Három
Ragyogó idő volt, mikor elindultam fát vágni. Granger intézte az ajándékokat, és úgy gondolta, nyugodtan magammal vihetem a kölyköt is, hogy kiválassza a fát.
Természetesen tiltakoztam, de tegnap óta bevetett egy új, meggyőző érvet. Abban az esetben, ha nem viszem el a gyereket, azt mondta, kettőt találhatok, mi lesz a sütőben lévő hússal, míg én távol vagyok.
Mivel tegnap reggel óta gyakorlatilag csokoládén és vízen éltem, ez komoly fenyegetést jelentett.
- Messze van még a fa? – húzta meg a kabátomat a kölyök.
- Nos, ott van a fenyőerdő – kezdtem nyugodt hangon, és előre mutattam, a kábé húsz méterre előttünk elterülő erdőre. – A fenyőerdőben vannak a fenyők, és a fenyők közt az a fa, amit majd kivágunk.
- Aha – motyogta vékony hangon, majd töprengő tekintettel nézett az erdő felé. – Nem kegyetlenség kivágni egy fát? – Hunyorítva lesett fel rám, és várta, mit válaszolok.
- Nem – vágtam rá.
- De a fa él, nem? Szóval ők is olyanok, mint az emberek. Embert pedig nem szabad ölni. Ha kivágjuk a fát, azzal megöljük, nem?
Idegesen felsóhajtottam, és ráléptem egy gallyra, ami hangos reccsenéssel ketté törött.
- Mint mondtad, a fenyő egy FA, vagyis NEM ember. Mi pedig csak egyet vágunk ki, az erdőben több száz van, nem fogják hiányolni. Az az egy pedig repesni fog az örömtől, hogy csak miatta kijövünk, megfagyunk a hidegben, majd odabent teleaggatjuk mindenféle csillogó izével, és a szépségét csodáljuk.
A kölyök arca komorabb lett, rosszallóan a fejét csóválta, de nem szólt.
Beértünk az első fák közé. Megállítottam a kölyköt, és rámutattam egy magas, kissé keskeny, de jóvágású példányra.
- Na, mit szólsz?- kérdeztem, de ő csak fintorgott, és tovább ment.
Két perc múlva egy újabb, egész szép fenyő előtt fékeztem le.
- Ez nem is fa, nézd meg, nincs is törzse, és pici. – Ezzel lezártnak tekintette a pici fácska ügyét.
- És ez?
- Túl magas, nem férne be a szobába.
- Ééééés ez?
- Alig magasabb, mint én.
- Na, ahhoz mit szólsz?
- A fenyőknek nincs ága?
- És ez?
- Nem fér el alatta egy ajándékdoboz sem.
…Túl széles.
…Túl vékony.
…Túl nagy tobozok lógnak rajta…
…Nincs rajta egy toboz sem.
…Olyan kékes a tüskéje…
…Nem tudom, nem tetszik.
…Olyan, mintha utálna…
Erre már igazán kijöttem a béketűrésből.
- Egy fa, ami utál?! – dörrentem rá. – Mégis honnan tudod, elmondta neked? Ja, nem hiszem, hiszen ez csak egy rohadt FA! És tudod, mitől különbözik egy FA az EMBERTŐL?! Többek közt nem tud utálni!
Ekkor érdekes dolog történt. A kölyök hátrébb ugrott, ajkai megremegtek, szemével pedig ijedt és sértődött pillantást küldött felém.
- Most mi van? – nyögtem fel megsemmisülten.
Nem válaszolt. Helyette elfordult, és leült egy fa tövébe. Kisvártatva halk szipogás hallatszott, és egyre szaporábban lélegzett.
Nem tudtam, mit kezdjek egy síró gyerekkel.
Még életemben nem találkoztam egy síró gyerekkel sem.
- Figyelj, nem mondtam komolyan. Egy… egy fa is érezhet, azt hiszem. – Leültem mellé.
- Biztos? – kérdezte még mindig szipogva.
- Miért ne? – vontam vállat.
- Akkor rettentően fájhat neki, ha kivágjuk, nem? – Kék szeme tele volt kövér könnycseppekkel, amiket durcásan kitörölt a kezével.
- Valószínűleg – adtam meg magam. – De mi varázslattal vágjuk ki, ami egy pillanatig sem fog tartani, így észre sem fogja venni.
- Tuti?
- Persze.
- Akkor vigyük ezt a fát – mutatott arra a fára, amelyik „olyan, mintha utálná”.
- Miért? – kérdeztem meghökkenve.
- Mert karácsonykor ne legyen ennyire rosszkedvű. Majd megszeret minket a jó melegben.
- Megjött a fa! – ugrándozott a kölyök, mikor visszaértünk. – Feldíszíthetem egyedül? Naaaaaaaaaaaaaaaaa!
