Kettő
- Vigyázz! Abban vannak a könyveim! – Granger hangja alig egy mondat után már idegtépő volt. Bosszúsan morogtam vissza neki a vállam fölött:
- A könyvek nem törékenyek!
- És? Akkor már így kell velük bánni? – sápítozott, majd ijedten behunyta szemét, mikor a könyves bőröndöt levágtam a földre.
- Három napra jöttünk, nem egy egész évre – sziszegtem, és csak azért is arrébb rugdostam a bőröndöt.
- Ha tudtam volna, hogy így bánsz a dolgaimmal, rád bíztam volna Kevint, és inkább én hurcoltam volna mindent.
Kételkedve néztem rá. Kezei közt tartotta a kölyköt, és nagy mulatságomra egyáltalán nem állt jól neki a gyerek. Kezeit nem tudta hova tenni, így a fiú feje minduntalan lebukott. Szerencséje volt, hogy a kisfiú aludt, különben már rég rosszul lett volna.
Egy vidéki falut választottunk, annak is egy elég eldugott házát, mert a tervünk a következő elmélet alapján működött: így nem keltünk nagy feltűnést, ha mégis ezalatt a három napa nyomunkra bukkannak. A ház elég poros volt, és kellemesen üres. Gyűlöltem a zsúfoltságot. Intettem a pálcámmal, mire felcsapódott a könyvesláda teteje, a könyvek pedig kirepültek, és helyet foglaltak az üres, rozoga polcon.
- Nem emlékszem, hogy megengedtem volna az ilyen szintű magántulajdon-sértést! – fakadt ki a lány, mialatt a kölyköt ügyetlenül a poros díványra helyezte. – De mit is vártam tőled… - legyintett felém mindentudó arckifejezéssel.
Ebben a pillanatban a kölyök hirtelen felült, és szemét is kinyitotta. Sötét, mély tekintetével minket fürkészett. Megdörzsölte szemét, én pedig végre jobban megfigyelhettem. Átlagos kisfiúnak tűnt, semmi különös nem volt benne. Piszkosszőke haj, apró, idegesítően kék szemek, és olyan tipikus értetlen arckifejezés.
- Kik vagytok? – kérdezte a fáradtságtól rekedtes hangon.
- Én, kérlek, Draco Malfoy – válaszoltam kimértem. Világéletemben rettegtem a gyerekektől. Most is tisztes távolságból méregettem, mégis nagyot kellett nyelnem, mikor rám nézett.
- Aha – hallatszott az értelmes reagálás. - És te? – nézett Grangerre.
- Hermione Granger vagyok – mosolygott rá. – Hogy vagy, Kevin? Minden rendben? Nem fáj a fejed, esetleg éhes vagy? – Megvető mosollyal nyugtáztam, hogy Granger abszolút nem ért a gyerekekhez, de persze ezt is egy olyan feladatnak tekintette, mint egy átlagos iskolai vizsgát.
- Anyut akarom – húzta össze zavartan a szemöldökét a kölyök. – Hol van?
- Hát… most… nincs itt – nyögte ki a roppant frappáns választ Granger. – Megkért, vigyázzunk rád, amíg elintéz valamit… külföldön.
- Tegnap azt mondták, Londonban dolgozik – jegyezte meg ravasz tekintettel. – A tegnapelőtti bébicsősz szerint pedig egy beteg rokont látogat. Nem veszem be egy szavatokat sem. – Durcásan leugrott az ágyról, és elém lépett. – Te mit mondasz? – nézett rám vesébe látó szemekkel. Óvatosan hátráltam, majd előálltam az én verziómmal:
- Igazad van, nem hazudhatunk neked tovább. – Fájdalmas arcot vágtam, majd folytattam. - Anyukádat halálfalók egy csoportja fogta el, és sajnos minden valószínűség szerint végeztek is vele, ugyanis a kincs, amit keresnek, nálad van, nem nála. Ő biztos nem fogja elmondani nekik, ezért még alaposan meg is kínozzák, mielőtt végeznének vele, te viszont, mint a legújabb „ Kiválasztott” most épp csali vagy, hogy a halálfalók idejöhessenek, és rád vethessék magukat, de akkor jövünk mi, megmentünk, ha még élsz, aztán bebörtönözzük a „csúnyabácsikat”.
Igyekeztem, hogy minden ironikus hangsúly a helyén legyen, és igyekezetem nem bizonyult hiábavalónak. A kölyök arca még bosszúsabb lett, majd rám kiáltott:
- Miért kell hazudozni?! – Azzal egy lendületes mozdulattal bokán rúgott, és felszaladt a lépcsőn.
