2.fejezet

Visszakapni

(Alice szemszöge)

Dermedten álltam a szoba közepén, a kezemben még mindig azt az átkozott levelet szorongattam. Már ezerszer elolvastam, de egyszerűen nem tudtam elhinni. Ugye ez csak egy nagyon rossz vicc?! Miért nem jön elő, ölel meg és mondja, hogy nem gondolta komolyan, csak próbára akart tenni? Vagy már nem szeret, el akar hagyni, Mariát választotta és vissza akar menni hozzá, vagy bármi, csak ez ne legyen igaz, ez nem lehet a valóság! A méreg természetellenesen gyűlni kezdett a szememben, csípett, égett, de könnyezni nem tudtam.

De még nem sírhatok, még talán van remény. Meg kell mentenem.

A zsebembe gyűrtem a kis papírdarabot, felkaptam a táskámat és kiugrottam az ablakon. Gyors akartam lenni, nem pazaroltam az időt felesleges magyarázkodással és az ajtó használatával.

Miattam akar meghalni? Hát nem fog. Miattam fog élni. Nem én vagyok az első, akivel nem tudott boldog lenni örökké, de én vagyok az első, aki nélkül meg akar halni. Halott szívem ettől a gondolattól, mintha éledezni kezdett volna, de gyorsan elfojtottam a feltörni készülő örömöt. Még nem gondolhattam erre.

Annyi mindent átéltünk már együtt, akkor ezt is túl kell élnünk. Utána már minden rendben lesz, soha többet nem fogunk veszekedni ilyen jelentéktelen dolgokon és semmi nem állhat közénk.

Átszáguldottam az egész városon, egy nagyáruház előtt megálltam. Elbújtam a parkolóban – kocsival gyorsabban odaérek a repülőtérre. Nekidőltem egy piros autónak és lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni.

Két ellenséges klán ma estére tervez egy csatát, egy jó nagyot. Nyeltem egyet és megpróbált tudomást sem venni róla, hogy reszketek és a gyomromat dióméretűnek érzem. Jasper a harc közelében lesz, hagyni fogja magát.

- Kisasszony, jól érzi magát? – hallottam egy távoli hangot, de azt sem tudtam megállapítani, hogy nő-e vagy férfi. Aztán rájöttem, hogy a szörnyű képektől a fejemben – Jasper egyedül, védtelenül, üres tekintettel a sok újszülött között – kínomban úgy vergődtem a betonon, mintha valamilyen rohamot kaptam volna.

Csak éjfélig van időm – emlékeztettem magam, most nem érek rá a kétségbeesésre. Mosolyt erőltettem az arcomra és udvariasan leráztam az idegent, majd átsuhantam a parkoló másik felébe. Ott nem voltak lámpák és autók is alig parkoltak. A közelben egy lélek sem volt, teljesen egyedül voltam, senki nem láthatott meg. Gyorsan döntöttem. Odasettenkedtem a leggyorsabbnak tűnő feketéhez, a körmömmel felfeszegettem a zárat, bevágódtam a sofőrülésre és beletapostam a gázba.

Úgy éreztem, napok teltek el, mire megérkeztem a Seattle-i reptérre. Már út közben felhívtam őket, a jegyekkel tehát már nem kellett bajlódnom, mire megérkeztem, már indult is a gépem. Örültem, hogy nem kellett hosszasan várakoznom, azt az illúziót keltette bennem, hogy gyorsabb vagyok az időnél, hogy nem fogok elkésni.

A repülő azonban nem kívánt versenyt futni az idővel, lustán, ráérősen repült. Percenként nézegettem az órámat, össze-vissza mocorogtam, azt hittem beleőrülök a türelmetlenségbe. Már a körmömet is rágtam – érdekes érzés, ahogy a tűhegyes acélfogaim és gránitkörmeim találkoznak, csak csikorognak, de egyik sem tudja eltörni a másikat.

Újra a látomásaimba temetkeztem, zavart, hogy nem vagyok képben, talán lemaradtam valamiről, és persze ha máshogy nem is, de legalább így láthattam Jaspert.

Szerencsére tartotta magát a tervéhez. Az újszülöttek úgyis túlságosan el lesznek foglalva a dolgukkal, még egy kis időt is nyerek, mire egyáltalán észreveszik.

A gépem Veracruz központjában landol, de ők kinn lesznek a tengernél. Egy elhagyatott, távoli tengerparton, nagyjából öt percem lesz megkeresni őket.