Én még félig kint álltam, ugyanis a fa elég nagy volt, és óvatosan manőverezve irányítottam be a szobába. Mikor beértem, Granger épp a lépcsőn tartott lefelé, és rámosolygott a kölyökre.
- Persze, de csak azt a részét, amit elérsz, a többit majd mi elintézzük.
- Anya engedni szokta a többit is – nyafogott. – Még a csúcsdíszt is én szoktam felrakni!
- Nahát, tényleg? – kérdezte zavartan Granger. – És hogyan szoktad felrakni?
- Apa megtanított a lebegős bűbájra, és ilyenkor mindig odaadja a pálcáját, hogy azzal csináljam. Na, légysziiiiiii!
- Na, Granger, légysziii – utánoztam a kölyköt, hogy ezzel is cukkoljam ideiglenes lakótársunkat, miközben a fát elhelyeztem a szoba közepén, és azon voltam, hogy valahogy meg is álljon egy helyben.
- Neked Granger a neved? – kérdezte hirtelen értetlenül a gyerek. – Az olyan, mint nekem a Kevin?
- Nem egészen – dünnyögte a lány. – A keresztnevem Hermione és a vezetéknevem Granger.
- Ja, tényleg, már mondtad. – Most rám nézett a vesébe látó szemével. – De te miért szólítod a vezetéknevén?
- Mert szereti – vágtam ki magam, de Granger erre élesen megjegyezte:
- Igazából nem szeretem, de ez téged úgysem érdekel.
- Szerintem szép név a Hermione – mosolygott a kölyök. – Én biztos így hívlak.
Granger az ajkába harapott, és annyira hálásan nézett a kölyökre, mintha az legalább az életét mentette volna meg.
- Na, megyek a konyhába – morogtam.
Odabent minden úgy volt, ahogy reggel hagytam. Granger nagyot tévedett, amikor azt hitte, nem tudok főzni. Lassan három éve élek egyedül. Illetve majdnem egyedül, de McAddams nem számít, hisz egész nap a szobájában kuksol, és abszolút nem szokott enni. A három év alatt nem engedhettem meg magamnak, hogy mindig éttermi koszton éljek.
- Komolyan példát vehetnél Kevinről – jött be a konyhába Granger. – Ilyen fiatal, de máris több udvariasság szorult belé, mint egyes húszévesekbe.
Ahogy belépett, ösztönösen a sütő elé álltam, így csak késve tudtam reagálni arra, amit mondott.
- Szóval udvariatlannak tartasz engem? - kérdeztem vissza nyugodtan. Közömbösségemre rásegítettem azzal, hogy elővettem egy poharat, és Lángnyelv-whiskyt töltöttem bele.
- Nem, én nem udvariatlannak tartalak, csak önzőnek.
- Ó, mindjárt más. – Hangosan szürcsölni kezdtem a whiskyt, mire Granger közelebb lépett, szintén elővett egy poharat, és „csakazértis” módon ő is töltött bele az üvegből.
– Amúgy miért tartasz önzőnek? – kérdeztem csak mellékesen.
Poharat tartó keze megállt, ő maga pedig gúnyosan szólalt meg.
- Ne mondd, hogy komolyan érdekel…
- Dehogynem – vágtam vissza. - Mindig érdekelt, hogy gondolkodnak a rangomon aluliak, mint például egy sárvérű.
Összerezzentem, ugyanis Granger lecsapta a poharat a pultra. Az értékes whisky fele kifröccsent.
- Hogy lehetsz ennyire aljas?! – kiáltott fel dühtől csillogó szemmel. - Mi jogon bírálsz engem? – kérdezte rekedten. – Azt hittem, kinőttél már ebből a roxforti mardekáros szerepkörből! Aurorképzőben vagyunk mindketten, nem? A rangi mérleg abszolút egyensúlyban van, főleg, mióta a családod megkapta a jogos büntetését. Ma már Weasleyéknek is több pénze van, mint nektek. Amúgy szerencsére eljutottunk odáig, hogy sokkal nagyobb szégyen a halálfaló család, mint a sárvér!
- Na, ide figyelj! – ragadtam meg a karját. – Te beszélsz nekem arroganciáról, amikor olyan beképzelt és kioktató vagy, hogy arra már tisztességes jelző sincsen? A családomra pedig többet egy rossz szót se, különben esküszöm, elfelejtem, hogy lány vagy, és olyat teszek, amit még én is megbánnék.
Halkan beszéltem, mégis rettegést fedeztem fel a tekintetében. Fájdalmas fintor jelent meg az arcán…
Megrettentem magamtól. Amilyen hirtelen csak lehet, elengedtem a karját, és a további szóváltás elkerülése végett elvonultam a szobámba.
Nem értettem, mi ütött belém. Megfenyegettem Grangert? Ennyire becsavarodtam volna a magánytól, hogy már ártatlan nőket is bántanék? Szembe kellett néznem az igazsággal: Draco Malfoy nem normális.
Második felvonás Negyedik felvonás
Utolsó kommentek