- A rohadt életbe! – fakadtam ki. Levetődtem az egyik fotelba, lerúgtam a cipőm, és dörzsölni kezdtem a lábam.
Már meg sem lepődtem, hogy ismét részesültem Granger irritáló nézésében.
Miután mindent kipakoltunk, Granger takarítani kezdett, én pedig nekiláttam a riasztóbűbájok felemeléséhez.
Odakint cudar egy idő volt. A héten nagy hóesés lehetett, de a hóból hamar sáros jégkása keletkezett, most meg - a repkedő mínuszoknak hála – egy valódi jégpályává változott az egész udvar. Minden lépésemmel vigyáznom kellett, nehogy hasra essek. Nagy nehezen azért sikerült minden szokásos varázslat, így hamar visszamentem a házba.
- Malfoy, menj fel, és hívd le Kevint! Csináltam vacsorát, valamit ennie kell, hiszen már legalább öt órát aludt, és Robert azt mondta, nem evett ebédet mielőtt elvittük.
Ugyanis ő vigyázott rá tegnap.
- Én aztán fel nem megyek a kölyökhöz! – fakadtam ki felindultan, miközben a kabátomat ledobtam az első utamba kerülő székre.
- De igenis felmész! – lépett ki a konyhapult mögül.
Ennél a pontnál meg kell állnom, mert úgy éreztem, életemben morbidabb látvány nem tárult a szemem elé, mint amit ekkor láthattam. Granger virágmintás kötényben volt, amit azonosíthatatlan zöld foltok tarkítottak. Egyik kezében fakanál, a másikban a pálcája, amivel egy kopottas könyvet lebegtetett az orra előtt. Ehhez még hozzájön a maszatos arca, amit düh és koncentráció okozta ráncok borítottak, haja pedig szokás szerint mindenfelé állt, csak a gravitációnak nem engedett.
Nos, mérlegeltem, melyik a rosszabb:
1. Felmenni egy hatéves kisfiúhoz, és meggyőzni arról, hogy most táplálékot kell magához vennie, vagy…
2. Nyíltan nevetni Granger jelenlétében, ráadásul ez olyan minden rosszindulat nélküli nevetés lenne.
Egyértelműen a második a rosszabb, így kelletlenséget tettetve egy pillanat alatt felrohantam a lépcsőn. Nehéz volt el-elnyomni a feltörő nevetéshullámot, nem is sikerült teljesen. Mosolyogva léptem be a kölyök szobájába.
- Nem kérek enni! – kiáltott rám, amint beléptem.
- Honnan tudtad, hogy…?
- Mindent hallani – nézett rám durcás arccal, majd a padlódeszka felé mutatott, amin mindenfelé apró lyukak voltak.
- Látod, az auroroknak sem telik kúriákra – morogtam, majd óvatosan beljebb léptem. – Enned kell – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Fura szemeivel úgy nézett rám, mintha egy elmebajos lennék. Ismerős egy nézés…
- Nem te mondod meg, mikor kell ennem!
- Jó, akkor „kérlek”, gyere le enni.
- Miért? – kérdezte felszegett fejjel.
- Mert… - Hirtelen nem jutott jobb indok eszembe. – Mert Granger, az a lány, akivel odalent már találkoztál, irtó röhejesen néz ki, és látnod kell.
Nos, ez hatott.
Ahogy leültünk az asztalhoz, Granger két mélytányért tett le elénk, és egy nagy fazékból zöld izét tett a tányérokba.
Én nagyot nyeltem a látványtól. Na, nem azért, mert olyan ínycsiklandozó lett volna. Oldalra pillantottam, de a kölyök csak lehajtott fejjel kuncogott, még nem fedezte fel a tányérjában lévő gusztustalan valamit.
- Ez, öhm… micsoda? – kérdeztem udvariasságot erőltetve magamra.
Granger meghökkent, majd, mintha olyan természetes lett volna, kibökte:
- Spenót! – Azzal elfordult, és a konyha felé vette az irányt.
- A spenót nem így néz ki – jegyeztem meg halkan. – Ez inkább hasonlít valami meszelőanyaghoz.
A kölyök felnevetett, Granger viszont eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
Óvatosan a számhoz emeltem egy kanálnyi „spenótot”, majd legyőzve minden undoromat, túlestem rajta.
- Bocs, rossz hasonlat volt – hörögtem, miután sikerült lenyelnem. – Az íze alapján inkább olyan, mint a bubógumó genny.
