Kívánság Üst

Ajándékozott: Kiyoru
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Szult galland... Mert vannak pillanatok, mikor eldől minden, és olyasvalami születik, amiről nem is álmodnál... Mert véletlenek nincsenek.
Kívásnág: 1, Egy romantikus, nyálas, sablonokkal teletűzdelt Luna x Harry fanficet szeretnék. =)

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Szult galland

Sose hittem volna, hogy a vonatfülkében, amelybe a Roxfort Expresszen beléptem megfordul majd magánéletem összes fontos szereplője. Végül is, azt hiszem, jól döntöttem, amikor oda ültem…

Számomra sosem léteztek monoton hétköznapok.

Mindig, minden egyes napon akadt valami kaland, ami kiemelt a szürkeségből, mert én vagyok Harry Potter. Sose voltam „normális”, olyan, mint a többiek: vagy „jobb”, vagy „rosszabb”. Hol azért tűntem ki, ami nem voltam, hol azért, aki voltam.

Így, hogy túl vagyok a „nagy kalandon”, mely valójában létem alapja volt, és meghatározta a jövőm, nem tudtam, mihez kezdjek. Ott álltam, még mindig nem átlagosként, holott másra se vágytam, mint a békés, monoton hétköznapokra a maguk megnyugtató kiszámíthatóságával, amellett, aki szeret.

Így, hogy volt időm magamra rájöttem, hogy konkrétan egyedül vagyok. A barátaim családot alapítottak, munkát vállaltak, tudták, mit várnak az élettől. Hisz mindig is ezt tervezték!

Én pedig sose mertem tervezni, előre gondolkodni, és nem is tehettem. Voldemort ellopta az álmaim, a céljaim, a gyerekkorom, és mikor eltűnt, senki lettem. Kétszeresen megfosztott a vágyaimtól, hiszen miután őt megöltem… Sose gondoltam bele, mi lesz utána.

Ron azt tanácsolta, menjek haza, és gondolkodjak el, mit is szeretnék az élettől, hogy érezném jól magam, most, hogy gyakorlatilag bármit megtehetek. Persze Hermione egyből leintette, hiszen nincs is otthonom. Vagy legalábbis nem hagyományos értelemben.

Az otthonomként mindig is a Roxfortot kezeltem, és, bár tudtam, hogy Ron messze nem erre gondolt, úgy döntöttem, befejezem az iskolát, kijárom a kimaradt hetedévet.

Sokan inkább tanárként láttak volna viszont, ezért általános megdöbbenést keltett a bejelentésem, hogy diákként térek vissza.

McGalagony azonban maradéktalanul támogatott, és még a mogorva Pitontól is kaptam egy elismerő, ’hát csak megjött az esze!’-pillantást.

Ginny odáig volt, meg vissza az örömtől. Már nyáron elkezdte tervezgetni, miféle csínyeket fogunk elkövetni együtt a Roxfortban, valódi Bonny és Clyde-párosnak képzelt el minket, akik még a Weasley-ikreket is felülmúlják.

Én pedig szembesültem azzal, hogy az élet a Weasley-lány oldalán minden, csak nem békés. A folyton csacsogó Ginny kalandokat, izgalmat akart, játék volt neki az egész. És azt akarta, hogy vele játsszak… Mintha minden olyan lett volna, mint régen, csak most ő volt Ron, és az izgalom a kastély legkülönbözőbb helyein adódó szex-kalandjainkból is adódott… volna.

Nem értett meg. Csak egy talpraesett, bevállalós tinilány volt, aki, persze, átélt sok mindent, mégse azt, amit én, és teljesen máshogy értelmezte a vele, velünk történteket, mint én.

Merlin tudja, hogy szakítottunk, csak megtörtént, kiböktük. Azt hiszem, ő is érezhette A Változást, hogy valami nem volt rendben, illetve… Hogy köztünk semmi sem volt rendben.

Nemcsak ő vette észre a változásom, mondhatnám, hogy erről gondoskodtam. Valójában a hírnevem gondoskodott róla, hogy mindenki figyelemmel kövesse minden egyes lépésem. A Griffendél-torony lakói hamar elkönyvelték, hogy magamnak való, unalmas egérke lettem, és különféle magyarázatokat találtak ki hozzá. A pletykák aztán bejárták az egész kastélyt, így történhetett, hogy, míg némelyek szerint nem tartottam senkit méltónak arra, hogy velem, mint Voldemort legyőzőjével beszéljen, mások egészen elképesztő elméletet találtak ki és bizonyítékokkal támasztották alá arra nézve, hogy Voldemort valójában nem halt meg, hanem megszállt engem, és most a világ elfoglalására készülök… Vagy egész egyszerűen azt hitték, az évszázad legerősebb feketemágusának megölésével nyilvánvalóan én lettem a legerősebb élő varázsló, hát világos, hogy most épp az egyeduralmam megteremtését alapozom.

