Szeretettel Draco Malfoynak, Draco Malfoyról – nem kicsit máshogy. ;)

Figyelmeztetés: Slash!

Leírás: Sose gondoltam, hogy létezik hozzám való ember.

Helyesebben hozzám fogható.

A szüleim szerint felülmúlhatatlan voltam, és tettek róla, hogy ennek tudatában is legyek.

Aztán kiderült, hogy létezik elég jó, sőt, jobb is, mert az egyetlen, ami belőlem hiányozott benne megvolt.

Nem volt tudatában, milyen tökéletes. Hogy ő a legjobb. Magammal való küzdelmek árán, de hagytam, hadd legyen. Egyszerűbb volt. Mentegetőzések, félreértések, magyarázkodások nélkül. Botrány nélkül.

Szerel(m)em nélkül…

Kívánság: 1. Egy szép nyári nap a Malfoy-kúrián. Harry Potter, mágiaügyi miniszter kötelező jellegű tiszteletlátogatást tesz náluk. Szőkéink gyűlölik a helyzetet, de nem tehetnek semmit a miniszter kárára (lehet bármilyen kategória, humortól a horrorig, sőt a slash-jellegű feldolgozástól sem zárkózom el).

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Dream a little dream… of me

Álmaim világa.

Világ életemben azért kockáztattam az életem, hogy másoknak jobb legyen. Önös érdekek? Azt se tudtam, mi az az önzés. Nekem sose volt semmim, mit irigyeltek volna tőlem?

Aztán kiderült, hogy nagyon is sok mindenem van.

Barátok, akik mindent megtennének értem.

Szüleim, akik annyira szerettek, hogy az életüket áldozták értem.

Varázsképesség.

A Roxfort előtt nem hittem, hogy ezek érnek bármit is.

A Roxfort után nem tudtam elképzelni, hogy ezeken kívül fontos bármi is.

A háború után sokaknak csak ennyi maradt. Amennyivel én az életem kezdtem, milyen ironikus.

Halott szerettek minden családban voltak, kevés élő barát is, akiknek megvolt a varázsképessége és a törekvésük egy jobb világra.

Egyedül én mozogtam otthonosan ebben a helyzetben, hiszen sose volt másom, helyesebben sose számított, hogy másom is van.

Kéretlen hírnév, aminek többnyire hátulütői vannak. Bár kétségtelenül profitáltam is az eseményből, hiszen életben voltam.

Pénz, amit a szüleim kerestek meg maguknak.

Varázslatos örökségek… Amiket ugyanúgy lehet rosszra is használni, mint jóra.

Álltam a káosz közepén és rájöttem, hogy az egyetlen, amit tehetek, másokért, és így magamért is, hogy kezembe veszem az irányítást.

És íme, elkezdődött.

Harry Potter, a Fiú, Aki Túlélte Voldemort megölésével a Fiú, Aki Megölte lett. Milyen fantáziadús. De megvolt mindenem, ami a céljaim eléréséhez kellett. Pénz, hírnév, képességek.

Támogatók.

Persze időbe telt, mire mindenkit magam mellé állítottam, de elmondhattam magamról, hogy a 21 évemmel én voltam a valaha volt legfiatalabb mágiaügyi miniszter.

Az első néhány év nagyon-nagyon kemény volt, nehezebb, mint maga a cím megszerzése. Éjt nappallá téve dolgoztam azért, hogy Anglia hétköznapjai visszaálljanak a normális kerékvágásba. A háborút még a mugli világ is megsínylette, így a mugli miniszterelnökkel kellett együttműködnöm. Ő nem fogadta volna el, hogy ilyen fiatal létemre én vagyok az ország varázsképességgel rendelkező felének feje, ezért Arthur Weasley volt a szemükben a mágiaügyi miniszter.

Hivatali teendők, kitüntetések, megemlékezések sora. Új törvények, a különböző lázadások kezelése, a személyem elleni merényletek sorának elhárítása. Amennyire tudtam igyekeztem minden téren a maximumot nyújtani, az életem mindössze ennyiből állt: főállásban, mellékállásban és hobbiból is mágiaügyi miniszter voltam.

Nem vagyok hős, én se bírtam volna, ha nincs rá megfelelő okom. Bármit megtettem volna az emberek megmentéséért, illetve az illúzióért, hogy legalább tudják, higgyék, hogy volt miért küzdeniük a harcban.

