Akinek készült az ajándék: Assa
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: AU
Leírás: Nagyjából, ami az ötletben szerepel: Dumbledore úgy gondolja, az segíti elő a terveit, és a jóslat beteljesítését, ha visszaküldi Harryt az időben. A fiú meg is érkezik, a pár hónap híján vele egy idős Tom Denem lakta árvaházba. A két fiatal hasonlóan különc, s jóval többre vágynak az élettől, mint amit az állami gondozás nyújthat. Felismerik egymás képességeit, s lassan elindulnak az úton, hogy közösen elérjenek valamit, egy egész elfogadható kapcsolatot kialakítva. Bár a természetük merőben más, az érdekeik megegyezők. Harry szépen lassan alakítja, finomítja Tomot, s végül Dumbledore közbenjárásával eljutnak a számukra kijelölt helyre, a Roxfortba.
Figyelmeztetések: AU
Leírás: Nagyjából, ami az ötletben szerepel: Dumbledore úgy gondolja, az segíti elő a terveit, és a jóslat beteljesítését, ha visszaküldi Harryt az időben. A fiú meg is érkezik, a pár hónap híján vele egy idős Tom Denem lakta árvaházba. A két fiatal hasonlóan különc, s jóval többre vágynak az élettől, mint amit az állami gondozás nyújthat. Felismerik egymás képességeit, s lassan elindulnak az úton, hogy közösen elérjenek valamit, egy egész elfogadható kapcsolatot kialakítva. Bár a természetük merőben más, az érdekeik megegyezők. Harry szépen lassan alakítja, finomítja Tomot, s végül Dumbledore közbenjárásával eljutnak a számukra kijelölt helyre, a Roxfortba.
Az ötlet: Dumbledore szeret játszani – a leginkább mások életével. 1981. október 31-én, pedig belefog élete legnagyobb kísérletébe. Harry Potter – állítólag – Voldemort végzete. Nos, mi lenne, ha sokkal korábban is belekezdhetne, hogy beteljesítse a sorsát, és nem kellene éveket várni rá. (Ha meg a terv megbukik, akad még jelölt az Egyetlen szerepére, és talán Dumbledore-ban is maradt szufla egy újabb feketemágus ellen – gondolja DD.) Harry tehát nem Little Whingingbe utazik, hanem az 1920-as évekbe, egy londoni árvaházba, ahol a vele pár hónap híján egyidős Tom Denem is él.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
És akkor maga a sztori: Harry és Tom együtt nevelkednek vagy legalábbis egymás mellett. Két fura kölyök, akik ha akarják, ha nem, befolyásolják a másik életét. A kapcsolatuk minőségét (barátok, ellenségek, nagyjából közömbösek…) rád bízom, és alakulhat akárhogy – Tom megöli Harryt, Harry megöli Tomot, együtt leigázzák a világot, nem igázzák le a világot, hanem Tom jó útra tér stb. –, vagy ki is hagyhatod ezt a részt, és elég a gyerekkor. De olyan jelenet mindenképpen legyen benne, ami tizenhét éves koruk előtt játszódik, vagyis amikor még egy fedél alá vannak kényszerítve.
Lehet egyetlen kiragadott mozzanat az egész, vagy apró jelenetek sorozata… bármi. Egyvalami nem lehet belőle: slash, még utalásszinten se.
(És akármi lesz is, ne csöpögjön a cukormáztól.)
Lehet egyetlen kiragadott mozzanat az egész, vagy apró jelenetek sorozata… bármi. Egyvalami nem lehet belőle: slash, még utalásszinten se.
(És akármi lesz is, ne csöpögjön a cukormáztól.)
Remélem, minden kritériumnak megfelel a történet, és Assa örömét leli majd az olvasásában. Igyekeztem mindazt felhasználni, amit a könyvekből megtudtunk arról a bizonyos árvaházról.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Átírt múlt
Albus Dumbledore annak idején összeráncolt szemöldökkel fogadta a hallott jóslatot. Természetesen nem jött zavarba, az ő világában minden csak tervezés kérdése, a számára hasznos, vagy útban lévő emberek pedig, elhasználható eszközök. Aztán eljött az idő… az egyik szülőpárt támadás érte.
Harry Potter lenne a varázstársadalom problémájára a megoldás kulcsa? – tette fel magának a kérdést. Habár ott volt még a Longbottom fiú is, mégsem hitte, hogy róla szólnának a zengzetes szavak. Egyrészt, mert maga Voldemort sem őt jelölte meg, másrészt, Lily és James társadalmi helyzete, természete és tehetsége jobb előrejelzést sugallt a jövő tekintetében fiuk ellenállására.
