, többre nem volt idő. Ez alatt a pár pillanat alatt el is szállt minden illúziója azzal kapcsolatban, hogy a fiú mást akart meghívni helyette, hisz azt mondta neki, vele megy a bálba. És ő hitt neki, és most itt áll a tükör előtt, és nem tudja, hogy mit vegyen fel. A kéket túl egyszerűnek tartotta, a vöröset túl kihívónak, a zöldet túl mardekárosnak, végül mégis amellett tette le voksát. Az enyhén dekoltált, vékony pántos ruha lágyan emelte ki csontos alkatát, s szemei színét.

A fiúval csak az előcsarnokban beszélték meg a találkozót. Elképzelte, hogy amint lelejt a lépcsőn, majd minden szem ré szegeződik, tökéletes, kifésülten hullámos hajára, csillogó szemére. Természetesen ilyen nem történt, mikor megjelent a lépcső tetején, az összes pár egymással beszélgetett, fiúk csoportjai nevettek valami viccen, vagy épp lányok álltak idegesen egy-egy sarokban, mert előbb értek oda, mint partnerük, de egy árva szem sem figyelte őt.

Ellenben ő szemeivel már messziről kiszúrta a szőke mardekárost. Barátai gyűrűjében állt, s valamin igencsak jól szórakozott, ennek hangot adva nevetésével. Astoria szégyenlősen melléjük lépett. Remélte, hogy nem neki kell majd megszólítania a fiút, s ezen remény érdekében bájos illegetéssel próbálta felhívni magára a figyelmet. Ezen tettével, kivételesen, sikert aratott. Draconak feltűnt a lány bájos mosolya a srácok függönyén túl, s sűrű elnézések közepette odasietett hozzá. Ahogy végignézett Astorián, meg kellett állapítania, hogy nehéz hátizsákja és a kezében hordozott könyvek nélkül, báli ruhában igazán szép.

És a csengő megszólalt, jelezve, hogy a nagyterem megnyitja kapuit az oda bemenni kívánók előtt. Draco a kezét nyújtotta Astoriának, aki mosolyogva belekarolt, s furcsálló, irigykedő szempárok által kísérve, besétáltak a terembe.

Az étkező gyönyörűen volt feldíszítve. Valaki visszafoghatta Dumbledore igazgató urat, mert a rá olyannyira jellemző giccsesség helyett kifinomult, ízléses dekorációt tettek fel. Az asztalok kétszemélyesek voltak, a fényeket csak az azok felett pislákoló, a levegőben lebegő gyertyalángok árasztották magukból. A fiú egy távolibb asztalhoz vezette partnerét, s ott helyet foglalva lassan beszélgetésbe kezdtek. Először olyan sematikus témákkal, mint az időjárás, majd egyre inkább kezdtek belefolyni a magánjellegű részletekbe is.

Draco, be kellett vallania önmagának, jól érezte magát. A lány, nem hazudtolva meg hollóhátas mivoltát, minden témához értelmesen, fecsegésmentesen tudott hozzászólni, s mivel mindketten aranyvérű családból származtak (habár Astoriáéknál már nem élt annyira erősen az arisztokratikus felsőbbrendűség), erről a témáról is igen sok megbeszélnivalójuk támadt.

A zene felhangzásával, melyet egy híres varázslózenekar játszott, Draco is felkérte a hölgyeményt táncolni, s a halk zenére lágy ringatózásba kezdtek. A későbbiek folyamán is felváltva ültek és pihentek, vagy éppen táncoltak, s nevettek együtt. Sokan nézték kétkedve a furcsa párost, de őket nem zavarták a vizslató szemek.

Az este folyamán elkezdtek egy barátkozási folyamatot, ráléptek egy útra, melyen dönteniük kellett, tovább haladnak e együtt, vagy élik tovább eddig is ismert, szürke hétköznapjaikat egymás nélkül. A döntés előttük állt…

***

Az egész egy véletlennel kezdődött. Draco sosem mondta el feleségének, hogy arra a bizonyos Valentin-napi bálra nem is őt akarta meghívni. Családja elfogadta Astoriát, és ő szerette a lányt. Nem volt szükség arra, hogy a gyerekeknek mesélt történeteket, melyekben ő volt a „hódító lovag”, elrontsák egy ilyen kitéréssel.

Boldog volt. Boldogak voltak. És azóta szereti a véletleneket.