Túlélték Voldemort borzalmait, a háború borzalmait, és most bukjanak bele az újrakezdésbe? Nem hagyhattam.

Én értük küzdöttem.

Fáradozásaimnak hála Angliára új nap virradt. Lassan, de biztosan újjáépítettük az élet minden terét, kezdve a Roxforttal, folytatva a mindennapokkal, és befejezve egy ígéretesnek induló gazdasági fellendüléssel.

Most pedig itt állok, és elmondhatom, hogy kilenc keserves, verejtékes, munkába áldozott év árán, de az emberek boldogok.

Az életem árán, de boldogok.

Tulajdonképp ez tett engem is boldoggá, tehát nem mondhattam, hogy rájuk áldoztam mindenem. Ugyanakkor, míg a régi barátaim a családjukkal voltak, az ország pedig nélkülem is megállt a maga lábán, azt vettem észre, hogy egyedül maradtam. Amiből kimaradtam, azt senki nem tehette meg helyettem – nincs családom, párom, nincsenek gyerekeim.

A kilenc év alatt két dologgal nem foglalkoztam behatóbban:

a Malfoy családdal, és a magánéletemmel.

Malfoyék segítettek ahol tudtak, úgy, mintha mindig is a világos oldalon harcoltak volna. Sose kellett komolyabban odafigyelnem rájuk, elindítottam őket az úton, aztán másokra és rájuk bíztam a folytatást.

Narcissa Malfoyról kiderült, hogy kitűnően ért a különféle gyógyvarázslatokhoz, és ezen a téren még a feketemágia-tudása is sikeresen bevált. Lucius Malfoy megnyerő diplomataként debütált a mugli világban, bár természetesen felügyelet mellett. Perselus Piton vigyázó szemei elől nem bújhatott el, ebben biztos voltam, és egy régi sejtésem is besegített a döntésemben, hogy megalakítsam a párost.

Draco Malfoy pedig… Nos, hogy őszinte legyek fogalmam sem volt, mi történt vele. Nem volt energiám rá, hogy kövessem a sorsát, és nem is hallottam róla semmit. Feltételeztem, hogy él és virul, a többi meg…

’Majd most kiderül.’ – gondoltam, ahogy a tiszteletet parancsoló magasságú mágikus sövénykerítés mellett ácsorogtam, még épp takarásban a kovácsoltvas kapu-csoda mellett.

Álmodtam egy világot magamnak,

Itt állok a kapui előtt

Adj erőt, hogy be tudjak lépni,

Van hitem a magas falak előtt.

Egy ostoba mugli dallam rémlett fel bennem, ahogy mágiaügyi miniszterhez nem illő módon toporogtam az idegességtől.

Egykor mit meg nem adtam volna érte, hogy eljussak a Malfoy-kúriába! Sőt, hogy őszinte legyek a cél egyenesen Draco Malfoy ágya volt, azonban ez már akkor is olyan képtelenül hangzott – ha nem jobban -, mint most.

És tessék, itt jön a képbe a dal. Elhatároztam és megcsináltam. Felépítettem a világot, amit akartam, egy apróság van csak, amit kifelejtettem a briliáns tervemből: 30 évesen pár nélkül, család nélkül vagyok. Na igen, semmi sem lehet tökéletes. A dal kapcsán jutott eszembe Draco is – vajon mi történt vele? Képtelenségnek tartottam, hogy még mindig a szüleivel lakjon, tehát korántsem a vele való találkozást vártam a Malfoy-rezidencián tett látogatásomtól. Ez kizárólag egy udvariassági és némiképp hivatali formula volt a világ felé, ugyanakkor mégse volt elhanyagolható vonzóerejű a tény, hogy megtudhatok egy-két információt egykori nagy szerelmemről.

Igen, nagy szerelmemről. Nem is tudom, hogyan kezdődött, soha nem is gondolkodtam rajta. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy mikor ránézek, legszívesebben csak nézném, nézném az arisztokratikus mozdulatait, amíg csak lehet. Vagy, hogy lenyűgöz, ahogy a fény megtörik a lehetetlenül szőke haján. És a hangja, ó igen! Hogyha elcsíptem egy-egy mondatot anélkül, hogy gonoszkodott volna, egész beleszerettem. A humora… Nos, mihelyst nem arra figyeltem, hogyan mondja, amit mond, hanem arra, amit mond rájöttem, milyen éles meglátásai vannak, milyen brutálisan jó emberismerő, milyen kifinomult érzéke van a vitázáshoz. Ezen kívül intelligens volt, pimaszul intelligens, a családjukban pedig már-már bűnnek számított, ha valaki ezt nem használta ki. Mardekáros volt, hát hogy is ne?!