Természetesen a felismerés még nem segítette elő Dumbledore problémájának megoldását. Jól tudta, hogy Tom egyelőre nem veszett oda, csupán elodázták visszatértét, s a Potter szülők halálával most itt van a kezében Harry maga. Soha jobb alkalom. Miért kellene megvárnia, míg a sötét mágus megerősödve újra feltűnik, alighanem megannyi gondot okozva neki, és sok hasznos emberét elpusztítva? Ha ügyesen játszik, a kis kiválasztott jóval hamarabb is beteljesítheti a sorsát. Senki nem tudja, hogy a kérdéses éjjel Godric’s Hollow lerombolt házában nem veszett oda valamennyi Potter. Senki sem keresné rajta a gyereket…
Csupán három hónap előkészületre volt szüksége. A terve még hozzá mérten is briliánsnak bizonyult, s persze legalább két helyről is bebiztosította. Nem pusztán Harryt küldi vissza a múltba, hogy közösen nevelkedjen, egyazon árvaházban Tommal, hanem egy, akkori énjének szánt beszámolót és emléket is mellékel. Amennyiben a fiú nem teljesíti be a hozzá fűzött reményeit vagy így, vagy úgy, figyelmezteti saját magát arra, mire számíthat, ha megkockáztatja Denem felvételét a Roxfortba. Még ha minden kötél szakad is, elég erős ahhoz, hogy ebben az időben akár egymaga elbírjon egy remélhetőleg némileg mégiscsak megváltozott Voldemorttal.
Miután elkészült, és elvégezte a szükséges varázslatokat, belepillantott a kezében tartott gyermek zöld szemeibe, és atyaian elmosolyodott.
- Minden rajtad áll, Harry. Ne okozz csalódást!
OoH-ToO
Harry Potter nem tudott róla, hogy lennének rokonai. Legalább is, mikor már elég idős volt hozzá, hogy felfogja, miért is olyan helyen él, ahol rajta kívül még meglehetősen sok gyerek, szülők nélkül, csak pár felnőtt társaságában, elkönyvelte magában, hogy egyedül van. Amennyire lehetett úgy, hogy többnyire zsongás vette körül, és megannyi hozzá hasonló fiú és lány.
Nem volt könnyű, nem is szerette, elveszni a tömegben, igazi gondoskodás nélkül. Halványan emlékezett rá, pusztán érzés szintjén, hogy ez nem volt mindig így. Egykor nyilván voltak szülei, szerették is, de hogy hová tűntek, miért került ide, és mi mindent rejthet a múltja, számára ismeretlen volt. Valami különös kötődést, húzást is érzett, ritkán találta a helyét, főként, ha önkéntelenül is furcsa dolgokat művelt. Hozzátartozott a lényéhez, a benne bizsergő szikrák, ami ha erős hatások érték, olykor még őt magát is megijesztve, megmagyarázhatatlan eredményeket produkáltak.
Azt is tudta, hogy nincs ezzel egyedül. Oh igen, hamar felismerték egymást Tom Denemmel. A fiú pár hónappal idősebb volt nála, s ha valaha őt különösnek, ne adj isten különcnek tartották, hát Tom jócskán felülmúlta. A sötét hajú és tekintetű fiú ugyanis, nyugtalanító volt, barátságtalan, zárkózott, és a vele egyidősek, de titokban még az idősebbek is tartottak tőle. Veszélyes volt a szemébe nézni, és Harry meg mert volna rá esküdni, hogy pusztán az akaratával is képes fájdalmat okozni. Látta párszor, mit művel olykor a többiekkel, ha kihúzták nála a gyufát, érezte olyankor azt a különös erőt, amit magában is.
Nem, vele sosem csinálta. Őt csak méregette, békén hagyta, és mindig figyelte. Harry tudta, hogy egyedül van azzal, hogy érzékeli Denem képességeit, és ez fordítva is igaz volt. A különbségek is ott zsongtak köztük. Harry sosem támadott, ismert mindenkit az árvaházban, igazából egész jól kijött a többiekkel, még ha többnyire távolságot tartottak is, a nevelők számára sem okozott túl sok gondot. Nem szeretett szem előtt lenni, nem akart kitűnni, mások fölött uralkodni, bár közszájon forgott a furcsasága. Tom ellenben… egész más volt. Élvezte, ha félték, sötét kis mosoly bújt meg a szája sarkában, mielőtt megtorolt volna egy őt ért sérelmet.