Csörömpölés hallatszott a konyha felől, majd Granger csörtetett ki az ajtón.
- Főzhetsz te is, ha annyira finnyás vagy! Olvastam, hogy hatéves gyerekeknek szükségük van spenótra!
- És a spenót elkészítésének a receptjét is olvastad? – kérdeztem ártatlan arccal. – Vagy az a szuper Grangernek felesleges volt?
- Látszott, hogy szívesen a képembe vágna pár cifra sértést, de a kölyökre nézve csak fújtatott egy sort, majd felém sziszegte:
- Nem állok le veled vitatkozni egy gyerek előtt.
Vacsora után, már ha lehetett vacsorának nevezni, átkutattam a konyhát valami ehető után. Konzervek és rohadt zöldségeken kívül nem nagyon volt más, de az egyik szekrényben találtam két tábla étcsokoládét. Örömömben zsebre vágtam mindkét táblát, majd az egyiket odaadtam a kölyöknek.
- Te csokoládét adsz Kevinnek? – nézett rám felháborodva Granger. – Jó, hogy nem húzod ki egyenként a fogait. Tudod mennyire ártalmas egy gyerek fogára a csokoládé? Főleg este.
- Miss Mindentudó, a kölyöknek nem csak azokra a minden bizonnyal értékes vitaminokra van szüksége, amit a spenót ad, hanem valami energia-bevitelre is.
- De…
- Nincs de!
- Ne parancsolgass nekem!
- Te meg ne nyafogj, mert az idegeimre mész!
- Még, hogy én megyek a TE idegeidre?!
- Hát nem is Potter idegeire. Bár, ki tudja…
- Hogy fulladnál meg, te… - Hirtelen elhallgatott. – Hol van Kevin?
Nehezen kapcsoltam, hogy máris témát váltottunk. Körbe néztem, de Kevin nem volt a szobában.
- Nézd meg fent! – utasított Granger, én meg kivételesen szó nélkül megtettem. amit kért, ám a kölyök szobája üres volt.
- Ugye nem ment ki a védelmező bűbájokon!? – sikkantott fel ijedten életem jelenlegi keserve, mikor leértem, majd már rohant is ki az udvarra. Követtem, és szétnéztem a jeges tájon, majd meg is láttam a kölyköt az egyik fa alatt heverni. Nem nagyon csodálkoztam azon, hogy elesett, azon inkább, hogy eljutott egyáltalán a fáig. Én speciel alig tudtam járni.
Mondanom se kell, könnyedén visszajuttattam. Nem dőlt meg az az egyetemes igazság, miszerint a felnőttek erősebbek a gyerekeknél. Felvittük, elmagyaráztuk neki, hogy varázslatokkal vettük körül a házat, és ha beleütközik egy ilyen varázsfalba, leesik a lába. Persze ez úgy volt kamu, hogy már nagyobb nem is lehetett volna, de bevette, és ez a lényeg.
- Figyelj – ült le velem szembe Granger a kanapéra, miután kábé nyolcszor meggyőződtem arról, hogy a kölyök alszik. - Próbálok megfeledkezni a személyedről, és normális embernek tekinteni. Légyszi, díjazd, mennyire nehéz nekem, és ne vágj közbe! – rivallt rám, mikor a „normális” jelzőnél már levegőt vettem, hogy közbeszóljak valami szépet.
- Köszönöm – bólintott, mikor halmódjára becsuktam a szám. – Kevin még gyerek.
Ezt a megállapítást…
- És, mint gyerek, gondolom fontos neki a karácsony. – Itt szüntet tartott, és várakozón nézett rám.
- Iiiigen? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Nos, holnap karácsony. – Újabb sokat sejtető szünet következett, de nekem ehhez már tényleg nem volt kedvem.
- Figyelj, Granger, nekem ne beszélj rébuszokban! Bökd ki, mire akarsz kilyukadni, különben karácsony alkalmából kinyírlak.
Egy pillanatra felizzott a szeme, de aztán lenyugtatta magát, haját a füle mögé tűrte, és a lehető legtürelmesebb hangján szólalt meg.
- Kevinnek rendes karácsonyra lenne szüksége, szerető családdal, karácsonyfával, ajándékokkal, sütivel, közös játékkal, meg mindennel.
- Aha – nyögtem ki bambán. Még mindig nem nagyon értettem a dolog lényegét.
- Segíts összehozni neki egy viszonylag normális karácsonyt! Megérdemli azok után, amin keresztülment.