Megtanultam meglátni benne a jót, és elfogadni a rosszat.

Persze mindezt csak magamban, magamnak, bevallatlanul, és fontos se volt, mégis kinek?

Egy ideig még csak le sem esett. De mikor azon kezdesz érvelni magadban, hogy hát persze, hogy nem estél bele, mert… Akkor már rég rossz. Szép lassan megszoktam, hogy igenis, megtörtént, és ez bizony szerelem.

De Draco soha nem lehetett volna az enyém, hogy is…? Egyáltalán nem lehettem szerelmes, hiszen véges határidőn belül elvégzendő „kis” ügyem volt Voldemorttal. Nem tűnt vonzó helyzetnek, hogy még egy kétes szerelmi ügybe is belebonyolódjak. Nem mintha lett volna rá bármi esély, ami miatt egyáltalán gondolkoznom kellett rajta.

Miután megöltem Voldemortot, minden megváltozott, de döntéseket továbbra is hoznom kellett: mágiaügyi miniszter leszek, és másokat boldogítok, vagy Draco Malfoyt hódítom meg, én boldog leszek, ám a világ szép lassan összeomlik körülöttem? Egyik se volt a tökéletes megoldás, mégis, többet értem így – mások boldogok, én pedig megvagyok.

De ahogy megláttam azt a sövénykerítést, a világ kettőt fordult velem, én meg megint az az izzadós tenyerű kamaszfiú voltam, aki epedve várja, hogy láthassa plátói szerelmét. Mi van, ha mégis ott lesz? Vajon ha tudja, hogy ott leszek, lejön-e? Szóba áll egyáltalán velem? Lesz-e szó bármi fontosabbról, mélyebbről, azon kívül, amit megkövetel az illem?

Kérdések tömkelege merült fel bennem, és valahogy már nem tartottam olyan jó ötletnek a Malfoy-kúriába teendő látogatásomat. Én bőven jól elvoltam eddig szerelem nélkül, kösz szépen, ne most forgassunk már fel mindent! Egy szerelmes, ráadásul homoszexuális miniszter mégis kinek kell? Főleg, aki ilyen kétségbeesetten kapaszkodik bármibe, ami reményt adhat. Hát nem a konzervatív Angliának, ebben biztos voltam.

Azt mondják, az első szerelem meghatározó. Talán nem is az első, de mindenkinek van valaki az életében, akit úgy szeret, mint én Malfoyt. Nem heves lángolás, múlhatatlan, perzselő tűz, hanem egy soha ki nem hunyó parázs bennem az érzés. Szeretem minden mozdulatát, és legszívesebben csak nézném, életem végéig. Ha valahol megpillantottam összeszorult a gyomrom, kiszáradt a torkom, és egy pillanatig mozdulni sem tudtam, majd a pillanat elmúlt, közönyös tekintete beleveszett a tömegbe, én pedig folytattam a félbemaradt mozdulatot. Nem kerestem. Nem akartam.

Most pedig előttem a lehetőség. Vagy, ha nem is most, idővel. De az útra, igen, arra most ráléphetek.

Jobb híján alkalmaztam a jól bevált okklumenciát, és magamat lecsendesítve – mintegy döntésemet véglegesítendő – megnyomtam a csengőt.

A kapu kinyílt, én pedig beléptem a birtokra – majd érdekes mód pillanatok alatt megtettem a kilométeresre becsült távot, és mint egy varázsütésre, magába az épületbe léptem be. Magamban kalapom emeltem a praktikus és ötletes bűbáj kitalálója előtt.

Gyakorlatban pedig a bűbájosan vigyorgó Lucius Malfoy kezdte hevesen rázni a kezem.

- Mr. Potter! Miniszter Úr! – Meglepő mód csak cseppnyi gúnyt hallottam ki a hangjából. Bár igaz, hagytam elég időt a miniszterré választásom és a látogatásom közt ahhoz, hogy megszokja a gondolatot. – Minő öröm, hogy meglátogat végre szerény kis hajlékomban!