Nagyjából hat éves volt, mikor odakint játszottak az udvaron, azon kevés napok egyikén, mikor az időjárás ezt lehetővé tette. Élvezték a napfényt, a sovány, zöld szemű fiúcska még futott is egy kicsit, a szél borzolta a haját, és hamarosan azon kapta magát, hogy többen is csatlakoznak, és fogócska alakult ki köztük. Mindig is nagyon fürge volt, ügyes mozgású, könnyen ment a játék, amit követett a bújócska, és társai.
Meghúzta magát az egyik bokorban, s csak később jött rá, hogy tőle alig pár méterre Tom is félrevonult, az egyik fának vetve hátát, ahogy olvasott. Harry mélázva figyelte őt, sokszor látta a másikat ezen tevékenység közben. Ő még csak tanulta a betűket, és egyre jobb és jobb lett, de Denem falta a sorokat. Mindig tudásvágy égett a szemében, és türelmetlenség, ha megzavarták. Ahogy most is… árnyékok vetültek a fiatal Tomra, mire ujjai kissé megszorultak a tartott lapokon.
- Mi van, csodabogár? – hangzott fel Charles éles hangja, aki bandában járt, pár tizenéves fiú gyűrűjében, s most megálltak fölötte. Szerették hirdetni, hogy az árvaház vezérei, és sokszor bántották a kisebbeket, ha másként nem is, szavakkal biztosan. Valamint azon kevesek – Harry szerint ostobák – közé tartoztak, akik még mindig nem tanulták meg, hogy a különc Denembe nem ildomos belekötni.
Tom még csak meg sem rezzent, Harry ellenben óvatosan jobb rálátás felé mozdult. Mosoly vibrált az ajkain, ahogy elkönyvelte magában, hogy ez biztosan jó mulatság lesz. Charles-ékat senki sem kedvelte az árvaházban.
A szólított felnézett a szikár, középmagas, barna bőrű kötekedőre, és összeszűkítette a szemeit.
- Mit akartok? Mint láthatjátok, van elfoglaltságom – mondta hideg hangon.
Charles haverja, Billy Stubbs, elvigyorodott.
- Mi viszont unatkozunk, ezért gondoltuk, eljátszunk azzal, hogy móresre tanítunk. Ne aggódj, miután veled végeztünk, elkapjuk a kócos haverodat is. Egy kaptafa alá tartoztok.
Harry csaknem hangosan felhorkantott, és fintorba futó szájjal figyelte az eseményeket. Mintha valaha be tudták volna váltani egyetlen fenyegetésüket is velük szemben.
Tom továbbra is higgadtan nézett fel rájuk, nem zavarta, hogy fölé magasodnak, ugyanis ez csak magasságbeli különbségként volt igaz, sem erő, és főként nem intellektuális szempontból nem állta meg a helyét az állítás.
- Megpróbálhatjátok – felelte szinte unottan, mégis furcsán izzó hangon. Mindig tisztában volt tehetségével, és önnön fontosságával. Nem hunyászkodott meg senki előtt, és biztosra vette, hogy soha nem is fog. Csakis a fordítottja lehet majd igaz. Alig várta, hogy elhagyhassa ezt az átkozott helyet. Nem jelentett számára senki és semmi kihívást, egyedül Pottert vette emberszámba, és ha nagyon muszáj, őt tartotta érdekesnek, értelmes beszélgetőtársként.
Az idősebb fiúk közül ketten csúnyán felvihogtak, míg a vezérként számon tartott Charles lehajolt, és sebesen kikapta Tom kezéből a könyvét.
- Minek olvasol annyit? Egy ilyen különc féreg úgysem viszi semmire. Az idelátogató pároknak is a hideg fut végig a hátán tőled.
- Jah. Nem csoda, hogy a csinos pofikád ellenére még senkinek sem jutott eszébe, hogy örökbe fogadjon téged – tette hozzá ezúttal Eric, egy fakó szőke, meglehetősen nagydarab fiú.
Denem szemében gyilkos fény villant, felpattant, és a következő pillanatban máris felhangzott Charles ijedt-fájdalmas kiáltása. Az imént kezében tartott könyv már egyáltalán nem az volt, hanem egy egész nagy, veszélyesen sziszegő hüllő. Az idősebb fiú azonnal hátrébb ugrott, és karját lendítgetve, szinte levágta a ráfonódni igyekvő állatot. Barátaival együtt kitágult szemekkel figyelték, ahogy az iménti közjáték ellenére, a földön, a kissé ritkás fűben az elkobzott könyv puffant. A kígyónak nyoma sem volt.