Mindent pontosan kilestem, lassan a város minden apró sarkát kiismertem, de még mindig nem értünk oda. Az út hátralévő részét azzal töltöttem, hogy Jasper levelét olvasgattam. Hamar felhagytam vele, mert a bűntudat, a félelem, az önutálat és az aggodalom együttesen támadt rám a szöveg láttán. Mégsem akartam elszakadni attól a gyűrött papír fecnitől, mert az volt az egyetlen dolog, amim maradt Belőle. Nemrég még ő ért hozzá, az érintése átitatta a papírt a csodálatos illatával. Egyáltalán nem izgatott, hogy az összes többi utas engem nézett, ahogy szagolgattam a kincset érő levelet, pár pillanatra feledtette velem, hogy mekkora veszélyben vagyunk, inkább elképzeltem, hogy ott van velem.

Fantáziám rózsaszín buborékját egy recsegő hang pukkasztotta ki. A hangszóró három nyelven közölte, hogy megérkeztünk és megkezdtük a leszállást. Kigyulladtak a lámpák, a gép süllyedni kezdett, az utaskísérők a poggyászok felé igyekeztek. Nálam nem volt útitáska, a csomagom csak a kézitáskámból állt, ezért furcsán is néztek rám, de ügyet sem vetettem rájuk, ahogy kinyíltak az ajtók, már száguldottam is tovább.

Annak ellenére, hogy éjszaka volt, kellemes meleg szél csapott az arcomba. Soha nem éltem még ilyen klímájú országban – nem vámpíroknak való éghajlat. Persze azok a vámpírok, akik itt laknak, nem foglalkoznak olyan apró gondokkal, mint például a bőrük csillogása az emberek szeme láttára. Ők csak éjjel jöttek elő. Vagyis most. Végigfutott rajtam a remegés, mert most először gondoltam igazán bele, hogy mire is készülök. Egy évszázadok óta tartó értelmetlen háborúba fogok belecsöppenni, és ha az öngyilkosságtól sikerül is megmentenem Jaspert, a két sereg még mindig veszélyt jelent.

Eddig a minden rendben lesz azt jelentette, hogy időben odaérek és lebeszélem erről az őrültségről. Arra eddig nem gondoltam, hogy utána még nincs vége a történetnek. Nem láttam, hogy mit fognak reagálni az újszülöttek. Ez a gyanúsan csendes, árnyakkal teli tengerpart, ahova idő közben értem, ráébresztett, mennyire ijesztő ez a hely. Már mérföldeket futottam, közeledtem a célhoz, de mégsem éreztem egy szikrányi megkönnyebbülést sem. Elveszettnek éreztem magam, minden porcikám vágyakozott Rá, de túl távol voltam. Úgy éreztem, mintha csak egy fél lennék és a másik részemet kiszakították volna belőlem és most vérző szívvel rohangálnék.

Már csak két percem volt, de még mindig nem éreztem az ismerős, megnyugtató illatot. Rengeteg különböző vámpír nyomát éreztem, negyvenét-ötvenét, talán többet, de az az egy, amelyiket annyira kétségbeesetten kerestem, sehol sem találtam.

Eljött az éjfél, pontosan az a fa alatt álltam, ahol a látomásomban Jasper.  A két sereg is megérkezett – messziről nézve is kirázott a hideg a látványuktól, nehezebb volt ott maradni, mint gondoltam, de elmenni még nehezebb lett volna. Kezdtem aggódni. Olyan szorosan lapultam a fa törzséhez, amennyire csak tudtam, szinte beleolvadtam.

A csata megkezdődött. Elég volt hallanom a kétségbeesett sikításokat, émelyítő reccsenéseket, dühödt morgásokat és látnom a narancssárga lángokat, hogy rosszul legyek. A térdem összecsuklott, alig tudtam megállni, de azért rohantam. Rohantam amerre a lábam vitt, nem néztem merre megyek, csak távol akartam lenni ettől a rémálomtól. Többször is megbotlottam, pedig soha életemben nem botlottam még meg semmiben, legalábbis amióta vámpír vagyok.

A hangok végül halkulni kezdtek, szóval lassítottam. Körülnéztem, hogy hova kerültem, de a helyszín nem sokban különbözött az előzőtől. Ez is egy sötét, homokos tengerpart volt, csak a vízben volt néhány szikla és több fák sűrűbben sorakoztak egymás mellett.