- Ó hogyne, Mr. Malfoy! – Szerény hajlék, haha. Nagyjából tisztában voltam vele mire számítsak, mégis kábultan néztem körbe a kicsit sem visszafogott hallban. A körbefutó lépcsőket borító bíbor palástról a mugli világ fényűző Oscar-gálái jutottak eszembe, szinte vártam volna, ahogy felbukkan Brad Pitt, a leghelyesebb mugli színész a vörös szőnyegen. Helyette egy rózsaszín fodros habcsók-ruhakölteménybe bújtatott szőke hajkorona tűnt fel. (Arra gondoltam, sose fogom megszokni az arisztokrata divatot.) Egyértelmű és világos csalódás.

- Mr. Potter – biccentett felém Narcissa Black, majd a lépcsőn lelépdelve hihetetlen eleganciával kezét nyújtotta. Megcsókoltam. Hülye arisztokrata szokások! – Örömmel veszem, hogy végre elfáradt hát hozzánk is. – Negédesen mosolygott, behízelgő volt a hangja, és pontosan tudtam, hogy mindjárt a legsértőbb leszúrást kapom tőle a lehető legkedvesebben közölve. Nem tévedtem: - Azért azt hinné az ember még maga a miniszter sem olyan elfoglalt, hogy kilenc év alatt ne jusson ideje egy látogatásra! – szörnyülködött. Bármelyik mugli színésznő megirigyelhette volna a képességeit. – De hát, ugye, a mai bonyolult politikai helyzet!

- Igen, igen – helyeseltem keservesen mosolyogva. Mégis mit mondhattam volna ilyen kifinomult döfködésre?

- Narcissa, kérlek, ne kezdjünk politizálni! – szólt közbe fölényesen Lucius, közben könnyeden kedvesébe karolt, és a szalon felé vette az irányt. Megkönnyebbültem, de mikor láttam, hogy folytatni akarja attól tartottam, megint valami mosolygós sértés csúszik majd ki a száján. – Inkább fáradjunk át a szalonba, a Miniszter Úr is biztosan értékelné, ha kényelmesebb körülmények közt mesélhetne az ország helyzetéről!

A szalonba egy széles, fakeretes üvegajtón át jutottunk be, és egy elkápráztatóan fenséges szobába értünk. A helyiség maga bálteremnek is elment volna méreteit tekintve, és nem kevesebb fényűzéssel volt berendezve. Azon csodálkoztam, hogyan bírhatja el a fal a plafonról lógó hatalmas, csillogó kristályokból álló csillárt, és elővigyázatosságból inkább azon fotelek egyikébe ültem, amelyek nem esnek alá. Elvégre miniszterelnök vagyok, ki tudja, hogy próbálnának megölni, hogy a hatalmat átvéve egy Malfoy-birodalmat hozzanak létre? Paranoiás lennék? Ó dehogy, csak kiismertem a Malfoyokat. Tehát kényelmesen elhelyezkedtem a hatalmas fotelban. A gazdagság jelentős előnye, hogy az ember megvehet drága és ritka holmikat – a Malfoyoknak szerencsémre elég kifinomult ízlése volt ahhoz, hogy mindezeken kívül arra is ügyeljenek, hogy az adott darab tökéletesen betöltse a funkcióját is.

Mégsem élvezhettem teljes békében a kényelmet, hiszen Narcissa utasítására a manó – aki az elegánsan hangzó Presley névre hallgatott – azonnal felszolgálta a teát. Én pedig alig tudtam visszafojtani a nevetésem - ha tudnák, ki volt az a Presley! Pár percet nyerhettem volna a tea iszogatásával, ám Lucius egyből kérdések hadát zúdította rám, és megkezdődött a beszélgetés, amitől olyannyira tartottam.

Érdekes módon egész jól bírtam, és ők is jól viselték – állapítottam meg magamban jó fél óra elteltével, miután az összes létező és kellően semleges udvariassági témát kimerítettük. Percnyi csönd állt be a beszélgetésünkbe, amit őszintén szólva nem bántam, ám Narcissa háziasszonyi szerepéből nézve elfogadhatatlan lehetett, ezért egyből megszólalt:

- Ó igen! Mr. Potter, ha emlékeim nem csalnak, Ön egykor Draco fiam évfolyamtársa volt a Roxfortban, nemde? – Hallhatóan kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott társalgási alap gyanánt, majd válaszra várva nézett rám ártatlan, tányérnyi kék szemekkel. Lucius jól leplezett megrökönyödéssel tekintett feleségére, és én is rosszat sejtettem. Narcissa azonban válaszomat meg sem várva, levegővétel nélkül hadarta tovább: - Nos, Draco éppen itthon tartózkodik, nem óhajtana találkozni vele? Biztosan jól meglennének!