Harry pár másodperc erejéig meglepődött, aztán elismerően felvonta a szemöldökét, míg Tom ajkán fensőbbséges mosoly játszott, ahogy figyelte az ostoba banda döbbenetét és félelmét.
- Ezt hogy csináltad? – meredt rá hirtelen Billy.
- Szörnyeteg vagy! – kiáltott Charles, megdörzsölve a kezét, amin vékony karcolás futott végig, miközben szavaira Denem arcán gúnyos, gonosz vigyorrá szélesedett a mosoly. – Igazi volt, pedig igazi volt! Nézzétek! – mutatta a többieknek sebét, kitágult szemmel figyelve még mindig az ártatlanul heverő kötetet, amiért Tom most komótosan lehajolt, és a kezébe vette.
- Talán csak… a papír vágott meg – igyekezett magyarázatot találni Eric Whalley, aki társaihoz hasonlóan, nem az eszéről vált hírhedtté.
- És egyszerre képzeltük ugyanazt? – mutatott rá Billy, meglepő éleselméjűséggel.
Harry a szája elé szorította a kezét, hogy megakadályozza kitörni készülő nevetését. A többi gyerek félt Tomtól, elég nyilvánvaló okokból, a zöld szemű fiú azonban szerette nézni, éppen milyen furcsasággal állt elő, hogy aztán ő maga is megpróbálja véghez vinni ugyanazt. Már csak fél füllel hallgatta, Denem mikén biztosítja – hátborzongatóan fenyegető hangon - a megrökönyödött csapatot arról, hogy sokkal jobban járnak, amennyiben nem húznak ujjat vele, mivel a kísérletezés foglalta el.
Ahogy Charles és bandája elrohantak búvóhelye előtt, erősen összpontosítva igyekezett a kezébe kapott nagyobb követ hasonló bravúrral átváltoztatni, mint ahogy azt Tom tette. Azonban korántsem volt benne elég indulat a mutatványhoz. Arra korán rájött, hogy az érzelmi hatások váltották ki minden különcségét, amire képes volt. Márpedig most nem volt dühös, s nem is kényszerült arra, hogy megvédje magát. Bosszúból sosem élt az erejével. Egyszerűen nem illett a természetéhez.
Tom azonban… Harry mindig odafigyelt rá, ha a többiek a másik fiúról beszéltek. Mrs. Cole, az egyik nevelőjük is nagyon sokszor morgott miatta. Csak fülelnie kellett. Innen tudja, hogy Denem már kiskorában sem sírt szinte soha, nem mutatott gyengeséget, nem kérdezett a szüleiről. Mindinkább nőtt, annál különösebb lett. Na persze, ezt már ő maga is, első kézből megtapasztalhatta, nem kellett hozzá közvetítő közeg. Bár kezdetben nagyon erősen kerülték egymást, Tomnak nem tetszett, hogy valaki másnak is megadatott az, ami neki. Emlékezett, mikor először akadt úgy istenigazából össze a tekintetük. Tom el akart nála valamit érni, pusztán azzal, ahogy ránézett, de nem boldogult vele. Harry érezte a rezgéseket, aztán a másik gyanakvó haragját. Dühítette, hogy volt valaki, aki dacolt vele. Harry csak ezzel tudta magyarázni.
Mindig furcsa dolgok történtek, amikor Denem valakivel összeszólalkozott, ugyanis soha, semmilyen esetben nem hagyta magát, még a nagyobbakkal szemben sem. Első alkalommal, miután Billyék belekötöttek, az idősebb fiú háziállatként tartott nyusziját, reggelre a gerendára akasztva találták. Senki nem tudta megmagyarázni az esetet, bár Tom roppant elégedett képet vágott, és szemei csak úgy villogtak. Harry mindinkább kezdte megérteni, ki a felelős az elmés bosszúállásokért. Az évek során számtalan példának volt tanúja.
Talán nyolc éves korából volt Harrynek a legmeghatározóbb olyan emléke, mikor igazán komolyan beszélgettek egymással. Onnantól döcögősen, és furcsa módon ugyan, de javult köztük a helyzet. Mindig is kíváncsi természet volt, szerette megfejteni azt is, amit mások titkoltak, vagy nem láttak át. Talán Tom is így lehetett vele.