Túl sok érzelem kavargott bennem és sokkos állapotban is voltam, ezért nem volt könnyű koncentrálnom. De látnom kellett. Nem volt ott, valami megváltozott. Talán valami baja esett... A kétségbeeséstől rögtön sikerült összeszednem magam. A hullámzó tenger elmosódott körülöttem, helyette egy erdő rajzolódott ki. Megjelent egy új szereplő is, aki mindent megmagyarázott – Maria. Jasper arcában már volt egy kis élet, de most sem volt jó kedve. Máskor higgadt világosbarna szemei most sötétek voltak és dühtől izzottak. Mielőtt megtudhattam volna, mi fog történni, a döntés megváltozott. Az új helyszín szakasztott mása volt annak a partszakasznak, ahol én álltam. Ugyanaz volt. Rájöttem, mi készülődik, már késő volt. Hangokat hallottam a fák felől, a következő pillanatban már a földön feküdtem. Egy erős kész megragadott és a homokba taszított. Egy nagy hullám pont akkor érte el a partot, teljesen beterített, mindenem csurom vizes lett. Éreztem, hogy egy erőszakos vámpír hatalmas karjait körém zárja, végigropogtatja a csontjaimat és kiszorítja belőlem a levegőt. Utóbbi kisebb gond volt, mivel nincs szükségem oxigénre, csak éppen megszólalni nem tudok.

- Öld meg – parancsolta Maria szárazon. Megmozdulni sem tudtam a vaskarok gyűrűjében, de tudtam, mi fog történni. Az újszülött a nyakamba vájta a fogait, éreztem, ahogy a méreg megbénít, végigégette az ereimet, marta a húsomat – ilyen érzés lehet átváltozni. Én nem emlékszek a saját átváltozásomra, de akkor megértettem, mire gondol mindenki, amikor arról a bizonyos három nap szenvedésről beszél. A kín erőteljesebb volt, mint amit valaha érezem, de nem törődtem vele, mert meghallottam egy új hangot. Egy kellemes, mély, de dühös hangot.

- Ne merd bántani! – ordította. Ahogy meghallottam a hangját, elöntött a megkönnyebbülés. Újra egésznek éreztem magam és meggyötört szívem szinte lángolt, ezúttal nem a fájdalomtól. Letépte rólam a vámpírt, én végre levegőhöz jutottam, de a meglepetéstől elfelejtettem, hogyan kell felállni. Csak ültem a nedves homokban és gyönyörködtem Benne.

Az újszülött próbáltam küzdeni, többször is megpróbálta kicselezni Jaspert, de nem járt sikerrel, pár perc múlva már csak egy máglya és a felszálló fekete füst maradt belőle. A tűzcsóvák láttán elfogott a sajnálat. Csak egy fiú volt, nagyon fiatal, alig tizenhat éves lehetett. Nem ártott ő senkinek, csal egy ártatlan áldozat volt, aki rosszkor volt rossz helyen. Maria őt is behálózta és tönkretette az életét, az ösztönei rabjává vált, csak ennyi volt a bűne, ezért kellett meghalnia. De így kellett lennie, akármennyire is sajnáltam a fiút, Jasper épségénél semmi sem volt fontosabb számomra. Mariának a szeme sem rebbent. Úgy tűnt, egyáltalán nem izgatja, hogy az egyik emberét a szeme előtt ölték meg. Még annyira sem sajnálta, mint én, pedig én nem is ismertem, a nevét sem tudtam. Keserű indulat kezdett gyűlni bennem. Felálltam és elindultam felé, de ő elfordult.

- Gondolhattam volna, hogy egy kis kihagyás nem ejt foltot a teljesítményeden – mondta Jaspernek negédesen. A szemei elégedetten, büszkén csillogtak. – Látod, nem jöttél ki a gyakorlatból. Hiányzott is neked egy kicsit, valld be! – unszolta. – Nem mondhatod, hogy nem esett jól megölni. Jó érzés volt... feszültség levezetés, nem? – duruzsolta és egyre közelebb ment hozzá. Erős késztetést éreztem rá, hogy felpofozzam.

- Ne. Szólj. Hozzá –mondtam fogcsikorgatva.

- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak – mordult rám vicsorogva. Egy szempillantás alatt előttem termett. Elkapta a nyakamat és olyan erősen fojtogatott, hogy megint belém nyilallt a jeges fájdalom. A szemei vadul villogtak, pupillái résnyire szűkültek. Félelmetesebben nézett ki, mint bármelyik újszülött, akit ma láttam. A feje elindult felém, ki akartam térni az útjából, de mielőtt belém haraphatott volna, már sehol sem volt. A feleslegesen vett lendülettől elvágódtam.