Bájmosoly. Hogy jól meglennénk? Majdnem felkacagtam, de ugye, a látszatra továbbra is adni kellett. Helyette egy apróságra kérdeztem rá, ami megütötte a fülem:

- Éppen itt van? Véletlen? – Kérdésem talán kicsit élesebbre sikerült a kelleténél.

- Draco nálunk tölti az időt, amíg a csapata a közelben játszik. – Fagyos. Nos igen, az arisztokrata társadalomban nem előny, ha a 31 éves fiuk velük lakik. Arról nem is beszélve, hogy kész katasztrófát idézett elő azzal, hogy Dracót, mint témát gyakorlatilag ő hozta fel.

- Melyik csapatnál van? – Kezdett gyanússá válni nekem a dolog. Ha pillantással ölni lehetne Narcissa holtan esett volna össze, Lucius mégsem szólt egy szót se, csak pengevékonyra préselt ajkakkal, nyugodtságot erőltetve magára ücsörögött tovább.

- Lyoni Lovagok. – Nem bírtam tovább, felröhögtem, ám igyekeztem azt egy papír zsebkendő mögé bújva köhögésnek álcázni. Nem hinném, hogy sok sikerrel, de hát közeli csapat? Az arisztokratáknál már Franciaország is a szomszédban van, vagy nem tudok egy világátrendezésről?

- Ők nem Párizsban játszanak mostanában…?

- De. – Rémesen fagyos. Mondjuk meg is értem, gyakorlatilag most közölte, hogy a felnőtt fiuk náluk lakik. Kínos. Mindezt a mágiaügyi miniszter előtt. Még kínosabb. Aki nem mellesleg Draco volt vetélytársa. Szerencsére nem tudják, hogy akinek mellesleg az emlegetett rém kínos emberke élete szerelme. Na az lenne igazán kínos.

- Lehívom – törte meg a csendet a mindeddig mérgesen és diplomatikusan hallgató Lucius, és lobogó szőke sörénnyel elviharzott az emelet irányába.

Míg csendben üldögéltünk – Narcissa tanult a hibájából, és inkább meg se szólalt - azon gondolkodtam, mi a rosszabb: hogy most megszemlélhetem a fotelem karfájának összes recéjét, vagy, ha újra megpróbálna beszélgetni velem? Mivel arra jutottam, hogy még mindig kellemesebb a teljes, zavart csend, mint a zavart beszélgetés, inkább én se kérdeztem vagy mondtam semmit.

Nemsokára Draco lépett be a szalon ajtaján, bár mintha a mögötte álló Lucius erőteljes unszolására tette volna. Fancsali arckifejezés, unott tekintet. Nem is vártam mást. Másfelől azonban tinilány módjára el voltam ájulva tőle, és érdeklődve kerestem, mit változott. Semmit, állapítottam meg elégedetten. Illetve, férfiasabb lett, ami kifejezetten előny. Még mindig földöntúlian szép, maszkulinabb megjelenés ide vagy oda. Pillantásom összeakadt a tekintetével. Mintha sajnálat sugárzott volna belőle. Inkább lesajnálás, döntöttem el végül.

- Potter. – Biccentett apja erőteljes bökésére – így már tudtam, mire való az a szép, keményfából készült sétapálca –, majd odalépett hozzám, és kezét nyújtva beszélni kezdett:

- Amúgy gratulálok a mágiaügyi miniszterségedhez. – Ahogy az illendőség megkövetelte, felálltam és kezet ráztam vele. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, elvégre most gratulált – kilenc év után – a posztomhoz. És mint ilyenkor oly sokszor előfordul, hülyeséget böktem ki elsőre.

- Én meg gratulálok a kviddics-csapatodhoz. – Rámmeredt. Narcissa is, csak ő ijedten, míg Lucius szemrángás-szerű jelzéseivel igyekezett közölni valamit kedves nejével.

- Emm… Köszi. – Oké, én se tudtam volna, mit mondjak.

Csend van. Idétlenül ácsorogtunk egymással szemben. Nem akartam leülni, amíg ő helyet nem foglalt, Lucius és Narcissa pedig néma szem-kommunikációjukkal voltak elfoglalva.