Mielőtt visszagondolt volna arra a bizonyos esetre, kilesett az egyik szertár ajtaján, ugyanis épp azzal múlatták pár társával az időt – akik még hajlandóak voltak vele szóba állni, növekvő különcsége és a Tommal kialakult ismeretsége ellenére -, hogy kijátszva Mrs. Cole-t, szétszóródtak és elbújtak, demonstrálva a délutánra tervezett nagytakarítással szembeni ellenérzéseiket. Páran már elbuktak, de őt sosem találták meg, ez is egyike volt a különc dolgainak. Ha valamit elhatározott, és igazán nem akart megcsinálni, azt képes volt elhárítani.
Gyűlölte például a borsót. Valahányszor azt kaptak köretnek az étkezéseken, menetrendszerűen ugyanaz történt. Az árvaházban komoly szabályok uralkodtak. Amíg nem ettél meg mindent a tányérodról, nem állhattál fel az asztaltól. Első alkalommal Harry elkeseredetten nézegette a zöld szemeket, majd ahogy telt az idő, és még mindig ott ült, egyre dühösebb lett. A fenébe kívánta a borsót, s a következő pillanatban pislogva vette észre, hogy bár hozzá sem nyúlt az ételhez, az eltűnt.
Félve pillantott körbe, majd óvatosan kicsusszant a székéből, és az ebédlő kijárata felé indult.
- Ügyes trükk volt – jegyezte meg a háta mögül egy ismerős hang. Kihallotta belőle a szokott kíváncsiságot, ami nyilván a jelenségnek, és nem neki szólt. Volt rá pár éve, hogy kiismerje a mindig hideg hangszín váltakozásait.
Megrezzenve megfordult, hogy a másikra nézzen. Tom nagyon ritkán szólított meg bárkit is önszántából. Ha jobban belegondolt, különlegesnek érezhette magát tőle. Denemnek mindig is éles volt a tekintete, beképzeltnek és túlontúl okosnak tűnt. Többnek hitte magát… de hát végül is, az is volt. Nem szerette senki az árvaházban. Harry azonban egyre inkább elfogadta, nem iszonyodott tőle, nem félt… érdekelte. Mert valahol ugyanolyanok voltak.
Most sem jött igazán zavarba.
- Te tudod irányítani? – kérdezte kíváncsian. Mivel képesek ugyanarra, miért ne segíthetnének egymásnak.
Tom összevonta a szemöldökét.
- Te is tudod. Ha egy kicsit elgondolkodsz rajta, könnyen rájöhetsz, mikor élhetsz vele.
Harry félrehajtotta a fejét, és némileg elhúzta a száját.
- Érzelmek – mondta, hiszen ezt eddig is tudta. Na de nem lehet mindig dühös, vagy félhet. – De ez így nem elég.
Denem flegmán vállat vont.
- Számomra az. Nem ismerek mást kettőnkön kívül, aki képes ilyesmire. Bár még így sem tetszik, hogy nem én vagyok az egyedüli – mérte végig a kócos, fekete hajú fiút tüzetesen.
- Nem én kértem – felelte Harry -, attól függetlenül a hasznomra van – egészítette ki. Nem akarta tagadni, hogy szereti, amiért benne van ez a plusz. Ugyanúgy a része volt, mint bármi más.
- Élvezed? – kérdezte csak némileg élesebb hangon, szinte számon kérően Tom.
A fiatal Potter nem szerette, ha a másik jószerével úgy bánt vele, mintha az alattvalója lenne. Határozottan voltak olyan vonásai Denemnek, amit ki nem állhatott.
- Határozottan élvezném, ha változtatnál a hangnemen – mondta, Tom szemei türelmetlenül megvillantak. – Egyébként igen. Lehetőségem van védekezni, és legalább tudom, hogy míg mindenki más különcnek tart, valójában különleges vagyok.
Harry jól látta, hogy társának tetszik a válasza, bár még nem egészen látta át, pontosan miért.
- Tehát nem osztod azoknak az idiótáknak a véleményét, akik az ajándék miatt, melyről beszélünk, bolondnak és szörnyetegnek tartanak. Jó – nyugtázta Denem.
A zöld szemű fiú megrázta a fejét.
- Velem nem ugyanúgy bánnak, mint veled. Te ártasz nekik, pedig akár a hasznukra is lehetnél. Ha segítenél, kedvelnének.
Tom felhorkantott, és az arca megkeményedett.
- Én használom őket, nem fordítva. Emellett úgyis félnek mindentől, amit nem ismernek. Ezért is gyengébbek. Ami nekem különleges, tudás, hatalom, az nekik megvetendő és üldözendő – elhúzta a száját, mintha még az ostobaság ilyen mérvű említése is undorral töltené el.