Jasper egyik kezével Maria nyakát, a másikkal a kezeit fogta le. Megint megmentett – ma már másodszor, pedig én még azt hittem, hogy én fogom megmenteni Őt.

- A saját teremtőd ellen fordulsz? – kérdezte levegő után kapkodva. – Én megpróbáltam kíméletesen csinálni, de meguntam ezt a játékot. Túl sok gondot okozott nekem, meg fogom ölni. Nem állíthatsz meg. – A mellkasa még mindig vadul hullámozott, vörös szemei lázasan izzottak.

- Dehogynem. Már rég meg kellett volna tennem – válaszolta a távolba meredve, és én tudtam, hogy ez már nem csak rólam szól. Az másodperc töredéknyi múltban merengés miatt azonban Maria időt nyert és kiszabadult Jasper fogásából.

Az volt az egyetlen szerencsém, hogy pontosan tudtam minden eltervezett mozdulatát. A szemem csukva volt, hogy a környezetem ne zavarjon, tisztábban lássam a közeljövőt. Egy lépéssel előtte jártam. Kitértem előle és már majdnem sikerült a nyakához férkőznöm, elképzeltem, ahogy széttépem és meggyilkolom ezt a velejéig gonosz nőt, boldogsággal töltött el már a gondolat is, hiszen megérdemelte volna, de az utolsó pillanatban kicsúszott a markomból, Jasper közbe lépett. Engem finoman ellökött az útból, és már megint a homokban landoltam, messze, méterekre tőlük.

Mire kinyitottam a szemem, már a karjaiban voltam. Még láttam, ahogy a hullámok elmossák a két tüzet, aztán már csak mi ketten voltunk és Mariából nem maradt semmi, csak egy rossz emlék.

Szorosan hozzábújtam, közelebb és közelebb akartam érezni magamhoz. Csupa víz és kosz voltam, de úgy tűnt, nem zavarja. A karjaimat a nyaka köré tekertem, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam. Mélyen beszívtam az illatát, a tüdőm már teli volt vele, de még mindig nem bírtam betelni vele. Hihetetlen, hogy a testem mennyire vágyott az érintésére. A bőröm minden négyzetmétere bizsergett, ahogy hozzámért, a testemet átjárta a forróság. El sem tudtam hinni, hogy végre a védelmező, erős karjaiban lehetek. Teljesen biztonságban éreztem magam.

Jasper lazított az ölelésen és az egyik kezét kiszabadította, hogy az arcomat az övé felé fordítsa.

A szemei újra világosak voltak, szinte megolvasztott forró tekintetével. Most már láttam mindent, éreztem mindent. Hosszú ideig nem is szólaltunk meg, csak mélyen egymás szemébe néztünk és élveztük a pillanatot.

- Sajnálom – suttogtam végül.

- Én sajnálom.

- Nem is tudom, hogy tudtam ezt tenni veled. Mintha nem is én lettem volna. – Megsimogattam az arcát, utána a haját. Szörnyű lelkiismeret furdalás tört rám, ahogy belegondoltam, mekkora szenvedést okoztam neki. Erről eszembe jutott valami. – Soha többet ne csinálj ilyet! – váltottam hangnemet. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! – szorítottam meg az állát.

- Maria manipulált téged – felelte higgadtan. – Az a képessége, hogy valamilyen illúziót, rögeszmét ültet az agyadba. Csak pár óráig hat, utána visszakapod önmagadat. Amikor megtudtam, hogy az ő keze van a dologban, nem is gondolkoztam. Bocsáss meg, amiért ilyen meggondolatlan és őrült voltam. Az egyetlen mentségem az, hogy mindennél jobban szeretlek, csakis azért tettem mindezt. – Úgy éreztem ott helyben elolvadok. Ha nem tartott volna olyan erősen, akkor valószínűleg szétfolytam volna, mint a napon felejtett csoki. Szóval inkább nem szólaltam meg. Csak közelebb húztam magamhoz, gyengéden megcsókoltam és engedtem, hogy a testemet átjárja a szerelem. Erre az érzésre nincsenek is szavak, úgysem tudnám megfogalmazni. De nem is volt szükségünk szavakra, Ő így is érezte. Érezte a válaszomat: Én is szeretlek.

Vissza