Néhányan igyekeztek megvédeni, de olyan nagyon nem látták át a helyzetet, nem értették, mi a valóság - hogy többet ártottak vele, mint használtak.

Őszintén szólva, sose érdekelt vagy befolyásolt mások véleménye, és ez volt az, amin Voldemort nemléte sem változtatott.

Rászoktam, hogy órákat ücsörögjek a tóparton, egy fa alatt - ahol apámékkal annyi minden történt -, és nemcsak, hogy megszoktam, de meg is szerettem a magányt.

Persze korántsem esett rosszul, mikor egy-két hónap elteltével néha csatlakozott hozzám egy-egy ember. Többnyire addig csak látásból ismert, érzékeny és nagyon kedves fiúk-lányok voltak, akiknek az életére, hozzám hasonlóan, döntő csapást mért a háború. Mind talpon voltunk, mind túléltük, mégis olyan sebekkel, amik talán sose hegednek be.

Legelőször, mikor megjelent valaki, rémesen meglepődtem. Olvasnivalómból felnézve egy dülledt, álmatag kék szempár nézett velem farkasszemet.

- Luna?! – A lányt szemlátomást nem zavarta ijedt-meglepett kiáltásom, kényelmesen elhelyezkedett mellettem, hátát a fatörzsnek vetve, és olvasni kezdte a Hírverőt.

- Á nem, dehogy, nem zavarsz, maradj csak nyugodtan! – szóltam epésen, hátha észreveszi: senki társaságára nem vágyom.

- Olvasok. – Hangja nem volt bántó, sértett, és nem is fejezett ki semmilyen érzelmet, egyszerűen tudtomra adta, hogy ő belement az általam hozott játékszabályokba, de akkor ne akarjam belekényszeríteni azok megszegésébe.

Nem szóltam többet, inkább figyeltem, és jobban megnéztem magamnak. Ahogy ott ült, és elmélyültem olvasott, olyan volt, mintha nem is ebbe a világba való lett volna. Csak csodáltam, milyen csillámló arany lett seszínű haja a napfényben, álmatag szemei pedig egész olyanok voltak, mint maga az ég. Kecsesen ült. Ez váratlanul ért, valamiért Lunát mindig is csetlő-botló, esetlen lánynak tartottam, amolyan Neville lány megfelelőjének.

Az a késő őszi tünemény azonban, ahogy szétterített szoknyájával, mezítlábasan, mindenféle bogyókkal díszítve a zöld fűben ücsörgött, egy egészen más lényt mutatott, mint akit megismertem.

’Megismertem?’ – Akkor csapott belém a felismerés, hogy tulajdonképpen sose igyekeztem többet megtudni Lunáról, mindig is csak furcsának és különcnek tartottam, mint mindenki más – ahogy velem is ugyanezt csinálta majdnem mindenki.

Sose próbáltam megismerni. Készpénznek vettem a pletykákat, és kirívó külsejéről, stílusáról ítéltem meg.

Bezzeg ő a barátom volt és maradt végig, a legnehezebb percekben is. Ahogy jobban belegondoltam, arra is rájöttem, ő tudta mindig igazán, mire van szükségem, mivel lehetne megnyugtatni: segített a thresztálokkal, harcolt mellettem, értem, nem egy szerettemért is, és, mikor vége volt a csatának ő tudta egyedül, hogy nem az ünneplő, engem éltető tömegre van szükségem, hanem csendre és békére, hogy elrendezhessem magamban az egészet, és túltegyem magam a gyászon.

- Harry! – szólalt meg csilingelő hangon. Hogy is találhattam ezt valaha idegesítő fejhangnak?

- Mondd csak – eszméltem fel, és igyekeztem a lehető leghálásabb tekintettel és legragyogóbb mosollyal megjutalmazni.

- Csukd be a szád, még belerepül egy szult galland! A gallandférgek családjába tartozik, és nagyon nehéz kiűzni, nekem egy kínai mester mondta – figyelmeztetett édesen komolyan.

Vitatkozhattam volna vele a szult galland létéről, szerény véleményem szerint mindössze az elterjedt mondás sült galambjának helytelen kiejtéséből adódó félreértés miatt létezett a lény, de nem tettem. Ő elfogadott így, amilyen vagyok. Minden kalandvágyammal, fontoskodásommal, megmentési kényszeremmel és az újonnan jött „magamnak valóság”-gal, nekem pedig el kellett tudnom fogadni őt a furcsaságaival együtt.