Harry azonban eltökélten rá akart mutatni az elmélet hibáira.
- A hozzáállásod miatt, mert ezt látják tőled. Miért bántod a többieket? – kérdezte csendes, kíváncsi hangon.
Denem úgy nézett rá, mintha ez tökéletesen egyértelmű lenne.
- Mert provokálnak, és megtehetem. Ezek senkik. Kétlem, hogy te nem látod ugyanezt.
- Nem, nem látom – felelte ellenségesebben Harry. – Én szeretném, ha lennének barátaim.
- Hát mégsem kedvesek veled, amiért segítesz? – gúnyolta Tom.
Harry szomorkásan vállat vont.
- Elfogadnak.
- Irigyek – vetette oda Denem. – Azt hiszed, ha képesek lennének arra, amire mi, nem tennék meg ugyanazt, amit én? Dehogynem, Potter, szeretnének az lenni, akitől félnek. Az erős elnyomja a gyengébbet, ez a lényeg. Engem senki nem fog eltaposni, mert megelőzőm – mondta haragos eltökéltséggel.
A kócos fiú csúnya grimaszt vágott.
- Mintha lenne hozzá erőd, hogy elintézhess mindenkit. Egymagad vagy, az árvaházban pedig élünk több mint százan. A leckéztetésekkel csak ellenségeket szerzel – mutatott rá Harry. - És honnan veszed, hogy csak mi ketten vagyunk ilyenek? Ezeken a falakon kívül – mutatott körbe a sivár téglákból rakott folyosón -, alig láttunk valamit a világból.
Tom ismét érdeklődve nézett rá, s korábbi jeges dühe eltűnt.
- Ez egy értelmes felvetés, Potter. De nyugodt lehetsz, ha vannak még, közülük is én fogok kitűnni.
Harry megcsóválta a fejét.
- Én másra vágyom – morogta oda, majd ott hagyta a másikat. Még hallotta, ahogy Tom megvetően felhorkant.
Első komoly szóváltása is akkor hangzott el a fiúval, miután egy vidéki kirándulás után Amy Benson és Dennis Bishop annyira megváltozott. Egészen zárkózottak, félősek lettek, márpedig Harry nem szerette, ha bántottak bárkit is, akit kedvelt. Amyék kedves, kíváncsi, vidám társaik voltak, akik ezért a többiekhez képest kicsivel jobban elfogadták őt.
Harry akkorra már jobban kiismerte mind Tomot, mind saját magát, éppen ezért pontosan tudta, mi mindenre lehetett képes a fiú annak érdekében, hogy bántsa és megrémítse a két kisebb gyereket. Dühös lett miatta, és szembeszállt Denemmel, felkeresve őt a szobájában. Az felháborodott, haragos lett, szinte parancsolta neki, hogy hallgasson, s a fejéhez vágta, hogy hozzá képest egy senki, mert bár megtehetné, hogy félemlítsen és uralkodjon, inkább csak védekezik az erejével. Izzott körülöttük a levegő, csakúgy, mint Tom szeme, és arra eszméltek, hogy a kisebb tárgyak felemelkedtek a helyükről, rezegve a felszabaduló, összecsapó energiától.
Denem mintha azonnal elfelejtette volna sérelmeit, érdeklődve szemlélte a jelenséget, mint egy felfedező, akit érdekelnek a korlátai, a hatalma mélységei, s persze fel akarta mérni, kettejük közül ki a különlegesebb. Ő akart az első számú lenni, ő akart az egyetlen lenni. Jeges, összeszűkült szemmel tekintett végig Harryn, most először igazán egyenrangú félként bírálva el. Aztán rájött, hogy ezt ketten vitték véghez. Az örökké öntörvényű, magányos fiú ráébredt, mire lehetnek képesek együtt. Még nagyobb erő, még több hatalom, még széleskörűbb lehetőségek a jövőre nézve. Innentől kezdve vált Tom Denem csendes figyelmének tárgyává, és több alkalommal nem veszekedtek.
Harry tudta, hogy a másik rájött, hogy nem győzheti le, ezért a maga módján inkább úgymond befogadta az idáig egyszemélyes társaságába. Olykor használni akarta, kísérletezni, közösen mit vihetnek még véghez. A zöld szemű fiú pedig egyre többször engedett neki, mert a Toméhoz hasonlatos tudásvágy őt is a hatalmába kerítette. Mások voltak, és ezt mostanra elfogadta. Az árvaház két különce.