- Ááá, a régi jó barátok találkoznak! – szakította meg végül a csendet Lucius erőltetett jókedvű felkiáltásával, és Narcissát karon fogva az ajtó felé somfordált. – Mi most akkor magára is hagyjuk Önt Dracóval, Miniszter Úr, ha nem jelent problémát! Hadd beszéljék meg az elmúlt évek eseményeit! – Tiltakoztam volna, de Luciusnak be nem állt a szája, és egy cseppnyi szünetet sem hagyott. Mikor pedig Narcissa is rákezdte, inkább feladtam.

- Jó szórakozást, kedveseim! – Kukkantottak még vissza, majd becsukták a szalon ajtaját. Juhé. Valahogy nem láttam a helyzet előnyeit.

- Kulcsra zárták? – Eggen. Ez az átka, ha zavarban vagyok. Illetve, ha szerelmes vagyok. Vagyis, együtt mindkettő. Draco rám meredt. Meglepett.

- Kitelik tőlük. – Egész normálisan válaszolt. Ez meg engem lepett meg.

- Figyelj, ha téged zavar nem kell beszélgetnünk – próbáltam menteni a helyzetet. Végülis, ki nem állhat, mit segítene, ha beszélgetnénk?

- Nem, nem, semmi gond. Tényleg rég találkoztunk. – Rám mosolygott. Hogy micsoda???

- Szóval, mi minden történt veled az elmúlt években? Úgy értem, a miniszterségen kívül –kérdezte kifejezetten csevegő hangnemben. Egy Malfoy csevegett velem, aznap már másodjára. Ijesztő. Vajon ettől felborul a világ rendje, és elefántok szaladgálnak majd a háztetőn?

- Én… Semmi különös, megvagyok. Hát te? – Idióta. Idiótaidiótaidióta. Megvagyok? Dehogy vagyok, legszívesebben rádugranék. Jó, speciel egyik se jó válasz. De kettőnk közül legalább ő észnél volt, illetve ebben nőtt fel, csuklóból hárított.

- Köszönöm kérdésed, nagyon jól.

Na persze. Azért laksz még mindig anyádéknál? Legszívesebben visszakérdeztem volna, de nem lehettem bunkó. Vagyis nem vele. És nem akkor.

- Értem – hümmögtem egy sort, hátha eszembe jut valami kérdés. Végül ő mentette meg a helyzetet.

- Ez a lakás-dolog… - kezdte, és érdekes mód zavarban volt. Ritka pillanat, igyekeztem jól az emlékezetembe vésni. – csak ideiglenes – jelentette ki határozottan. Kihívóan nézett rám, szerintem azt várta, hogy gúnyolódni kezdek vele. De mégis kinek volt már kedve hozzá? Rég nem a Roxfortban voltunk.

- Semmi gond, Draco. – A neve említésére kérdőn felvonta finomívű szemöldökét. – Nem kell magyarázkodnod, nem fogom említeni senkinek. Rólam is össze lehetne szedni jó pár kínos infót, szerencsém, hogy már túl vagyok azon az időn, hogy ne tudjam lerázni a paparazzikat.

- Rólad, Potter? – Vicsornak láttam, ahogy elmosolyodott, bántóan ismerős volt a hangja, ahogy a nevemet ejtette ki. A vezetéknevemet, mint régen. – Harry – helyesbített, én meg akaratlanul is ellágyultam. Mindig is szerettem volna hallani, hogy hangzik a keresztnevem a szájából. Tudta, hogy hibázott, ő akkor is házigazda, ha én nem kívánatos vendég vagyok. Előbbi megjegyzésével megsértett, tehát ki kellett engesztelnie. Nem könnyítettem meg a dolgát, rezzenéstelen arccal néztem farkasszemet vele.

- Szóval mágiaügyi miniszter… Nem semmi. Ki gondolta volna a kis Harry Potterről? – Felnevetett a saját viccén, és éreztem a hangján, hogy most nem rajtam gúnyolódik, a helyzet komikus. Tényleg jó poén volt. Ingerelt a nevetésre, de még véletlen sem akartam neki megtenni azt a szívességet, hogy nevessek azon, amit mond. Még elhinné, hogy jó a humora.