Gondolkodtam.
Ilyenkor – mármint, mikor gondolkodom -, kezeimet az orrom előtt összekulcsolom úgy, hogy csak a mutatóujjaim vannak kinyújtva, és velük támasztom a homlokom.
Próbáltam elvonatkoztatni attól a morbid ténytől, hogy Grangerrel és egy idegen kölyökkel karácsonyozom, plusz Granger azt kéri, tegyük ezt az egészet még meghitté és családiassá. Képzeletbeli fényképezőgépem horrorisztikus képeket vetített elém, amiken valahogy egymás mellett szerepelt mindig egy karácsonyfa és egy sírkő, amin ismerős, kacskaringós D-vel kezdődő név állt.
„ - Itt nyugszik a papa, drágaságom. – Egy szürkés álom-Granger térdelt a sír előtt, és egy szintén szürke kölyökhöz beszélt. – Mivel karácsonykor árultam el neki, hogy te az én fiam vagy, ő meg az apád, gondoltam szép lenne, ha idén ő is velünk karácsonyozna. Szegény előbb lett öngyilkos, minthogy ésszerűen végiggondolta volna, hogy egyáltalán miként lehetne nekünk gyerekünk, hiszen sosem voltunk együtt… úgy. De lehet, hogy csak az aznapi spenót végzett vele. Talán nem kellett volna beleöntenem azt a romlott tejet… Tényleg, a recept nem is írt tejet, akkor miért öntöttem bele?”
Megborzongtam.
- Malfoy, jól vagy? – hallottam Granger hangját a valóságból. Nagyot nyeltem.
- Persze. – Pedig magamban épp az „elmebeteg” diagnózist állítottam fel.
- Remek, akkor válaszolnál? – Arca egyre türelmetlenebb volt.
- Öhm… mi is volt a kérdés?
Na, már megint az az idegesítő nézés…
- Elintézed holnapra a fát és bevásárolnál? Írok majd listát, mit kell hozni. Átlapoztam a szakácskönyvet, és a négyszázkettedik oldalon van egy egész könnyen elkészíthető karácsonyi sütiféle. A nyolcvanharmadikon pedig kezdők számára részletesen le van írva, mit kell csinálni a hallal…
- Állj! – emeltem fel a kezem tiltakozva. Még túl friss volt a spenót íze a számban, így a nem létező egészséglámpám pirosan kigyúlt, és szirénázott. - Én még semmibe nem egyeztem bele, abba pedig főleg nem, hogy téged a konyhába engedlek.
Elfutotta a pulykaméreg, ez nyilvánvaló volt, de nem engedtem megszólalni.
- Fát szerezhetek, az nem valami nagy kunszt, de TE mész vásárolni, és azt hozod, amit ÉN írok fel NEKED, és leteszel mindent a konyha bejáratánál, majd úgy intézed a dolgaidat, hogy még VÉLETLENÜL SE kerülj közvetlen közelébe az ételnek.
Egy picit tartottam tőle, hogy újabb hisztérikus kitörés következik, de csak lehajtotta a fejét, és elpirult.
- Jó, tényleg nem vagyok valami mesterszakács… - mormogta. – De azért megpróbálhattam volna.
- Emberi élettel nem illik játszadozni – jegyeztem meg ijedten.
- Oké. – Hangja egyre halkabb volt, és haja újból előretolakodott füle mögül.
Hirtelen felkapta a fejét, és döbbenten meredt rám.
- Ha jól értettem, TE akarsz főzni? – kérdezte kimeresztett szemekkel.
- Naná, majd a kölyök – mordultam vissza.
- Mennyivel lenne neked több esélyed a konyhában, mint nekem, aki ráadásul lány vagyok? – kérdezte ismételten magas frekvencián.
- Granger – hajoltam közelebb hozzá, mintha egy gyerekhez beszélnék -, nálad még egy troll is jobban ért a konyhaművészethez, ez elég világosan látszik. – Ha nem róla lett volna szó, hozzá teszem: „ne vedd zokon”. De ez hogy nézne ki az én számból? – Ráadásul, ha nem tudnád, a Malfoyok mindenben a legjobbak. Miért épp a főzés lenne kivétel?
Elégedetten hátradőltem, és vigyorogva nyugtáztam, hogy a felháborodottságtól megszólalni sem bírt. Csupán az orra alatt motyogott valamilyen „egoista, bunkó állatról”, akit én bizonyára nem ismerek.
Első felvonás Harmadik felvonás
Utolsó kommentek