Hogy szerethessem, és megszeressen.

Rövid időn belül úgy éreztem, életemben először igazán szerelmes voltam, és Lunával le tudnám élni az életem – ha hagyná.

Rajtam volt a sor, hogy bizonyítsak.

Ezt nem akartam elszúrni. Lassan, óvatosan kezdtem a meghódításának, nehogy az őzikére emlékeztető Luna elmeneküljön előlem. Nos, érdekes módon nem menekült, sőt, mintha észre sem vette volna a próbálkozásaimat.

’Talán tényleg nem ebbe a világba való?’ – kérdeztem akkoriban olyan gyakran magamtól, hogy reményt nyerjek újra és újra.

Próbálkozásaim sorra kudarcot vallottak, Luna rám sem hederített, helyesebben továbbra is kitűnő barát volt, de mintha észre se vette volna kapcsolatunk változásait.

Aznap hűvös, ködös, kora téli reggelre ébredtünk.

Mindig is szerettem a kastélyban császkálni, mikor egészen kihalt volt – régebben ezt az éjszaka leple alatt, tilosban járva tettem, mostanság inkább hamarabb felkeltem, hogy a napfelkeltét a legmagasabb toronyból élvezhessem.

Most már láthatatlan köpeny sem kellett – ha akartam láthatatlan voltam, észre se vettek, nem törődtek velem. Kezdtem beleolvadni a szürkeségbe, és ezzel teljes mértékben elégedett voltam.

A bagolyházban máskor is kevesen jártak, legtöbbeket zavarta a szag, meg a sok szemét a padlón. Én nem bántam egyiket sem, a kilátás és az állatok közelsége bőségesen ellensúlyozta a hely hátrányait. A baglyok elfogadtak és megtűrtek, amihez nagyban hozzájárult a mindig magammal vitt patkány-csemege.

A felderengő Napot figyeltem, amint kibukkant a felhők mögül. Kezdett felszállni a pára, a madarak csicseregtek, a baglyok nyugovóra tértek. Gondolataimba merülve figyeltem a körülöttem zajló eseményeket, a világot, az élet igazán fontos apróságait.

Aztán halk zajt hallottam, majd heves szárnycsapkodás hangját. Ahogy felnéztem, tekintetem a sarokban kuporgó galambok felé igyekvő Lunára esett.

Hajába hófehér tollak ragadtak, hajszálai kócosan meredtek az égnek, és szélesen gesztikulálva igyekezett közelebb jutni. Nem vett észre, és én egy pár pillanatig csak csendben ülve csodáltam kitartását a szélmalomharcnak tűnő küzdelemben.

Aztán az eddig hessegetésével sikeresen távolt tartott baglyok a felbolydulást megunva próbáltak visszatelepedni a helyükre, ahol még mindig Luna hadakozott. Úgy döntöttem, épp ideje, hogy közbelépjek. Könnyeden leugrottam a párkányról és elővettem a megmaradt patkány-tetemeket.

- Cccc, nyugi, baglyocskák, kaja! – Ahogy megmentésén ügyködtem, tekintetem találkozott a lányéval – egész megbabonázott, szemei a kék sosem látott árnyalatában pompáztak. Dac, kitartás és jó adag hála tükröződött bennük.

Miután szabaddá tettem az utat Lunáig – a bagolycsemegét jó messzire hajítottam, nagy ez a bagolyház, hagyjanak csak minket békén –, odamentem a lányhoz. Álmatagon, gépies mozdulatokkal szedegette a tollakat ruhájáról, majd a fentebbi rudakon kuksoló galambokra nézett.

- Segítsek feljutni? – kérdeztem, kapva a kimondatlan kérésen.

Ő egy szót sem szólt, csak a kezét nyújtotta. Először nem is tudtam, mire gondol, mégis mit csináljak a kezével?, aztán rájöttem, és a karja alá nyúlva igyekeztem biztosan megfogni…

Talán jobban jártunk volna, ha meg sem próbálok segíteni, mert ahogy hozzáért a bőröm az övéhez egész égszakadás-földindulás volt bennem, csak úgy szikrázott körülöttünk a levegő. A szemébe néztem, és eldőltem, mint akit sóbálványátokkal sújtottak.

Halk sikolyt hallottam, majd pehelykönnyű testével rajtam landolt.

’Legalább puhára esett’ – jegyeztem meg magamban, rosszul elsült mentőakciómat kritizálva.

Ahogy a mellkasomon feküdt, egészen más helyzet ugrott elém ábrándjaim közül – amiben nem szerepelt bagolyház és patkány-tetemek, de legalább ilyen odaadással teli tekintettel nézett rám a hozzám simuló Luna.