Valahol kezdte megkedvelni Denemet, annak ellenére, hogy alighanem mindenkinél jobban ismerte, és pontosan tudta, milyen a természete. Nem felejtette el hirtelen, milyen rosszindulatú tud lenni, vagy mennyire semmibe veszi az embereket. Egyszerűen a személyisége más részei is felszínre kerültek az alatt a sok együtt töltött óra alatt, míg beszélgettek, ismerkedtek a képességeikkel. Kiderült, hogy bár sok mindent merőben másként látnak, és változatos a dolgokhoz a hozzáállásuk, másban viszont egész hasonlóan gondolkodnak. Sőt, egészen néha még azt is megállapíthatta, hogy Tom tud mosolyogni is. Nagyon halványan ugyan, de végre nem az örökös gúnyos, lenéző szájhúzással.
Harry megjegyzései, látásmódja pedig, szépen kezdtek finomítani Tom hozzáállásán is. Persze, egyrészt azért, mert tudta, hogyha elveti a sulykot, az alacsonyabb fiú nem lesz többet a hasznára, esetleg ellene is fordul. Ezt pedig nem engedhette meg magának. Kisebb szóváltásaik alaposan rámutattak erre a számára. Harry nem írt le magában minden embert, s mikor csaknem tizenegy évesek lettek, ezt szóban is bizonyította.
A beszélgetésre akkor került sor, mikor elérték azt a kort, hogy elhagyva az árvaház területét, egyszerű állami iskolában folytathassák a tanulmányaikat, a nevelők általános tanításai után. Ez a két fiúnak azt jelentette, hogy immár egész szépen tisztában lévén mindazzal, mire hivatottak és képesek, kikerülnek a világba, ahol érvényesülhetnek. Természetesen Tom jóval nagyra törőbb terveket dédelgetett, amit Harry többnyire csak elnézően mosolyogva fogadott. Mindketten tudták, hogyha a fiatal Denem túl messzire menne, a másik megállítaná. Tom magában morogva inkább úgy állt hozzá, hogy legalább is, megpróbálná…
Mindenesetre mindkettejüket felvillanyozta a tény, hogy hamarosan nagyobb tudásra tehetnek szert, és kipróbálhatják magukat. Az étkezőként szolgáló nagy társalgó helyiségben ücsörögtek az egyik asztalnál, némileg távolabb húzódva a többiektől, akik semmiségekről beszélgettek, éppen ezért Tom merőben felesleges szócséplésnek titulálta. Harry oda-odafigyelt, miről értekeznek a társaik, főként, mert pár újonnan az árvaházba került gyerek is igyekezett beilleszkedni. Sajnálta őket, mivel mindig úgy tartotta, hogy sokkal rosszabb már egy bizonyos kort elérve elveszíteni a szüleiket, mint úgy, ahogy az vele és Tommal történt.
Nem tudta igazán, mitől lett megfosztva, legfeljebb halvány érzések és emlékek derengtek benne, de a most idekerülők pontosan tudták, mit hiányolnak.
- Ti miért vagytok itt? – kérdezte az új fiúk egyike, a három közül az idősebb, nagyjából hét éves forma.
Tom felhorkant megvetésében – ezzel bizonyítva, hogy a látszattal ellentétben mégiscsak tökéletesen tisztában van környezetével -, és Harrynek nem kellett különösebben gondolkodnia rajta, miért. A sötét tekintetű fiú irtózott az ostobaságtól és középszerűségtől. Márpedig a fiatalabb gyerekben nem volt semmi érdekes vagy figyelemreméltó.
- Ez egy árvaház, szerinted mégis miért vagyunk itt? – vetette oda, és már el is fordult. – Segítsek? Nincsenek szüleink – szólt vissza a válla fölött.
- Tom, már megint túl undok vagy – jegyezte meg Harry, és halványan odamosolygott az új fiúra. Nem úgy Denem, aki gyilkos tekintettel inkább őt pásztázta. Nem értékelte különösebben, ha a másik ellent mondott neki, vagy rápirított, főként nem közönség előtt.
A szégyenlősnek tűnő, és láthatóan kétségbeesetten beszélgetésre vágyó Will az éles gúnyolódásra elpirult.
- Ezt… ezt tudom, persze. De hallottam, hogy páran nem azért kerültek ide, mert meghaltak a szülei, hanem elhagyták őket. Sőt, az a kislány ott – mutatott az egyik asztalhoz, ahol egy szép arcú, szőke gyerek ült -, azt mesélte, hogy elrabolták a szüleitől, de aztán nem volt pénzük kifizetni a váláság… váltságdíjat – javította ki magát izgulósan -, ezért a rablók magára hagyták, és elmenekültek. Azóta is keresik a szülei.