- Szóval a Lovagok fogója vagy? Egész jól álltok most a bajnokságban, nem? – Nem szántam gúnyosnak. Nem gondoltam sértőnek vagy bántónak, de azt sem hittem, mi mindent indít majd el. Világéletünkben közös szenvedélyünk volt a kviddics, és akkor, hogy nem egymás ellen játszottunk, nekem pedig egyáltalán nem volt lehetőségem játszani vagy beszélgetni Ronon kívül bárkivel is róla, elkapott a hév. Ahogy észrevettem őt is, és egyszer csak arra eszméltünk, hogy a csodálkozó Malfoy-házaspár nyit ránk. Talán azt várták, hogy a kicsi fiuk elvégzi a piszkos munkát helyettük?

Draco is meglepődött, olyan kellemesen elbeszélgettünk, hogy egész elrepült az idő. Az anyjára nézett, de ahogy Narcissa belekezdett volna a mondatba Draco megelőzte:

- Kész a vacsora. Lenne kedved esetleg csatlakozni hozzánk? – Lucius elkerekedett szemekkel nézett a fiára, Narcissa elnézően mosolygott, Draco pedig… Nos, ő csak kért a tekintetével, hogy maradjak, míg a testbeszéde azt közvetítette felém, mennyire jól érezte, érzi magát velem.

- Hogyne, nagyon szívesen. – Mosolyodtam el, mire Lucius kétségbeesetten égre emelte a tekintetét.

Ő már tudta, mi mindent jelent, hogy elfogadtam a vacsorameghívást, és Narcissa rejtélyes mosolya, hacsak rám nézett, szintén előrevetített valamit… Valami nagyon furcsát.

Egész életemben küzdöttem. Hol az életben maradásért, hol a szeretteimért, hol a világomért. Most a szerelmemen volt a sor.

De ha küzdenem kellett a szerelemért, a boldogságomért… Most már ráértem. Már megtehettem. Nem volt más hátra.

Pár nap múlva tehát fogtam magam, és büszkeségemet félretéve másodjára is beléptem azon a hatalmas kovácsoltvas kapun, hogy aztán valami hivatalos maszlagról magyarázkodva Luciusnak szememmel a fiát keressem feltűnni a vörös szőnyegen.

’Végülis, legalább olyan elérhetetlen, mint Brad Pitt.’ – jutott eszembe, majd követte a következő gondolat is: ’Mégis ki vagyok én, hogy megállítson a lehetetlen? Harry Potter vagyok, a francba is! Nincs lehetetlen!’

És önbátorító mosolyomra válasz is érkezett az épp érkező Dracótól: mintha csillogni kezdett volna az emeleten feltűnő acélszürke szempár, és, talán, talán azt a furcsa félmosolyt a szája szögletében sem csak hallucináltam...

Pár hónap múlva, az ágyon fekve is annak a különös mosolynak a lenyomatán gondolkoztam.

- Drágám? – kérdeztem. Gondoltam ideje megtudni a választ.

- Igen, cicám?

- Te akartál tőlem valamit régebben is? Mármint, mielőtt elkezdtem hozzátok járni? – Határozottan tettem fel a kérdést, de belül majd szétfeszített a kíváncsiság. Ő meg csak hallgatott.

- Hmm?

Nagyot sóhajtott, majd felém hajolt, szemében megint az a különös csillogás ült, és a jól ismert, mindentudó mosolya tűnt fel az arcán. Ezt tuti Narcissától örökölte.

- Nem elég, hogy most szeretlek? – Már pont tiltakoztam volna, elvégre csak tudni akartam, a kíváncsiság nem bűn, és kicsit csalódott is voltam, de hát nem ez a lényeg… Mikor belém fojtotta a szót. - Régóta szeretlek. Régebb óta, mint gondolnád, és régebb óta, mint valaha gondoltam volna. Hogy mikortól? Magam sem tudom. De nem is érdekel. Itt vagyunk, veled, és én már megint csak a harmadik legjobb dologra pazarlom a számat, mint amit csinálni lehet vele…

- Persze, mert neked mindenből a legjobb kell… - motyogtam, de csöppet sem tiltakoztam, mikor egy csókkal hallgattatott el.

Valaha mindent megadtam volna érte, hogy Draco Malfoyt az ágyamban tudjam. Megtanultam kevesebbel is beérni, aztán, mikor már nem vártam, minden álmom megvalósult. Mostanság nagyon is világosan tudom, de nem csak az ágyamban…