Megfeledkeztem mindenről a pillanat kedvéért, csak én voltam, és ő – karcsú, rám nehezedő termetével, beborító mézszőke hajával, érdeklődő nefelejcs-szemeivel, mint egy életre kelt, bájos szalmababa. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megízleljem ajkait, és minden érzékemmel őt akartam. Ujjaim már a derekára csusszantak, mikor csodálkozva megszólalt:

- A gallandok!

Magam sem tudom, hogy, de erőt vettem magamon, és ahelyett, hogy egy csókkal hallgattattam volna el, türelmesen magyarázni kezdtem:

- Luna, azok galambok! Tudod, olyan helyes, szárnyas-csőrös, fehér kis valamik, tollal befedve. – Elvégre elfogadtam olyannak, amilyen, és pontosan tudtam, milyen értetlen tud lenni időnként.

- Azok szult gallandok! – Nézett rám harciasan. – És akkor sem fogom hagyni, hogy megszálljanak! – Más körülmények közt talán elgondolkoztam volna a nyelv szépségeiről, hogy vajon mit nem akart, hogy őt megszállják, vagy, hogy engem? Akkor azonban nem volt lehetőségem ilyenekre.

- Galambok, Luna. Olyanok, mint te: szépek, okosak, önzetlenek, tiszták és elragadóak. – Rámosolyogtam, teljes szívemből. Minden szerelmem, szeretetem igyekeztem belesűríteni ebbe a mondatba, hátha megérti, és könnyebb dolgom lesz.

- Azt mondtad, olyan vagyok, mint egy galamb? – furcsán ejtette a szót, attól féltem félreértett és megsértődik. Épp nagy sóhajjal magyarázkodni kezdtem volna, mikor galambszerűen félrebillentett fejjel méregetni kezdett.

Zavarba jöttem a pillantásától, és, hogy oldjam a furcsa légkört, kinyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott:

- Maradt még patkánytetemem, nem kell a baglyodnak?

Mélyen elvörösödtem. Luna azonban nem zavartatta magát, kérdésemet figyelmen kívül hagyva megszólalt:

- Harry Potter! - kezdte tisztán csengő, erőteljes hangon. – A tettek hangosabban beszélnek minden szónál.

Sose láttam még ilyen céltudatosnak. Egészen más volt, mint ahogy eddig viselkedett, de nagyon is tetszett, amit láttam, hallottam.

- Akkor nem is várakoztatom tovább a hölgyet – suttogtam, és remélve, hogy nem értettem félre a szándékait, megcsókoltam.

A valóságban soha semmi nem olyan, mint a filmekben.

Nem tudom, mégis ki találta ki ezt a hülyeséget, de a valóságban sokkal-sokkal jobb volt az a csók, mint amit elképzeltem! Élveztem minden érzékemmel, a haja illatát, bőre selymességét, kérlelő-követelő érintéseit az arcomon, ahogy felbátorodva a hajamba túrt, ahogy ujjaim a gerincén siklottak, halk sóhajait és borzongató leheletét…

Nem tudom, mennyi idő után rebbentünk szét, ha rajtunk múlt volna, sosem telünk be a másikkal... Ám a belépő Piton professzor előtt nem akartunk volna ilyen helyzetben mutatkozni, így halk kuncogások közepette begördültünk a koszba-mocsokba, a tollak közé. Mással el sem tudtam volna képzelni ilyesmit, Lunával azonban olyan természetesnek tűnt, mintha mindig is bagolyköpetekben és fölöttünk ücsörgő „szult gallandokkal” beszélgettünk volna.

Mihelyst Piton lelépett kitört Lunából a mindent elsöprő, jókedvű kacagás. Hihetetlen vonzónak találtam, és hirtelen ötlettől vezérelve, még az előző kijelentésén felbuzdulva súgtam fülébe az ötletem:

- Galambom, mit szólnál, ha a prefektusi fürdőben tisztulnánk meg?

Nos, Luna is elég bevállalós lány volt, ezt bizton állíthatom. De valahogy sokkal inkább hozzám testhezálló módon, mint Ginny vagy Cho, ezt pedig nemcsak átvitt értelemben kell érteni…

Még abban az évben megkértem a kezét, májusban pedig összeházasodtunk. A gyűrűket két hófehér galamb hozta, Luna pedig olyan angyali volt a menyasszonyi ruhájában, hogy el sem hittem, lehetek ilyen szerencsés.

Nem volt egyszerű út, amit bejártunk, és még sok minden várt ránk, de egy valamit pontosan tudtam – rátaláltam a szerelemre, és egy angyallal az oldalamon minden rendben lesz.