Harry némi szánalommal nézett a roppant szomorúnak tűnő kislányra. Emily örök álmodozó volt, aki szerette ezt a történetet mesélni, hogy elhiggye, nem direkt tették ki azok, akiknek szeretnie kellett volna őt. Egy idő után annyira belelovalta magát, hogy minden alkalommal, ha esetleg örökbefogadásra készülő pár lépett be közéjük, arra számított, hogy csakis érte jöhettek, a rengeteget kutató, s érte minden követ megmozgató szülei.
A csalódások pedig egyre több sebet ejtettek a lelkén.
Denem ismét horkantott.
- Milyen szánalmas. – Harry elhúzta a száját, a várható folytatásra is felkészülve. Ahhoz képest, hogy Tom szerette azt mutatni, mennyire nem érdeklik a többiek, szívesen nyilvánított véleményt, amiket leginkább a bántó jelzővel illethettek. - Mesevilágban él, a saját maga megnyugtatására. Jóval könnyebb elfogadni a rideg valóságot. Az megerősít. A nyafogás senkit sem vitt előrébb.
- Lehet, hogy tényleg keresik – jegyezte meg félénken Will, alighanem Emily védelmében, mivel a szőke kislány kedvelhető volt.
Tom végre visszafordult, hogy ne csak a hátával kényszerüljenek beszélgetni, majd lenéző pillantást vetett az új fiúra.
- Itt valamennyien hivatalos nyilvántartásba vagyunk véve, az általános adatainkkal. Amennyiben az Emily Foster a valódi neve – és bízzunk benne, hogy erre legalább emlékszik -, és a szülei valóban keresik, már rég megtalálhatták volna. Az árvaházi felügyelők csak örülnének, ha egyel kevesebben lennénk.
Mindezt metszően adta elő, de Harry sóhajtva, beletörődően nyugtázta, hogy egyébiránt megint igaza van. Őt sem kereste soha senki. Lassanként elfogadta hát, hogy bizonyára nincs élő rokona, vagy legalább is olyan, aki hiányolná.
- Attól még neki erőt adhat a családja gondolata – motyogta közbe egy lány, aki pár székkel odébb rajzolgatott, és félve pislogott Tom felé.
- Neked úgy tűnik, mint aki egyre erősebb, valahányszor kiderül, hogy nem érte jönnek, ha valaki örökbe fogadni készül? – mutatott rá ésszerűen Denem. Nem, a kislány mind szomorúbb lett. - A család és a szeretet csupán gyengévé tesz, és megakadályoz abban, hogy igazán hatalmassá válj, és mindenek felett elérd, amit akarsz – villantak eltökélten a szemei.
- Ezt csak azért mondod, mert téged sosem szeretett senki – felelte rá Harry csendesen. Ez az a téma, amiben sosem fog megegyezni a véleményük. Ő igenis vágyott rá, hogy legyen majd valakije. Valaki, akire számíthat, akiben bízhat, akit szerethet, és aki szeretni fogja. Család.
Tom felé fordította az arcát.
- Nem is szorulok rá, Potter.
Harry némileg kétkedőn állta a tekintetét, mivel egy dologgal már tisztában volt. Denem ragaszkodik hozzá. Erős lenne azt állítani, hogy barátjaként tekint rá, de tudta, hogy egyedül őt fogadja el, és elvárja, hogy az iskolába is együtt menjenek. Márpedig ez kötődés, érzelem… és nem a negatív fajta.
- Ha egyszer megtapasztaltad, neked is kelleni fog – válaszolta nyugodtan. – Ha más nem is, az elismerés mindenképp.
- Ami az enyém is lesz – vágta rá Tom, azzal felállt, és ott hagyta a többieket. Mindig dühítette, ha Harry meg akarta róla győzni, hogy ne határolja el annyira magát. Őt nem érdekelte a többi ember, csak az, hogy neki meglegyen mindene, amit szeretne, és bebizonyítsa, hogy bár csak egy árva, mi mindenre is képes! Főként Potterrel! Nem akarta elengedni azt az idiótát.
Lehet, hogy a szülei elhagyták őket, vagy meghaltak, nem különösebben érdekelte. De legalább egyvalamit, egy igazán hasznos dolgot örökül hagytak nekik. A különleges képességeiket. Márpedig ő ezt alaposan ki fogja aknázni.
Utolsó kommentek